Part 10

Egy idő mulva egy öreg ember lépett elő az alacsony ajtóból és ravasz szemekkel mustrált meg engem, mialatt az arca olyan kifejezést mutatott, mintha titokban kinevetne engem. Az arcát szakáll keretezte be, amely mint sárgás-fehér, egyenletes félkör vonult az álla körül egyik fülétől a másikig. Halzsírral kent csizmája volt, akkora, mint két öntözőkanna és a szája szögletében a kurta pipa a szájához való arányával azt a benyomást tette rám, mintha ebből a pipából táplálkoznék. Miután úgylátszott, hogy a pipa nem ég, tüzet ajánlottam fel neki, de vissza kellett lépnem, mikor nagy kényelmesen egy füstfelhőt fújt az arcomba. Alnémet tájszólással kérdezte, mit kivánok és mivel a beszédét nemcsak megértettem, hanem hasonlóképen tudtam rá felelni is, hinni kezdtem, hogy meg tudok egyezni vele és hajlékot találok a házában. Ő azonban sajátságosképen nem értett meg. Azt kérdezte, francia vagyok-e.

– Francia? Nem, – mondtam neki felnémet tájszólással.

– No lám, hiszen megy a dolog, – mondta ő biztatón a maga furcsa nyelvén. – Miért nem beszélsz mindjárt érthetőn?

– Plattdeutsch nyelven beszéltem.

Parányi kis szemei akkorák lettek, mint egy tallér.

– Hát az öreg bárókisasszony küldött ide a vízi kastélyból? – kérdezte.

– Igen, a bárónő, a barátnőm…

– No lám, – mondta ő és pislogott, de mintha a szavai nem tettek volna rá semmi különös benyomást. – Én inkább a fiatalhoz igazodnék, ha a bőrödben volnék.

– Ehhez nem elég ép a bőröm, – mondtam én és a kabátomra mutattam.

Az öreg köpött egyet. Egész biztosan eltalált a köpésével valami célt odakinn a töltésen.

– A nők, akikkel érdemes, még sohase választották ki a férfit a kabát szerint. Ezt csak a nyeglék hiszik, akiknek nincs egyebük, csak a frakkjuk. De hát amit az ember tejfölös szájuaknak mond, azt a levegőbe mondja. Van egy kamarám, mit fizetsz érte?

Megegyeztünk, mert nem volt okom az árat magasnak találni, hiszen úgy sem tudtam megfizetni.

– Ha úri népek találnak fürdővendégekül jelentkezni, – mondta az öreg – akkor kereshetsz a bárónédnál hajlékot.

Ebbe beleegyeztem. A földszintes kamarában nem sokkal több volt, mint egy ágy, de a padlója fehér homokkal volt behintve és az ablaka a tengerre nézett. Úgy tettem a batyúmat az asztalra, mintha nehéz volna a földi javaktól, az öreg azonban csöndesen megemelte, megnézte a súlyát és aztán letette. Ezt mondta:

– No igen… neked is csak egy anyád volt.

Ezt nem értettem egészen, de úgy találtam, inkább jóakaratulag van mondva, mert valami közösséget teremtett közte és köztem, mintha olyasvalamit keresett volna, amit egyszer biztosan fel tudunk mutatni mind a ketten.

– Van egy húgom, aki a házat ellátja, – felelt a kérdésemre, hogy egyedül él-e. – De te csak a kastélybeli vénasszonyhoz igazodj – tette hozzá, – mert különben baj lesz.

Levette a párnákat az ágyról, hogy elvigye és csak egy durva vászontakarót hagyott a repceszalmán, amellyel az ágy ládája tele volt, mint egy jászol.

Aztán együtt átmentünk a ház két másik szobáján és a kerten. Az öreg megmutatott mindent. A kút messzebb kint volt a mezőn, a krumplibokrok már szép nagyok voltak, mint kis csokrok, nemsokára már elkezdenek virágozni. Igen, a homokos talaj való a burgonyának. Mégis a hálói és a csónakjai voltak az öregnek a legfontosabbak. Felajánlottam neki segítségemet a halászásnál, ő azonban csak köpött egyet.

