Part 3

«Tehát a törvényszék ítéletének ez az egyetlen helye – írja Charpentier – ahol a kérdésben levő törvénycikk szövege idézve található: «Tekintve azon érvek összességét, melyek a felülvizsgálatot megelőzték következik, hogy az új tények vagy a haditanács ismeretlen ügyiratai az elítélt ártatlanságát megerősítő természettel bírnak… és hogy vizsgálatot kell az ügy alapjára nézve megejteni és alkalmazni a büntetőperrendtartást tartalmazó törvénykönyv 445. cikkének befejező szakaszát, amely szerint ha a kijelentett megsemmisítés egy élő elítéltre nézve nem enged semmit fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle visszautalás nem fog kijelentetni».

«Elegendő – mondja tovább Charpentier – a balfelől levő hasábhoz visszatérni, hogy lássuk ezen idézet aggályos pontosságát. _A l’Action Française követte el a hibát, amelyet a semmítőtörvényszéknek tulajdonít._»

Tökéletesen pontos eljárás, hogy a törvényszék a törvény szövegét úgy _idézte_ ítéletében, mint később Charpentier. De az is tökéletesen pontos eljárás, hogy a törvényszék ítéletének záradékában utal és támaszkodik ezen törvényszövegre és így idézi: «Tekintve végső elemzésben, hogy a Dreyfus ellen emelt vádból semmi sem áll fenn és a haditanács ítéletének megsemmisítése _semmit sem enged fennmaradni, amit az ő terhére bűntettnek vagy_ _vétségnek lehetne minősíteni_, tekintve ennek folytán, hogy _a 445. cikk alkalmazása mellett semmiféle visszautalást nem szabad kijelenteni_…» Amiből nyilvánvaló, hogy a semmítőtörvényszék kétszer idézte a 445. cikk szövegét: először igen hűségesen, másodszor pedig, _midőn határozata miatt rátámaszkodik_, megváltoztatva. Azt mondhatnák, hogy azért, mert _önmaga akarta megmutatni_ ezen kétféle idézés által, miként kellett volna neki ítélkeznie a törvény szerint és miként ítélt annak ellenére. És alapjában ez a véleményem és ez van a rendszeremben: a törvényszék meg akarta mutatni, hogy igen jól ismeri a törvényt, hogy előtte volt, hogy olvasta azt és hogy államérdekből ítélkezett annak ellenére. Az általam adott ezen magyarázat bizonyára a legkedvezőbb neki.

Még egy különös részlet: a _Gazette des Tribunaux_ hozván az ítéletet, az ítélet ezen szelleméről, ezen alapelvéről, nem tudom egészen, miként kell mondani, ezt bocsátotta előre (a jogtudomány számára): «Mikor egy határozat megsemmisítése, melynek felülvizsgálása kéretett, semmit sem en ged fennmaradni, ami az elítélt terhére bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, a semmítőtörvényszék által semmiféle visszautalás kijelentése nem történhetik _a büntetőtörvénykezési eljárást tartalmazó törvénykönyv 445. cikke végső szakaszának szavai szerint_. Ebből következik, hogy ez az igazi szövege a 445. cikknek, amely elrejtve marad az 1906 júl. 12-iki ítélet egy szegletében s amely végeredményben a törvényben megmarad; de a megváltoztatott szöveg képezi a jogi álláspontot. Ez megnevettetheti Heraclitot.»

Annyi bizonyos, hogy a törvényszék egy olyan törvényt alkalmazott, amelyet ő maga gondolt ki. Maguk Dreyfus védői elismerik ezt, csakhogy talán indokoltan azt mondják, hogy csendet kellett teremteni és hogy a semmítőtörvényszék ekként érte el annak megvalósítását. Lehetséges. Ámbár ítélete újra életrekeltette a polemiákat, de kikerült egy harmadik új pert a haditanács előtt s talán kissé nagyon is kedvezett azon lecsendesítésnek, amely nem volt ellenére.

Csakhogy ami talán nem is volt célba véve: 1-ször függőben hagyta örök időre és az egész történet számára a Dreyfus-ügyet, ahelyett, hogy lezárta volna; 2-szor elítélte Dreyfust.

