Part 7

Nem szabad hinni azt, hogy azon szenvedélyben, melyet a tanítás monopóliumára nézve sok tanár táplál, ne volna más is, mint a kereszténység gyűlölete és a szabadságtól való félelem. Sok van ebből, természetesen ezt szívesen beismerem, a kereszténység gyűlölete és a szabadságtól való félelem főfő francia érzelmek; de a tanítás monopóliuma iránti ezen erőteljes szeretetben még más is van. Az foglaltatik benne, hogy ne egyedül ő maga tartozzék az államhoz és tartassék el az állam által, hogy egyedül csak azt tanítsa, amit az állam akar hogy tanítsanak, hanem azon vágy is, hogy minden tanár hasonló helyzetben, illetőleg az államnál legyen. Miért? Azért, mert az állami tanár, jóllehet mélységesen alázatos az állam iránt, egy kissé szégyenli magát, hogy lekötött ember, hogy olyan ember, aki csak eléggé megszorított mértékben gondolkozik szabadon, következésképpen azt óhajtja, hogy egy tanár se legyen szabadabb vagy ne is lássék szabadabbnak, mint ő. Ez az érzelem természetes. Azt mondhatnák nekem, hogy nem soknak, talán a többségnek nincs ez a természetében. Ez igaz, de ez azért van, mert ők igen intelligensek. Felfogják, hogy a szabad munkások szabadsága az állami munkások szabadságának biztosítéka. Világos! Ha csupán állami munkások vannak, akkor az állam először is úgy fizeti őket, amint akarja és olyan irányzatot táplál, amelynél fogva végül éhbért fog rájok kényszeríteni; továbbá a kézimunkásoktól fizikai erőfeszítésben, a gondolat munkásaitól pedig rabszolgaságban mindazt követelheti, amit csak akar; tiszta rabszolgaság; ezt valósítaná meg a szocialista uralom. De ha állami munkások és szabad munkások vannak, ott a szabad munka fog szabadságversenybe kerülni az állami munkával, vagyis ha az állami munkás, nagyon meg van terhelve, mindig otthagyhatja az állami munkát és szabad munkát vállalhat s minthogy ezt teheti, tényleg szabad s mert az állam tudja, hogy így tehet, arra van kényszerítve, hogy a szabadságnak egy bizonyos, sőt reális mértékével ruházza fel, nemkülönben hogy tisztességesen fizesse.

A szabad munkások szabadsága tehát szabadságot szerez a kaszárnyába zárt munkások számára.

A tanárok tehát – hogy az ő külön esetükre térjünk vissza – igen jól tudják, hogy ha igen elfogadható mértékben szabadok, az azért van, mert nincs tanítási monopólium és ekként gondolkoznak: «ha tanítási monopóliumunk volna, szépen volnánk! Ez a szouverainitás számunkra a halált jelentené».

Beléptem az állami oktatásba (igen jól lévén értesítve annak mivoltáról, minthogy atyám tanár volt) minden gond nélkül, minthogy ott szabad tanítás volt, ami egyrészről megengedte kilépnem az állami oktatásból, másrészről megengedte, hogy ne lépjek ki, határozottan biztosítván számomra tűrhető életet, mert az állam tudta, hogy eltávozásom lehetséges volt. Ha nem lett volna az államnál szabad tanítás, nem léptem volna be az állami oktatásba.

– Ennek folytán ön a szabad oktatásba lépett volna be, ha ott ilyen tanítás nem lett volna.

– Nem; semmiféle tanításra sem adtam volna magamat; más életpályát választottam volna.

– De ha minden életpálya állami lett volna?

– Szocialista uralom; más országba mentem volna, azt tartván, hogy egy tisztán szocialista uralom alatti állam lakhatatlan.

Azon tanárok tehát, akik visszautasítják az állami monopóliumot, tökéletesen a saját érdekükben okoskodnak, eltekintve az elvek és általános eszméktől.