Átaludtam a delet a közelben a parton egy bozontos bokor árnyékában. Miután délután az öreggel együtt dolgoztam a burgonyaföldön, melynek növényeit meg kellett kapálni, magától értetődő volt, hogy megosszam vele a kenyerét és füstölt halait. Öt óra felé visszajött az unokahúga a faluból, egy tizenhatéves leány, olyan világos szőke hajú, mint a kóc. Kék szemei komolyan és tartózkodással néztek rám, de semmi másként, csak természetes kiváncsisággal. Csak néhány szót váltottam vele, mintha pénzt váltanánk, mert ő hihetetlen félénk volt és nem volt hozzászokva, hogy másféle embereket lásson, mint a falu lakói. Én pedig neki akartam készülődni, hogy a vízi kastélyban megtegyem tervezett látogatásomat. Szerencsére szép idő volt, mert féltem attól, hogy egy jól berendezett szoba keretébe álljak. A kert jobban megfelelt nekem. A kamrám ablakát könnyen betámasztva nyitva hagytam és minden magyarázat nélkül elbúcsúztam.

– Vidd el ezt a halat, – mondta az öreg és odadobott nekem egy nagy halat.

Mimsey néni nyeles szemüvege és ez a lapos hal voltak a biztosítékaim arra, hogy kedvező fogadtatásra találok. A nap most már a láthatár mögött állott és a tenger megváltoztatta mivoltát. Úgy tünt föl nekem, mintha sokkal messzebb lehetne látni az ezüstkék síkja fölött és a sirályok vakító fehérek voltak és tisztán kivehetőn és nyugodtan lebegtek a színes égen. Minden valóságosabb és érthetőbb volt, a napkelte fénymisztériumai és az elemek kápráztató mozgásai, a ragyogás és áradás zúgó hullámai lecsendesedtek és mintha el volnának egymástól választva.

A tájképben a burgonya- és a hajdinaföldek mögött egy malmot láttam a horizonton a szárnyai úgy mozogtak, mint a vasárnapi sétálók. Ezzel a lecsöndesedéssel könnyű csalódás volt összekötve, ahogy ezt az első nap magával szokta hozni egy új életformában. Aztán meg maradnom kellett és berendezkednem és ez nekem szokatlan volt.

Kaja képe kék esti fátyolokban és a víz zuhogásában tűnt fel szemem előtt, a természet elemeibe beleszőve, elérhetetlenül, körülöttem és mélyen bennem. Mily nyugtalanná teszel engem, Kaja az elválás által és micsoda elválás önmagamtól a te közelléted megnyugvása.

Mikor a kerthez értem, Mimsey nénit terített kávézó asztalnál láttam ülni. Átnéztem a bokrokon, melyek a kerti kaput benőtték és észrevettem Nikót, amint az öreg hölgy ölében aludt. Valamivel odább Kaja állott és festett. Békés falusi nyugalommal tele kép volt, amit festett.

– A mi diákunk, – kiáltott Mimsey néni láthatólag örvendezve és odanyújtotta nekem a kedves öreg kezét, mintha nem volna semmi a világon, ami valaha közénk állhatna. Kaja megfordult, feszesen meghajolt és letörölte az ecsetjét a gyepen, mintha valami kerítést mázolna. Nikó meglátta a halat és elmenekült. Hang nélkül tünt el az asztal alatt, mintha úgy esett volna le és többet nem került elő.

Mimsey néni is el volt képedve, mikor a halat megpillantotta és összeköttetésbe vélte hozhatni a kutatásaimmal. Csak akkor hitte, hogy már nem eleven, mikor megtudta a rendeltetését. Gyöngéden köszönetet mondott nekem. Igen, az öreg Lüdersen jóbarátja neki. Han leányát a karján hordozta. Ez az emlék meghatotta, de elleplezte a megindulását. Mikor már elhitte, hogy a hal nem él és a szemüvegét is boldog köszönettel vette vissza, megkérdezte tőlem, milyen viszonyban vagyok Istennel. Erre nem tudtam azonnal válaszolni, különösen ha olyan hangosan kellett beszélni. Csak azt mondom hát:

– Köszönöm jól.

