Part 2

Montesquieunek ezen eszméit a _Törvény Szelleme_ közzététele után három évvel majdnem eredetibb módon és határozottabb erővel, mint maga Montesquieu, tartotta fenn egy fiatalember, Angliviel de La Beaumelle, akinek kalandos és nagyon rendellenes élet jutott osztályrészül, de aki huszonöt évével sokat ígért. _Mes Pensées_ (Gondolataim) című első munkájában ezt mondja La Beaumelle: «A hivatalok elárúsíthatósága miatt minden jó francia zúgolódott. A fejedelmek kapzsisága és az idők kényszere hozták be s ugyanezen okok tartották meg és tartották fenn azt. _Fájdalom, hogy ez nem a politika érdeme és dicsősége_, ez remekműve volna. Csodálatos dolog, hogy létezhetett egy nemzet, amelynél _a bíráskodás joga vevőre talált és ahol az ítéletek nem eladók_, ahol a hivatal szorgalomra buzdít (Montesquieu szövege ismét szóba kerül) és _ahol a hivatalok nincsenek lealacsonyítva_ (és nem is lehetnek, minthogy a hatalom nem önkénykedhetik felettük). A bírósági hivatalok ezen elárúsíthatósága Franciaország állami rendjének legfőbb java».

A forradalom a bíróságot a központi hatalomhoz csatolta, vagyis megszűntette az államnak ezen osztályát, miként megszűntette a két központot, t. i. akként, hogy elhatározta, miszerint jövőben _az legyen a végrehajtó hatalom, amely ítélkezik_. Ez nagy haladás volt, ha a despotizmusra vonatkozik, amint hiszem is, de visszafejlődés volt, ha a szabadság volt a cél.

Tehát visszatérve a felelősség ezen kérdésére, amelytől semmiképpen sem távolodtunk el – miként az olvasó látni fogja – a felelősség szempontjából mit tett az új uralom? Az egyik felelősséghez hozzácsatolt egy másikat. A régi uralom bírái kevésbbé voltak fedezve, mint az újak, mert igaz, hogy a törvény szerint ítéltek, de kevésbbé szigorúan, mint az új uralom bírái, miként kimutattuk. A létező kormány bírái teljesen fedezve vannak a törvény által, amely határozottabb, kevésbbé sokféle, kevésbbé alkalmas a magyarázatra; nekik egyszerűen _a jogot kell kijelenteniök_, a jog felelős. Tehát ezen felelőtlenséghez hozzákapcsolódik az, hogy mivel ők az ítélkező hatalom s midőn a kormány meghagyja nekik, hogy mily módon ítélkezzenek, azon mód szerint tartoznak ítélkezni és nem ők, de a kormány a felelős. Idézni szokták azon magasállású bírót, aki a parlamenti bizottság előtt egy, a törvénnyel teljesen ellentétes eljárási művelet iránt kérdeztetvén meg, ezt felelte: «a fejedelem dolga». Szigorúan elítélte a közvélemény. Miért? Nem tett egyebet, mint felmentette magát egy felelősségtől, amelyet visszahelyezett oda, ahol az a kormányrendszer szerint van. Mondhatta: «a kormánytól rendeletet kaptunk és engedelmeskedtünk ezen rendeletnek». Ez árulás? miben? Állami rend vagyunk-e mi? egyáltalában nem. Közvetítő testület vagyunk-e a fejedelem és a nép között, miként Montesquieu mondta? egyáltalában nem. Maga az ítélkező nép vagyunk-e, mint az athéni heliasták? egyáltalában nem. A szenátorok és lovagok delegáltjai vagyunk-e miként ez megszakítás nélkül volt Rómában, következésképpen egy állami rend képviselői vagyunk-e? semmiképpen. A nép által megválasztott prætorok vagyunk-e, miként ez még Rómában volt? semmiképpen. Minket a kormány nevez ki, fizet, léptet elő, avagy otthagy a pálya kezdetén; mi a kormány igazságügyi tisztjei vagyunk; nem vagyunk egyebek, mint eszközök; midőn a kormány maga akar ítélkezni s ehhez nyilvánvalólag joga van, ettől kezdve nincs más teendő, mint hallgatni. Ezt tettük. Azon tény által, amely bennünket azzá tett, amik vagyunk, teljesen felelőtlennek érezzük magunkat. Franciaországban, az első uralkodóház idején, ha a prévôt (bírósági előljáró) valakit felhívott a megjelenésre és ha az nem jött el, elment hozzá és ezt mondta neki: «hivattalak téged és te nem tartottad méltónak eljönni. Indokold ezen lebecsülést» és megverekedtek. Ime, olyan emberek, akik rettenetesen felelősöknek érezték magukat. Gondoljátok, hogy nekünk is hasonlóképpen kellene cselekednünk, mikor a kormány parancsol és rendeleteit nem tartjuk kellemeseknek? És mily jogon? Mi nem mondhatjuk neki: «Ki tett téged fejedelemmé?» De ő mondhatja nekünk: «Ki tett meg téged bíróvá?» Mi függő helyzetű delegált hatalom vagyunk örökös lehetősége mellett hatalmunk visszavételének az által, aki azt nekünk nyújtotta. Végeredményben függésben vagyunk, következésképpen felelőtlenek vagyunk, ami által nem vagyunk elvarázsolva, minthogy nem rendelkezünk a középkor prévôts-jainak becsületérzésével».

