Eros és az evangéliumok

Part 11

Chapter 113,534 wordsPublic domain

Két kéz szeretetteljesen köpenyt borított rám takaróul.

– Mindjárt jön a reggel, Kaja… Nem szóltam-e a reggelről neked, mikor még nem ismertelek, mikor a sötétben hozzád jöttem, akkor az ablak alatt?

– Nem fázol? – kérdezte a hang. – Aludj hát, mindjárt világos lesz.

Mikor felébredtem, a reggeli csillag már a tenger fölött állott. Olyan fényesen ragyogott a horizonton, hogy úgy éreztem, mintha távoli ragyogása eltöltene, mintha a testem áttetsző üveg volna. A tenger már színes volt, könnyű szél simogatta a vizet. Mellettem a homokban láttam nyomait a drága életnek, amely ezen az éjszakán eltöltött. Kaja elment, köröskörül csendes volt minden és üres, mint a teremtés első napján. Hasonlíthatatlan vidámság kelt fel a lelkemben, a szemem magába fogadta a tenger és föld képét a reggeli fényben, mely egyre nagyobb hatalomra nőtt.

* * *

Néhány nappal ezután Hant, Lüdersen húgát kísértem a szélben a töltésen. Borús, viharos nap volt és a tenger tombolt. Han ritkán nézett oda, ez a harsogás már a bölcsőjébe is belehangzott, járt fölötte mint gyermek apja csónakán. De engem szívesen hallgatott, ha a tengerről beszéltem.

– Tulajdonkép én kellene, hogy meséljek neked róla, – mondta és szégyenlősen mosolygott.

– Nem, Han, te hozzá tartozol.

– Igen, – mondta ő. – Így van.

– Ismered azokat ott a vízi kastélyban? Az öreg bárónőt, Prokert az inast, a szakácsnét, kinek olyan a főkötője, mint a beduinsátor és Nikót? De hát hogyne ismernéd… hisz ez természetes.

– Igen, ismerem őket mind, – mondta Han. – A fiatal kisasszonyt is.

– Kaját? Ah, igen.

Han felém fordította a fejét a barna kemény orcáival, szemének világos kéksége színes volt és kemény, mint az üveg, el nem homályosítható, üres fény fájdalom és édesség nélkül. De aztán lesütötte a szemét és ezt mondta:

– Hát akkor beszélj róla.

Megijedtem.

– Mit lehet róla mondani? Nagyon szép. Ha az ember mellette megy, vagy beszél vele, akkor minden megváltozik és értéket kap általa.

Elakadtam és elhallgattam.

A szél metszőn fütyült, lementünk a töltésről, hogy védekezzünk ellene és tovább topogtunk a puha homokban. Védettebb helyeken hangyafű és rekettye nőtt, itt könnyebb volt járni.

– Itt egyszer átszakította a tenger a töltést, – beszélte Han. – Áradás volt, minden víz alatt állt, a világítótorony és a vasúti állomás szigeten állott.

Aztán Lüdersen bácsiról beszélt, aki nagy utazásokat tett. A szülei a városban éltek. Minden nyersen és fáradságosan jött ki az ajkáról, mintha a beszéd fájna neki, a munka, amelyet egész testtel lehetett végezni, könnyebben esett neki, a járás és evezés és a hálókkal vagy a kerttel való bajlódás. Ezt mondta:

– Négy év előtt jött először hozzánk. Össze kellett kulcsoljam a kezeimet, mikor ránéztem. Én hoztam a bőröndjeit a talicskával.

– Kicsoda? Kicsoda jött ide?

– Hát a kisasszony…

– Ja úgy, hát négy év előtt jött?

– Igen, nyaralásra. Az első alkalommal csak rövid időre, mert Veit Geesten belefulladt a vízbe.

– Ki volt az?

– Egy halász.

– Mi köze ennek a kisasszony jövéséhez és menéséhez?