Meggondoltam a dolgot. Kaja megnehezítette, hogy komoly maradjak, mert anélkül, hogy megfordult volna, egykedvüen ezt mondta:

– Ordíts valami bibliai mondást, mert különben el vagyunk veszve.

Összeszedtem magamat és ezt kiáltottam:

– Áldozásomra ez volt az ige: Az Úr az én pásztorom, nem lesz hiányom semmiben. Eddig ez az ige be is vált.

– Ezután is úgy lesz, – mondta Mimsey néni szeretetteljesen és egy nagy darab kalácsot nyújtott oda nekem.

Ha kezdetben az volt a nézetem, hogy az öreg hölgy viszonya a vallási dolgokban afféle vonatkozás nélküli külsőség, amilyen gyakran található hervadt kedélyekben, amelyeknek inkább át nem gondolt vigaszra van szükségük, mint vigasztaló gondolatra, hát akkor csalódtam, mert az öreg kisasszony úgy élt, a biblia képeiben és alakjaiban, mint a házában és kertjében, csöndesen, derülten és gyermeki ragaszkodással. A hibája főképen csak az volt, hogy senkit sem tudott boldognak tartani, aki nem osztozott az ő világában. Mivel azonban beérte azzal, hogy valaki kimondta az őszinte részvételét s ezzel már biztosítva volt számára a vele való közösség, könnyű volt a jóindulatát megszerezni anélkül, hogy az embernek valótlanságot kelljen mondani. Gyakran bosszankodtam Kaján, aki túlozta a helyeslését csak azért, hogy kicsúfolja és irónikus készségével sokkal tovább ment, mint amennyire kellett volna. A gúnyja azonban olyan finom élű volt, a megkülönböztetés és igény olyan erejét mutatta, hogy én belezavarodtam titkos rosszalásomba, mert őt hidegnek éreztem, magamat azonban langyosnak.

Ezen a délután abbahagyta a munkáját, a festményét megfordította az állványon és leült mellém. Olyan tökéletesen gyanútlan és ártatlan volt az arckifejezése, annyira minden árnyéka nélkül a tettetésnek és erőltetésnek, hogy én megijedtem és gyakran olyan fájdalmas bánat érzésével néztem ezeknek az arcvonásoknak a tisztaságába, hogy úgy éreztem, a szívem úgy fáj, mintha örök rejtélyek hideg gyűrűjében volna. Könnyedén kinyitott szája, homlokának szende lehajlása és szemének kedves kutatása olyan közvetlenül rábeszélt az odaadás fájdalmas és édes engedelmességére, hogy az égnek és földnek semmiféle hatalma nem tudott volna ennek a kötelességnek a szent büszkeségéből kigyógyítani. Aggódva kerestem érzékei korlátlan szabadságának ismertetőjeleit, démonikus földi gyönyörködésének intőjeleit, mértéknélküli kéjének halálrúnáit – a fülledtség vagy izzás egyetlen lehellete se volt tiszta homloka körül, a vér szentségtelen sóvárgásának semmi tűzjele nem jegyezte meg bőrének tiszta fehérségét, vidám tekintetének gyermeki kékségét, finom magaviseletének békességét.

A természetnek ez a gyermetegsége, ez a derültség, amely hasonlítható volt egy mezei virág színes illatához a reggeli harmatban, rettentő hatással volt lelkem fájdalmas égő sebeire és én megrendülve éreztem minden érzék ez eltorzításának pokoli szellemét, amelyben szenvedélyem és szerelmem szent tüzei tisztátalanoknak tűntek fel, démoni papnőjük pedig mennyei tisztaságúnak. Fellángolt és megkínzott képzeletemben Isten hol kegyetlen és csaló játékszernek tűnt fel, hol bálványnak, amely sokkal magasabb törvényeknek van alávetve, mint amilyeneket teremtő lénye magában foglal.

Mimsey néni bibliás buzgalma nem engedte, hogy Kajával vagy a saját gondolataimmal foglalkozzam, azzal a két dologgal, amelyek miatt érdemesnek tetszett nekem az életet élni. Úgy éreztem magamat az öreg hölgy tanításai és magyarázatai alatt, mint valami kedélyes kínpadon, amely bámulatba ejtett és egyúttal türelmetlenné is tett. Ha egy pillanatra eltérült a figyelmem vallási kérdésekre vonatkozó fejtegetéseitől és magyarázataitól és a tárgyuk kapcsolata miatt Aszjára gondoltam, akkor úgy tűnt fel nekem, mintha együgyű kártyajátékból, melynek lapjain tarka bibliai képek ékeskednek, egy sötét tavon át fölnéznék a hegyekbe, melyeknek csúcsai a napfényben vannak.