Még egy másik példája a felelőtlenség azon érzelmének, amellyel a francia bírák határozottan rendelkeznek attól kezdve, midőn olyan ügyről van szó, melybe a politika bele van keverve. A francia püspököknek 1910-ben a hívekhez intézett egy «levele» nem tanácsolja sok indokból a világi iskolákat, a többek között azért, mert olyan világi iskolák vannak, ahol a kis fiúk és leányok együtt vannak éppen úgy az osztályban és a tanulás alatt, mint a szünórák alatt. A néptanítók társasága ezen levél aláírója, Mgr. Luçon bíboros ellen pert indított. Első folyamodásban az ügy a néptanítók javára intéztetett el; megfelebbezték; a felebbviteli törvényszék, t. i. a párisi törvényszék, 1911 január 14-én újból elítélte Luçon bíborost. Indokainak egyike ez: «tekintettel, hogy azok (a püspökök levelében foglalt vádak) különösen a vegyes iskolákra (écoles mixtes) vonatkoznak, hogy a különnemű gyermekek együtt tartása ott meg van engedve, továbbá tekintve, hogy felebbező (Luçon bíboros) _egyáltalában nem tudja_, hogy úgy az osztályban, valamint a szünórák alatt a fiatal fiúk és leányok egymástól el vannak különítve és hogy egyetlen iskola sincs megépítve és elfogadva ezen feltétel teljesítése nélkül…»

Ezen indoknak a szövege által: «_továbbá minthogy nem tudja_», a párisi törvényszék valósággal hazugsággal vádolta meg Mgr. Luçon bíborost és mint hazugot ítélte el.

A La Croix hirlap vizsgálatot ejtett meg közvetlenül (1911 januárban), hogy megtudja, voltak-e valóban olyan vegyes világi iskolák, ahol a különnemű gyermekek együtt lehettek. Nem talált, csupán kétszázat, amelyeket részletesen megnevez.

Különös részletezés: éppen azon községekben, ahol a különnemű gyermekek együtt voltak, a dolog ekként történt: a tanító magához vette a nagy fiúkat és a nagy leányokat, a tanítóné pedig a kis fiúkat és kis leányokat, tehát megtörtént az elkülönítés, de úgy, mintha arra törekedtek volna, hogy a kohabitációt a lehető legveszélyesebbé tegyék. Bizonyos, hogy ez az abszurditás minden rossz szándék nélkül való volt, de végre is megtörtént.