Azonban azok, akik a monopóliumot óhajtják, először is olyan emberek – miként már mondtam – akik államiak (étatistes) vagy olyanok, akik a kereszténység iránt legyőzhetetlen ellenszenvet éreznek; továbbá olyan emberek, akik szeretik, ha a gondolkodás valamely módját erőszakolják rájuk, mivel szeretik, hogy helyettük gondolkozzanak és határozottan ebben rejlik a dolog veleje.

Mi sem érdekesebb a tanulmányozásra, mint ezen gondolkozásmód. Ez katholikus gondolkozásmód. Azon gondolkozók, akik a monopólium párthívei, ultramontán katholikusok. A katholikus ember olyan, aki kerüli a gondolkozás felelősségét. Ugyanígy ők is. A gondolkozás felelőssége igen súlyos. Nem egy szellemnek okozott már remegést. Nem a bátorságnak, de a szerénységnek kell hiányoznia ahhoz, hogy valaki egy adott pillanatban ezt gondolja: «nem fogom számbavenni nyájam gondolkozását, arra fogok törekedni, hogy saját agyammal gondolkozzam, mint ahogy saját gyomrommal emésztek». Ez nem jelent semmit és rendkívüli erőfeszítést követel. Csudálatos, hogy természetére nézve mily szerény az ember. Embereket rendel ki, hogy helyette gondolkozzanak és képtelennek ismeri el magát az önálló gondolkozásra. Az egész katholicizmus nem egyéb ennél.

Hozzáteszem, majdnem az egész protestantizmus is. A Luther gondolatai által áthatott protestánsoknak kétségtelenül vannak ilynemű formuláik: «Mindazon vallás, amelyet nem magunk alkottunk magunknak, babona, nem vallás». «Ha nem magatok alkottok magatoknak lelket, egyáltalában nem lesz lelketek.» «Aki más lelket vesz, mint amellyel bírnia kell, nem egyéb, csak test.» Midőn egy protestánstól ezt kérdeztem: «Hát mindazok, akik nem esnek herezisbe a protestantizmus ellen, nem protestánsok?», ekként felelt: «Ön tréfálni akar».

Igenis, az ultraliberális protestánsok így okoskodnak, vagy pedig erőfeszítést tesznek arra, hogy ekként okoskodjanak, de közülük a legtöbb nem egyéb, mint szabadon gondolkozó katholikus. Megvannak saját dogmáik, amelyekben azt követelik, hogy a hívő határozottan alkalmazkodjék azokhoz, erősen megkövetelik a hívőtől, hogy vegyen búcsút tőlük, ha gondolkozni akar. Az egyetlen különbség, hogy kevésbbé szigorúak. _In dubiis libertas_ (kételyekben van a szabadság). Csakhogy a protestánsoknál egy kissé több a _dubia_. A katholikus szellem uralkodik az összes vallások felett és hatja át azokat, minthogy az a vallásos eszme maga; a vallásos eszme: tartózkodjál az elszigetelt gondolkozástól; _vae soli putanti_. (Jaj az egyedül vélekedőnek.)

Ezen vallásos, ezen katholikus eszmét birtokolják csudálatosan a monopólisták, vagyis inkább birtokban tartatnak általa. Szükséges, hogy – miként a katholikusoknak – csak egy hitük legyen. Ki fogja azt megadni? Mindenkinek a nyáj. És ki fogja megadni a nyájnak? A nyáj vezetője. A papismus (pápaság) hívei ők.

És ezen antiklerikális papizmus, miként a katholikusok pápája, amikor hatalmas, híve minden kényszerrendszabálynak és nem engedi meg a papságnak a saját, csak a maga gondolatait; ez igen egyszerű.

