Part 9

Mielőtt azonban a különös kürt a rendeltetési helyére került volna, olyan eset történt, amely figyelmet követelt. A hölgy kísérőjétől indult ki, a már említett ölbeli ebtől, amely nyilvánvalóan csak most jutott tudatára feladatainak és kötelezettségeinek. Nyilván köszönésemtől tévedésbe ejtve, az állat támadásra indult ellenem. Heves, nagyon magas hangú ugatással, amelyet horkolás szakított meg, félig előbujt úrnőjének fekete selyem ruhája alól, de mindjárt el is tűnt újra, amint parancsolója egy megbotránkozott kiáltással felvilágosította. A hölgy békülékenyen mosolygott és rám nézett.

– Nem harapós, – mondta nekem.

Hamar mondtam néhány szót a kutya ragaszkodásáról, amely nyilvánvaló és az engedelmességéről. Időközben az öreg hölgy fölemelte a tülköt, ennek hegye félretolta a fehér fürtöcskéket és megtalálta a bejáratot a fülkagylóhoz. Ekkor fölismertem Mimsey nénit, akiről Kaja beszélt és újra állást foglaltam.

Mimsey néni elülről kezdte és barátságosan ismételte, hogy: jó reggelt. Ezúttal ezt is hozzátette:

– Mi jót hozott ön hozzánk?

Közvetlenül ezután a tülök széles nyílása felém fordult, az öreg hölgy felvilágosítást várt.

– Kissé nagyot hallok, – mondta az öreg hölgy barátságosan és szemüvegével függőleges vonalat írt le a levegőbe, mely ezt a körülményt kiegyenlítette.

Nagy erőlködéssel ismételtem magyarázó szavaimat a kertbe való belépésemre vonatkozólag, de nem jutottam a végére, mert Mimsey néni lebocsátotta a kürtjét és egy lépéssel hátrább lépett.

– Nem kell azért olyan nagyon hangosan beszélni. Hiszen ön valósággal ordít!

Gyorsan szabadkoztam:

– Ezután majd halkabban fogok beszélni, – mondottam.

Mimsey néni elnézően rázta a fejét:

– Ha halkan beszél, nem értem meg, kissé nagyot hallok.

Most már úgy látszott, mindennek vége van és én tanácstalan voltam.

De mégse volt mindennek vége, mert az öreg hölgy készségesen újra fölvette a beszélgetést és úgy viselkedett, mintha az én ügyetlenségem semmiképen sem keltett volna benne kellemetlen érzést. Annyit úgylátszik megértett szavaimból, hogy elismertem őt mint ennek a kertnek a tulajdonosát és hogy szándékaim ő vele szemben nem támasztanak semmiféle kötelezettségeket, amelyek túlmennének egy kis reggeli beszélgetés határán.

– Kicsoda maga és mi hozta hozzánk, ide a tengerhez? Nem sok ember jár erre, mi itt magányosan élünk.

Előkerült a kürt és én igyekeztem megfelelni neki.

– A természettudományok tanulója vagyok, – mondtam gyorsan és hirtelen elhatározással, mert beláttam, hogy némileg közelednem kell kérdezgető háziasszonyom képzetvilágához. – Igen, diák vagyok, szegény, nagyon szegény diák. Tanulmányúton vagyok, amely egyúttal nyári vakációm.

Még egyszer elmondatta ezt velem és mintha kissé kételkedett volna. Észrevettem, hogy mégis nagyon hangosan kell beszélnem, ha azt akarom, hogy megértsen.

– Mit kutat maga? – kérdezte. Most már lassan egymás mellett mentünk a kerti utakon.

– Tengeri állatokat, – kiabáltam bele a csőbe.

– Úgy, úgy, – mondta ő elgondolkozva. – Tengeri állatokat. Bizonyára algákat is.

Úgylátszott, büszke erre a megkülönböztetésre és boldogan mustrált engem kedves, csöndes szemeivel, derült helybenhagyással tele.

– Algákat is, – kiáltottam.

– Hogyan? – kérdezte ő megütődve.

