Part 5

Mindez jellemző a XIX. és XX. század franciájának szellemi állapotára. Ámde ez nem minden. A bírák felelőtlenségéhez, meg a zsüri felelőtlenségéhez mintegy húsz év óta még hozzákapcsolták a bűntettesek felelőtlenségét is. Minden tisztességes ember felelőtlen akar lenni a marasztaló ítéletekért, de azt is tudni kell, hogy a bűntettesek is felelőtlenek a bűntettért. Maga a törvénykönyv már jóval előbb állította fel azon elvet – és jól jegyezze meg az olvasó ezen pontot – amelyből tökéletesen megtudjuk, hogy ki az elmebeteg: 1-ször, hogy _a bűnöst_ kell elítélnünk. (Innen van, hogy nem ezt a kérdést teszik fel az esküdteknek: «a vádlott követte-e el a cselekményt, amiről szó van?» – hanem ezt: «bűnös-e a vádlott?») 2-szor, hogy a bolond nem bűnös.

Minden oldalról észrevették, tanulmányozván egyrészről a bűnösséget, másrészről az elmebetegséget, hogy a bűnös mindig elmebeteg, következésképpen, hogy az elmebeteg sohasem bűnös és hogy végső következtetés szerint a bűntettest sohasem szabad elítélni.

Ismételjük az elmondottakat; elemezzük a kérdést. Lehet azt mondani, hogy az elmebeteg bűnös? Bizonyára nem; ez a józan ész ellen van. A bolond beteg, _aki nem tudja mit cselekszik_ és akinek nem számítható be amit cselekszik. Gondozni kell őt, nem bebörtönözni. _Ő felelőtlen._

Ám legyen; de nincsenek fokozatok az elmebetegségben; igen valaki többé, vagy kevésbbé elmebeteg; vannak félbolondok, akik igen veszélyesek, talán inkább mint az egész bolondok, minthogy kevésbé nyilvánvaló bolondok; de végre is csak félig bolondok.

Hát igen, nincsenek negyed- meg ötödrész bolondok? Istenem hát persze, hogy vannak s ez nyilvánvaló és mivel különböző fokozatok vannak következésképen van tökéletlen felelősség, vagy korlátolt felelősség? Kétségkívűl innen származik a többé- vagy kevésbbé korlátolt felelősségnek minden rendszere és találkoztak orvosok, akik a felelősség huszadrészét állapították meg; találkozott egy (ez megtörtént), aki egy bűntettesnél 45% beszámíthatóságot talált.

Ám legyen; de mi a jele valamely bűntettesnél a teljes vagy részleges felelősségnek? Ha úgy tetszik maga a bűnössége. A jogszolgáltatás évkönyvei egészen telve vannak olyan ítéletekkel, melyek azt jelölik meg, hogy ez az egyedüli kriterium. Elítélnek egy embert azért, mert lopott egy nagy árúházban. Elítélik, bebörtönözik; büntetése elszenvedése után szabadon bocsátják. Másodszor, harmadszor, tizedszer is lop. Már ekkor többé nem ítélik el, mert ha tizedszer lop, többé nem tolvaj, de kleptomaniakus: bolond, nem bűnös többé. Ebből következik, hogy minél inkább bűntettes valaki, annál kevésbbé bűnös; a bűntettesség intenzitása minden bűntethetőséget eltöröl; az ember csak azon feltétel mellett bűnös, ha kevéssé az; a bűnösségben emelkedve, kisebbítjük a büntethetőséget, a nagy bűntettes egyáltalában nem bűnös és végelemzésben egyedül a tisztességes ember büntethető, aki hibát követett el.

Jegyezze meg az olvasó, hogy ez nagyon igaz, nagyon igaz _a beszámíthatóság_ szabályánál, – miként a theologusok mondták. Lehet-e _beszámítani_ vagyis _szemére vetni_ egy embernek, – aki nagyanyjától kezdve fiunokájáig kiölte egész családját – azt amit cselekedett?

