Part 10

Igenis, mert Franciaországban a természetes és spontán arisztokráciák mind elernyedtek, lehanyatlottak, úgy hogy nem számítottak rájuk az alkotmányban; mert a bíróság alig egyéb, mint engedelmeskedő hivatalnok-testület, mint a különben igen tiszteletreméltó pénzügyőrök testülete, mivel nem látszik olyannak, hogy arisztokratikus testületnek lehessen őt tekinteni; mert az egyetem, a hadsereg, a városok, a kereskedelem sokkal inkább bírnak hivatalos, mint személyes létellel és sokkal inkább államiak, mintsem testületek, annyira, hogy nem szerepelhettek s elég természetes is, hogy nem tünhettek fel a törvényhozó előtt nagy kollektiv személyekként; azért, mert Franciaország népe egy kevéssé «porrá és hamuvá» és «homokhalmazzá» vált az arisztokrata írók szokás által szentesített kifejezései szerint s mert a francia alkotmány nem számol a kohéziókkal és a kolektivitásokkal és mert Franciaország népe tisztán _demos_ és uralma tisztán demokratikus.

– Következésképpen ön okoskodik _a priori_ és tisztán metafizikailag, aki egy nép számára, amelyben nincsenek arisztokrata erők, arisztokrata szervezetet követel.

– Mégis bocsánat! Nem arisztokrata erőkről, de arisztokrata elemekről beszéltem, amit mondtam, az mindig létezik. Ezen testek hatalmas kollektiv élet nélkül ugyan, de mégis léteznek és mint testek léteznek. Amidőn pedig ezen testek léteznek és feltéve, hogy léteznek, ezen kollektiv életképesség érzületet ad, ezen kollektiv felelősségérzetet _megadják nekik_ vagy növelik bennük és a meglevő gyöngeséget erőssé teszik, nagy jelentőséget és előkelő helyet adván nekik az államban.

Tökéletesen az oknak, amely hatás és a hatásnak, amely ok, a törvénye nyer itt alkalmazást. Azért, mert az arisztokrata elemek a nemzetben gyengék és mert az egyén és a testület irígységgel mondja: «minden az államé és hogy az állam tegyen mindent» és mert ily módon nincs nagy különbség a testületek és az egyének közt: ezért és éppen ezért mereven demokrata az uralom, éppen úgy az lenne, ha az arisztokrata elemekkel – amelyekről beismerem, hogy oly gyöngék – számot vetne; azért, mert bármilyennek tekintjük is őket, mivel mégis jelentékenyebb társadalmi erők, mint «a por és hamu», a kormányzat legjelentékenyebb részét bíznák rájuk; azután kifejlesztenék bennük a kollektiv életképesség érzetét és a kollektiv felelősséget és öntudatot ébresztenének bennük vagy pedig, ha öntudatuk gyönge volna, azt erőssé tennék s így azokból kétségtelenül igen nagy és igen jelentős erkölcsi személyeket formálnának.

Mindaz, amit elmondtam, véleményem szerint tökéletesen szükséges egy köztársaság megalkotásához s ahhoz, hogy egy köztársaság fennálljon; és mindaz, amit az antique, modern és jelenkori történetből ismerek, azt hiszem bizonyítja ezt vagy legalább is kevésbbé bizonyítja az ellenkezőt, ami sokat jelent, de mégis elismerem, hogy azok, akik azt mondják, bár nincs igazuk, de még sincsenek teljesen a rossz úton, hogy az alkotmány keveset jelent és hogy még az a legjobb, amellyel bírunk, ha azzal értelmesen és kizárólag a közérdekkel foglalkozva tudunk élni. Így fogva fel, elég jó hasznot húzhatunk mostani alkotmányunkból azon feltétel mellett, hogy annak szellemében cselekszünk és nem tartjuk érvényben a «reális» alkotmányt a «legális» miatt.

