Part 4

Mielőtt tovább mennénk, még egy megkülönböztetést kell tenni. Akarod-e Saon és Marne département, hogy megközelítőleg jól kormányozzanak? Csakis ellenzéki szenátorokat és képviselőket válassz. Miért? Mert ha csak ellenzéki szenátorokat és képviselőket választasz, ezeknek nem lesz semmi befolyásuk főnökeidre, bíráidra, mérnökeidre, útbiztosaidra és közigazgatásilag, vagyis körülbelül szabályszerűleg és törvényesen lehetsz kormányozva. De ha kormánypárti szenátorokat és képviselőket választasz, ezek fognak téged kormányozni. Franciaország ily módon némileg úgy van felosztva – s ebben van analógia – miként az írottjog és a szokásjog idejében volt. Miként szokásjogi és írottjogi tartományok voltak, ma állami és parlamenti tartományok vannak. Azon tartományokat, amelyeknek parlamenti képviselete ellenzéki, a kormány kormányozza, préfet-jei lévén ágensei; azon tartományokat pedig, amelyeknek parlamenti képviselete kormánypárti, képviseletük kormányozza, amely előtt a préfet egyáltalában semmi és amelynek a préfet, nemkülönben az államügyész engedelmeskednek. Ebből következik – a politikának minden komoly dolga a legbohóbb lévén – hogy a préfet-ek semmit sem óhajtanak annyira, mint hogy ellenzéki département-be neveztessenek ki, mert itt szabad kezük van és kevésbbé szeretik, ha kormánypárti megyébe nevezik ki őket, ahol alárendeltek; ebből az is következik, hogy a francia kormány nem kormányoz reálisan, csak az ellenzéki département-ekben, amelyek, minthogy ellenzékiek, az állam megyéi és csakis nagyon pártoskodó és prekarius módon kormányoz a kormánypárti département-ekben, amelyek, minthogy kormánypártiak, a parlament megyéi.

De ne gondoljuk, hogy ezen utóbbiak a számosabbak. Valóságos helyi kormányuk van. Szenátoraik és képviselőik egy départementi komitét alkotnak, amelynek nem szabad a préfet-nek ellenmondania. A kinevezéseket ők eszközlik, rákényszerítvén a miniszterre azokat, akik a miniszter hatalma alatt állanak és rákényszerítvén a préfet-ekre azokat, akik a préfet hatalma alatt állanak; áthelyezik azon néptanítókat, akik nem választási ágensek, minthogy vétenek az egyedüli hivatás ellen, amiért kinevezték őket és azokat is, akik nem elég buzgó választási ágensek, minthogy hiányzik belőlük a buzgóság azon egyetlen ténykedésben, amelyet tőlük kívánnak; közbenjárnak a bíróságoknál azon ügyekben, amelyekben valamely pártfelük elítélhető volna, ami nagyon rossz példa volna és ami kompromittálná a köztársaságot; végre is ők kormányoznak.

Ezen igen jól szervezett és igen erős helyi kormányok, amelyeket mindössze egyedül azért alkottak, nehogy a törvény kormányozzon, minthogy a törvény kedvezhetne a köztársaság ellenségeinek, a mai rendszer legkúlönösebb jelenségeinek egyikét képezik és eszes mechanizmusuk által a történetíró figyelmét keltik fel, egyébiránt pedig a harmadik köztársaság _lényeges intézményét_ képezik.

Megértjük, mily kitünő ürügyet talál a bíróság ezen intézményben arra, hogy minden felelősségtől felmentse magát, máskülönben pedig körülbelül azon lehetetlen helyzetben van, hogy nem képes valamely felelősséget érvényesíteni. Mert nehezebb ellenállani a helyi, mint a központi kormánynak, a helyi kormány sokkal inkább birtokában tart, sokkal inkább felügyel reád és sokkal szigorúbban elnyom. A központi kormánytól inkább meg lehet tagadni pártfelei valamelyikének felmentését bebizonyított vadászati kihágás esetén; mindent összevéve, jól tudjuk, hogy semmibe sem veszi azt, de nagyon tiszteletlen és igen veszélyes lenne a helyi kormánytól megtagadni azt.