A kohabitáció mindenesetre fennforgott és Mgr. Luçon nem hazudott, a párisi törvényszék pedig hibásan jelentette ki őt hazugnak. Mielőtt ily könnyen hazugnak jelentette ki Mgr. Luçont, mit kellett volna tennie a párisi törvényszéknek? Vizsgálatot kellett volna foganatosítania, olyan vizsgálatot, mint aminőt a La Croix újság ejtett meg időközben. Miért nem foganatosította ezen vizsgálatot? Miért elégedett meg, miként ítéletének a szövege határozottan megjelöli, az iskolaépületek terveivel, amelyeket vele a közoktatásügyi miniszter közölt, mintha ezen tervek, valamit bizonyítanának azon eljárásra nézve, amit az azok alapján épített iskolaépületekben gyakorolnak; mintha a háznak egyik része feltartatván a tanítónénak, a másik része pedig a tanítónak, a tanító nem vehetné magához a maga házrészébe az összes nagy gyermekeket nemük megkülönböztetése nélkül, a tanítóné pedig az összes kis gyermekeket nemükre való tekintet nélkül; ami valóban gyakran így is történt? Végre is miért nem foganatosított a párisi törvényszék vizsgálatot és miért jelentette ki oly könnyedén Luçon bíborost hazugnak?

Azért, mert midőn politikai ügyről van szó, a francia bíróság nem érzi magát többé függetlennek. Szerinte ezen ügyben a kormánynak kell ítélkeznie és ő nem lehet más, mint a kormány hallócsöve. Úgy tetszik nekem, hogy ezen eljárási módot a maga lényegében mutatjuk be s ebből tényleg mindenki láthatja a törvényszék eljárását. Itt ténykérdés forog fenn, tehát vizsgálatot kell foganatosítani; a törvényszék egyáltalában nem tette azt, de minthogy politikai ügyről van szó, a kormányra tartozónak tekinti az ügyet és ezt mondja: «a kormány beszél» és tanácsot kér a közoktatásügytől. A közoktatásügy ezt feleli: «legendák, mesék, hitrege; itt vannak az iskolaépületek tervei; látják, miszerint anyagilag lehetetlen, hogy itt a két külön nem kohabitációja lehessen.» Világos, feleli a törvényszék. Miért mondja, hogy «világos», miért nem teszi fel a kérdést ekként: dacára a terveknek, nincs-e meg valósággal valahol az elméletileg lehetetlen kohabitáció? Azért, mert helyette a kormány ítélkezett; nem gondoskodott saját szemeivel való értesülésről; ítélkezett; ez politikai ügy volt, a kormányra volt tekintettel és az ítélet a kormány véleménye, óhajtása, velleitása vagy tendenciája volt; nem volt más feladata, mint megszerkeszteni azt. Mgr. Luçon hazudott, mert a kormány óhajtani látszott, hogy kijelentessék, miszerint Mgr. Luçon hazug volt. A bíróság felelőtlensége a XIX. és XX. század bírósága előtt minden politikai ügyben jogi elvként látszik fennforogni.