– Algákat is, – ismételtem én világosabban.

– No igen, – vélekedett ő elcsodálkozva, – hiszen ezt már mondtam.

Leültünk egy padra, amelyet egészen beárnyékolt az orgona meg a jázmin. A bokrok itt a magas fák alatt hosszú, sovány kocsányokat hajtottak és csak szegényesen virágoztak, levéltelen száraik úgy hatottak körülünk, mint egy rácsozat.

A kis kutyát gondosan kellett a pad alatt elhelyezni, hogy a lánca össze ne csavarodjék. A kis állat nehezen hordozta ezt a bilincset és rossz kedvűnek látszott. Amennyire a homlokáról csüngő csimbókjaitól, melyek mint egy úti takaró rojtjai hullottak a szemére és orrára, képes volt rá, itt-ott melankolikus tekintetet vetett úrnőjére és rendkívül bizalmatlan tekintetet én rám.

– Lefeküdni, Nikó, – kiáltott az öreg hölgy elszántan. – Feküdj le!

Niko elbujt:

– Itt szándékszik maradni? – kérdezte tőlem az öreg kisasszony. Szeretettel és biztatólag nézett rám, határozottan az a benyomásom volt, hogy nem hatottam rá visszataszítóan.

– Talán csak találok a faluban hajlékot, – feleltem én.

– Ez nem lesz könnyű dolog, de mi minden nem sikerül egy bátor fiatal embernek, aki kevéssel beéri és nem törődik a külsőségekkel! A fiatalságnak semmiféle fekvőhely nem kemény.

– Önök itt nagyon szépen laknak, – mondtam én és egy kézmozdulattal végignéztem a házat és a parkot.

– Igen, – mondta ő hálásan. – Szép nap van.

Időnkint hirtelen oldalt fordult a vállával, mintha valami váratlanul megrohanó szót várna, amely elkerülhetné hallását, vagy amely túlhangos lehetne. Már csak gorombaságokhoz van szokva, gondoltam magamban, mert hogy lehetne gyöngédségeket ordítani? Mégis elhatároztam, hogy megteszem a kísérletet, finom és hajlékony szavakat a tüdő nagy erőfeszítésével kimondani és hangkörük keretében szelídséget és illedelmet adni nekik. Számolni kell a viszonyokkal és mindent más alapon újra kiegyenlíteni… Elkezdtem töprengeni.

– Itt lakunk nyáron ezen a kis birtokon, – beszélte Mimsey néni – én és Kaja unokahúgom, aki még gyermek, igazi gyermek. Én nem birom elviselni a nagyvárost, az emberek megfélemlítenek és nem szeretem már a nagy forgalmat és a társaságot. Egyszer láttam egy nemes galambot, – a bátyám galambokat tenyésztett, – amely belejutott egy gyár termébe, amelyben a gépek zakatoltak és a munkások fúrtak és csiszoltak. A galamb ide-oda röpködött a hajtószíjjak között és magánkívül volt. Így éreztem magamat én is a nagyvárosban. A bátyáim az ősi birtokon laknak, szintén errefelé, így hát én erre a kis birtokunkra vonultam vissza. Az én galambdúcomnak nevezem.

Elnézően mosolygott.

Fejemnek helyeslő meghajtásával jeleztem, hogy mindent értek s ezt a mozdulatot mindannyiszor ismételtem, valahányszor az öreg hölgy rám nézett. Miután nem kellett felelnem, végig gondolhattam, mi módon sikerülhetne nekem legjobban megnyerni és megerősíteni az öreg kisasszony részvétét és jóakaratát, mert arra el voltam határozva, hogy az ismeretségünket továbbfűzöm és valamiféle módon megszerzem neki egy társadalmi érintkezés tartósságát. Akaratlanul is a legjobb utat választottam erre a hallgatás által, amelybe töprengésemben merültem, mert ezáltal alkalmat adtam szomszédnőmnek arra, hogy zavartalanul közölhesse magát. Ahogy őt később megismertem, nem gondolhattam volna ki alkalmasabb módot barátságának megnyerésére. Meglehetős közömbösnek látszott neki is, hogy én odahallgatok-e, mert gyakran, hallgatásom közepette ijedt «hogyan»-nal fordult hozzám, miközben helyeslő megjegyzéseimet nem hallotta. Egyszer mégis szükségesnek tartottam, hogy világosan és barátságosan helyeseljek, ő azonban csak azt kiáltozta:

– Lefeküdni, Nikó!