Nem, nem! nagyon is világos, hogy ez vadállat, akinek egyáltalán semmit sem lehet mondani. Egy igen tisztességes, igen okos, igen felvilágosodott embernek lehet beszámítani, lehet szemére hányni, hogy egy könnyű kihágást követett el? Bizony lehet! Ő igen bűnös, mert ismeri, látja a jót, szüntelenül látja, ha csak egyszer cselekedett is rosszat: rendkívül bűnös.

Vita tárgya volt ez Pascal és a jezsuiták közt; a jezsuiták ezt mondták: «az akinek semmi fogalma sincs Istenről, sem a vétkekről, amelyeket elkövet, nincs semmi ismerete a könyörület cselekedetei gyakorlásának kötelezettségéről, (bölcsészeti nyelven: nincs semmi ismerete a kötelességről), vagy a bűnbánatról (contrition) (lelkiismeretmardosásokról) (remords)… _semmi bűnt nem követ el_, ha el is mulasztja ezen cselekményeket… Hogy egy cselekedet bűnné váljék, kell hogy ez a lélekben lakozzék: a jó ismerete, hajlandóság annak tevésére, ellenállás a rossz ösztönökkel szemben, stb., ha pedig ezen dolgok nem lakoznak a lélekben egyáltalában nincs bűnösség!»

Pascal – elismerem, hogy bizonyos rátermettséggel – ezt felelte: Óh atyám! mily nagy jó van ebben az én ismerőseim számára! Kell hogy hozzád vezessem őket. Talán kevésbbé láttad azokat, akiknek – mert sohasem gondolnak Istenre – kevesebb a vétkük; a bűneik megelőzték eszüket; sohasem ismerték sem erőtlenségüket, sem azt a gyógyszert, amely őket meggyógyíthatná. Sohasem gondoltak arra, hogy óhajtsák a lélek épségét és még kevésbbé arra, hogy kérjék Istentől annak megadását; ebből következik, hogy szerinted még a keresztség ártatlanságában vannak.

Sohasem voltak kényszerítve vétkeik által; vétkük különféle gyönyörök állandó keresésében áll, amelynek folyamatát a legkisebb lelkiismeretmardosás sem szakította meg sohasem. Mindezen túlzások biztos vesztüket hitették el velem; de most atyám te arra tanítasz engem, hogy épen ezen túlzások adják meg nekik biztos üdvöket. Légy áldott atyám, aki ilymódon igazolod az embereket! Mások a lelkeknek kínos szigorúsággal való gyógyítását tanítják, mig te megmutatod, hogy akiket a legkétségbeesettebb betegeknek gondoltak, jól érzik magukat. Óh ez a boldogság útja úgy ezen – mint a másvilágon! Mindig azt gondoltam, hogy annál többet vétkezünk, minél kevesebbet gondolunk Istenre. De amint látom, ha az ember odáig jutott, hogy egyáltalán nem gondol rá, számára minden dolog erény lesz.

Senki sincs e félig vétkezők közt, aki némileg szereti az erényt. Ezek a félig vétkezők mind elkárhoznak, de a szabad – a megátalkodott bűnösöket, a befejezett, tökéletes, különbségnélküli bűnösöket a pokol nem fogadja be: megcsalták az ördögöt, amennyiben átengedték magukat a bűnnek.

Van ebben igazság; de azért mégis a jezsuitáknak van igazuk. _A beszámíthatóság_, a szemrehányás és egyszóval a tulajdonképeni értelemben vett büntethetőség szempontjából semmiképen sem bűnös az, akinek nincs a jóról semmi fogalma, ellenben nagyon bűnös az, akinek igen tiszta fogalma lévén a jóról cselekszi a rosszat és a félig bűnösök, vagy a részben bűnösök ezen két szélsőség közt mozognak.

Következésképen a büntethetőség szempontjából a kegyetlen bűntettes ártatlan és nagyon igaz, hogy magát a kriminalitást ismerik el felelőtlenségnek és a bűntény nagyságát, amellyel a felelőtlenséget mérik.

Ennek az a következménye, hogy soha sem bűnös valaki akkor, midőn bűntettes ugyan, de elmebeteg.