Függőben hagyta, ahelyett, hogy lezárta volna az egész történet számára a Dreyfus-ügyet. Valóban, ezt fogják mondhatni örökké: «Dreyfus-t elítélte két haditanács, másrészről felülvizsgálatra utalta a semmítőtörvényszék ítélete, majd felmentette a semmítőtörvényszék, ámde a törvény beigazolt megmásításával; a dolog legalább is egyensúlyban van; az ügy függőben marad, végnélkül lehet tárgyalni. És tényleg az a véleményem hogy végnélkül fogják tárgyalni s igen jogosan a semmítőtörvényszék utolsó ítélete s azon mód szerint, amely szerint az azt megszerkesztette.

A semmítőtörvényszék pedig utolsó ítéletével _elítélte_ Dreyfust. Bizonyára elítélte, mert a törvény szellemével és betűivel ellentétes ítélete által egyedül azt akarta, hogy Dreyfust egyáltalában nem engedi egy harmadik haditanács elé állítani. Kijelentette egyrészről, hogy a visszautalás nélkül megsemmisítés nem történhetik meg, csak a törvény megváltoztatásával, ami tökéletes erkölcsi elítélés; másrészről pedig kijelentette, hogy bármely haditanács elé utaltassék is Dreyfus, csalhatatlanul újból elítéltetik, ami szinte elég tökéletes erkölcsi elítélés.

A törvényszék ítélete által elég világosan ezt mondja: «a törvény azt akarja, hogy Dreyfus felett még egy haditanács ítélkezzék, de mivel még minden haditanács által elítéltetett, felmentem én a törvény ellenére»; ez világos elítélés.

Annyira világos – jegyezze meg magának az olvasó – hogy Dreyfust csak két haditanács ítélte el, a semmítőtörvényszék pedig ítélete által olyanná tette, mint akinek minden lehető haditanács által el kell ítéltetnie, tehát hogy ne utaltassék bármely más haditanács elé: felmenti. Azt akarta mondani és nem is akart másként eljárni: «Kijelentem, hogy Dreyfus mindig el fog ítéltetni». Egy humorista ezt mondaná: «a semmítőtörvényszék a világon a legrosszabb szándékkal viseltetett Dreyfus iránt, mert ítéletével mindenkinek kikiabálta, hogy lehetetlenség volt Dreyfust felmenteni».

Nem így van és a törvényszéknek nem volt Dreyfus iránt rossz szándéka; de be kell ismerni, hogy ezt el lehetne hinni. Annyi azonban bizonyos, hogy erkölcsileg annyira elítélte, amennyire csak lehetett.

Ez annyira igaz, hogy – miként tudjuk – a békés emberek meg voltak elégedve az ítélettel; de a tiszta _Dreyfusistáknak_ nagyon rosszul esett. Nagyon érezték, amit mondtam, hogy az ügy újból függővé tétetett anélkül, hogy valaha le lehessen zárni és az, hogy a felmentés csak ilyen mesterséggel és ilyen ítélettel volt lehetséges, nagyon is elég kegyetlen elítélés volt. Az 1906 júl. 12-iki ítélet jogászi bűvészkedés, sőt több, páratlan ügyetlenség.

De hát ezt a jogászi csűrés-csavarást, ezt az ügyetlenséget a semmítőtörvényszék követte el? A világért sem. A kormány követte el. A kormány volt az, amelynek 1899 júl. hónapja óta az volt szándékában, hogy Dreyfus bíróira, bárkik legyenek is azok, ráerőszakoljon egy felmentő ítéletet, ami de Gallifet hadügyminiszternek Waldeck-Rousseau-hoz, a tanács elnökéhez intézett ezen leveléből következik: Hétfő, 1899 júl. 10. «Kedves elnököm és barátom! Nagyon «nyíltnak» találta Ön (a szöveg szerint valószínűleg ezt akarja mondani: nagyon szabadon hagyva a teret) azon utasításokat, melyeket a rennesi haditanács kormánybiztosához intézni határoztam el; ezeket én igen határozottaknak (valószínűleg: nagyon szigorúaknak) találtam. Két nap óta minden figyelmemet ezen ügyre fordítottam és azon indokokból, amelyeket Önnek ezen levélben kifejtek, elhatároztam, hogy nem küldök semmiféle utasítást, ami a gyakorlattal megegyező és ami gyakoroltatott is, p. l. a Bazaine-pör esetén. Higyje meg nekem, midőn azt állítom Ön előtt, hogy ami hasznos volna a polgári rendű bírákra nézve, az ártalmas midőn a kormány bizottságairól, a haditanács elnökéről és katonai bírákról van szó… Ha mi bármiféle ügybe beleavatkozunk, meg vagyok arról győződve, hogy marasztaló ítéletet készítünk elő. Erről annyira bizonyos vagyok, hogy igen tartózkodom ebben közreműködni. A haditanács bírái, valamint a kormánybiztos közös utasítást kaptak társaiktól: «Ne vegyen számba semmiféle tanácsot, semmiféle rendeletet – mondták neki – ez a kormány által állított csapda lenne!» Mindnyájan ezen viszonyban vannak hivatalos állásukon kívül. Utasításaink nem maradnának titokban; közzétennék, magyaráznák, rossz hírbe hoznák és a kormánybiztos nem venné azt számba. Dicsőségszomjas ember, aki összes utasításainkból piédesztált fog készíteni magának, amelyeket tombolva fog lábbal tiporni. Ebben a pillanatban mi ezt nem tudjuk megváltoztatni. Nincs semmi ideám a jogtudomány szabályairól, de van egynémely ismeretem a katonatisztek különböző lélekállapotáról… Végzem, azt állítván Önnek, hogy ha beszélünk és írunk, a marasztaló ítélet biztosan bekövetkezik… Gallifet».