Tegyük hozzá, hogy ha a bíróság nem engedelmeskednék a helyi kormánynak, szemben találná magát _úgy_ a helyi kormánnyal, _mint_ a központi kormánnyal, mert a helyi kormány tagjai mint köztársaságellenest jelentenék fel a központi kormánynak, a központi kormány pedig annyiban függ a helyi kormánytól, hogy azon parlamenti tagokból van összealkotva, akik a központi kormányt oly könnyen megdönthetik. A bilincs tökéletesen szoros, nagyon erős.

Következésképpen a francia bíróság, amennyire csak képes engedelmes – vagy ha így akarjuk – a lehető legkevésbbé engedetlen a helyi kormány iránt a parlament megyéiben és ítéleteiért önként neki engedi át a felelősséget.

És ez – miként mondtuk – a rendes, a mindennapi. A rendkívüli – miként láttuk – s amire Poincaré sem mulasztotta el célozni, azon, még pedig eléggé számos ok, amidőn a törvényhozó hatalom magához ragad egy bírósági ügyet, amely előtte rosszul kezeltnek vagy rosszul elítéltnek látszik. Példa 1910-ben a Rochette-ügy. Rochette bankár és ügyes üzletember, aki egyébiránt kevéssé vonzó, rendkívüli eredményekkel és mérhetetlen népszerűséggel bír. Megszámlálhatatlan vállalatainak részvényesei bizalommal vannak iránta. A kormány – miként mondá – részint a megtakarított kis tőkékről való gondoskodásból és ez nem lehetetlen, mert lehet, hogy a kormánynak van néha gondja a nemzet közérdekeire, ami egészen a monarchikus kormányzat, az atyáskodó kormányzat hagyománya – és éppen ezen érdekben, amelyet azon emberek iránt tanúsított, akiknek egyike sem panaszkodik, holott _panaszkodnia kellene_, van valami éppen oly megragadó, mint nevetséges, részint, ami pedig nem sokkal valószínűbb, de szintén valószínű, a bankároknak, az állam barátainak és Rochette ellenségeinek érdekében – elhatározta utóbbi elejtését. Nem járhatván el közvetlenül a törvényszéken, minthogy nincs panaszos, talált panaszost, feltámasztja, felfedezi és mozgásba hozza a bírósági gépezetet. A képviselő-kamara, amelynek – úgy látszik – nincs ugyanaz a gondja, mint a kormánynak a kis megtakarított tőkére, parlamenti vizsgálatot rendel el, vagyis legalább erkölcsileg magához vonja az ügyet és megteszi magát bírónak. Mit akar ez jelenteni? Azt, hogy a király «Grandes Jours»-okat rendel el. Midőn a régi uralom alatt valamely tartományban a jogszolgáltatás a sokszoros bűntettek és a bünösök elhatalmasodása miatt tehetetlen volt, a király Grandes Jours-okat rendelt el, t. i. egy teljhatalmú igazságügyi főtörvényszéket alkotott, amely határozottán őt, a királyt képviseli és amelynek joga volt mindazt tenni, amit ő maga tehetett. Éppen így a kamara, vagyis a Souverain, vagyis a fejedelem, vagyis Franciaország, megállapítván vagy megállapítani vélvén, hogy a bíróság olyan ügyben, melybe a kormány beleártja magát, mint mindig s miként ez neki elve, engedelmeskedik a kormánynak; mi több, megállapítván azt, hogy a kormány talán saját érdeke szavára és nem Franciaország érdeke szavára hallgatott: megtartja a maga Grandes Jours-jait, kijelenti, hogy ő, a főhatalom, mint souverain, önmaga fog ítélkezni. A kormány helyettesévé teszi magát, amely önmagát tette a bíróság helyettesévé; «a fejedelem ténye» fölé helyezi a saját «fejedelmi tényét», amelyet a kormány a bíróság fölé helyezett; kiveszi a kormány kezéből, amely kivette a bíró kezéből; alapjában rossznak jelenti ki a kormány önkényét, azért mert a magáéval helyettesíti azt.