– Ez úgy volt.

– Mondd hát el, amit tudsz, Han.

– Nem tudok semmit, – mondta ő haragosan. Nem is mondtam semmit.

Hirtelen elidegenedtünk egymástól és mind a ketten elhallgattunk. Hagytam hát Hant, menjen egyedül az útján és lefeküdtem a homokba, amíg az este és az eső haza nem kergetett. Egy brigg küzködött a nyilt tengeren, kevés vitorlát bontott ki és különös kuszáltan nézett ki, lámpa nélkül és mintegy egy helyre szegezve hintázott a kegyetlen hullámhegyeken. A szürke, nagy tengeri világ körülöttem kiárasztotta sivárságát a kedélyemre és én küzdöttem ellene, mint odakinn a hajó a hullámok ellen.

Mikor a szememet lehúnytam, láttam egy nagypompájú, fényesen kivilágított termet, amely tele volt ünnepiesen öltözött emberekkel. Rejtett muzsika játszott, vidám nevetés és poharak csengése hallatszott. Az előkelő hölgyek ruhái drága szövetekből valók voltak és úgy látszott, mintha a válluk és karjuk bevilágítaná a termet. Kaját kerestem a szememmel. Az előcsarnok egy zugában egy sötét férfialak hajolt egy lány fölé, aki még csaknem gyermek volt. A leány nem nézett föl a férfira s ennek szemei lopódzó mohósággal, megvetőn és sóvárogva mustrálták. Szégyenlősen mosolygott maga elé a leány, és mikor fölemelte a szemét, a férfi megváltoztatta az arcát és együgyű-jóságosan nézett vissza rá. Egy szolgának szemrehányásokat kellett hallgatni, sápadtan és élettelenül hallgatott, mint egy oszlop. Végre jött Kaja. Nagyon gyorsan ment és testének hajlékony ereje felingerlően hatott, de a magatartása tiszteletet parancsolt. Két fiatal úr kísérte, egy lovagi külsejű aggastyán fogadta és a hódolattal, melyet felajánlott neki, az egész terem alávetette magát a varázsának.

Kitátottam a szememet. Lüdersenéknél már égett a lámpa, de én még mentem néhány lépést a házon túl, hogy a vízi kastélyt kémleljem. Egy sötét darab erdő a szürke strand sivárságában volt minden, amit láthattam. Az erős vihar bekergetett a házba.

De a nedves fátylak a világ felett eltüntek a nyári szél elől és mikor egy reggel a nap ragyogva fölkelt a tenger fölött, a fénye szikrázott a bükkerdők nedvességében. A strand megint fehér lett és szegélyezte a hullámzó tengert. Messze, messze lehetett látni jobbról és balról. Az ember melle emelkedett a friss tekintettel és a kedélye mintegy megváltozott. Mintha az ég, a tenger és a föld megjutalmaztattak volna türelmükért, olyan újak voltak, mint az első nap és nem volt rajtuk található semmi eltorzulás a borús idő szörnyetege elleni harctól.

Kaját az erdőben találtam, közel a parthoz, ahol a víz kéken csillogott át a fák között. Derülten és gyorsan lépkedett a nagy aranyfény kévéin át és énekelt.

– Itt vagy hát! – kiáltotta vidáman. – Hol voltál olyan sokáig?

Ezt akartam én mondani és kérdezni. Kaja nem mutatott elragadtatást, sem csalódást, boldogító jóérzés sugárzott róla és derült nyugalma alatt gyorsan és borzongatón siklottak el előttem az utóbbi napok és éjszakák sötét órái. Az eső a homályos ablaktáblákon, a kínzó tengeri szél, amely mindenütt fütyült és mindent megrázott, ez a szentségtelen, nyugtalansággal tele békebontó, az ágyam nedves szalmája, Han halálosan türelmes leányos lénye körülöttem, ez a félmeztelen, értelmetlen intelem, amely úgy vett körül, mint együgyű gúnyolódás elhagyatottságomban.