Van szenátusunk, amely nem egészen az, aminek lennie kellene, vagyis nem arisztokratikus azon értelemben, amit e szónak adtam; amelyet – adva lévén választó-kollégiumainak szervezete – nem kevésbbé a préfet-ek választanak és amely mindig a kormány képviselője lesz, bármilyen legyen is az, inkább mint a nemzeté; amely talán sokkal inkább «demokrata» lesz, mint a képviselőkamara, ha megújítására a lajstromos szavazást aránylagos képviselettel hozzák be; végre is a szenátus igen rossz törvényhozási tényező; mégis a falusi eszméket közvetíti és képviseli; a parasztok kamarája; soha sem lesz szocialista, alkotmányosan a korosabb emberekből van megalkotva, ami a viszonylagos kötelesség biztosítéka; részlegesen újhodik meg, ami a rendnek és a munkában való kontinuitásnak a biztosítéka; tagjainak száma nem nagy, jóllehet még elég nagy és én ötszáz szenátornál és képviselőnél nem kívánnék többet; konstituciójának egy látszólag jelentéktelen része által, minthogy a szenátorok megbízatása kilenc évig tart, részben a politika veteránjaiból van összeállítva, mivel az öreg képviselők belefáradnak a minden négyévi választási küzdelmekbe és inkább hosszú tartamú törvényhozói megbízatást ambicionálnak. Végre is a szenátus nem sajnálatraméltó politikai eszköz.

Bizonyára túlsúlyra jutna, ha azt egész egyszerűen magának tulajdonítaná; ha a költségvetést nem tizenöt napig vizsgálná azon ürügy mellett, hogy még tizenegy-tizenketted rész provizóriuma van, ha nem félne felhívni az elnököt, hogy a kamara által helytelenül megszavazott törvény újratárgyalását követelje, ha nem félne felhívni az elnököt a képviselőkamara feloszlatására, midőn a választásokra való hivatkozás szükségessége világosan indokolt; egyszóval, ha nem irtóznék elmenni az összeütközések bizonyos fajáig, mintha éppen nem azért volna a parlamentáris kormányzat számára minden országban két kamara, hogy összeütközések legyenek, vagyis hogy az egyik kamara által megszavazott törvényt ellenőrizze a másik, amelyből egyhangúság ered, ha a törvények jók, de konfliktus, midőn rosszak.

De – és ez igen különös – a demokrata babona oly erős, hogy mivel a szenátust, mint a nagy forradalom gyűléseit kétfokú általános szavazattal választják, ahelyett, hogy miként a kamarát, közvetlen általános szavazattal választanák, azt hiszi magáról, úgy érzi, hogy kevésbbé törvényes és mindig attól fél, hogy szemére hányják eredetét és hogy megszégyenítik s úgy látszik, állandóan már jóelőre pirul.

Az elnöknek végül elég kiterjedt hatalma van; maga az a tény, hogy ezzel bír, kijelöli számára alkotmányosan, hogy be kell avatkoznia a politikai életbe és nem nyugodnia bele mindenbe és nem arra szorítkozni, hogy annak homlokzatát képezze és vidéken, s a gyarmatokban nagy pompával szerte járjon, mint a köztársaság utazója. Ő a nemzeti politika alkotmányos irányítója; ez a szerepe, amelyet diszkrécióval, tapintattal kell játszania, de játszania kell azt. Anélkül, hogy véleményét erőszakolná, kivéve – és akkor is alkotmányos formák szerint – az egészen s különösen kivételes esetekben úgy kell tennie, hogy _mindig ismeretes legyen véleménye_.

Az elnöki vélemény a legtöbbször nem lesz egyéb, mint nézet, de egy jelentős, fontos, magasról jövő nézet, amelynek nagy súlya lesz nem a tárgyalásra, de először minden szenátor-képviselő véleményére, azután és végeredményben magára a tárgyalásra és magára a határozathozatalra.

Minden fontos kérdésnél szükséges, hogy az elnök véleményét mindenki ismerje. Arról biztosítanak, hogy a francia köztársaságnak egy volt elnöke azon időről beszélvén, midőn hivatalban volt, ezt mondá: «Alkotmányosan hallgattam». Nemde, nagyon itt van az a babona, amely a politikai világban a «reális» alkotmányra nézve uralkodik? Hogyan! Az az alkotmány, amely az elnököt a miniszterek kinevezése gondjával ruházza fel s a minisztertanács tárgyalásain való elnökléssel és azzal, hogy a kamarákat egy újból való tárgyalásra utasíthatja stb., stb., ez az alkotmány hallgatást rendel az elnöknek! Az az alkotmány, hogy az elnök hallgasson! És miként teljesen lehetetlen gondolkozni beszéd nélkül és hasonlóképpen lehetetlen felöltenie a hallgatás szokását, anélkül, hogy el ne veszítené a gondolkozás szokását, azt akarja az alkotmány, hogy az elnök ne gondolkozzék? Ime, ez felette különös.