Montesquieu egy éjszaka alatt megőszült volna a hatalmaknak ezen, a hatalmak még nagyobb zűrzavara által megjavított zűrzavara miatt; a megkettőzött hatalom ezen zűrzavara miatt s egy sajnálatraméltóbb heresis által kijavított első heresis miatt és azt mondta volna, hogy ez a másodrendű hatalom szerinti önkényuralom.

Mi sem igazabb; különben hát mi a teendő? Mert ha a bíróság többé semmi sem azon ügyekben, amelyekbe a politika beleártotta magát és a politikai ügyekben a kormány a bíró, logikus, hogy úgyis, mint bíró, úgyis, mint végrehajtó hatalom, számot adjon a törvényhozó hatalomnak. Én törvényhozó hatalom, elragadom tőled végrehajtó hatalom bírói hatalmadat; úgy van, de mert te végrehajtó hatalom, jogtalan támadást intéztél a bírói hatalom ellen; ami kettős jogtalan támadást jelent; igen talán, de ez olyan jogtalan támadás, amely megjavít egy másikat és olyan bitorlás, amely egy másik bitorlásnak szolgál indokul.

– Ez azonban anarchia.

– Oh, ami azt illeti, hát az; és ez még egy ok arra, hogy a bíróság magát felelőtlennek érezze és hogy végre is mosolyogjon a felelősségen. «Nagyon sok az ügy», mondja. «A fejedelem ténye», a végrehajtó hatalom részéről felettem; a «fejedelem ténye» a törvényhozó hatalom részéről, a végrehajtó hatalom felett. Én a végrehajtó hatalomtól függök, amely a törvényhozó hatalomtól függ. Számot kell adnom a kormánynak, amelynek számot kell adnia a kamarának. Mindebben csak egy dolog világos, hogy igen kis dolog vagyok és hogy semmiben sem vagyok felelős. A rendes ügyekben – kivéve egyébiránt a helyi kormányok mindennapi közbenjárását, – azt teszem, amit a törvény és az én törvénymagyarázásom szerint tenni kötelességemül vélek, azon ügyek körében pedig, ahol a kormány érdekelve van, ezt mondom a kormánynak: «mit kívánsz?», a törvényhozó hatalomnak ezt: «mit kívánsz?» és mindakettőnek: «megegyeztetek, hogy közös akaratotok teljesüljön? egyáltalában nem egyeztetek meg? tárgyaljatok, egyezzetek ki egymással és amidőn megegyeztetek, veletek leszek. Sem egyéb mondanivalóm, sem egyéb tennivalóm nincs. Így akarja ezt a reális alkotmány, amely a hivatalos alkotmány ünnepélyes homlokzata mögött kormányozza ezen országot».

Más szavakkal Franciaországban a bírói hatalom többé nem létezik, nincs Franciaországban bírói hatalom. «Ebben az anarchiában egy igazságügyi miniszter egy kevés rendet akart teremteni és ezzel parlamenti viharokat keltett fel», mondja Poincaré. Valóban, igen óhajtanám tudni, kinek jutna eszébe a két kamara valamelyikében megszorítani a két kamara hatalmát, biztosítván, bárha kis mértékben is autonómiáját, vagy csupán csak függetlenségét a bírói hatalomra nézve. A politikai, valamint a többi testületeknél is sikert érünk el, ha jogkörük kiterjesztését javasoljuk és kétségtelenül nem, ha megszorítását javasoljuk. Poincaré azt konkludálja, hogy ez a folyamat csakhamar végét fogja vetni az igazságszolgáltatás tekintélyének. Egészen az ő véleményén vagyok, kivéve, hogy nem látom egész határozottan, hogy miért használja a jövőt; azt is konkludálja, hogy az ítélkezés művészetét el fogják hagyni az intrikák művészete által. Talán igen, de mit óhajthatnának természetesen a parlamenti tagok, ha csak nem azt, hogy Franciaországban kisebb-nagyobb tökéletességgel minden az ő képmásuk szerint legyen?