– Szeretnünk kell egymást, – mondta Mimsey néni bensőségesen – a világ szegény szeretet dolgában, csak akkor válik jobbá, ha szeretetre való szándékunkat napvilágra hozzuk.

– Hát csak megteszi mindenki, amit tehet, – mondta Kaja, aki összekulcsolt kézzel ült velem szemben.

Mimsey néni egy bibliát vett elő a táskájából, egy csomag mindenféle irattal együtt. Úgy tett, mint aki valami tárgyat keres, ami nincs keze ügyében, végre tűt kért az unokahúgától. Kaja kivett egyet a hajából és odanyújtotta neki. Aztán Mimsey néni a bibliát a két kezével úgy nyomta az asztalra, hogy egyenesen fölfelé állott, engem pedig felszólított, hogy a tűvel szúrjak a könyv lazán összetartott lapjai közé.

Ez újság volt előttem és habozni kezdtem.

– Csak bátran, – biztatott Kaja barátságosan.

Beleszúrtam, a könyv kinyílt ott, ahova beleszúrtam és Mimsey néni elővette a szemüvegét.

– Most majd meglátjuk, – mondta.

A jó öreg Habakukot találtam el, akiről addig csak annyit tudtam, hogy Zephaniás után következik. Mimsey néni egy nagyítóval tízszeresre nagyította, ami a próféta írásából le volt nyomtatva és elkezdett olvasni.

– Gyere el ma éjjel tizenegy órakor, – mondta Kaja és rám nézett.

Az öreg kisasszony lassan olvasta, mintha betűzné az írást:

– A lovaik gyorsabbak, mint a párducok és sebesebbek, mint az esti farkasok. A lovasaik nagy csapatokban vonulnak messziről, mintha repülnének, mint a saskeselyű a holttesthez.

Feleletül bólintottam Kajának. Úgy éreztem, mintha elomlanék a tekintetemben, az ajkam megmerevedett, mint valami keserű fájdalom alatt.

Mimsey néni most elkezdte nekem magyarázni a felovasott bibliai fejezetet értelmét, a régi próféta jövendőmondását az Üdvözítő eljövendő országára vonatkoztatta és a bennük emlegetett gonosztevőket összehasonlította az egyház ellenségeivel, istentelenségeivel azoknak a rossz napoknak, melyekben élt. Aztán meglepetésemre arról kezdett beszélni, hogy ezért áll közvetlenül küszöbön az Úr visszatérése.

Kaja az órára nézett.

– Mint egy tolvaj, éjjel fog jönni, – közölte velem Mimsey néni titokzatosan és fenyegetőleg nézett maga elé.

– Habakuk bácsi iskolát csinál, – mondta Kaja. – A néni kezd világosan látni. Végy magadnak ma éjjel példát a tolvajról és légy pontos.

Ezután illedelmesen felállt, kezet csókolt a néninek és miután előttem annak rendje szerint meghajolt, bement a házba. Most hát lehetségessé vált volna a hangulat, ha Nikónak nem jutott volna az eszébe, hogy Kaja után menjen. Álmatag esztelenséggel vágtatott a padhoz erősített lánccal anélkül, hogy egy lépést is előbbre jutott volna, úgy hogy a kavics csak úgy röpködött körülötte. Mimsey néni nem vette ezt észre, mert megint elmerült Habakukban. Mikor végre felhívtam figyelmét a kutyára, Nikó már el volt fulladva és ő nagy ijedelembe esett, mert kedvence viharos erőlködését valami elhalaszthatatlan dologra magyarázta. Ott hagyott hát mindent, ahogy volt, leoldotta a láncot a padról és elvonszoltatta magát Nikóval. A háznál volt némi fennakadás, mert az állat túlgyorsan sietett a sarok körül, úgy hogy az öreg hölgy nem tudta baj nélkül követni, de aztán ő is eltünt szemem elől és csönd lett a nyárias kertben.