Midőn a bíróságok azt kérdezik az orvostól: «Elmebeteg-e a vádlott?» az orvosnak mindig ezt kellene felelnie: «Persze, mivel bűntettes». Ez nem mindig dühöngő őrültség; de mindig gyönge elméjüség. Valaki öl féltékenységből, vagy haragból, vagy bosszú-szomjból, mivel hülye; azután öl, hogy lopjon mivel ügyetlen, mert amit megszerez sohasem ér fel azzal amit elveszít; azután még lop anélkül hogy ölne butaságból, tekintve a nagy sülyedést szemben a csekély előnnyel. A nem kényes természetű ügyekben eljáró ember maga nem egyéb, mint korlátolt elméjű szegény ördög aki ostobán azt hiszi, hogy meggazdagodni előny s aki későn veszi észre, hogy ez mily bolondság. Minden bűnös degenerált, ez a helyes elv. A megközelíthetetlen ember csupán intelligens ember lehet.

És hol kezdődik az erény? ott midőn nem csupán gáncs nélkül valók, – de a hozzánk hasonlók iránt odaadók vagyunk; midőn nem csupán nem cselekesszük a rosszat, amihez elegendő, ha intelligensek vagyunk, de a jót cselekesszük, amire az intelligencia nem tanít.

Dehát a bűntettesek őrültek a delinquensek gyönge elméjűek és senkinek sincs egészséges agyveleje és mindenki beteg és senki sem bűnös.

Tehát mentsük fel őket mind! – Dehogy, – ítéljük el őket mind, nem mint bűnösöket, de mint akiket el kell rettenteni. Ez az elv rossz volt, a büntethetőség a theologia számára homályban marad. Az az igaz elv, hogy ne keressük sehol se a bűnösöket, de mindenütt lássuk meg a veszélyeseket mindazokban, akik a törvényt megszegik.

– És ez egyre megy s nem is volt szükség annyit beszélni, hogy a dolgokon mitse változtassunk.

– Persze; de ez nem jelenti ám ugyanazt és ez itt a fontos. A bűntethetőség a beszámíthatóság ezen elvével a bíró vagy az esküdt, – mindenekfelett a kevésbbé finom szellemmel bíró esküdt – megvan zavarva, minthogy az elv mint gyakorlati útmutató túlságosan hamis. «Bűnös-e – kiált fel az ügyvéd, ez az ember – akit maga bűntényének szörnyűsége idiótának tűntet fel; ez az ember, aki születésétől kezdve – azon cselekmény előtt, amely őt elétek vezette – nem cselekedett egyebet rendellenességeknél? nem bűnös, beteg; gondozzátok!»

– Igaz mondja az esküdt, bizonyára nem bűnös (és ez igaz). _Tehát_ felmentem.

Ez a _tehát_ az ostobaság; igazán az, minthogy ez az ember képtelen volt a bünösségre, hogy börtönbe kellene őt vetni.

«Bünös ez az ember, aki háromszor ítéltetett el lopásért és mégis lop? Ez mániákus. Bűntetik a mániákusokat?

– Nem bünös, mivel oly gyakran bűnös – mondja az esküdt és felmenti.

– Nem tízszeresen bünös ez az ember – mondja a közvádló – aki eddig jó, épeszű és igen értelmes ember volt, de aki csalárd tolvajságot követ el, de aki visszaél tisztessége jó hírnevével, hogy könnyebben követhesse el a bűnt.

– Igen tízszeresen bűnös – mondja az esküdt (és ez igaz) _Tehát_ nem engedem el azt neki.

Ez a _tehát_ nem ér semmit. Várni kell a bűntetéssel vagy szigorú bűntetéssel, hogy visszaesés álljon be. Eszerint a bünösségnek és a beszámíthatóságnak ezen hamis elv által a gyakorlatban, a megtorlás rendjében a képtelenségek gyűjteménye származik az ítéletek körében; de legalább is és mindig állandó bizonytalanság keletkezik azok gondolatkörében, akik ítélkeznek, minthogy nem tudják többé s ezért nem is lehet őket okolni, ha vajjon a nagyobb bűnöst kell-e jobban vagy kevésbbé, avagy a kevésbbé bünöst kevésbbé vagy még inkább bűntetni.