Megengedem, hogy ha a volt elnök ezt akarta mondani: «Az alkotmány jogot adott nekem arra, hogy ne beszéljek», ez elvitázhatatlan jogában volt; de minden arra utal, hogy ezt akarta mondani: «Az alkotmány a hallgatás kötelességét szabta rám» és ez a különös. Azt mondták, hogy a népek hallgatása a királyok leckéje, de nem értjük, miként lehet a királyok hallgatása a népek leckéje, a királyok pedig tartoznak a népnek megadni azon leckéket, amelyek szándékában vannak. Hát azon elnöknek, akiről beszélünk, a bizalmasai bizonyára tudták, hogy ez az elnök egyáltalában nem volt egy véleményben miniszterelnökével; fontos lett volna a parlamenti tagok és mindenki kitanítására (instruálására) nézve, hogy afölött megfelelő és hasznos reflexiókat tegyenek, hogy ezen meg nem világosított eltérés ismertté legyen.

Az elnök tehát az alkotmány által szereplésre van felhíva és azt lelkiismeretesen tartozik betölteni.

Igaz, hogy a szenátorok és képviselők, mivel féltékenyek hatalmukra, arra törekesznek, hogy olyan embert válasszanak meg köztársasági elnöknek, aki mindig tiszteletreméltó, de koránál vagy jelleménél fogva elsekélyesedett, semmivel nem törődő; ezt tették gyakran és fogadni lehet, hogy ezután is mindig ezt fogják tenni. Az a vágy, hogy felelősség nélkül legyenek hatalmasak, azt szüli, hogy ne tegyenek ezen első állásba csak egy olyat, aki ne legyen még inkább felelős és ne is akarjon egyáltalában felelős lenni.

Végül a bíróság – még úgy is megalkotva, amint van – ha tisztességesen és türelmetlenség nélkül keresné fel, de felkeresné ahelyett, hogy előle elfutna, a felelősséget, képes volna egy nagyon fontos, nagyon hasznos és olyan szerepet betölteni, amilyenre kötelezve van.

Kétségtelenül meg kell itt mondani, hogy már szervezete arra hívja fel a bíróságot, hogy elvonuljon és ne legyen egyéb, mint a kormány engedelmes ágense. Franciaországban az a bíróság nagy hibája, hogy életpálya, melybe mintegy lajstromba bejut az ember fiatalon, vékony díjazással és lassan előrehalad, – mint mindenütt – ha arra szorítkozik, hogy hivatását jól teljesítse, de rohamosan – mint mindenütt – ha szolgálatokat teljesít a kormánynak. Tehát ebben keresi az előmenetelt; az előmenetel gondja uralja és gyakran azt teszi, ami szükséges ahhoz, hogy elnyerje azt.

A bíróság Angliában _nem életpálya;_ egy életpálya megkoronázása az. Az öreg ügyvédek közül nevezik ki a bírákat, akik egészen befejezték pályájukat és akik kitünők az ügyvédség körében, akik megszokták a függetlenséget és amit egyáltalában nem veszítenek el és akik előtt nincs indoka annak, hogy az előmenetelre vágyódjanak, minthogy nem emelkednek, vagy pedig nagyon kevéssé. Egyszóval a bírói foglalkozás nyugalomba vonulás, nagyon fényes és emellett bőségesen ellátva, de mégis nyugalomba vonulás; az angol bírónak a világon minden indoka megvan arra, hogy tökéletesen független legyen.

Látnivaló, hogy a jó eredmények nem függnek mindig össze, abszolute nem függnek össze az intézményekkel, de sokkal inkább a gyakorlattal. Angliában semmi indok sincs arra, hogy a bíróságból életpályát ne alkossanak, ami előidézné mindazon helytelenségeket, amivel – mint látjuk – a dolog itt jár; csakhogy ezt nem teszik, a megszokásból, az erkölcsökből, talán azon homályos érzetből, hogy nem felel meg a bíróság méltóságának, hogy életpálya legyen, tehát anélkül, hogy ezen ügyre nézve a legkisebb törvényük volna, kitünő bíróságuk van.