Nyugtalan lélekkel mentem le a tengerhez, felvidulva, de egyúttal kielégületlenül is. A tenger hangjainak egykedvüsége vonzott és amíg nem gondoltam rá, meg is nyugtatott. Elégületlenségem lassankint szomorúsággá változott és én láttam a lehanyatló nap fénypályáját a vizen. Fölismerni véltem a széles árnyékszőnyeget, melyet a park fái a tengerre vetnek, a sirályok nyugodt szárnycsapásokkal röpültek, pirosra festve a napsugaraktól. Olyan csönd volt, mintha a világ el volna hagyatva. A tengeri hinár illata fülledt és idegenszerű volt.

Nem voltam már hozzászokva a mögöttem levő benyomások tarka vásárához és Kaját mintegy bohócruhában láttam járni. Ezeknek a gyanútlan mindennapi dolgoknak a csábításai keservesen szorongattak, ámbár újra meg újra megpróbáltam olyanokul fogadni őket, amilyenek, mint a gyorsan múló nap időtöltését és érzéki varázsát. De úgy éreztem, mintha valami kimondhatatlan fontosat kellene megmenteni, ami ezek alatt a befolyások alatt lealacsonyodik és elromlik. Por hullott rá és minden kisebb és szegényebb lett, elvesztette ünnepélyességét s köröskörül kaján hirdetői álltak a lealacsonyodásnak.

Valamikor úgy éreztem jönni az éjjelt, mint egy embert és ott tudtam időzni gondolataimban, ahol akartam. A csillagok és órák voltak a testvéreim és volt időm, mintha örökkévalóságokat osztogatnék. Egyedül éltem és Isten elébe mentem, láttam a Földet a csillagzatok közé beosztva és boldogítón mindegy volt, melyik csillag hordoz engem. Most a földön voltam… De mennél tovább hevertem a homokban, homlokommal az ég felé és mennél előbbre jutott az éj mély biztossággal a tenger zengése felé, annál nagyobbak lettek a csillagok és annál kisebb a föld.

Éjfélhez közel lehetett, mikor Kaja szembejött velem a kertben. A hold, keskeny ezüst sarló, csak szórványosan világított le ránk a fák koronáin át. A leány nagy és asszonyos volt ebben a titokzatos világításban, csak homályosan ismertem fel a ruházatát. Akaratlanul is halkan beszéltünk, bár erre nem volt külső ok, a ház halotti csöndes volt és sötét és a park olyan volt, mint valami sziget az elhagyatott földön. A fűnek nedves illata volt, a tücskök cirpeltek titkos rejtekhelyeiken.

– Keressük meg az égen a Göncöl szekerét, – mondta Kaja. – Gyere a tengerhez. Nem tudom, miért vonz ez az összes csillagok közül. Biztosan van mindnyájunknak valami vonatkozásunk valamely különös csillaghoz. Valami titokzatos bizonytalanság e körül a csillagkép körül, ha pontosan akarod felismerni. Ha azonban félig behúnyod a szemedet, akkor ragyog ki a legtisztábban, mint egy kis fényfelhő. Tudod a hetedik csillagot, de nem látod, aztán meglátod és nem hiszed el. Sokat foglalkoztam a csillagokkal.

Nagy komolysággal és fontoskodó mozdulatokkal beszélt. A lába hangtalanul mozgott a talajon, titkos melegség áradt belőle, nyári illat és szenvedés. Támolyogtam és nem tudtam szólni egy szót sem.

– Sokkal többet kellene a csillagokra gondolni. Megteszed-e? Nem veszed észre, hogy ezt mindig csak rövid ideig lehet tenni. Milyen kár. Szeretném a csillagokat «élni», – érted ezt? Mint ahogy a szerelmet éli az ember, hogy a vágya egyszer csak elcsitul és a lélek kellemesen lélekzik és boldogan pihen. Azt hiszem, a csillagok azért mozognak, hogy közelebb jussanak egymáshoz… nem nevetsz ki?

Levette a köpenyét a válláról és odaadta nekem. Nem volt alatta más, mint halvány leány-pompája.