De más is van – vagy éppen annyi – ugyanezen ügynél. Mgr. Luçon védelméül előterjesztette Hannotin mesternek, az államtanács és a semmitőszék ügyvédének véleményét és ugyanezen véleménye Hannotin mesternek az, amelyre 1911. jan. 4-iki ítélete _támaszkodik_ a párisi törvényszéknek, hogy elítélje Mgr. Luçont. És hogy rátámaszkodjék erre, idézi azt és ime, a mód, amely szerint rátámaszkodik és amely szerint azt idézi: «Megfontolva… hogy a nevében (Mgr. Luçon nevében) felmutatott vélemény különben is kijelenti, hogy _a tanyai iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak egymástól különítve;_ és hogy ekként az ügyiratnak maga ezen töredéke által a vád (mely a püspökök levelében foglaltatik, a különnemű gyermekeknek a vegyes iskolákban való együttartására nézve) helytelennek és jogtalannak ismertetik el…» De hát mondta ezt a véleményében Hannotin mester? Mondta, hogy a tanyai iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak különítve egymástól? Ha mondta, akkor különös módszere lett volna arra, hogy védelmezze Mgr. Luçont; különös módszere lett volna arra, hogy védőbeszédet tartson mellette, mit tett volna, ha vádat akart volna emelni? De végre is lehetséges, hogy mondta, néha az igazság ereje vádoló nyilatkozatot adat ki attól, aki védelmezni akar és igazoló nyilatkozatot attól, aki vádolni akar; lehetséges, hogy mondta, de végre is mondta-e? Én Istenem! határozottan az ellenkezőt mondta. Ezt mondta: «Amit a pásztorlevél szem előtt tartott, az nem a tanyai iskola volt, ahol a tanító vagy tanítóné egyszerre tanítja az egymástól gondosan különválasztott leányokat és fiúkat, de azon iskola, ahol szándékosan, rendszeresen… van a két nem együtt tartva». Ime, ezt mondta Hannotin mester; a pontosság lelkiismeretességével és igazságosságból is mellőzte a szegény kis tanyai iskolákat, ahol akár egy tanító, akár egy tanítóné, hat kis fiúból és négy kis leányból állván az osztály s _egymaga lévén_, majdnem kényszerítve van feltartani s képes is feltartani akár az osztályban, akár a szünórán az elkülönítést s tényleg fel is tartja azt; azon igen számos iskolára célzott, – miként a La Croix vizsgálata bebizonyította – ahol szándékosan, rendszeresen (miért? kényelmi szempontból) a tanító és tanítóné – _ketten lévén_ – a különneműeket együtt tartják, magához vévén a tanítóné a nagyon fiatal kis fiúkat és kis leányokat, a tanító pedig az előrehaladottabb korú kis fiúkat és kis leányokat.

Hát mit tesz a törvényszék? _Elkülöníti_ a mondatnak azon tagját, ahol Hannotin mester _megteszi az engedményt_, amit tennie kellett és nem veszi számba a mondat azon tagját, ahol a kritika van és azt _konkludálja_, hogy elismerte Hannotin mester, miszerint az iskolákban a nemek szigorúan el vannak különítve egymástól; és _kinyilatkoztatja_, hogy elismerte, miszerint a nemek _minden iskolában_ szigorúan el vannak különítve egymástól.

Jegyezzük még meg, hogy ahhoz, miszerint ekként konkludáljon és ekként nyilatkozzék, kényszerítve volt megváltoztatni a macskaköröm közé tett szöveget, nemcsak az idézetet csonkítván meg, de egymásután meg is változtatván azt. Mert miként idéz? «a tanyai _iskolákban_ a leányok és fiúk gondosan el vannak különítve egymástól», az, amit a pásztorlevél szem előtt tartott, nem a tanyai iskola, _ahol_ egy tanító tanítja egyszerre az egymástól gondosan elkülönített leányokat és fiúkat, de azon iskola, _ahol_…» az ellenkezőnek van helye. Oly módon, hogy egy kifejezést, mely magábanvéve azt jelenti, _hogy vannak_ kifogástalan iskolák és _hogy vannak_ igen megróhatók, egy olyan kifejezéssel helyettesít, amely azt állítja, hogy _minden_ iskola kifogástalan.

Ime, a szöveg elszigetelése által, majd még azonfelül a szöveg megváltoztatása által, melyet már elszigetelvén eltorzítottak odajutnak, hogy valakivel _nemet_ mondatnak, aki _igent_ mondott. Vannak esetek, amelyek sajnos sokszor előfordulnak és amelyeknél fájlalom hogy nem lehetek Pascal.