Mégis, miért bírnak a monopólisták ezen szellemi állapottal, amely elég gyakran minden vallásos vagy politikai gondolaton kívül esik? Egy kissé a monizmus (egységtan), egy kissé és mindenekfelett az _értelmi felelősségtől_ való félelem miatt. Az, hogy minden egyenlő legyen, ez bizonyos szellemek előtt igen szép dolog és kielégíti külön eszthétikájukat és hogy minden egyenlő legyen, annak az a legjobb eszköze, hogy minden dolog ugyanaz a dolog legyen. Egyetlen gondolat az egész államban, ez minden elmét csodálatosan nivellál és egyenlősít és nem engedi meg a felsőbbrendű szellemek közt azon különbségeket, amelyeket oly kellemetlen szemlélni; egyetlen gondolat az egész államban, ez maga a rend, minthogy a szabálytalanságnak, következésképpen a rendellenességnek ellentéte; egyetlen gondolat az egész államban, ez az anarchia vége és az anarchia lehetetlen; nincs ennél szebb színjáték; ez a Bauce, a Bauce csodálatos perspektiva.

Nemde szinte fizikai fájdalom egy Voltairet és egy Rousseaut húsz éven keresztül és azok tanítványait még sokkal hosszabb időn át ellenkező véleményben látni? Ezen fájdalmas látványtól az emberiség megkímélhető lett volna, ha egy felsőbb értelmi tekintély által közbevetett egysége az akaratnak létezett volna, amely nem engedett volna meg eltérést. Ezen egyetlen gondolat amely a nemzet általános gondolatának összefoglalata, kétségtelenül elnyomta volna Voltairet éppen úgy, mint Rousseaut és Rousseaut éppen úgy, mint Voltairet, de egyformaságot teremtett volna és semmi sincs szebb az egyformaságnál, az egyenlőség ezen jelénél és formájánál. Ut fiat æqualitas (hogy egyenlőség legyen).

Észrevette az olvasó, hogy Montesquieu választást enged. Miben? Igen, tisztán a szabadság és az egyenlőség közt; Défense de l’esprit des lois-jában (védelme a törvények szellemének) ez foglaltatik: «Éreztettem, hogy azon indokból vagyunk szabadok a politikai államban, mert egyáltalában nem vagyunk egyenlők». És tényleg minden könyve érezteti ezt; de sohasem mondta ezt annyira kifejezetten, mint ezen sorokban. Nem lehetünk szabadok, csak az egyenlőtlenség indokából, azon eléggé jó indokból, hogy az egyenlőség minden szabadságot elnyom és nagyon is kényszerítve van annak elnyomására, hogy saját magát fenntartsa, minthogy minden szabadság _amióta valaki azt gyakorolja_, felsőbbrendűséget, vagy alsóbbrendűséget szűl és lerontja az egyenlőséget. Szabadság és egyenlőség tehát egymással ellentétesek (antinomikus fogalmak) és választani kell. Mi, monisták az egyenlőséget választottuk, mivel ez szebb és megteremti az egyformaságot, visszautasítjuk a szabadságot, mert ez a vonalak szabálytalanságát, következésképpen a rútat teremti meg. Ime, az értelmi monizmus.

A monopolisták elég gyakran monisták, Bauce szerelmes művészei. Gyakran még inkább a felelőtlenség szerelmesei, olyan emberek, akik visszavonulnak az értelmi felelősség elől. Semmi sem oly kegyetlen bizonyos szellemekre, mint bírni valamely gondolattal, amelytől nem szabadíthatják meg magukat és amelyet nem képesek ráhagyni valakire, aki azt nekik adta, vagy aki akként bírja azt, mint ők. Egyedül érzik magukat és maguk körül mintegy nagy csendet éreznek, amely őket megijeszti. Ezt mondja Doudan valahol: «Attól kezdve, hogy egy kissé előrehaladtunk valamely tanulmányban, elhallgat a közhelyek lármája és nagy csendben találjuk magunkat, amely a gondolkodás munkájának nagyon kedvező». Igen helyes; ámde ez a nagy csend kínos a legtöbb szellemnek. Lenyomja őket, jelezvén, hogy nem gondolkoznak közösen többé csoportjukkal, pártjukkal, nemzetükkel, vallásukkal. Az az ember, aki elhagyja vallását, hazáját vagy csupán pártját, fázik. Eltávolítottnak érzi magát a tűzhelytől, elkülönítettnek, száműzöttnek és kivándoroltnak érzi magát. Ismertem olyan embereket, akik, bár úgy találták, hogy pártjuknak nincs igaza, amikor ezt vagy azt mondja s azért mégis követték a pártot, mert elhagyva azt, szakadásra került volna a sor. Úgy látszott nekik, hogy az ember nincs arra teremtve, hogy egyedül helyesen gondolkozzék, inkább ha úgy kellett, megosztozott csoportjával a tévedés és helytelen nézetben. Kevésbbé volt nekik fájdalmas megtagadni önmagukat, mint elszakadni környezetüktől.