Ez azért van így, mert rossz az elv; másikra van szükség. Az ártalmasság és az elrettentés álláspontjára kell helyezkedni.

Ami az ártalmasságot illeti: nem arról van szó, vajjon bünös-e az _illető_ vagy sem; erről nem tudunk semmit; ez bölcsészeti kérdés; vajjon felelős-e vagy felelőtlen, erről sem tudunk semmit, ez is bölcsészeti kérdés; hanem arról van szó, veszélyes-e az _illető_ és mily mértékben. Ijesztő módon veszélyes, ha faragatlan s következésképpen, nem bünös. Nem bünös talán, de ártalmatlanná teszem, mert veszélyes. Eléggé veszélyes, ha félig faragatlan, ha félig értelmes, ártalmatlanná teszem azzal, hogy _gondozom_, nevelem s arra törekszem, hogy ami benne intelligens, lépésről-lépésre haladjon. Kevéssé veszélyes, ha nagyon értelmes létére ostobaságot követett el; bünösebb talán, mint egy másik, de efelett majd a bölcsészek fognak tárgyalni; én csupán megbűntetem, mert leckére van szüksége; de mindenesetre olyan emberek kezei közé adom, akik meg fogják neki mutatni pontosan, hogy intelligens létére mily képtelen módon járt el.

Ami a megfélemlítést illeti: ezek az emberek nem csupán azok, akiket elénk, az ítélkezők elébe vezetnek, de még a velük egyformák is fogékonyak a botbüntetésektől okozott félelem iránt és akik közöttük a legostobábbak, csakis ez iránt fogékonyak. A bűntetésnek olyan eszköznek kell lennie, amely megszünteti a veszélyes állapotot; mindenekfelett pedig a megfélemlítés eszközének kell lennie. Az állatok különben, amelyek sokkal inkább érzékenyek a szelidség eszközei iránt, mint az emberek, megfélemlítés által taníthatók, azon emberek pedig, akik közelednek az állatiassághoz, nagyon érzékenyek a megfélemlítés iránt s azáltal részben taníthatók. Kell, hogy a veszélyesek, az ártalmasak féljenek a büntetéstől; hogy a büntetés ne legyen szelid, ne legyen semmi indok arra, hogy attól a bünös ne féljen, hogy esetleg óhajtsa azt vagy hogy azt már eleve is bizonyos kedélyeskedéssel megkockáztassa. Az Angliában használt testi bűntetések kitünő dolgok, mert elijesztenek és aki azt elszenvedi, kiszabadulva a börtönből, többé nem fogja keresni, hogy újból kitegye magát annak és azon rosszrahajlókat, akik még nem követtek el bűntényt, a bűntetés elszenvedésének tudata nem fogja felbátorítani annak elkövetésére.

Magától értetik, hogy ezen bűntetéseknek sohasem szabad megakadályozni, hogy a szabad időközökben közre ne működjenek a bünös nevelése, jóravezetése és javításában. Minden fogháznak kórháznak kell lennie, minthogy betegekkel van dolgunk; minden fogháznak iskolának kell lennie, amely iskola az agybetegek kórháza; de nem szabad, hogy a kórház-iskola-fogház kellemes hely legyen a bűntettes számára, minthogy a helyrehozás és a javítás eszközeinek egyike főleg a megfélemlítés.

A halálbűntetést bizonyára azért ellenzik annyira, minthogy kizárja annak megfélemlítését és megjavítását, aki azt elszenvedi és nem szól mellette egyéb, mint az, hogy elrettenti azokat, akik esetleg elhatároznák ráadni magukat annak elszenvedésére. Ez, bocsánatot kérek, egy oly szó leírásáért egy ilyen kérdésnél, ami mosolyt kelthet, tökéletlen bűntetés, a doktrina szempontjából teljesen tökéletlen: három közül csak egy célja van; nem vesz mást célba, csak az általános elrettentést. Szükségesnek tartom bizonyos országokban és bizonyos időkben; olyan országokban és olyan időkben, ahol és amidőn a vallásos és erkölcsi nevelés teljes hiánya olyan figyelembe veendő társadalmi réteget teremt, ami csupa banditákból áll, olyan időkben és országokban, amidőn és ahol a szelidség, még inkább a többi vagy a más egyéb represszáliák semmissége nem hagy fenn egyéb elrettentőt a halálbűntetésnél és oly időben, midőn a bünözések kiújulása szükségessé teszi, hogy visszatérjünk az elrettentéshez.