Ez a történeti levél erősen bizonyít a dolog állása mellett. Először bizonyítja, hogy az 1899-iki kormány nyomást akart gyakorolni nemcsak a haditanács mellett levő biztosára, ami teljesen törvényes volt, de a haditanácsra és ezen tanács bíráira is, jóllehet de Gallifet ezt mondja Waldeck-Rousseau-nak: «_higyje el nekem_…» közbenjárásunk ártalmas lenne «a kormánybiztosra, a haditanács elnökére, a katonai bírákra»; tehát Waldeck-Rousseaunak az volt a véleménye, közbenjárni és pedig elég erélyesen a kormánybiztosnál és magánál az elnöknél és a bíráknál is.

Ez a levél először azt bizonyítja, ami igazság szerint nem szorult bizonyításra, amit de Gallifet mondott kormánybiztosáról, azt Waldeck-Rousseaunak kellett némi keserűséggel elmondani de Gallifetről: «Én most ezt nem vagyok képes megváltoztatni».

Ez a levél továbbá azt bizonyítja, hogy dacára eltérésüknek, Waldeck-Rousseau és de Gallifet teljes egyetértésben vannak abban, hogy a kormány ezen közbenjárása azoknál, akik ítélkeznek, s hogy a fejedelem ténye «_Igen hasznos lenne a polgári rendű bíráknál_». Efölött semmi eltérés, semmi egyenetlenség, semmi különbség, minthogy itt nem lehetséges sem kételkedés, sem tétovázás; Waldeck-Rousseau éppen úgy meg volt győződve, mint de Gallifet és de Gallifet éppen úgy, mint Waldeck-Rousseau, hogy a polgári bírák engedelmeskedni fognak.

És jegyezze meg az olvasó, hogy ez azért van, mert Waldeck-Rousseaut – aki ügyvéd és aki járatos a polgári bíróság szokásaiban – azon gondolat ragadta magával, hogy éppen így fognak eljárni a katonai bírák is és hogy ezeket is ugyanazon módon lehet _kezelni;_ ez azért van, mert de Gallifet, aki katona s akinek «van némi ismerete a katonatisztek lelkiállapotáról» egyáltalában nincs ugyanazon véleményen, mert azt hiszi, hogy minél inkább akarják, hogy a katonatisztek engedelmeskedjenek, annál kevésbbé fognak engedelmeskedni. De úgy az egyiknek, valamint a másiknak az a véleménye, hogy a katonai engedelmesség ezúttal a polgári bíráknál van meg.

Miért van ez? Azért, mert a tisztek és a bírák közt mintegy fajkülönbség van? Egyáltalában nem azért; ki állíthatná ezt? Egész egyszerűen azért, mert egy haditanács bírái tökéletesen függetleneknek érzik magukat, a polgári bírák pedig egyáltalában nem érzik magukat ilyeneknek. A katonatiszt, aki a haditanácsnak egyidőre bírója, akként vélekedik, amint megértette és a következő nap visszatér állásába körülbelül úgy, mint egy polgári esküdt. Azt mondom, körülbelül, minthogy ez nem minden tekintetben ugyanaz a dolog; ez a katonatiszt nagyobb veszélynek van kitéve, mint a polgári esküdt; visszaemlékezhetnek rá később, hogy részt vett egy haditanácsban, amely a kormány óhajtásaival ellenkezőleg ítélkezett és előmenetele megérezheti ezt és ha csak saját érdekétől kér tanácsot, jobban fogja tenni, ha az ösztökélések, vagyis a kormány óhajtásai szerint fog ítélkezni; de végre is nem olyan, mint a polgári bíró, akinek az a rendeltetése, hogy egész életén át bíró maradjon és nap-nap mellett érintkezésben legyen a kormánnyal. Függetlensége sokkal nagyobb; végeredményben ez középhelyet foglal el a polgári rendű bíró függetlensége, amely igen csekély és a polgári esküdt függetlensége közt, amely abszolut.