Mégis azt mondom, hogy a bíróságnak törvényes, bár rossz alkatával, vagy még azon szokással is, – ami hasonlóképpen rossz – hogy a bíróságból, mint bármely másikból, életpályát alkossanak, a bíróság kitünő lesz, ha az akarna lenni. Elegendő volna, hogy kollektive, de egészen vagy majdnem egészen bírja a felelősség érzetét, amely óriási, nem kevesebb, mint annak a tudata, hogy a bíróság egy szabad ország talpköve; hogy a polgár nem lehet szabad, vagyis hasznos, csak ha érzi, hogy igazát elismerik és megvédi azt egy teljesen független és részrehajlatlan hatalom, a központi hatalom ellen. Az a bíróság, amelyet ezen eszme hat át, biztosítaná magának a függetlenségét azzal, hogy elfoglalja, érvényesíti és gyakorolja azt. Bármily kapzsi legyen is a kormány hatalmában és mindenhatóságában, nem lesz képes «kiselejtezni» a bíróságot minden hat hónapban és kénytelen eltűrni egy független, részrehajlatlan és hozzáférhetetlen bíróságot.

A jó intézmények kitünő dolgok, de jókká tesszük a gyakorlatban még a rosszakat is aszerint, amint élünk velük. Különösen nem jelent az semmit, hogy a függetlenség törvény által legyen biztosítva, ha természeteteknél fogva függetlenek és olyan testület vagytok, amely olyan egyénekből van összealkotva, akik természetüknél fogva függetlenek és nem engedik magukat vezetni.

Olyan alkotmányunk van tehát, amelyet bizonyára javítani kellene, de amely bár olyan, amilyen nem lenne rosszabb egy másiknál, vagy nem éreznénk annak tökéletlenségeit, ha jellemünk jobb, szilárdabb, fenköltebb, önállóbb lenne. És ez az utolsó általános megfigyeléshez vezet, amit előadunk az olvasónak.

V. MINDNYÁJUNKNAK.

A francia jellem nem áll a francia szellem magaslatán és ebből ered minden rossz. A francia szellem egészen elsőrendű. Mint eszmék teremtőjének, mint az ismeretek megszerzőjének, mint a szépség megteremtőjének a világon egy szellemnek sincs több értéke, mint a francia szellemnek, vagy talán annyi se. A francia jellem beteg. «Franciaországban annyi a szív embere és annyi a szellem embere, mint egyetlen országban sem, de mindezt nem tartják becsben» – mondja Renan. Mindezt miért nem értékesítik? Mi hiányzik ahhoz, hogy mindez nincs értékesítve? A jellem, az akarat.

Könnyűvérűek vagyunk, kitartás, határozottság, szívósság nélkül valók vagyunk. Készek a könnyelműségre. Gyermekek vagyunk vagy öregek – a többségről beszélek – sohasem vagyunk a férfikorban. Anélkül, hogy tunyák volnánk, ami különben egyet jelent, szeretjük rábízni magunkat azokra, akik nekünk munkát adnak, ez természetünk paradoxona; szeretjük átengedni magunkat az államnak, elfogadván még az általa reánkrótt nehéz feladatokat is. Ezen paradox hajlandóságnak az alapja az egyéni akarat hiánya, maga az egyéni akarat ezen hiánya pedig a felelősségtől való irtózásból származik.

Ez nem annyi, hogy nem akarunk cselekedni, mint inkább az, hogy nem helyezünk súlyt arra, amit nekünk a cselekmény eredményeként betudnak. Semmit sem szeretünk inkább mondani, mint azt: «Mosom a kezeimet, ez nem az én hibám, mit tegyek? Semmit sem tehetek, minthogy semmi sem vagyok?»

Ekként voltunk formálva két századon át a tündöklő despotizmus által, amelyre egyébiránt nem lehetünk némely okból büszkék. Megszoktuk, hogy magunkat semminek se tekintsük és hogy minden mindenütt anélkül történjék, hogy senki sem járul hozzá. Ez természetes, minthogy hajdan minden a királyság által történt, az egyesektől eredő bármily kezdeményezés nélkül. Most azt képzeljük, hogy minden a kollektivitás által történik, anélkül hogy a kollektivitást alkotó egyének bármelyikének a cselekvés keresztülvitelére akarata volna. Az összesség helyettesítette az egyet és ebben (ez irányban) semmi sem változott.