– De nem lelkiismeret hiányának hívjuk-e ezt?

– Nem gondolom; mert ez határozottan a lelkiismeret zavara és izgalma, amely megakadályozta azokat, akikről beszélek. Ez nem öntudathiány, inkább kettős öntudat; ez a kollektiv öntudatnak egy fajtája, amely harcban áll az egyéni öntudattal. Egyszóval ez azon gondolattól való eltávolodást jelenti, amelyért felelősek vagyunk, mivel az egyedül a mienk. Azt a gondolatot, amely másokkal közös, nem nehéz táplálni, minthogy veled együtt azt mások annyian táplálják. Ime, az értelmi felelőtlenség, sőt egy kevés erkölcsi felelőtlenség. Azok, akik visszautasítják a tanítás szabadságát és akik azt akarják, hogy a tanítás állami szakma legyen, olyan emberek, akik rendelet által, rendelet mellett, rendelet szerint és rendelet folytán akarnak gondolkozni; talán azért, mert szabadgondolkozóknak nevezik magukat.

Elismerem, hogy kitünő társas lények, de hogy Conte terminológiáját alkalmazzuk, a társadalmi statika (az egyensúlyban maradás elmélete) és nem a társadalmi dinamika (a mozgás elmélete) szerint. Ha egyedül volnánk, az állam sohasem jönne zavarba, de sohasem mozdulna meg, mert – bár a dolgot némely modern szociológus vitatta – teljesen az a nézetem, hogy azok a mozgalom szerzői, akik feltalálók. «Az állam a leghidegebb szörny az összes hideg szörnyek közt» – mondja Nietzsche; és nem akarok azzal hízelegni magamnak, hogy határozott tudományos ismeretem van arról, amit mondani akar. Talán azt akarja megértetni, hogy az állam önmagában semminemű teremtő hővel nem bír és hogy azt azon egyénektől kell kapnia, akik azzal bírnak. Lehetséges.

Egyébiránt – higyje el az olvasó – hogy midőn az állam kötelezve lesz mindenki helyett gondolkozni, nagy általános értelmi lehülésnek lesz kitéve, megfogja őrizni a régi hőnek viszonylag mindig gyengébb mennyiségét; de nem lesz többé tűzhely. Megengedem, hogy egyformaság lesz, és hogy nem fogjuk hallani többé az ellenszegülő hangok kakofoniáját, ami talán igen nagy jó.

Annyi bizonyos, hogy a felelősségtől való féle lem az indoka a hivatalnokoskodás ezen szenvedélyének, ami mindazáltal a legnyilvánvalóbb ismérve a francia jellemnek és hogy ezen hivatalnokoskodási szenvedély, azzal egyidejűleg, hogy jele a francia energiának, egyszersmind ennek egyik forrása is.

III. A CSALÁDBAN.

Hogy a francia család egyike azon legszebb dolgoknak, amelyet Franciaország az idegenek tisztelete és csudálata tárgyáúl képes felmutatni és amelyet az idegen gyakran önként tisztel és csudál még akkor is midőn nem itéli meg azt elavúlt regényíróink bizonysága szerint: ezt teljes szivemből beismerem és igen boldog vagyok, hogy ezt beismerhetem. Ámde ez kritikai könyv, amely erkölcsi és politikai alkatunk gyöngeségeit jelöli meg, arra törekedve, hogy eszméket szuggeráljon és a lehetséges javítások vágyát keltse fel.

Hát magában a családban a felelősségtől való félelem, nemkülönben a felelősség helytelen felfogásának módja azon gyengeségek, amelyeket azon teljes pontossággal kell megjelölni, amit ezekre csak fordíthatunk.