Például Franciaországban a XX. század kezdetével öt vagy hat évig nem volt többé kivégzés és a bünözés oly villámgyors módon növekedett meg, hogy visszatértek a főbenjáró bűntetések végrehajtásához. Ezen visszatérés sokkal újabb keletű, semhogy statisztikailag megállapítható volna, vajjon összefügg-e vele a bűnözések csökkenése. Nagyon is híve vagyok a halálbűntetésnek, ha be van bizonyítva, hogy csakis ennek van hatása, de nagyon is ellenzem az olyan bűntetést, amely csupán elrettentő, amikor a többiek is azok, óhajtanám egy oly kísérlet végrehajtását, ami könnyű volna. Olyan ország, mint Anglia, ahol a börtönökben keményen bűntetnek, ahol a fogház nem egyszerű találkozóhely, függessze fel tíz évre a halálbűntetést. Ha ezen tíz év alatt a bünözés nem növekedik, ez bizonyítéka lesz annak, hogy a fogház fenyítéssel elegendő elrettentési rendszer és ekkor kell, hogy eltöröljék a halálbűntetést vagy hogy felfüggesszék. Ha a bűnözés emelkedik, ez annak lesz a bizonyítéka, hogy a fogház fenyítéssel nem elegendő és hogy a halálbűntetésnek elrettentő külön és specifikus ereje van, amelyről a legnagyobb helytelenség volna lemondani.

A bűntető doktrinában nem kell beszélni sem bűnözésről, sem felelősségről, sem beszámításról; csupán a többé vagy kevésbbé nagy társadalmi veszélyről. Vissza kell térni a szavak igazi értelméhez. Mit jelent ez: _ártatlan?_ azt jelenti: _aki nem árt_. Mit jelent ez: _ártalmas?_ azt jelenti: _aki árt_. Ime, a szavak közhasználatú értelme. Ami a szubtilis bölcsészet közbelépésére és a felelősség és felelőtlenség megfontolása mellett oda jutott, hogy _ártatlan_ lett az emberek között a legártalmasabb és hogy minél ártalmasabb, annál ártatlanabb; de hagyjuk ezt és csupán az _ártalmasak_ ellen védekezzünk; adjuk meg neki, – ha úgy tetszik – hogy nem bűnös, de akadályozzuk meg szigorúan, hogy ártalmas lehessen.

Ime, a bűntetőjogi igazság. De észre lehet venni, mennyire zavarba ejtette az esküdtek lelkét a szociális felelősséggel alattomosan összezavart erkölcsi felelősségnek feltalálása. A bünösök felelőtlensége fokozta az esküdteknél azt, hogy maguk is felelőtlenek legyenek, mivel lélekjóságból és francia szelídségből szeretnek felmentő ítéletet hozni; ujjongtak, midőn erre ürügyet találtak. Mindenik esküdt ezt mondja: «ezen lélektani felelősséghez nem nagyon értek, de amit megértek, ezen felelőtlen bűntettesekkel szemben, az az, hogy én válok azzá, ez azután szép dolog».

A bírák felelőtlensége, akik a törvény által felmenthetik magukat az ítélkezés gondjától; akik felmenthetik magukat és hiszik, hogy kötelességük is felmenteni magukat a kormány által az ítélkezés gondjától a legjelentősebb ügyekben; az esküdtek felelőtlensége, akik annak dacára, hogy nem kell indokolást adniok, felmentethetik magukat a kormány által az ítélkezés, különösen pedig a szigorú ítélkezés gondjától, a kegyelmi kérvényekkel; a bűntettesek felelőtlensége, ami igen megköveteli az esküdteknél az ítélkezéssel járó felelősség elvállalásának félelmét, ime, a különféle s azt hiszem, elég számos felelőtlenség, amelyek enerválják Franciaországban az összes igazságszolgáltatást, különösen a bűntető igazságszolgáltatást és abból olyan országot alkotnak, ahol a bűntettesek biztonsága leginkább meg van őrizve, bár szerencsétlenségre tökéletlenül.