Sok mindenfélét megtudtam abban a boldog reggeli órában és nem vesztettem el egy pillanatra sem a türelmemet, mert tudtam, mire várok. Mellettem mindig újra kezdődött a szelíd panasz, a lemondó és meg nem értett lélek röpködéseivel és lassankint beletévedt egy kicsinyes mindennapi gond kellemetlenségeibe. Mint nem egy megöregedett kedélyben, akiknek származása össze van kapcsolva társadalmi osztályuk tekintélyével, Mimsey néni gondolatvilága is még mindig egy elismert lovagiasság és egy gyakran kérdésessé tett ítélet tengelye körül forgott. Elvesztette a kapcsolatot az új nemzedéknek az életre való jogaival és érdekközösségével, de elveszettnek is tartotta ezt a nemzedéket, mivel nem osztozott a régi nézetekben. Csak az unokahúga volt a szemében a biztos életforma szellemében fölserdülő személyiség megtestesülése, védencének jellemét és erkölcsét a maga hatása eredményének tartotta és büszke volt nézeteinek erre a diadalára. Megható volt a bensőséges és önzetlen szeretet, amely azokból az ellenvetésekből szólt, amelyeket ő maga félénken megkockáztatott, inkább azért, hogy hátteret nyerjen a leány fényes erényei számára, semmint hogy panaszkodjon vagy kérdésessé tegye a fiatal hölgy értékét.

– Csak egy dolog okoz nekem gondot, – mondta elgondolkozva és szigorúan nézett rám, – hogy ez a gyerek nem tudja elhatározni, hogy fürdéskor a tengerben fölvegye a szokásos fürdőruhát. Tudom, hogy nem teszi, ámbár biztosan nem tudom megállapítani, mert kissé rövidlátó vagyok. A fürdőruhája azonban, amelyet magával kell vinnie, rendszerint száraz a fürdés után. Ő azt magyarázza nekem, hogy a nap szárította meg, de nem, nem… mégse kellene öreg nénjét bolonddá tenni. Kaja, – tudniillik Kaja húgomról beszélek, mindjárt jönni fog, akkor magát bemutatom neki. Fürödni megy és erre kell elmennie. Előbb… előbb bemutatom magát neki.

Rám irányította a kürtjét.

– Nagyon fogok örülni, – kiáltottam bele.

– Sajnos, Kaját nem lehet rávenni, hogy a fürdéskor illendő ruhát vegyen magára. Szenvedek emiatt és attól tartok, hogy avatatlan szem is tanuja lehet ennek a gyerekes vonakodásnak. Ezért szoktam, amíg ő fürdik, itt a parkban és ha nem süt nagyon a nap, a parton is őrködni és a járókelőket eltéríteni az útból. Szerencsére nem jár errefelé senki. Hiszen az borzasztó is volna.

Aggódó pillantást vetett a tenger felé, előrángatta Nikót, amely elaludt, a pad alól és a ház felé indult.

– Szívesen enne valamit? – kérdezte szívesen, de szemmelláthatólag abban az elfogult aggodalomban, amely mindig előáll, mikor valamely jó szándék még nem találta meg végrehajtásának megfelelő formáját. Rángatta Nikó láncát, amely láthatólag kissé összebonyolódott, mert a kutya csak útközben ébredt föl. A lánc oldalt jött ki alóla, úgy hogy kénytelen volt rézsútos tartással jönni a mi irányunkba.