Egész pontosan véve, mégis megváltozott és a demokrácia nem képes önmaga, magában és azon egyszerű tény által, hogy létezik, helyettesíteni a központi hatalmat és a központi értelmiséget. Kell hogy a saját kebeléből emeljen ki egyéneket, vagy hogy onnan emelkedjenek ki azok, akik tudnak akarni. Olyan egyének, akik tudnak akarni, akik elvállalják és szeretik a felelősséget s akik egy közös gondolatban s egy akaratban egyesülnek és akik elvállalják és szeretik a közös felelősséget, ezek az arisztokraták.

Ebből következik, hogy a demokrácia csak azon feltétel mellett élhet, ha kebeléből arisztokratákat emel ki, vagy ha tűri, hogy arisztokráciák emelkedjenek ki belőle.

Ez különösnek látszik, de semmi sem bizonyosabb. A demokráciák életképességének mértéke az arisztokráciákat szülő azon erő, amit magában hord.

És még ez sem elég, miként bátor voltam már egy alkalommal mondani, hogy a demokráciák tűrjék el, hogy belőlük arisztokratikus kollektivitások származzanak; szükséges, hogy maguk a demokráciák arisztokratikusok legyenek olyan értelemben, hogy meg legyen bennük erre az akarat és ezen akaratra irányuló hajlam. Szükséges, hogy az egyének, akik alkotják, bírjanak egyéni kitartással és szívóssággal, mert egyedül ezen feltétel mellett értik meg arisztokráciájuk jótulajdonságait és fogják elviselni, feltartani szeretni és fognak felette figyelemmel őrködni.

A nemzet olyan hadsereg, amely szereti vezérkarát, mert ismeri vezérkarának jótulajdonságait és erényeit és csupán akkor érti meg azokat, ha benne is megvannak azok, bár kifejletlen, de igen reális és erős állapotban. A nemzet az akaratok foglalata, kollekciója akaratok szervezete. Az akaratok kollekciója önmaga a nemzet; az akaratok szervezése az arisztokrácia, amelyet magának adott, amelyet jóváhagy és üdvözöl, mint erős akaratokat. A nép akaratának abban kell állania, hogy főnökei bírjanak akarattal.

Gyakran ismétlem egy vígjátékból a kanditátus ezen szavait: «polgárok, mindazt, amit kívántok, én nálatok még jobban kívánom.» A polgárok feleletének ennek kellett volna lenni: «Van akaratom és ez az, hogy legyen akaratod és tudd is, hogy mit akarsz.»

A felelősségre irányuló hajlam saját magad tisztelete és a kollektivitás tisztelete, amelynek tagja vagy. Szükséges, hogy az egyén tisztelni tudja önmagát és hogy a kollektivitás tisztelje kollektív öntudatát és azon kötelességét, amelyet rád szab és hogy a nemzet tisztelje nemzeti öntudatát és a nemzeti kötelességet, amely abban áll, hogy befelé és kifelé szabadon éljen. Az a titkos vágy, midőn mindenki egy másikra számít, másokra, vagy mindenkire, lemondás és megfutamodás. Nagyon sok nálunk az, aki lemond közönbösségből és aki megfutamodik lustaságból.

Küzdeni kell ezen nemzeti fogyatkozás ellen, melyet erkölcseink szelid mivolta szült és amelyet a despotia hosszú ideje tartott fel szinte gondosan. Soha se mondjátok: «ez nem az én hibám»; az összesség, sőt a szelidebbek hibája ez. Sohase mondjátok: «Nem tehetek semmit.» Valamit mindig tehetünk, ha mást nem is, legalább példát adhatunk személyes energiánkkal és azzal, hogy felkeressük azokat a körülöttünk levő, esetleg még homályba burkolt energiákat, amelyekkel társulhatunk s magvát képezhetjük a társadalmi erőnek.

Nem mondom, hogy a földi királyság az energikusoké és azoké, akik nem félnek a szemrehányásoktól. Nem az uralkodásról, az életről van szó. Csak az akarat által élünk. Goethe ezt mondá: «Csak akkor halunk meg, midőn lemondunk az életről; addig élünk, ameddig akarunk.» Ez talán nem egészen áll az egyesekre, de áll a népekre. Nietzsche sokat beszélt az akaraterőről. Sok mondanivaló volna erre nézve, de van egy olyan akaraterő, amelyet nem lehet eléggé ajánlani és kívánni mindazoknak, akiket szeretünk, első sorban saját magunknak s ez az önmagunk feletti hatalom akarata.