Ime, miért _hasznos_ a kormány nyomása arra, aki ítél, ha polgári bírákról van szó és _ártalmas_, midőn katonai bírákról van szó, mint amilyen _hasznos_, ha polgári bírákról van szó.

Jegyezze meg az olvasó, hogy senkit sem támadok egyénileg. A rennes-i katonai bírák magaviselete 1899-ben helyteleníthető s a polgári bírák magaviselete 1906-ban védelmezhető. Azt lehet mondani, hogy a rennes-i katonai bírák a szenvedélyeknek engedelmeskedtek (azon elfogultságnak, hogy az előbbi bírákat meg ne hazudtolják, a katonai szolidaritás ösztönének stb.) és azt lehet mondani, hogy a polgári bírák 1906-ban engedelmeskedtek… kétségtelenül a kormánynak és engedelmeskedvén a kormánynak, nem tettek mást, mint engedelmeskedtek az államérdeknek, ami fontos dolog.

Fennmaradna megtudni, vajjon határozottan, felsőbb államérdek-e az, hogy legyen oly hatalom, amely szembehelyezkedjék azon államérdekkel, amelyet a kormány adott alkalommal szem előtt tart. Ez még megvitatható lenne. Ámde visszatérek a tárgyhoz és megfontolva az 1906-iki ítéletet egyszerűen és magában véve, amely kétségtelenül a körülményekhez alkalmazkodik, kérdem: hogyan képes egy jogszolgáltató bíróság némi tekintetben lényegileg ekként eljárni? azért, mert felelőtlennek érzi magát és mert felelőtlen akar lenni. Két felelősség közé fogva, ami nagyon ritka és eléggé különös, _mindent_ másokra hárít. Egyrészről ítéletét a törvényre hárítja, amelyet különben képvisel: «Nem én ítélek, a törvény ítél»; másrészről személyes felelősségét, amelyet magának a törvénnyel szemben megenged, a kormányra hárítja: «Mindenki jól meg fogja érteni, hogy amikor megkerülöm a törvényt a Dreyfus-ügy megakasztása miatt: a kormány óhajtásának engedelmeskedem; vádoljátok a kormányt». De hát mi ez, miféle bíróság ez? Egy nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon felvilágosodott, sőt nagyon tehetséges bíróság, amelynél a felelősség összes gondja eltűnt.

Elődeinek egyike, a restauráció alatt ezt mondta az akkori kormánynak: «a törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít». Látjátok: «a holtak, akik beszélnek». Látjátok, miként maradt fenn ezen 1820-iki bíróságnál azon gondolkozás, amely az 1750-iki bírákat lelkesítette? A törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít? Mit akar ez jelenteni? Ezen szavak egy 1750-iki bíró szájából, az állami rend egy tagjától és aki semmi módon nem függ a központi hatalomtól, egészen természetesek és egyedül méltóságának nagyfokú érzetét bizonyítják; de egy 1820-iki bíró által kijelentve, nem egyéb elavult kifejezésnél (archaïzmusnál). Az 1820-iki bíró nem lévén egyéb, mint hivatalnok, olyan mint a préfet, nem teljesít egyebet, mint szolgálatokat. Egyébiránt kényelmére szolgál mindazon ügyekben, amelyekbe a kormány nem avatkozik, lelkiismeretesen a törvény szerint ítélni; de attól kezdve, hogy a kormány beavatkozott, már csak azért is, mert a kormány embere, nem szabad más törvénnyel és lelkiismerettel bírnia, mint maga a kormány; másként nagyon következetlen, sőt természetellenes lenne; a kormány ellen ítélkező kormányember lenne, más szavakkal: a kormány ellen ítélkező kormány, ez tiszta anarchia lenne.

A Dreyfus-ügy lezárása végett olyan ítéletet hozván a semmítőtörvényszék, amely meg nem áll, egyszerűen azon óhajtásnak engedelmeskedett, hogy ne legyen anarchia.