– Mit tudom én, – felelt Kaja jókedvvel a kérdésemre, hogy mikép töltötte el az esős időt. – Hiszen süt már a nap, hiszen már elmult. Mimsey néni mindennap kérdezősködött utánad, igazán megnyerted a szívét. Ne szakaszd hát meg és menj hozzá.

Kiváncsian néztem rá.

– Ah, a néni – mondtam én.

– Ne becsüld ezt le, – vélekedett Kaja, – a vénasszonyok révén tied a fél világ. Ezt a legkevesebben tudják. Mit törődöl a férfiakkal, hiszen magad is az vagy.

– Vannak barátnőid, Kaja?

– Ezt nem lett volna szükséges kérdezni az előbbi bölcselkedésem után.

– Csak azért is kérem, mert meg akarom állapítani, hogy nincs barátnőd.

– Volt egy, akkor, mielőtt…

– Veit Geesten előtt.

– Igen. Ha láttad volna őt, akkor engem elhagytál volna, mint ahogy a hajót elhagyják, amely a céljához ért. A teste olyan volt, mint az üveg és a meleg selyem, olyan hallgatag és gyöngéd volt, nappal úgy járt-kelt, mint egy kis szent, a kezei mintha segítségért esedeztek volna és meg kellett érinteni az ajkait, ha az ember tudni akarta, mit hallgat el. Éjjel a sötétben kivirágzott és táncolt az erdei tisztáson, a holdfényben. Ha a haján végigsímítottam, puha volt, mint a langyos víz és az ember alig érezte a bőr fölött. Akkor sejtettem meg szerelmi sorsomat, a fájdalmas tavaszt.

– Ő is meghalt?

– Ugyan dehogy! Férjhez ment egy olyan emberhez, akinek két arcából meg lehetett volna formálni az ő testét. Mikor viszontláttuk egymást, félrefordult. Tehát boldog. Te mindent olyan komolyan veszel.

Arra gondoltam, hogy nem tudja, hogy éjjeleken át álltam az ablaka alatt, hogy nyugtalanul bolyongtam az erdőkben és a tenger mentén, amíg bele nem ágyaztam magamat a nedves homokba, amelyre lerogytam. Han titokban forralt bort hozott a szobámba, pillantás nélküli szemével látta szenvedésem néma gyalázatát, mint egy tükör, amely nem néz és mégis elviszi magával a képet. Vagy talán tudja Kaja mindezt, kérdeztem magamat és úgy átélte, ahogyan én átéltem? Azt remélte, az ablaka megcsörren a kavicsoktól, amelyeket az útról kiválogattam és mégsem dobtam föl?

Az elégületlenségem, kétségem és haragom látható és érzéki alakot öltött, gondolataim feneketlenségében nem volt megállás. Reményem értéke megrendült és feldíszítette Kaja könnyű ruháját a térd hajlásánál, ahol fennakadt, mint a megvetett ékszer, mint az elárult üdv. A ruhája akkor sárga, világos színű szövet volt és úgy símult hozzá, mintha a könnyű tavaszi szél volna a mester, aki ezzel a lengő burkolattal méri és vizsgálja a fiatal testet. A karjai meztelenek voltak és hosszú, karcsú lábai láthatatlanul is szemlélhetők, mint az aranyban az érték s asszonyos léptei nemcsak haladtak a puha mohos talajon, hanem csábító, egyenletes ütemben magasztalták a nyár lehelletét, a meleg földet és a napfényes zokogó halált.

– Tépd le azt a virágot ott, Kaja!

Lehajolt, leszakította a virágot és odaadta nekem.

– Minek? Mire való ez neked?

Ekkor a szemembe nézett és borzongva megremegett vizsgálódó és sóvárgó tekintetemtől.