– Nehéz a köpeny, hogy sóhajtasz? Mikor kislány voltam, még csaknem gyermek, neveket adtam a csillagoknak. Mindegyik azokról az érzésekről volt elnevezve, amelyek bennem támadtak, mikor épen a fejem fölött állt, ha némely órán a csónakban vagy a parton feküdtem. Az egyiknek neve volt: «gyász», a másiké «értelmetlenség», a harmadiké «jókedv», és az egyiket «éjjeli bűn»-nek hívtam. Gyűlöltem és szerettem ezt, mindig újra a magányosságnak a vérben levő honvágyára emlékeztetett, minden színben villódzott. Panaszkodtam rá és ezt mondtam neki: Te mondtál meg nekem mindent. Egy másikat a «megváltó»-nak neveztem, hozzá imádkoztam, addig, amikor már nem volt szükségem egyik csillagra sem. Ez egy csónakázáskor volt, a szünidőben, egy halásszal. Tizenhat éves voltam. – Itt jó lenni, a homok még meleg. Milyen halvány vagy ebben a világításban, kedves. Most vesd le ruháidat, fürödjünk. Szeretnélek nyugodtan nézni, ez olyan jól esik, vigasztal, lehűt és megszentesít engem. Minden éjjel így látlak, mindennap elalváskor és álmomban.

– Még nem álmodtál át éjszakát, mióta engem ismersz, Kaja.

– Téged? Hát rólad beszéltem? Nem, én a férfiról beszélek. Hogy mondjam meg ezt neked, mikor nem tudok úgy beszélni, mint te. Sokszor csodálom szavaitokat és beszédeteket, de szeretem hallgatni, ha beszéltek, olyan közelien és melegen érint, sokszor szeretném magamat beleágyazni a férfiak beszédébe, mint a jóhangzás valami nyugvóhelyére. Mindig megértem a férfiakat.

– Engem is megértettél az éjjel, mikor az ablakod alatt beszéltem?

– Igen. Fel akartál jönni hozzám. Nem úgy van?

– Igen, Kaja, igen. Nem mondtam mást, csak ezt.

– Milyen forró vagy! Oh, jó vagy és szép.

– Nem tudok semmi mást és nem akarok semmi mást mondani, mint hogy hozzád akarok menni.

– Most így beszélsz, de ha a szíved forrósága kiárad, akkor sokat fogsz nekem mondani. Akkor a hallgatásod is olyan kedves, mint a harmat. De én nagyon szeretem, ha ti beszéltek, hiszen olyan keveset tudtok, ah, olyan keveset, ti, a teremtés urai. Ha aztán a szavaitok felhangzanak, komolyan és fontosan, kegyesen vagy akár haragosan, hűvösebben vagy mohóbban, ahogy nektek jól esik, akkor kisérik a vérem nagy melódiái, rengenek a tenger fölött, barátságosan fodrozzák a hullámzó áradatot, amely felgyullad, amely nem csillapul le, mint a ti viharzástok. Akkor elvisellek, akár csókolsz, akár versz…

Fölemelte hátravetett fejét és zavart tekintettel nézett rám:

– De mit is beszélek… Ne haragudj.

Lassan lebocsátotta magát és most már úgy feküdt, mintha keresztre volna feszítve a lejtős homokdombon, karjait szélesen kitárta, tiszta hűvösségben, szomjúság nélkül. Amint előtte térdeltem, a szájával és szemével pillantás nélkül rám nézett, amíg a térde kissé fölemelkedett és oldalt hajolt és tájék, tenger, csillagok elomlottak borzongató parancsában.

* * *

A hold eltünt, már csak a csillagok világítottak a part felett és az éjjel méltóságteljesen nagy volt. Kék csillagfallal emelkedett a hullámzó tenger felett, amely feketén és hatalmasan terjedt el fölöttünk. Az égi képek a horizonton finom fátyollal voltak burkolva, amely melegebb mélységekből szállt fel a pompás tisztaságig. Kaja talán aludt, vagy hallgatta, mint én, a víz hangjait? Könnyedén borzongtam az éjjel e hűvösségében és láttam magam fölött ragyogni az Orion nemes, törvényszerű méretét a térben. A laza homok engedett a test minden kis mozdulatának és úgy hordozott minket, mintha szívesen és könnyen tenné. Lassankint távozott tudatomból az idő minden érzése, úgy hogy már csak a szívemet és véremet hallottam.