El kell tehát törölni a zsürit és vissza kell térni a tisztségek vásárolhatásához? Bizonyára el kell törülni a zsürit, amely képtelenségének minden bizonyítékát szolgáltatta annyira, hogy mindenki úgy tekinti, mint a véletlent és mindenki, ügyvédek és közvádló, mindig ezt mondják: «a zsürinél semmit sem lehet előre tudni».

A tisztségek megvásárolhatóságának erős pártfele lennék. Bármily szörnyűnek látszik is, még mindig létezik bizonyos tisztségeknél: az ügyvivők (avoués) és közjegyzők (notaires) tisztsége megvásárolhatók és ez nem kelti fel az általános méltatlankodást, minthogy ez megvan. Hát rosszul ítélkeznének felettetek a közjegyzők vagy az ügyvivők, akiktől különben megkövetelik, hogy jogtudorok legyenek? Igen jól ítélkeznének, nagy függetlenséggel és ha nem is teljes, de legalább igen nagy és igen általános megvetésével az egyezkedésnek. Inkább alá vetnétek magatokat az préfetek vagy az alpréfetek ítéletének? Nem, pedig éppen a préfetek és az alpréfetek ítélkeznek felettetek.

De hát szigorúan véve nem lehet visszatérni a tisztségek vásárlásához. Bár mindeniknél többet ér – nem habozom ezt mondani – mást is lehet találni. Már tízszer kifejtettem – ami rövidségre ösztönöz – hogy elegendő volna arra, hogy a bíróság – miként már volt – az állam független rendjévé tétessék, például a következő eszköz: az állam fizeti a bírákat, de nem nevezi ki, nem lépteti elő őket; semmiképpen nem avatkozik bele sem kinevezésükbe, sem előléptetésükbe; ime, így függetlenek.

Ki nevezi ki és ki lépteti elő őket? a semmítőtörvényszék; Franciaország összes ítélőbíróságainál minden kinevezést és előléptetést ez eszközöl.

De a semmítőtörvényszéket a kormány nevezi ki.

Nem az nevezi ki.

Ki nevezi ki?

Franciaország bírósága választás által az elhalálozásokhoz képest.

A főtörvényszék nevezvén ki a bíróságot, a bíróság pedig a főtörvényszéket, következik, hogy a bíróság zárt, autonom és autogén test, amely csak önmagától függ és önmagából származik, éppen úgy, miként a régi uralom bírósága és éppen ezt kell kieszközölni.

Csakhogy a régi uralomtól eltérőleg, a kormány fizeti a bíróságot, már pedig aki fizet, az egy kissé mindig gazda is; s éppen úgy, amint a törvény által szervezett bíróságot – miként megjelöltem – a parlament talán egy kézmozdulattal megváltoztathatja, szükséges, hogy a bíróságot mint állami rendet megalkotó törvény a legerősebb biztosítékokkal alkotmányosan körülvett törvény legyen, amelyet például csak plebiscitum által lehessen megváltoztatni.

A bíróság ekként állami rend lesz s _kell is, hogy az legyen, ha azt akarjuk, hogy helyesen ítéljen felettünk_.

– Ámde, ez ultra-arisztokratikus!

– Elismerem, hogy ez ultra-arisztokratikus.