– Menjünk fürdeni, gyere, – mondta gyorsan és a fejének hajlása, lankadt lépése, a keze a kezemben a vad szabadság mennyországát tárta fel előttem. A homok és a hulámverés fogadtak minket, meleg szél és olyan fény, amelytől támolyogni kezdtünk és a kéj és ártatlanság nyers elragadtatásába emelkedtünk.

Kaja ruhái úgy lebegtek csipőiről, mint tarka fénysugarak, csakhamar a homokban elszórva hevertek az én durva csizmáim mellett, melyeket egykor Stevenhagen cipész foltozott.

Mily jóvá tesz a meztelenség, gyógyít és tisztít, annak a könnyű csalódásnak nyers erejével, amelyet a vágy fülledt és édes sejtései után magával hoz. Kaja nagyokat lélekzett, mikor lassan a vízbe lépkedett, mert a víz még hideg volt. Felindulva és meggondolatlanul, bizonytalanul lépkedve nem tudott semmire ügyelni, ami enyhítette volna felkínálkozását, nem nevetett és különös komolysága az érzéki adományok élvezetében itt is úgy hatott, mint az uralomra való tudatosan fokozott akarat. Félig megfordult és odakiáltott nekem valamit, amit a tengerzúgás elnyelt. A tengeröböl roppant vonalában, a kék-fehér tengeri és parti messzeség napfényében csak őt lehetett látni, mintha egyedül volna az ég alatt.

A sós áradat messze kivitt minket, az a halk elfogódás, melyet a tenger hoz magával, érdes illata, a víz súlya, a zöldes hullámhegyek csillogása egy szabadabb sors új teremtményeivé változtattak minket. Elmúlás és elfeledés vonult be lelkünkbe, mint újraszületettek lebegtünk enyhe harci fáradsággal a láthatatlan mélység felett, megváltva a játékban, kielégülve a tagjaink szélesen ívelő mozdulataitól, hűvösen körülölelve és dajkálva, ahogy semmiféle más elem nem tudja az embert magába venni.

A forró homok magára vette áthűvösödött testünket. Kaja egyenesen ült és a messzeségbe nézett. Asszonyos lányarca egyenesen elválasztott dús hajával, mely mélyen belehullott a nyakába, anélkül, hogy megoldódott volna, buzgó méltósággal emelkedett ki a fényesen csillogó éggel szemben. A természet bájos kiegészülése ebben a pompás alakban mélyen megrendített és ennek a pompának és bőségnek a megközelíthetetlensége a hódolat varázsával hatott rám. Már az is megrémít, gondoltam magamban, hogy akárcsak imádkozni is mertem hozzád és most – igaz lehet ez? haragudnál rám, ha nem válnék lelkem és testem minden erejével durva szolgáddá? Hadd húnyom le a szememet, amíg a boldogságom erősebb lesz, mint az áhítatos eszmélésem, nem válhatok bűnössé önkény és cselekvés által, a fölijedő forró kötelesség mindenhatósága kell hogy jöjjön hozzám és válasszon ki engem. A te utad akarok lenni, te fájdalom és forróság, de senkinek sem ura. Az áhitatomból kell hogy támadjon a te fáklyád.

– Sokszor nem szeretem, ha hallgatsz, – mondta hirtelen Kaja és kérdően mosolygott. – Ilyenkor úgy érzem, mintha sötét tűz gyülekeznék benned és félek. Tedd a kezedet a mellemre, sokszor a testvéred szeretnék lenni, de hiszen az bolondság, én nem vagyok senki emberfiának testvére. Ha érintesz engem, megnyugszol, érzem… Minek nevezel engem? Ah, ne mondj ilyen neveket és szavakat, tudom, hogy jót gondolsz rólam, nagyon is jót, és mintha csupa varázstükrön át látnál engem. Hiszen én olyan egyszerű vagyok. Elég volna egy szó, de ez nincs meg az emberi szavak közt. Ezt az egy szót keresitek, ti férfiak mind, és a kereséstek olyan szép. Én sem tudom a szót, de tudom az értelmét. Megvan nekem, tudom és megtartom ma. Itt vagyok és ti ezt ezer szóval mondjátok. Azt mondod, okos vagyok? Igen, talán okos vagyok, mert nem kívánok más lenni, mint ami vagyok. Fiatal vagy, sokkal fiatalabb, mint amilyennek tudod magadat, sokkal fiatalabb, mint én, ámbár gyermeknek nevezel engem. Úgy hallom ezt és mindent, mintha már ezer éve hallanám.