Egy másik felelőtlenség, amelyet a francia bíróság _megszerzett_, a bűntető perekkel kapcsolatos, minden felelősségtől felszabadították magukat; a büntető perekben csak a zsüri ítélkezik. Az esküdtszék története rendkívül érdekes. Nagyon távoli antikvitásból ered. Az athéni heliasták bírósága esküdtszék volt.[1] Azért akart ítélkezni, _nem fontos, hogy ki volt_ (feltéve, hogy polgár volt), mert ítélkezni kellemes s mert ezt mondta: «ítélkezni akarok». Meg is fizették ezért egy kissé. Ítéletei közül leghíresebb az, amellyel a kissé szarkasztikus semmittevőt, akit Socrates-nek hívtak, halálra ítélte. Rómában soha sem létezett, a rómaiaknak soha sem volt teljes demokratikus érzelmük.

Az angoloknál igen régi.

Az angolok utánzásából a XVIII. század francia bölcsészei – maga Montesquieu is – teljes bátorságukkal ajánlják. Nem mulasztja el mondani – és ezt jól tartsa meg az olvasó, amiről későbben tárgyalni fogok – hogy a zsüri bíráskodása «nem lévén sem egy bizonyos rendhez, sem egy bizonyos foglalkozáshoz hozzákötve, hogy úgy mondjuk, láthatatlanná és nullává válik; a bírák egyáltalában nincsenek folytonosan szemünk előtt, a bíróságtól és nem a bírótól félünk». Hozzáteszi: «Sőt szükséges, hogy a bírák a vádlottal egy állásúak vagy vele egyenlőek legyenek, nehogy arra a gondolatra jöhessen, hogy olyan emberek kezébe jutott, akik erőszakoskodni akarnak felette».

Voltaire Angolországról írt leveleiben (lettres sur l’Angleterre) nagyon dícséri a zsürit és azt a szabadság egyik védbástyájának tekinti, el lévén már telve a parlamentek elleni azon gyűlölettől, amelyet egész életén át megtartott.

Sokkal inkább határozott ezen pontra nézve életének végén de Beaumont Illéshez (1771) intézett levelében: «… egész egyszerűen jobban szeretem az esküdtek régi módszerét, amely Angliában maradt fenn. Ezen esküdtek soha _sem engedték volna kerékbe törni Calast_ és Riquet alatt (a touloni parlament államügyésze) kerékbe töretni tiszteletreméltó feleségét; nem törették volna kerékbe a legnevetségesebb bűnjelenségek mellett Martint, a 19 éves la Barre lovagot és d’Etallonde elnök 17 éves fiát, nem tépették volna ki ítéletileg nyelvét, nem vágatták volna le kezét, nem vetették volna testét lángok közé azért, mert a kapucinusok egy körmenete előtt nem tanúsított tiszteletet és mert a gránátosok egy silány dalát énekelte.

Ime, ez helyes; de amidőn Voltaire a Calas- és a la Barre-üggyel foglalkozott, igen szorgalmasan szerzett információkat és ez becsületére válik. Hát milyen értesülést nyert? A la Barre-ügyet illetőleg azon értesülést nyerte, hogy: «Abbevilleben egy egész éven át csak a szentségtörésekről beszéltek; azt mondták, hogy egy új felekezet alakult, amely minden Krisztus-keresztet elégetett, minden ostyát a földre dobott és késsel szúrta át azokat és hogy bizonyították, miként azokból vér ömlött s voltak asszonyok, akik hitték, hogy tanúi voltak annak; és hogy felújították mindazon rágalmakat, amelyek Európa annyi városában voltak elterjedve a zsidók ellen; és tudják – teszi hozzá – mily kihágásokba viszi a szerzetesek által mindig felbátorított népességet a fanatizmus kegyetlensége».