– Segítsen! – kiáltott Mimsey néni, de Nikó morogni kezdett és majd megfulladt dühében, mikor közeledtem hozzá. Máskülönben szeretem az állatokat, de eziránt a kutya iránt nem tudtam vonzalmat táplálni. Nem volt rám nézve kellemes állat. Egy kis grotta mellett mentünk el, melyben később sokszor ültem Kajával. Rálátni onnan a tengerre anélkül, hogy a partot látná az ember, a bükkfák törzsein át és a koronáik alatt. Aranyos zöld keret ez, amelyben sohasem jelent meg más, mint ég vagy tenger, hullámok vagy csillagok, fény vagy éjszaka. Ma is látom még a formáját: nyugtalan szélű kapu, amelyen át a szem fénypályái csak változhatatlan dolgokkal találkozhatnak. Csak egyszer állt meg benne Kaja, a hold sütött és ő könnyedén didergett hajának köpenye alatt…

– Ha esetleg meglátja Kaja húgomat, akkor kérem, figyelmeztessen, – mondta Mimsey néni. – Itt várhatunk, később majd ehetünk valamit.

Csakhamar láttam valami csillogást közvetlenül a ház mellett és a szívem túlhatalmasan vert. Sugárzón, sebesen, a lét és mozgás fehér gyönyörűsége, mint egy tavaszi dal siklott a bokrok függönye mögött és szőke haja mint nehéz aranysapka nyugodott halántékain, mélyen a nyakába hullva. Milyen nagy volt!

– Ez talán ő, – dadogtam és tisztán éreztem, hogy a szavam megvetőn hangzik.

– Igen, igen, igen, – kiáltott Mimsey néni, aki csak a mozdulatomat értette meg és azután hangosan kiáltott:

– Kaja, Kaja!

A leány bámulva és vidáman nézett rám, amint felénk jött. Meglepetés nélkül mustrált meg, közelebb lépve, figyelmesen és elutasítón s aztán komolyan és óvó tekintettel nézett Mimsey néni szemében.

– Az istenért, kit kaptál te fel? – kérdezte a tekintete a nénitől.

Megigazítottam a kalapomat és egyik lábamat tetszetős és előkelő tartásba helyeztem.

Mimsey néni elrejtette magát a reggeli csók mögé, de ennek is vége lett és neki szabadkozni kellett.

– Váratlan vendég, – mondta. – Váratlan, de úton levő fiatal diák. Természetkutató és itt idegen.

Kaja szabályszerű pukkedlit csinált.

– Eredj fürödni, kicsim, – folytatta a néni, – mi még beszélgetünk itt kicsit.

– Most meg fog téged téríteni keresztény hitre, – mondta Kaja nekem. – Aztán gyere úszni. Rettenetesen nézel ki napvilágnál, az embernek szégyelni kell magát miattad. Tehát a viszontlátásra.

Nem tudtam megérteni, hogyan mondhatja ki valaki ezeket a szavakat úgy, hogy közben olyan arcot csinál, mintha elfogódva és zavarba esve ezt mondaná:

– Jó reggelt, uram, köszönöm, hogy megtisztel látogatásával és remélem, jól fogja magát nálunk érezni.

Mimsey néni úgy látszik meg volt elégedve, bólintott, mondhatni befelé, és a keze mozdulatán látni lehetett, hogy elhárítottnak tekint egy akadályt.

– Bájos fiatal hölgy, – mondtam tartózkodva.

– Igen, igen, – mondta Mimsey néni halkan, mintha egy vers záró sorát mondaná; közben valami másra gondolt.

Engedélyt kértem, hogy elmehessek valami hajlékot nézni magamnak a faluba és ezzel kisegítettem az öreg hölgyet a zavarából. Mialatt ő lehajolt Nikóhoz, én levágtam a nyeles szemüvegét a késemmel a selyemzsinórjáról, amelyre rá volt kötve és zsebre tettem, mert fürödni akartam menni Kajával. Ezenkívül ezzel minden eshetőségre ürügyem volt arra, hogy később visszatérhessek és mint szerencsés és becsületes megtaláló megfelelő fogadtatásban részesüljek.

Kaja egy keskeny homokpadon ült, a strand kemény füvén és vetkőzött. Olyan helyet választott, amely a szárazföldről nem volt látható, mert a bükkfák itt szorosan a vízig nőttek, egy hullámok mosta lankán.