– Csónakban úszol a napban, Kaja, a víz csillog és rajta van könnyű csónakod. «A fény tükrözik a hullámokban és a szemeimben!» – kiáltod, de mélyen a vízfenékre is elhat a fény.

– Gyakran csábít a mélység, – mondta Kaja komolyan.

– Nem tudsz még semmit róla, Kaja.

– Visz engem, – mondta ő halkan – és ez jó.

– Igen, ez jó, kedves Kaja, oh boldog vagyok!

– Mért mondod ezt úgy, mintha fájna? Tudod-e, hogy néha irigyellek?

– Miért, Kaja?

Szomjasan kerestem a tekintetét.

Nagy szemekkel és kutatón nézett rám, mintha nekem kellene a feleletet megadnom. A feje közel ért hozzám és én éreztem a lehelletét, kérdésének élet-illatát, a feleletet, melyet adott, az ajkait, a hűvös sápadt testét.

* * *

Meg kellett látogatnom Mimsey nénit, ezt beláttam, a forró és pompás szabadság napjai után, amelyek erdőn és hullámokon át csöndes házába vezettek. Mivel Kajával az utolsó két nap nem találkoztam, álomtól és gyásztól kínozva, a nagy emlék fényében, mely mint a nap állott minden órám fölött, kétfélekép is fontos volt nekem a tervezett látogatás és én el is indultam a szokott délutáni órában.

Csodálkozásomra egy fiatal úr ült a két hölgy között a teázó asztalnál. Semmi sem volt természetesebb és semmi sem tudott volna jobban belerántani az oktalan zavarba, de nem lehetett már visszafordulnom és erőnek erejével összeszedtem minden elfogulatlanságomat, amit csak össze birtam szedni, meggyorsítottam a lépéseimet és úgy tettem, mintha máris el akarnék menni, mielőtt még igazában megérkeztem volna.

A fiatalok ketten felállottak üdvözlésemre, Mimsey néni gyöngéd keze és kedves mosolya felbátorított és ezáltal megtaláltam az utamat, amely – s ezt világosan hangoztatni is kívántam – ő hozzá és csak ő hozzá vetető út számba szabad hogy menjen. Mily érthető volt, hogy ennél a szeretetreméltó öreg hölgynél látogatást teszek! Ő kegyesen pártfogásába vett, kegyesen és gyengéden fogadta szegényes adományomat, melynek keserves voltáról sejtelme se volt.

A fiatal úr keze kurtán és szilárdan pihent a kezemben, biztos, eleven szemei elfogulatlanul vizsgáltak, kissé gúnyosan, de nem gúnyosabban, mint amennyit meg lehet bocsátani egy megütközött embernek, akit megillet az a jog, hogy e mögött elrejtse az elfogultságát. Magas termetű, karcsú és erős férfi volt, életteljes tekintete kissé csillogott, de nem keményen, hanem vidáman és okosan. A vonásai épen nem fiúsak, bemélyedő rúnái voltak az életnek, amelyek olyan élményekről beszéltek, melyeket bajos lett volna az életkorából következtetni. Az üdvözlés után mindjárt egészen átengedett Mimsey néninek. Úgy látszott, hozzá volt szokva, hogy az emberek és dolgok hozzáérjenek. A tartózkodása öntudatos volt. «Eberhard», – hallottam a nevét; hol is hallottam már ezt a nevet?