FORDÍTÓ JEGYZETEI.

1. Szerző ezen mondását: «blanc bonnét» et bonnét blanc», amely közmondás ezt jelenti: egyik olyan, mint a másik, egyre megy; a magyar nép által használt «szűrdolmány» és «dolmányszűr» közmondás által vélem megközelítőleg visszaadni.

2. A L’Action Francaise royalista és antiszemita lap, amely a forradalom érdekében agitál.

3. Damilaville, Voltaire barátja.

4. La Tournelle (chambre de la Tournelle; chambre du Parlament de Paris) Franciaországban a királyság első idejében a Parlament kezdetben törvényszéket, később országgyűlést jelentett. A parlamenti bíróság a király nevében ítélt. 12 ilyen parlament volt. A párisi parlamenti bíróság mint legfőbb bíróság működött s minthogy a királyi rendeleteket is regisztrálta politikailag is jelentős szerepe volt.

5. Két Lauzun ismeretes, ú. m. Antoine Nampau de Caumant de Lauzun francia tábornok volt, különben Montpensier asszony szeretője és finom világfi és Armand de Biron, duc de Lauzun, szinte francia tábornok. Különben Lauzun finom világfit jelent.

6. Achem vagy Achen: királyság Sumatra szigetén.

7. La marquise de Pretintaille: Béranger egyik alakja; különben a Franciaországba 1814 után visszatért nemesség prætensióit jelenti.

8. Royer-Collard Péter francia bölcsész és szónok, szül. 1845-ben.

9. Lemaitre Gyula Francia kritikus, szül. 1853-ban.

10. Fronde az a párt, amely a királyi udvarnak, különösen ausztriai Annának és Mazarin-nak ellensége (1650 körül).

11. Le Tartufe Moliére vígjátéka és az abban szereplő főszemély neve, aki alatt de Roquette Gábor autuni püspököt értette.

12. Államosító (étatiste), aki az államnak tulajdonít valamit, pl. az oktatásügyet.

13. Nacionalista (nationaliste), aki a saját nemzetét részesíti előnyben.

14. A nacionalitás elve (principe des nationalites) azt jelenti, hogy ugyanazon nemzet különálló alkatrészei egy politikai egészet képezzenek.

15. Turgot Anne-Robert-Jaques francia államférfi, XVI. Lajos király minisztere.

16. De Maurepas Jean-Phélippeaux XVI. Lajos francia király mindenható minisztere (1781.).

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Elkésve jegyzem meg, hogy Montesquieu ezt jól megfontolta; az angol zsüriről beszélve, ezt mondja: «A nép testéből vett személyek által gyakorolt bírói hatalom» és jegyzetben hozzáveti: «miként Athénben.»]

[Footnote 2: Ami Martint illeti – akire nézve biztos bírói tévedés forog fenn – az ő történetéből nincs semmi, amit a zsüri ellen vagy mellett lehetne felhozni; egy utazót orgyilkos módon megöltek, a lépések nyomai – a melyekbe Martin cipői beleillettek – a bűntett helyéről Martin házához vezettek; az orgyilkos egy szemtanú szerint, ruhái után ítélve, Martinhoz hasonlított, a bűntény egy tanúja Martinnal szembesítve azt mondja: «nem ösmerem fel őt» és Martin felkiált: «hála Isten! ime egy ember, aki _engem nem ismert fel_». Ezen kétértelmű szavakban a bíró beismerést lát; elítéli Martint. A bűntető par amenti bíróság{4} megerősíti. Martint kerékbe törik. Az igazi orgyilkos, akit más dolog miatt tartóztattak le, a Martin terhére rótt gyilkosság szerzőjéül magát jelenti ki. Itt nincs több mondani való. Voltaire biztos benne, hogy a zsüri nem ítélte volna el Martint: semmit nem tud róla, magam sem tudok többet.]

TARTALOM.

Jogi eszmék és szokások 5 Foglalkozások 79 A családban 106 A politikai erkölcsök körében 119 Mindnyájunknak 153