– Csodállak, – mondta nekem. – Hogy velem boldogultál, az nem hőstett, mert én könnyűvé tettem neked a dolgot. De Mimsey nénivel… ez már valami. Nyilvánvaló, hogy jóindulattal van irántad.

– Azt hittem, félni fog tőlem. Te még aludtál azután?

– De hát hogy csináltad? Hiszen a beszédedet nem érti.

Erőszakkal legyőztem balga bizonytalanságomat, amely nevetséges kérdésemben nyilvánult és megértettem, hogy Kaja körül a tengeri szél leng. De az ő elfogulatlanságának mindenható hatalma borzasztó próbára tett. Úgy éreztem, mintha egy istennő napsugarakat dobálna rám, amint csillogó teste mindjobban kiemelkedett lehulló lepleiből. Mikor az ingét eldobta, hátat fordított nekem és elnézőn mondta:

– Hiszen kimélni kell téged, te szegény.

Odaadtam volna az életem felét egy maroknyi durvaságért, amint most itt az arcomat kezembe rejtve, a homokban hevertem és remegtem.

– Óvatosaknak kell lennünk, – mondta ő és próbált kikémlelődni a bükkfákon át.

– Nálam van a szemüveg, – feleltem én zokogva.

Kaja rám bámult és nevetésben tört ki.

– Az egyik kezedet imádságra emeled és a másikkal rabolsz, – állapította meg elgondolkozva. – Az ember nem tud eligazodni rajtad. De mindenek előtt enned kell valamit. Látod itt azt a kis csomagot? Neked hoztam.

– Erre is gondoltál, Kaja?

Ő kérdőn nézett rám.

Csak most vettem észre, mennyire éhes vagyok és Kaja szeme előtt nem is szégyeltem magamat miatta. Sohasem fogom meghatározhatni, hogy honnan jön ennek a léleknek a veszedelme és jótékony volta, de mind a kettő kiáradt rám és átalakított engem. Ez a kötelességek, hála és bűntudat nélkül való világ megfoghatatlan volt, szent, őseredeti módon szabad. Az ember benne lehetett boldogan vagy szomorúan, de elérhető nem volt.

Kaja meztelenül ült a homokban, a szemét a tenger felé fordítva, a napfényben és cigarettázott. A haja egész a földig omlott le mögötte, mintha a nap sütne át a homlokán és boldog elfáradással veszne el a fénytelen arany folyamban, ezeknek a fehér vállaknak az árnyékában. Aztán lassan, anélkül, hogy a cigarettát kivenné a szájából, két kezével fölemelte a haját és elrejtette egy sűrű szövetből készült piros sapka alá, hogy fürdés közben megvédje a tengervíztől. Finom kék füstoszlop emelkedett elevenen fölötte és könnyedén eloszolva hangtalanul húzódott föl a bükkfák zöldjébe.

Kaja lassan hanyattfeküdt a homokban és egészen odanyújtotta magát a napsugaraknak, mint valami virágzó növény. Kiterjesztette karját és amint könnyedén fölemelt térdeit kissé széttárta, egyidejűleg lassan felém fordította az arcát, a tekintete pedig keresett és körülölelt engem, egyszerre megbocsátón, leskelődve és szomjasan. De példátlan nyiltsággal, mintha létének életfénye beleszívna engem az örök önmagamba veszés halvány mélységébe.

Átnyújtotta nekem cigarettás dobozát, mintha eldobná. Mintha semmiféle gesztus nem volna a számára megvetőbb, mint mikor odanyújt valamit. Hálásnak nem hálás, gondoltam, de úgy, mintha más valaki gondolkodna helyettem. Derék ember derék felesége sohasem lesz belőle, mert hiszen hogy képzelhetné manapság egy derék férfilélek a házasság sátorát máskép, mint egy általa kegyelemben részesített nő hálájának mélységében? Nevetnem kellett és Kaja odanézett felém.

– Mi történt?

– Nevetnem kellett, mert elképzeltelek, mint egy derék ember hitves társát.