A francia polgár teljes szívéből szereti gyermekeit, sőt túlságosan is, ha ugyan lehet őket túlságosan szeretni; végre is teljes szívéből szereti őket. Ez talán az egyetlen ország – vagy talán itt történik meg a leggyakrabban, – hogy férj és feleség, akik egyáltalában nem szeretik egymást, azzal végzik, hogy szeretik egymást gyermekeikben és a gyermekük iránti szeretet által olyformán, hogy teljesen odaadók lesznek egymás iránt. Ha megtudnák egymást figyelni (és ezt kezdetben némelykor nem kellene elhagyni) így szólnának egymáshoz első gyermekük megérkezéseig: «egyáltalában nem szeretjük egymást, csak kényelmi szempontból keltünk egybe, miként ezt Franciaországban majdnem mindig teszik és anélkül, hogy ismertük volna egymást, miként ezt Franciaországban mindig teszik; midőn pedig vonzalomból keltünk egybe, miként ezt Franciaországban néha teszik, ez anélkül történt, hogy ismertük volna egymást, miként ezt mindig teszik Franciaországban; s ime így nem szeretjük egyáltalában egymást.»

Az első gyermek megszületésétől pedig így beszélhetnek: «Ami mindent kiegyenlít az a gyermek; az anya végtelenűl szereti, én is nagyon szeretem; meg vagyok vele elégedve a gyermekért; nem panaszolkodunk többé, mióta gyermek van; mindent megbocsátok neki a gyermek miatt.»

Húsz évvel később pedig így beszélhetnek: «felneveltük a gyermekeket teljes odaadással, végtelen sok gonddal és minden pillanatban szeretetteljes őrködéssel; megindultsággal mondom neki, hogy legjobb anya a világon, ő pedig gyöngédséggel mondja: hogy igen jó atya vagyok; ezen pillanatok nagyon édesek. Nézd csak!… szeretjük egymást!»

A francia házastársak mélységesen szeretik egymást, miután elmúlt a szerelem korszaka. Ez onnan ered, mert a gyermekeik iránt érzett szeretetben szeretik egymást. Úgy hiszem vannak olyan országok, ahol a szerelem szüli a gyermekeket, Franciaországban pedig a gyermekek szülik a szerelmet. Csak meglegyen – az a lényeges.

A franciák tehát mélységesen szeretik gyermekeiket; csakhogy gyermekeik iránti szeretetből nem nemzenek és nem nevelnek gyermekeket.

Gyermekeik iránti szeretetből nem nemzenek gyermeket. Miként Ugolino felfalta saját gyermekeit, hogy megtartsa számukra az atyát, a franciák óvakodnak a gyermekektől, hogy gazdag- vagy jólétben lévő atyát tartsanak meg számukra és hogy egyáltalában ne legyenek nyomorban. A francia családatyák írtóznak attól, hogy kettőnél, sőt még hogy egynél is több gyermekük legyen. Ha több gyermekük van kettőnél, akkor már kevesebb jólétben látják őket, mint a milyenben vannak és jogosnak vélik, hogy azok nekik ezért szemrehányást tegyenek; rettegve kerülik e felelősséget. Ha pedig csak két gyermekük van, ekkor egyébbiránt indokoltan és mint jó számítók azt mondhatják, hogy amidőn gyermekeik házasságra fognak lépni, ők, a szülők még akkor szerencsétlenségre életben lévén, a vagyon négyfelé fog osztatni, két rész lesz a szülőké és mindenik gyermek kap egy részt; következésképen minden gyermek csak egynegyed részt kap szülei haláláig ami igen takarékos és igen gyenge osztályrész: «Óh mily szegény kis háztartása lesz a mi leányunknak! Óh mily szűkösen fog belépni az életbe a mi fiunk, akinek mint hivatalnoknak csekély fizetése lesz! Csak egy gyermeknek volna szabad lenni».