Időnkint fölemeltem a homlokomat és átnéztem Kaja kötelékeiből megoldott teste fölött. Úgy feküdt ott, mintha mély világ-álomban, minden létével és érzékével könyörögne az egész mindenség, nap, eső és szél szerelméért. Összeolvadt a derengő világos színű parttal és a tengeri éggel szemben mintegy tájképet alkotott. Ezek a csillagfénytől szeliden beragyogott magaslatok és völgyek ősrégiek, megkövesültek voltak, de egyúttal formái az én áhítattól és sejtelemtől sebesült lényem csüggeteg hangulatának, melynek szegény és múló tudatossága erőtlenül remegett a megindultságtól, a titoktól.

Ekkor belülről nagy megrendülés lett rajtam úrrá, melyet nem tudok megnevezni, amely bármily homályos esemény, mégis hatalmas igazság az életemben. Arra kényszerített, hogy az arcomat a kezembe rejtsem és én mint valami szörnyeteg ellen, küzdöttem a borzasztó, vad zokogás ellen, amely megragadott. Ez a zokogás úgy megrázott, mintha lelkem hosszú álmából akarna fölébreszteni, amely véget kell hogy érjen, mert különben átmegy a megmerevedésbe és halálba. Mikor pedig feloldódott, példátlan tehetetlenséggel, eláradva mintegy örökre, feküdtem szorosan, szorosan Kaja karjaiban és most először sírtam azért, hogy Aszja meghalt.

Hallottam Kaja mély, édes hangját. Száját szorosan a szemem fölé tartva beszélt, a haja mint sötét éjjeli aranyból való fal omlott le közel az arcomhoz. A teste félig elfödött, hűvösen és mégis melegítve, mint a lehellete is, amely drága közelségből áradva, rám lehelte szavait, úgy hogy amilyen a szellemem és az érzékeim mély elgyengülésemben egyformán itták őket.

– Mondd, oh, mondd, mit tehetek érted, kedves?

Behúnytam a szememet, virágzott az egész föld.

Kaja kezébe ágyazta az arcomat, a kezébe, mely olyan kedvesen kormányozta a gyönyört és amelyet a fájdalom tehetetlenné tett. Olyan óvatosan érintett engem, mint egy gyermek:

– Hiszen te gyerek vagy, – mondta, – gyerek. Beszélj hát, kérlek, beszélj!

Egy idő mulva panaszkodva folytatta:

– Nem tudsz beszélni? Megszomorítlak? Hiszen szivesen vagyok a kedvedre és nem szabad azt gondolnod, rólam, hogy szegény és csúnya vagyok. Hiszen a tiéd vagyok, nem tudod elhinni? Ne távozz hát tőlem a bensőd mélyében, hova sodródol? Beszélj hát, beszélj hát!

Könnyű, kereső testét szorosabban hozzám szorította és borzalmas csöndesen, mint a zivatar az égen, kigyulladt bennem a lélek fájdalma és szabadsága a harag és gyülölet fölött erőszakos áldozati hálává.

Kaja halkan elnevette magát, reszketve a győzelemben, de büszkeség nélkül, hirtelen kérlelhetetlen jogának fenyegető komolyságába helyezkedve. Márciusi és nyári forróságban és fehér fagyokban bejártam a széles tájakat, melyeket a szemem látott, évek multak, másodpercekbe összeszorulva, pillanatok kinyúltak, testté vált vágy ezüstzászlóival csillagról-csillagra kifeszítve, a tenger zuhogott minden erő tehetetlenségének metsző jéghegyén át és visszatéréskor az újra föltámadó éjjel hangzott a tudat elsikló határain át: ezer év olyan, mint egy nap.

– Kaja, kedves Kaja, messze, büszke útját akarom járni az életnek, nem úgy mint mások. Jó övet akarok, gyors lábakat, vidám szemeket. Mily nyitva áll a nappalok és éjjelek világa, minden szabad és semmi sincs megtéve.

– De hiszen már álmodol, – mondta egy hang szorosan fölöttem.