Hát némelyek efelett méltatlankodnak és azt kiáltják, hogy a francia bíráknak nincs erkölcsi érzékük. Ez tökéletes és teljes tévedés. Annyi erkölcsi érzékkel bírnak, mint bárki, de sajátos fogalmuk van a bíróságról. Úgy tekintik a bíróságot, mint a kormány szervét, mint annak egy részét. A kormány nevezi ki, fizeti a bíróságot, részét képezi annak; ő az ítélkező kormány. Tehát mindazon ügyekben, amelyekben a kormány nincs érdekelve, igazságosan és jogászilag ítélkezik: de mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve, a kormány véleménye szerint ítélkezik és amiként azt előre kikérte, megkapta vagy feltételezte; az ilyen ügyben nem ítélhet saját maga és nem ítélhet a maga feje szerint; egyenesen a hatalom ítél, egyszerű szócsőnek használván a bíróságot.

Ellenvethetik, hogy ez azt jelenti, hogy a kormány csak akkor bíráskodik, midőn bíró is, ügyfél is. Hát persze. Midőn nem ügyfél, bocsáthat más bírákat a maga helyére, de ha ügyfél, ő maga ítélkezik, mert mások nem adnának talán neki igazat, ami meg nem engedhető. Mit jelent ez? Én, bíróság, aki részét képezem a kormánynak, nem engedem meg, hogy a kormánynak ne legyen mindig igaza, mert a kormány én vagyok. Nem lehet tőlem azt követelni, hogy saját magamat ítéljem el.

– De ebből az következik, hogy mindazon ügyben, ahol egy egyén vagy egyének csoportja áll szemben az állammal, már eleve az van elítélve.

– Világos.

– Nem volna jobb, ha ez másként volna?

– Talán, de hogy ez másképpen lehessen, az kellene, hogy _egy hatalom_ létezzék az állam és az egyén között s éppen ez nincs. Amit szerveztek, az a bírói és a végrehajtó hatalom zűrzavara. Ám legyen, igen jól ítélkezik mindazon ügyekben, amelyek nem érintik, de mindazon ügyekben, amelyek érintik, a maga érdekében ítélkezik. És mi össze lévén zavarva vele, ő lévén mi, tisztán és egyszerűen felkérjük, hogy a mi helyünkön ítélkezzék, hogy ne vessék szemünkre – ami kis újságírók gyermekjátéka lenne – indokaink sajátosságát, amidőn politikai ügyről van szó.

Attól kezdve, midőn olyan ügyekről van szó, ahol a kormány van érdekelve, hát értsétek meg, mi nem vagyunk többé bírák, mi a király emberei vagyunk, a fejedelem emberei, mi ítélkező kormány, vagyis magát védelmező kormány vagyunk és indokaink éppen olyanok, mint a minisztérium politikáját védelmező és annak részét képező tárcanélküli miniszter beszédei, akinek bizonyára nem fogják szemére hányni hibás következtetéseit, álokoskodásait, megcsonkított idézeteit, szövegferdítéseit és inverzióit.

Ime, ez igen jó okoskodás, de hát mi ez? Ez a bírói felelősségnek a bírák válláról a kormány vállára való igen kényelmes áttétele legalább is mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve. Ime, egy felelősség, amely legalább e pontra nézve nyeresége a modern biróságnak, szemben a régi uralom bíróságával. Jegyezze meg az olvasó, ha visszaemlékezik arra, amit fentebb mondtunk, hogy ez legalább is két felelősséget hoz létre. Tehát a bírói hatalomra nézve két felelőtlenséget: a törvény szigorú alkalmazása okából az automatikus jogszolgáltatás okából való felelőtlenséget és a függőség okából való felelőtlenséget az autonómia hiánya miatt, a központi hatalom mellett.