Következményeiben kedvező, de kissé szomorú, hogy ez a bíróságnak minden felelősségtől való felmentése tényéhez vezetett. Kétségtelenül örvendezhetett efelett, hiszen mi sem kellemesebb, mint ezt mondani: «senki – ha csak kissé nem bolond – nem vádolhat engem». Különben a dolog igen súlyos. Az a nemzet, amely felett felelőtlen emberek ítélkeznek, a kik magukat felelőtlennek tudják, felelőtleneknek mondják, akik megmutatják, hogy felelőtlenek és akiket a hatalom is felelőtlenekké akar tenni, veszélyben érezheti magát. Azt a kérdést vetheti fel, vajjon nem felette veszélyes-e az egyesekre, ha az egyesek és az állam közti minden perben – az ítélkező állam lévén a bíróság – szükségképpen az egyesek ellen ítélkezik? Azt a kérdést vetheti fel: «vajjon nem az önkényuralom-e ez?»

Nagyon valószínű, hogy ez az önkényuralom Franciaországban 1789-ben kezdett teljességhez jutni, majd a részletekben tökéletesíttetett; egyébiránt még most is tökéletesíthető. Ez a szocialista uralom dolga lesz.

Montesquieu mintegy meg volt ijedve ezen gondolattól: a kormány ítélkezik. Ezt mondá: «a despotikus államokban maga a fejedelem ítélkezhetik (és megfordítva, mindazon uralom, ahol a fejedelem maga ítélkezik, despotikus). A monarchikus államokban ezt nem teheti, mert az alkotmány volna lerombolva; a közvetítő hatalmak megsemmisítve, megszűnni látnánk az ítélet összes formalitásait (magát a törvényt, melynek alakszerűségei csupán oltalmul szolgálnak, kiforgatva); félelem fogna el mindenkit, kétségbeesés ülne ki mindenki arcára; nincs többé bizalom, becsület, szeretet, biztonság, nincs többé monarchia… ha maga ítélkeznék, _ő lenne bíró és fél_. De a despotizmusban éppen az fontos, hogy midőn egyes emberrel pereskedik, a fejedelem legyen ugyanazon időben fél is, bíró is; enélkül nem volna önkényuralom.» Éppen itt tartunk. Az állam a bíróságból saját magát kiegészítő szervet alkotván, despotikussá lett, amennyire csak lehetett.

Ezen helyzetet igen élénken világítja meg Raymond Poincaré egy öreg bíró emlékeihez írt ékes előszóban. Guizot ezen szavainak idézésével kezdi: «attól fogva, midőn a politika a bíróságok övezetébe behatol, az igazság elköltözik onnan». Ez nagyon is nyilvánvaló. De kérdi tovább Poincaré: «soha sem volt a bíróság sem romlatlanabb, sem lelkiismeretesebb, hogyan történik mégis, hogy részrehajlatlansága ily gyakran gyanúba vétetik?» Nem vádolja meg ezért az emberek növekedő gonoszságát, azt véli, hogy ez talán azért van, mert «az igazságszolgáltatás és a politika ritkán voltak annyira kitéve a veszélyes szerződéseknek és a gyászos zűrzavaroknak. Hajdan (a XIX. század közepe felé) a bíróság a családnak egy faját képezte, amely szigorúan el volt zárkózva, amelyet testületi, hierarchikus, majdnem papi szellem lelkesített s amelyet a világtól a megközelíthetetlenség szigetelt el. Ezen állapot bírt ugyan hibákkal; doktrinér, alakiságokhoz ragaszkodó és az új eszmékkel szemben csökönyös volt. De függetlenség és részrehajlatlanság által kiemelkedett a mindennapiságból. Egyébként nem volt teljesen mentes a politikai befolyásoktól. Igen gyakran volt ő is a hatalom kezei közt. Van Balzac-nál valahol egy vizsgálóbíró, aki Brieux és Bernéde Arthur bírák méltó előde. Camusot-nak hívják. A felesége féltékenyen gondoskodott pályafutásáról s egy bírói székről álmodván számára a seine-i törvényszéknél, gyengéden ezt suttogta neki: «cicám, innen, a törvényszék tanácselnökségéhez nem fog más kelleni, mint valamely politikai ügyben teljesített szolgálat». Ilyenfajta szolgálatokat a bíró hajdanában legalább csak a kormány sürgős felhívására teljesített. Ez sok volt, _de jóformán semmi sem azon árhoz képest, amivel mainapság megelégszik_. Mainapság az elgyengült végrehajtó hatalom nem meri többé érinteni a bíróságok méltóságát, midőn az a törvényhozó hatalom ösztökélésének enged. Ámde a parlament a maga egészében és részeiben azon gondolkozás felé hajol, hogy az igazságszolgáltatás az ő hódolatára van, maga a közönség pedig azon meggyőződésre jut, hogy ennek _ekként kell_ lenni.