Ekként okoskodnak a felelősségtől való félelemből, amely fenyegeti őket, ha kettőnél, vagy egynél több gyermekük van. Néha felviszik kettőig, ez egy fiú utáni vágyból történik, midőn leánnyal kezdték; de még maga ezen vágy sem sarkalja őket mindig arra a bátorságra, hogy két gyermekük legyen. Mindig egy gyermeket óhajtanak nagyon élénk lévén bennük a szülői szeretet, azonban egynél többet igen ritkán. Szükségük van arra, hogy egy tőlük származott lénnyel bírjanak, akit szeretnek, akinek kedveskednek, hízelkednek és akit gyönyörűen elkényeztetnek és aki által szeretve hiszik magukat; hát erre egy is elég és attól kezdve, hogy ez az egy megvan, a szülői érzetet kioltotta maga a szülői érzet, akarom mondani, kioltatik a gyermekek utáni vágy azon elégtétel által, hogy már van egy és azon mérhetetlen kötelességek gondolata által, amely a meglevővel szemben terheli őket: Franciaországban – ne tévesszük meg magunkat és mondjuk ki – bizonyos helytelenítés, bizonyos lebecsülés éri a családatyákat, igenis egy faja a családatyákra vonatkozó megvetésnek éri azokat, akiknek számos gyermekük van; ezeket rossz atyáknak tekintik, minthogy megfosztották első gyermeküket azon kedvezménytől, hogy egyedül legyen, vagy két első gyermeküket attól, hogy csak ketten legyenek. Ezek olyan emberek, akik nem szeretik gyermekeiket, és ezen érzelemben homályosan maguk idősebb gyermekeik is osztoznak; olyan emberek ezek még, akik nem bírnak a szó kitűnő értelmében vett francia erénnyel, – az egyetlen az igazán becsült erénnyel – a takarékossággal; ezek tékozlók, könnyelmű vagyonpusztítók, vagyon-elverők. Alapjában véve, minden francia polgár szemében egy hat gyermekes családatya bohéme _könnyelmű ember_, akit gondnokság alá kell helyezni.

Ami mindebből következik előszőr is az, hogy a francia család igen egyszerű, igen összpontosított, szorosan egymáshoz símuló, igen tiszteletreméltó, rokonszenves és megható, de bizonyos szempontból tekintve – nem létezik. Az igazi család a nagyszámú-, a sokgyermekes család. Ezen családban – ami első tekintetre rendkívűli dolog, de ami megmagyarázható, ha gondolkozunk – sokkal több szeretet van a gyermekben az atya és anya iránt, talán egy kissé több féltékenység – miként már jeleztem – az elsőszülöttek részéről, de az utóbb szülöttek részéről is, akik többen vannak és átplántálás folytán mindenki részéről több szeretet, tisztelet- és kultusz van az atya és anya iránt, akik patriarcháknak a gens- a nemzet főnökeinek látszanak és akiket egy faja a dícsőségnek övez. Bizonyára ismer az olvasó számos tagból álló családokat; mert még vannak ilyenek és ekkor tökéletesen felfedezte ezen érzületet.

Mi több ezen sok gyermekes családban egészen természetesen alakulnak ki a tribus szokásai. Ebben a családban ép gyermekek vannak, azok pedig, akik kevésbbé épek neveltetnek és tiszteletben tartatnak a többiek által, a rossz családtagnak nem egyedül atyja és anyja a fegyelmezői, de még becsületes fitestvérei is; a család egy fajtája a törvényszéknek és zsürinek, ahol a jók diadalmaskodnak, a rosszak pedig sorompója elé idéztetnek; sőt feltéve, hogy a rosszak vannak többségben kettőt elriaszt a rossztól egyedül egy, aki az atya és anya mellett áll, akit ezek támogatnak, miként ez támogatja őket; egyszóval a család olyan társaság, ahol a rossz elemeket a jó elemek inkább ellensúlyozzák és visszatartatják; míg az egyetlen gyermekes családban, ha a gyermek jó, misem jobb ennél, de ha rossz, szüleinek nincs ellene segítője. A több tagú család a jóra igen nagy erővel rendelkezik.