Amint el kellett következnie, be is következett, hogy ezen két felelőtlenség egymásfölébe helyezkedik s egyik a másikhoz csatlakozik. Megtörténik az is, hogy összeütközésbe jutnak egymással. A felelőtlenségek összeütközése, nem a kötelességek, de a kötelességek hiányának összeütközése, ami különös dolog. Ezt tökéletesen így lehetett látni. 1906. év júliusában a semmítőtörvényszéknek kellett egyszernél többször ítélkeznie Dreyfus kapitány ügyében. Ha azt a második haditanács által tévesen elítéltnek találja, a törvény szerint nem tehetett egyebet, mint visszautalja egy harmadik haditanács elé. Van ugyan egy cikk (a büntetőperes eljárásról szóló törvénykönyv 445. cikke), amely visszautalás nélkül engedi meg a megsemmisítést, amely azonban nem alkalmazható, midőn még életben levő elítéltről van szó és csak azon esetre, ahol az ügyből többé semmi sem áll fenn, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető. Például ha azzal vádoltattam volna, hogy megöltem Pált és ezért elítéltettem volna és ha időközben bebizonyult volna, hogy Pál öngyilkos lett, nincs többé semmi _rám nézve vagy bárkire nézve_, ami bűntettnek vagy vétségnek minősíthető volna. De ezen cikk nem alkalmazható a Dreyfus-ügyre, mert az, hogy Dreyfus ártatlan, lehetséges volt, de hogy 1894-ben az árulás ténye fennforgott legyen, az sem vitás nem volt, sem vitatva nem volt és fennállott; másrészről Dreyfus életben lévén, a 445. cikk által megjelölt kifogás nem forgott fenn.

És mindezen indokok miatt a semmítőtörvényszék törvényesen nem tehetett mást, minthogy Dreyfust egy harmadik haditanácshoz utalja. Ugyanezt mondta Manau államügyész az első felülvizsgálat folyamán, jóllehet kedvező érzülettel volt Dreyfus iránt: «Ahhoz, hogy lehetséges legyen Dreyfus ártatlanságát kijelenteni, először nekünk (közvádlónak), azután önöknek (bíráknak), (nekünk hic et nunc) _az kellene, hogy Dreyfus meghalt legyen_… A törvény erre nézve semmi kétséget sem hagy fenn. Elegendő azt ismerni és hogy megismerjük, olvasni».

A semmítőtörvényszék tehát nem tehetett mást, mint meg nem semmisíteni az ítéletet vagy visszautalással megsemmisíteni.

Ámde a kormány már megelégelte ezt a végnélkül való ügyet, sőt nem is volt szüksége arra, hogy ezt a semmítőtörvényszéknek megmondja; a semmítőtörvényszék ezt éppen úgy tudta, mint mindenki.

Tehát látjátok a két felelőtlenség összeütközését? Ha a törvényszék a törvényhez alkalmazkodik: felelőtlen; «Fedve vagyok a törvény által; támadjátok meg a törvényt, amit határoztam, azért mosom a kezeimet, mert a törvény határoz és nem én».

– Ha a törvényszék engedelmeskednék a kormánynak vagy a kormány óhajtásának nem engedelmeskedik a törvénynek, éppen úgy felelőtlen: «A kormány ágense vagyok, mosom a kezeimet azért, amit határoztam; ő ítélkezik az én számmal, nem én».

– De elforgatja a törvényt, ami éppen oly kevéssé van megengedve neki, mint neked, minthogy az senkinek sincs megengedve.

– Lehet, de mondjátok ezt neki, ne nekem.

A törvényszék tehát nagyon kényelmes helyzetben volt… Dehogy volt, mert ebben a különös összeütközésben, ha mindenfelé felelőtlen volt is, mégis legalább az alakszerűségben kellett megnyugtatnia a közönséget, a törvényt és a fejedelmet; mert ámbár a bíróság az új rendszerben nem egyéb, mint a fejedelem ágense, kell, hogy a törvény szerint, a törvény szövege szerint ítélkezzék.

Azután visszautalás nélkül akarván az ítéletet megsemmisíteni, ámbár a törvény szerint nem semmisíthette meg, csak visszautalással, mégis hogy visszautalás nélkül semmisítse meg, kitalálta, hogy rátámaszkodjék magára azon szövegre, amellyel a törvény azt megtiltotta. Ahelyett, hogy idézte volna a 445. cikket, _amely ez:_ «Ha az ítélet megsemmisítése egy életben levő elítéltre nézve nem enged többé semmit fennforogni, amelyet bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni», ezt hitelesíti: «Ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit fennforogni, amely _az elítélt terhére_ bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle visszautalás sem fog kimondatni». Látjátok a különbségeket. Először is az ítélet szövegében ez van: «Az elítélt terhére», ehelyett: «Egy élő elítéltre nézve», ami nem mindenben ugyanaz a dolog.