II. FOGLALKOZÁSOK.

A francia ember hivatásának megválasztásánál határozottan ugyanezen irányú törekvéseket táplálja. Szenvedélye akár a maga, akár fiai, akár leányai számára, egy teljesen nyugalmas foglalkozás; és teljesen nyugalmas foglalkozás alatt olyat ért, amelynél semmit sem kockáztat, semmiért sem felelős. A francia ember minden erejével, minden vágyával azt akarja, hogy fia hivatalnok és leánya hivatalnok felesége legyen. A hivatalnok olyan ember, akinek első kötelessége, jóformán egyetlen kötelessége, hogy ne legyen akarata: «a hivatalnok két nagy erényét, a lustaságot és a pontosságot egyesíté», – mondja Gancourt. Helyes mondás ez: a hivatalnokok herék; nem követelnek tőle egyebet, mint hogy pontosan belekapcsolódjék a gépezetbe; nem követelnek tőle kezdeményezést, sem buzgóságot, sem munkát; ez mindent megzavarna, zavarba hozná az általános mozgást, felforgatást idézne elő a megállapított rendben. Végtelenül keveset dolgozni és sohasem gondolkozni önállólag; de pontos időben megjönni és beilleszkedni a gépezetbe, _midőn a gép kívánja_, ez minden, amit tőle kívánnak.

Ami a pontosságot és a tökéletes paszivitást illeti, – az így lehet, mondhatják nekem – de ami a munkát illeti, ennek mégis meg kell lennie, mert bizonyos mennyiségét a munkának el kell végezni.

Egyáltalában nem, felelnék én. Nyolc órában lévén a valamely hivatalban végzendő munka meghatározva és évenkint nyolczezer frankban azon összeg, ami méltányosan jár ezen hivatallal, az állam pedig jól ismervén a franciák azon mániáját, hogy bármily kevéssé van is megfizetve a hivatal, azt mégis mindig kérni fogják, ketté osztja ezen hivatalt két hivatalnok közt s egynek csak négyezer frankot ad és csak négy órai munkát követel tőle, majd idővel ezen fél-hivatal mindenikét újra kettéosztja és van négy hivatalnoka és egynek csak kétezer frankot fizet s naponkint csak kétórai munkát követel tőle, majd még újra felosztja azt és van nyolc hivatalnoka s egynek évenkint csak ezer frankot ad s naponkint csak egyórai munkát követel tőle. Most már nagyon is kényszerítve van arra, hogy itt megállapodjék. Megállapodik az általa adott fizetés miatt és egyáltalában nem az általa követelt munka miatt. A sürgető kérések száma szüntelenül növekedvén, még újabb felosztást eszközöl, hogy új hivatalokat teremtsen és hogy az új hivatalnokokat fizethesse, a közadózásból újabb erőfeszítést követel s ekként eléri azt, hogy vannak hivatalnokai, akik körülbelül ezer frankot kapnak, de akik nem teljesítenek és nem teljesíthetnek csak félórai munkát.

És a francia ember kívánságának elég van téve: nem dolgozik, keveset érdeklődik, menedékhelye van és nincs semmi akarata és semmi felelőssége. A szó teljes értelmében és egész terjedelmében vett gondnélküli mestersége van.

Mindez a francia polgárság két fő jellemvonásából ered: a kockázattól való félelemből és a tunyaságból, amelyek a felelősségtől való irtózás alakjai. A kockázattól való félelem nálunk rettenetes. Midőn valaki tőkéit valamely ipari vállalatba fekteti, amelynek hozadéka 10% lenne, két lehetőséggel három közül arra, hogy tőkéit elveszti, vagy pedig állami járadékokba helyezi azokat, ahol 3%-ot fognak azok hozni, ez mathematikailag egy és ugyanazon dolog; erkölcsileg azonban mindenben különböző, mert három közül két lehetőséggel bírni arra, hogy mindent elveszítsen, elrettenti a francia embert, mint a halál tudata és emiatt hajszálai az égnek merednek. De mégis miért? Mert kockáztatni annyi, mint rettenetes felelősséget vállalni; a francia ember felelősnek érzi magát gyermekeivel szemben azon vagyonért, melyet kockáztatna; szégyenpír öntené el ábrázatát, midőn ezt kellene mondania: «mindent elvesztettem» és rendkívül nagy elégtételt érez, midőn ezt mondja: «kevéssé gyarapítottam vagyonotokat, ámde kevéssé is kockáztattam.» Sohasem akar felelős lenni.