A Calas-ügyet illetőleg azon értesülést nyerte, amit 1765 március 1-ről Damilaville-hez{3} írt levelében mond: «mily nagy volt meglepetésem, midőn provencei nyelven ezen rendkívüli ügyről írtam és katholikusok s protestánsok azt felelték nekem, hogy Calas bünösségében nem lehet kételkedni. Még sem hátráltam meg. Szabadságot vettem magamnak még azoknak is írni, akik a tartományt kormányozták, azoknak, akik a szomszédos tartományokban parancsnokoltak és az állam minisztereinek; mindnyájan egyértelműleg azt tanácsolták, hogy egyáltalában ne ártsam bele magamat egy ily rossz ügybe; mindenki megítélt és én tovább is kitartottam…» Egy másik levélben ezt mondja: «a nép fanatizmusa eljuthatott egészen a tájékozott bírákig (Toulouse-ba). Többen ártatlan bűnbánóknak mutatkoztak; tévedhettek…»

És aztán! Ha az abbeville-i nép őrjöngött la Barre és d’Ettalonde ellen s ha a toulouse-i és toulouse-kerületi nép, úgy a protestánsok, valamint a katholikusok őrjöngtek Calas ellen; ha a nép fanatizmusa oly nagy volt, hogy el tudott jutni a bírákig; minthogy még biztosabb, hogy sokkal hevesebben gyakorolná azt, ha nem hatolna a népből a bírákig és magában a népben maradna; tehát eléggé valószínű, hogy az abbeville-i népből választott zsüri elítélte volna La Barret és d’Etallonde-ot és hogy a toulouse-kerületi népből választott zsüri elítélte volna Calas-t; és ezután eléggé komikus ezt mondani: «a zsüri sohasem engedte volna kerékbetörni Calas-t», a logikusabb következtetés az, hogy éppen ezt tette volna; és «a zsüri sohasem égette volna meg La Barre-t», a logikusabb következtetés ez, hogy minden valószínűség szerint megtette volna.[2] Az az igazság, hogy a zsürit jogosítván fel ítélethozatalra a bűntettesek pereiben, elvonták a vizsgálatot, az elmarasztalást vagy felmentést a bírák szenvedélyeitől és a vizsgálatot, elmarasztalást vagy felmentést rábízták a nép szenvedélyeire, hogy pedig a bírák és a nép szenvedélyesek, az teljesen az én véleményem; de azt hiszem, hogy a bírákból inkább kihaltak a szenvedélyek egy sokkal nagyobb műveltség, a törvény és a jogtudomány ismerete, a jogászbölcsészek olvasása és az okoskodás szokása folytán, következésképpen úgy látszik nekem, hogy kevesebb szenvedély van a bírákban és hogy szenvedélyek csak a népben vannak.

Hozzáteszem, hogy a szenvedélyek a bírákból kihaltak a felelősség érzete folytán, a zsürinek pedig nincs semmiféle felelőssége. Visszatérünk Montesquieu igen szép szavaihoz: «a zsüri bíráskodása nem függvén össze sem egy bizonyos renddel, sem egy bizonyos foglalkozással, hogy úgy mondjuk, láthatlatlanná és nullává válik. A bírák egyáltalában nincsenek folytonosan szemeink előtt és a bíróságtól félünk s nem a bíráktól». Ez nagyon eszes és mélységes mondás. De ha a zsüri láthatatlan és nulla bíróság, akkor a gonosztevők többé nem félnek a bíróságoktól s nem gyűlölik azokat, ami kellemes a bíróságoknak; csakhogy nincs többé senki sem, akit a gonosztevők gyűlölnek és akitől félnek, ez pedig veszedelmes.

Azt mondjátok, ha nem félnek a bíráktól, akik láthatatlanok, félnek a bíróságtól, amelyet nem látnak, de tudják, hogy van.