– Igen, – mondta ő, – már az éjszaka óta tudom, milyen kicsapongó vagy a gondolataidban.

– Mesélj nekem magadról, Kaja.

– Hát még mindig nem tudtál meg eleget? Szeretnél végre megismerni, nem igaz? Milyen könnyelműek vagytok, hogy megengeditek a lányoknak, hogy úgy leírják magukat, ahogy szeretnék, hogy mások lássák őket. Ez azért van, mert ti magatok nem tudjátok vagy nem meritek őket olyanoknak látni, amilyenek. A könyvekben is, amilyeneket olvasok… mindig ugyanaz. Először kíméletért könyörögnek egymásnak és ezt megértésnek nevezik, aztán végre megértik egymást és akkor csalást vetnek egymás szemére. Nevetséges népség. Most pedig menj a vízbe.

Kaja fölállt és a homok kivirágzott. Lassan, lépésről-lépésre mérte végig a nedves szőnyeget, belement a tengerbe és égbe és mintha maga lett volna a fényes világ, a szép élet, amelynek boldogítására vállalkozott. Mikor egy nagyobb hullám közeledett, melynek vakító hab-taraja elérte volna a mellét, elébe vetette magát és beleolvadt a hűvös vízbe, mintegy örökre.

Ettem és cigarettáztam és remegtem a dühtől, hogy ezt tudom tenni ebben az órában, dehát így volt és én úgy éreztem, hogy egy fájdalmas kettősség gyógyul meg bennem. Egyúttal azonban körülem le is omlott valami, mintha minden csoda valósággá vált volna. Bűnt követtem-e el valamikor, vagy most követek el bünt? – kérdeztem a szívemet, de feleletül csak a nagy hullámok érzéketlen vidámságát hallottam csengeni, amelyek képződtek és szétomlottak, elfoszlottak és megújultak ugyanazon nap alatt, melynek égi folyamában a mellem emelkedett és lesülyedt. Ugyanabban a napfényben fekszik messze távolban, a nagy város mellett, a te sírod, Aszja.

A boldogság és fáradtság vidám mámorával kutyagoltam a déli nap alatt a parton végig a kis falu felé. Nem voltam sem tanácstalan, de még aggódó sem, hogy mikép lehet elintézni, hogy elhelyezkedésem és ürügyem legyen a faluban maradásra. Ha olyan fontos, olyan életteljes, olyan boldog dolog sikerült nekem, akkor a mindennapi mellékes dolgok majd csak meglesznek valahogy, gondoltam magamban és szabad és gondtalan voltam azoknak a lelkeknek módja szerint, akiknek van céljuk, középpontjuk, amely körül a cselekvésük körben forog.

De, elég különös, a bizalmam mindig újra hallani akarta tőlem, hogy milyen nagy. Azelőtt sohasem tudtam, hogy bizalmat lehet meríteni a boldog babonából és mintegy egy majdnem szent fölületesség öncsalásából. Ha azt mondtam magamnak, hogy szeretem Kaját minden bensőséggel, lelkem legmélyéből, mégis úgy tünt fel nekem megszerzett bizonyosságomban és magasztos jogom gazdagságában, mintha ezt a szerelemet csak azért rángatnám elő, hogy általa fölmentsem magamat az ítélet alól. Sajátságosan és anyai módon mosolygott rám a világszellem kegyesen és habozva, mintha tetszésére volna egy tévedés.

Ez a déli óra a homokban, a tenger mellett, gondoltam, ez az erőszakos elhagyatottság feledteti el a zöldellő földet. Megálltam és hallgattam a hullámokat, mágikus hangjaik hatalmukba kerítettek és éreztem a jótéteményeket, amelyek kiegyenlítődésükkel elhatalmasodnak bennünk. Szorosan a part mellett feküdt egy időverte hajóroncs, amelynek fekete bordái fölmeredeztek a fakó napfényben.