«Hány igazságkereső embernek, akik attól félnek, hogy pervesztesek lesznek, nincs meg a jámborságuk (de nem – az intelligenciájuk) ahhoz, hogy képviselőjükhöz forduljanak! És hány képviselő van, aki illetlen vagy kényes kéréssel mer a bíróhoz fordulni! _Ezen személyes ingerenciák még kevéssbbé súlyosak_, mint azon kollektiv beavatkozások, amelyekre a kamarák felhatalmazottaknak hiszik magukat; bírósági ügyekre vonatkozó interpellációk, a szószék magaslatáról követelt rendeletek, az igazságügyminiszterek számára való kemény meghagyások, vizsgáló bizottságok és mit tudom, miáltal? A politika ezer eszközt gondolt ki, hogy az igazságszolgáltatás csarnokába becsússzék és _régideje, hogy a félrevezetett és elbátortalanított igazságszolgáltatás már letett az ellenállásról:_ nem olyan kamarák-e ezek, amelyek a közhatalom igazi letéteményesei és az előmenetel szuverén osztogatói? 1906-ban találkozott egy igazságügyminiszter, aki bírt azzal a bátor felbuzdulással, hogy egy kevés rendet állítson vissza ezen anarchiában, kiszabadítsa a bírákat a parlamenti rabszolgaságból s hogy bizonyos szilárdságot adjon személyi állapotuknak. Az általa ellenjegyzett dekrétum oly vihart keltett fel, hogy kijavítania és enyhítenie kellett azt. Ettől fogva egy bírósági főtanács felállításáról beszéltek, amely analóg azokkal, amelyek több minisztériumban működnek és feladatuk: teljesen függetlenül értékelni a hivatalok birtokosainak előmenetelét. És bizonyára nem lenne semmi lehetetlenség abban, hogy az igazságügyminiszteriumban legyen egy olyan szerv, amely hasonló a bányák vagy a hidak és műutak főtanácsához (conseil génèral), a középiskolai oktatás főfelügyelői bizottmányához, vagy az összes többi hivatáscsoportokhoz, amelyek a miniszteri választások önkényének korlátozására vannak rendelve.

Mindaz a nemzet üdvére fog szolgálni, ami a politika és jogszolgáltatás elkülönítésére és mindkettőnek az ő saját területükön való elhatárolására nézve fog tétetni. Ha a bíró nem fogja elérni felszabadítását a parlamenti gyámság alól: csakhamar vége lesz a jogszolgáltatás tekintélyének. Nem lesz többé szükség értekezéseket írni és olvasni az ítélkezés művészetéről. «A fondorkodás (intrikálás) művészete mindenre elegendő lesz». Minden megfontolásra méltó ezen világos és magvas mondás. Jegyezzétek meg itt egymástól megkülönböztetvén a rendes és rendkívüli bírósági gyakorlatot. A rendes a kormány ingerenciája az ítélet alá bocsátott ügyekre: ez a mindennapos, ez a mindennapi élet. Azon pillanattól fogva, hogy a kormány valamely ügyben érdekelve van, az végeredményben az övé, a bíróság elismeri, hogy ez az ő ügye s hogy tartozik ezt ismerni s azt megítélni.

Rendes gyakorlat még a képviselők személyes ingerenciája a bíráskodási ügyekbe és ez nagyon érdekes, minthogy újból elénk tárja – akik műveimet olvassák, tudják, mily gyakran tettem vizsgálat tárgyává ezen kérdést – ezen törvénytelen intézményt, de ami ezáltal nem kevésbbé egyike Franciaország intézményeinek: t. i. a helyi kormányok. Franciaország sokkal inkább decentralizált, mint ezt általában hiszik. Minden département a préfet és a conseil général (département-i gyűlés) által adminisztráltatik és kormányoztatik…

A préfet és a conseil général által. Egyáltalában nem, ez egy elemi iskolás növendék felelete; amit Ön mond, az csak látszat. Minden département-et Quinze-Mille-jei kormányozzák, vagyis képviselői és szenátorai, egy kevéssé inkább képviselői, minthogy a képviselők gyakrabban ledöntik a kormányt, mint ahogy azt a szenátorok teszik, de végre is szenátoraik és képviselőik.