Nem tudom egészen, nem tudom, vajjon egy – hogy így mondjuk – láthatatlan és nulla bíróság nagy félelmet okoz-e. Azt hiszem, olyan félelmet okoz, mint a véletlen, mert ez a bíróság határozottan a véletlen. Vajjon az a zsüri, amelyre a bűntettes gondol, gyenge lesz-e vagy szigorú? Semmit sem tud arról; s mert nem tud arról semmit, ez megnyugtat titeket, minthogy ennek meg kell őt félemlítenie, engem pedig megijeszt, minthogy ez őt bizalommal töltheti el. Az a bűntettes, akire a bíró előtti eljárás vár, bizonyos abban, hogy el lesz ítélve, ha elfogják, az a bűntettes pedig, akire a zsüri előtti eljárás vár, bizonytalanságban van aziránt, fel lesz-e mentve vagy el lesz-e ítélve. Maga ez a bizonytalanság – úgy tetszik nekem – inkább felbátorító, mint megfélemlítő. Az a bűntettes, akire a bíró előtti eljárás vár, nem számíthat az ügyvédre, mert az ügyvéd sohasem változtatja meg a bíró véleményét; az a bűntettes ellenben, akire a zsüri előtti eljárás vár, számít az ügyvédre, aki igen gyakran megváltoztatja a legtöbb esküdt lelkiállapotát. Mindent egybevéve, a bűnvádi perek átszármaztatásával a bírákról az esküdtekre, csak a bírák és a bűntettesek vannak megelégedve, a bírák azért, mert ez őket egy súlyos felelősség alól menti fel, a bűntettesek pedig azért, mert azon – 50% – esélyhez, hogy nem esnek fogságba, az esküdtszék által való felmentés 75%-ának esélye járul. Ez megnyugtató és bizonyos mértékben felbátorító. Adva lévén, hogy 100 bűntény közül 50 ismeretlen marad s hogy a felmaradt 50 közül a bűnszerzők 50%-át nem fedezik fel s hogy a felmaradt 25% közül a bűnszerzők 75%-át felmentik, minden túlzás nélkül és éppen ellenkezőleg úgy lehet számítani, hogy midőn egy bünös bűntettet követ el, 6 ellen 94 esélye van arra, hogy meg ne bűntettessék, ami a bűntettes ipart sokkal kevésbbé teszi kockázatossá, mint a kisboltosipart, mert a kisboltosok közül 50% válik vagyonbukottá, a bűntettes-iparosoknak pedig csupán 6%-a csinál rossz üzletet.

Ez magyarázza meg a bűnözés folytonos és igen gyors emelkedését. A vallásos nevelés csökkenésével és a néptanítók istentagadó erkölcsének befolyásával kísérelték meg ezt megmagyarázni; mindez kétségtelenül közrehat és alig kételkedem abban, hogy közre is hat; mégis az a dolog alapja, hogy a mesterségek nagyobb része az eredménytelenség több esélyét szolgáltatja, mint az orgyilkosság mestersége, hogy az orgyilkosság hivatása, anélkül, hogy helyeselni kellene, teljes gondtalanságot nyújt vagy legalább _egyikét a biztosabbaknak;_ úgy hogy a hivatalnoknak vagy az orgyilkosnak van az egyedüli gondtalan foglalkozása. Ez a kriminalitás és a hivatalnoki pálya felé vezet és elfordítja az ipartól a komoly elmék nagy számát.

Jegyezzétek meg még, hogy ezen láthatatlan és nulla bíróság – miként Mostesquieu mondja – t. i. a zsüri láthatatlannak és nullának tudja magát és hogy felelőtlenségéhez hozzácsatolja felelőtlenségének érzetét és tudatát is. A zsüri tényleg láthatatlannak és nullának érzi magát; nincs kifejezetten és névszerint kiszolgáltatva a megbüntetett bűnösök vagy azok barátai gyűlöletének és haragjának.

– Helyes, ez szigorúbbá teszi az esküdtbíróságot! – … és nincs kifejezetten és névszerint kiszolgáltatva a nem védett és nem oltalmazott tisztességes emberek méltatlankodásának és haragjának, ami szabad teret enged érzelmeinek. A zsüri a polgároknak nyolc napra ítélkezési joggal felruházott csoportja, amely először is, minthogy nincs semmiféle jogi-, sem a bűntettesre irányúló lélektani ismerete – össze-vissza ítélkezik, majd a politikai közvélemény, majd érzülete szerint és azon benyomás szerint, amit az ügyvéd vagy közvádló ékesszólása gyakorolt reá; és amely azután, annak tudatában, hogy össze-vissza ítélkezett, hajlandósággal bir arra, hogy felelősségét még majdnem a semmire szállítja le, amely oly kevéssé terheli őt s ily módon akarja a majdnem abszolut felelőtlenséget – amelyet élvez – még inkább növelni.