Botommal egy szót írtam a puha, nedves homokba, melyet az ár öblögetett és figyeltem, hogy mossák el a hullámok ezt a szót. Mélyebben írtam be a betűket és várakozva és kívánkozva néztem a szeliden odasiető, átlátszó vízhalmocskákat, melyek szorosan az írásjelek fölé emelkedtek, mintha fenyegetni akarnák áldozatukat, mintegy kacagva lezuhantak és szélesen és nyugodtan elomolva szétterültek és szétoszoltak. Elmosták, amit én írtam és önmagukhoz futottak vissza. Mindig egyformán jöttek és mentek, akár zsákmányt nyújtottam nekik a pusztulásra, akár némán néztem síma homokágyukat.

Megértettem veszedelmes kötelességüket és elhatároztam, hogy óvni fogom a szívemet, de a hatalma mélyreható volt és az engedelmesség a törvénye iránt édes gyönyör. És egyszere mosolyognom kellett mindenen, amit a lakott földön kezdeni szándékoztam, szándékaim kamaszos komolyságán, a jövendő évek törekvéssel, sikerrel és hatással teli életsúlyán, célokon, jövőn és végen. Ti hullámok, ti napfényben, nyugodt holdvilágban, eső zuhogásában és szélben mindig emelkedni fogtok és leszállni és lezuhanni a homokba, visszaomlani és újra megállni, hogy újra szétfolyjatok.

Odaléptem és Kaja nevét írtam a homokba. Az első hullám elsöpörte, mintha mélyebben volna bevágva és elhalványodva, a másik hullám nyomtalanul eltüntette, a harmadik már régi mivoltában találta az ezeréves homokot. Ekkor, reszkető kézzel, szenvedő gyilkos, Aszja nevét írtam a homokba. Az első hullám eltörölte, mintha mélyebbre volna lesülyedve és elhalványodva, a második hullám nyomtalanul eltüntette, a harmadik már régi mivoltában találta az ezeréves homokot.

Alig alakult ki azonban ajkaimon egy bizonytalan mosoly, mikor sajátságos világosan jutottak eszembe Aszja szavai a természet változásáról és először értettem meg a szó értelmét. «A természet változásának nincs arra ereje, hogy saját körein felülemeljen, csak a szellemnek.»

Az első halászház, amelyhez jutottam, szalmával fedett kis viskó volt, mely burgonyaföldek között a töltés mögé kuporodva, ablakaival mint valami szemekkel, épen még kinézett a tenger messzeségébe. Egy kis előkert, zsúfolva teljes szegfűvel, floxszal és mályvával, egy fa-szín és odább a szárazföldön egy vonóskút voltak a látható berendezkedése a kis parasztteleknek. Hosszú átlátszó sorokban, barnán mint a föld, függtek a hálók, szorosan a parton, öreg bekátrányozott cölöpökre aggatva és két csónak hevert a homokban. A hinár és az elpárolgott tengervíz illata lehelt melegen felém és boldog gyermekkori napjaim mint az angyalok jöttek hozzám és felbátorítottak.

Úgylátszott senki sincs ott. A ház bejáratához egy kecske volt kötve, amely csöndesen nézett maga elé és mintha a tenger zúgását hallgatta volna. Mikor engem meglátott, rám nézett és elkezdte a farkát csóválni. Nem tudtam, hogy ez a kecskéknek is szokásuk, tehát megállottam és egy darabig foglalkoztam vele. Csakhamar azonban úgy tünt fel nekem, hogy ez a furcsa farkcsóválás nincs semmiféle kapcsolatban lelki életével, mert rendszertelenül és önkényesen ismétlődött és elmaradt és olyankor is megvolt, mikor az én magatartásom nem volt semmi hatással az állatra, vagy pedig olyan volt, hogy nem kívánt semminemű helyeslést.

Ezzel szemben nyilvánvaló jelei mutatkoztak az óvatosságnak, mert amint én megkiséreltem megsímogatni a kecske nyakát, különös dacos nyugalommal lehajtotta a fejét és felém ment a szarvaival. A kötél, amelyre kötve volt, megakadályozta szándéka végrehajtásában, de én mégis elhatároztam, hogy óvatosabb leszek és megtartom a távolságot tőle, amelyre ő úgylátszik súlyt fektetett.