Az egyetlen gyermekes családban előszőr is gyakran megtörténik, hogy az egyetlen gyermek meghal és a szeretetnek azon nagy erőfeszítése, amellyel a család egy gyermekre szorítkozott, tiszta veszteséggé vált; ha pedig az egyetlen gyermek nem hunyt el, az következik be, hogy túlhajtott gyöngédséggel nevelik, kényeztetik s hogy ennek folytán önző lesz, aki egyáltalában nem szereti szüleit. Vannak kivételek, de ez ritkaság.

Hogy az egyetlen gyermek egyáltalában nem szereti szüleit, vagy hogy kevéssé szereti őket, ez olyan természetes dolog, ami nem szorul bizonyításra; a féltékenykedő szeretet tanítja meg a gyermeket a szeretetre, ez a féltékenykedő szeretet, a leggyakrabban gyöngéd, szelid és igen kedves, de végre is nem egyéb, mint féltékenykedő szeretet. «Jobban szereted nővéremet, mint engem; nem szeretsz annyira engem, mint fivéremet. – Hogyis ne! Egyformán szeretlek benneteket». A kis féltékeny körülbelül meg van győzve; miközben a féltékenység nyugtalansága tanította meg a szeretetre és amely szívében nem fog megszünni.

Az egyetlen, az egyedül imádott gyermek a szülei szeretetet természetesnek találja és minden viszonzás nélkül engedi magát imádni, minden nélkül a mi viszonosságra ösztönözné vagy anélkül, hogy még ezen gondolatot is felébresztené benne valaki. Az egyetlen gyermek hasonló a feleség által túlságosan szeretett férjhez, vagy a férj által túlságosan szeretett feleséghez; egyáltalában nem tanúsít szeretetet; ezen szeretet nagyon kötelességszerűnek látszik, amely nem részesül visszautasításban, amely sohasem, – félig-meddig sem, – még látszólag sem részesül visszautasításban; az ezen így rápazarolt szeretet nagyon is kötelességszerűnek látszik.

Azt hiszem igen különös dolog, amit megfigyeltem, vagy talán csalódom; az egy gyermekes szülők egészen természetesnek találják, hogy egyáltalában ne szeressék őket; talán nem is veszik ezt észre; mégis azt hiszem, hogy egy kissé észreveszik, de ezt magától értetőnek vélik: érezni vélik, hogy a végtelennek a semmi felel meg – «végtelen semmi» mondja Pascal – mással kapcsolatosan, – érezni vélik, hogy a határtalan vonzalomnak, minthogy mással nem hasonlítható össze, egy igen unalmas vonzalom felel meg és hogy egy igen nagyfokú aktivitású vonzalomnak, egy paszív aktivitású vonzalom felel meg.

Mindig úgy van, hogy az egyetlen gyermek igen paszív a vonzalomban, és hogy szülei nem veszik észre ezen paszívitást, vagy kiveszik abból részüket, vagy egy fajtájával az örömnek szemlélik azt. A rendellenes helyzetek denaturálják az érzelmeket. Mindnyájan ismeritek azon heves szerelmet, amivel azon férj viseltetik neje iránt, akit felesége egyáltalában nem szeret, az ő fájdalmas kétségbeesését, midőn elveszti azt, az ő igen gyakran hallott szavait: «Szegény asszony! mennyire nem szeretett engem! mennyire nem voltam képes megszerettetni magamat!» Az egyetlen gyermek szülei nem kevésbbé ilyenek; de ilyen, mindenek felett az anya: «nem szeret engem! különb nálam! imádásra méltó! Hogyne szeretném ezt a gyermeket?»

És valóban annak a szeretetlensége akit szeretsz megerősít azon hitben, amelyet az ő megmérhetetlen tökéletességéről és a te méltatlanságodról táplálsz és ez a hit megerősít téged az iránta érzett imádatban.

Csakhogy ez együgyüség. Ezen együgyüséghez vezet azon oktalan gondolkozás, hogy tíz helyett csak egy gyermeked legyen.