Nagyon ritka dolog mintegy tiz év óta, hogy az a zsüri, amely marasztaló ítéletet hozott, ne irna alá kegyelmi kérvényt, ítélete után. Mit jelent ez? Hát nem tudjátok mit cselekedtek, hát beismeritek, hogy nem tudjátok mit cselekedtek? Teljhatalmatok van. Megvan nektek engedve, hogy egy bizonyos bűntettest felmentsetek, még akkor is, ha beismerésben van, mert nem azt kérdezik tőletek: «elkövette-e ezt a vádlott»? hanem ezt: «bűnös-e a vádlott?» és mindig kimondhatjátok, – s amiben nincs semmi észellenes – hogy egy ember, aki megölte atyját és anyját nem _bűnös_. Megmérhetetlen és abszolut teljhatalmatok van. Hát teljhatalommal birván, marasztaló ítéletet hoztok és ugyanazon kézzel s ugyanazon negyedórában kegyelmi kérvényt irtok alá! Ez kápráztatja el egészen az elvakulásig felelőtlenségetek szenvedélyét. Marasztaló ítéletet hoztok, minthogy – bár némi ellenszenvvel viseltettek a marasztaló ítélethozatal iránt – lelkiismeretetek szerint és saját magatok lebecsülése nélkül nem tehettek másként; mégis másra akarjátok hárítani a felelősséget; végeredményben azt akarjátok, hogy más ítélkezzék ne ti, vagyis hogy más tagadja meg a kegyelmet.

A felelősségtől való írtózás, a felelőtlenség szenvedélye ez: «mindenekelőtt és mindenekfelett ne engem terheljen a felelősség» mondjátok.

Végre még két dologgal találkozunk itt, ami azonban egyremegy; először a francia embernek azon hajlamával, hogy mindig mossa a kezeit; «tettem valamit, de azon szin alatt, hogy amit tettem semmis és meg nem történt legyen».: «nem ártom bele magamat, sohasem akarom beleártani magamat, sőt midőn a törvénynél fogva ártottam bele magamat, keresek és találok egy közvetítőt, hogy ne legyek beleártva. Azután pedig azt találjuk itt nem kevésbé kifejezően – amint hiszem – hogy már egy század óta minden francia ember arra törekszik, hogy a kormány tegyen mindent.

Amint az esküdtszék, úgy példáúl a semmitőtörvényszék is örömmel mondja: «ez a fejedelem ténye», ez az utasítás, «nem vagyok részes benne»; épen így a zsüri is örül, hogy mondhatja: «nem vagyok részes benne, nincs részem ebben a bűnbocsánatban, marasztaló ítéletet hoztam, aláírtam a kegyelmi kérvényt; a kormány megkegyelmezett, ez nem az én hibám; ebben a kivégzésben nincs semmi részem; marasztaló ítéletet hoztam, igaz, aláírtam egy kegyelmi kérvényt, a kormány kegyelmet adhatott volna, nem tette, ez nem az én hibám; _átszármaztattam minden hatalmamat a kormányra; mert Franciaországban jogos és mintegy alkotmányszerű, hogy mindent a kormány tegyen._»

Ebből eléggé látható, hogy a felelősség elől mindenki megfutamodik. Egy aránylag egyszerű és szorosan összefüggő törvénykönyv által felmentjük a bíróságokat azon felelősségtől, amely onnan származott, hogy törvénymagyarázatra és egy kissé a méltányosság alapján való ítélkezésre voltak kötelezve, megvannak elégedve; felmentjük őket, hogy a bűntettes felett ítélkezzenek, de megterheljük ezzel a zsürit, ami kellemes a bíráknak és előnyös a bűntetteseknek és úgy a bírák, valamint a bűntettesek meg vannak elégedve; ámde a zsüri maga – jóllehet láthatatlansága és nullitása folytán felelőtlen – nincs mindenben megelégedve ezen láthatatlan és quasi-nulla felelősséggel, amelyet átszármaztattak reá s amely alól felmenti magát s átszármaztatja a kormányra a kegyelmi kérvény által.

Ekként oly látványosságával találkozunk itt a tévelygő, minden oldalról rossz szemmel nézett, rosszúl fogadott, elűzött s úgy az egyik, valamint a másik rész előtt gyűlöletes és végül a kormányra átruházott felelősségnek, – amely különben azzal semmiképen sem törődik.