Az _élő_ szó kihagyásával az ítélet szerkesztője kétségtelenül el akarta fordítani az olvasó figyelmét azon ideától, hogy Dreyfus meghalt, mert szüksége volt erre azért, hogy lehetséges legyen a megsemmisítés visszautalás nélkül.

A «_vádlottra nézve_» kifejezésnek _a vádlott terhére_ való megváltoztatása által az ítélet szerkesztője ki akarta kerülni ezen kevéssé franciás fordulatot, «bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni az elítéltre nézve» («étre qualifié crime au delit a l’égard de»), azon fordulatot, amelyhez az új szöveg kritikai módszere vezette, hogy mindenekfelett jól meg akarta jelölni azt, hogy véleménye szerint semmi sem maradt fenn Dreyfus-ra terhelőleg.

A szöveg ily hűtlen visszaadása még a könnyebb fajtából való. A legsúlyosabb és a leglényegesebb az, ami abban állott, hogy ezen szavakat: «az elítéltre nézve», ezen szavak _után_ helyezi el: «nem enged semmit fennforogni, amit lehetne», ahelyett, hogy elől hagyta volna, miként az a törvény szövegében van. Ez egy ú. n. _invertatur_, miként nyomdász-nyelven mondják. Hát egy _invertatur_ néha semmit sem változtathat meg a mondat értelmében, mint például ebben: «szűrdolmány» és «dolmányszűr»,{1} de minden tekintetben meg is változtathatja azt és ez történik itt.

Ha ebben a mondatban: «ha az ítélet megsemmisítése egy élő elítéltre nézve nem enged semmit sem fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető», ezen szavak: «egy el ítéltre nézve» az _ítéletre_ vonatkoznak, akkor a mondat ezt akarja kifejezni: «Ha egy élő elítéltre vonatkozó ítéletet megsemmisítünk és nem marad fenn többé semmiféle bűntett és egyáltalában semmi, bárki terhére sem».

Ha pedig ebben: «ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit sem fennmaradni az elítéltre nézve, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető», ezen szavak: «az elítéltre nézve», a _fennmaradna_ szóra vonatkoznak, akkor ez ezt akarja kifejezni: «Ha a vádlott általunk többé nem tekintetik bünösnek».

A két értelem száz mértföldre van egymástol, annyira, hogy a törvény szerinti szöveg megtiltja a visszautalás nélküli megsemmisítést, a törvényszék által elfogadott szöveg pedig megengedi és ez egy egyszerű inverzió által van így. Ez a szavakkal való bűvészkedés diadala; a semmítőtörvényszék 1906 júliusi tagjai páratlan szemfényvesztők lettek volna.

Ezen pont felett vita volt. Charpentier Armand (1911 márciusi _Annales_ de la Jeunesse Laique) írja: «Hogy a semmítőtörvényszék bíráit hibával lehessen vádolni, a _l’Action Française_{2} nekik tulajdonítja az általuk elforgatva gyártott szöveget. Ime, amelyet nevetséges beszédmódján a _l’Action Française_ «Talisman»-nak nevez:

445. _cikk_.

_A törvénykönyv szövege:_

Ha az ítélet megsemmisítése _egy élő elíteltre nézve_ nem enged semmit fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmféle viszszautalás nem fog kijelentetni.

_A törvényszék által hitelesített nem létező szöveg:_

Ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit fennmaradni, ami _az elítélt terhére_ bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle visszautalás nem fog kijelentetni.

«Balfelől dőlt betűkkel van kiírva a törvénykönyv szövegében beírt négy szó, amelyeket a semmítőtörvényszék kihagyott. Jobbfelől pedig azon szavak vannak kiírva, amelyeket a szöveg egy másik helyére tett a törvényszék.»