Kaja komoly és át nem látható volt, mint mindig, talán kissé komolyabb, mint máskor. Mit jelentett ez a komolyság? Az akarat remegő pántjaival fegyvereztem fel a szívemet, hogy helyt tudjak állni és nem értettem az ellenséges érzületet, amely bennem támadt.

Mimsey néni azt hitte, tartozik nekem azzal, hogy kutatásom eredményei után kérdezősködjék. Úgy kellett felelnem, hogy esetleg más oldalról jövő későbbi vizsgálat esetén két utam maradjon nyitva.

– Az unokabátyám egészen váratlanul lepett meg látogatásával, – mondta Kaja és mialatt beszélt, átnézett rajtam, úgy hogy csak együgyű feleletet tudtam adni. A beszélgetés akadozva és céltalanul folyt ide-oda. Mimsey néni minden irányba forgatta a hallócsövét és csak azt értette meg, amit nem neki mondtak. Végre feladta a kisérleteket, hogy résztvegyen a beszélgetésben és vakargatta Nikót.

– Ön természettudományokat tanul? – kérdezte tőlem Eberhard.

Kaja rám nézett.

A fiatalember tekintetében most nyilvánvaló, bár teljesen szeretetreméltó gúny volt. Olyan szembetünőleg nézett végig a ruhámon, hogy ez égette a testemet. Csak egy menekülésem volt.

– Igen, – feleltem, – ha így akarja nevezni. Főképen azonban az emberrel foglalkozom és pedig főképen azzal a sajátságos hajlamával, hogy szeret kérdéseket föltenni, amelyre a feleletet nem kívánja elhinni.

Nem néztem Kajára, ámbár minden üdvömet az ő ajkának egy bármi finom mozdulatától nyerhettem volna.

Eberhard előrehajlott, mintha az érdeklődése csak most ébredt volna fel.

– Ah, – mondta lassan, – hiszen akkor jó öreg néném kitünő anyagot ad önnek, hogy képzettségét tökéletesítse. Csak sajnos, kissé nagyot hall.

– Jó hogy az ilyen tulajdonságok nem mindig öröklődnek a rokonságban, – feleltem én. – A veszedelem persze közelről fenyeget. Állítólag rendszerint úgy kezdődik, hogy az illető megérti ugyan a szavakat, de nem az értelmüket.

Kaja most elnevette magát és én elvörösödtem a haragtól. Azt hiszi, segítenie kell nekem? Visszautasítottam a támogatását.

– Mért nevet? – kérdeztem.

– Nem érné be azzal, hogy az emberek kérdéseit kutatja, nem pedig a nevetésüket is? – felelt ő hűvösen.

Jól van, gondoltam, tehát ketten vannak ellenségek. Azonban hallgattam és magam elé néztem. Mért is ütöttem rá a kezére, amely felém kínálkozott? – gondoltam. Mért gyanítok ellenséget ott, ahol az élet ártalmatlan társai vannak? De hát azt akarod, Kaja, hogy alul maradjak? Azt akarod, hogy közömbös emberek szeme előtt látható legyen szörnyű tehetetlenségem, mint ahogy nyilvánvaló lett a te szerelmed szeme előtt? Nem tudod-e, hogy gonosz vagyok, mert szégyellem jóságomat, büszke vagyok félénkségből és kemény vagyok amiatti félelemből, hogy osztoznom kell a legnemesebb dolgon?

Egyszerre aztán nevetni tudtam volna és kezet tudtam volna nyújtani mindkettőjüknek Eberhard úgy nézett ki, mintha el is fogadná. Vidám nemtörődömséggel nézett engem, nyilvánvaló volt, hogy magaviseletemen némileg megütődött, okos arcán árnyéka sem látszott annak, hogy becsvágya volna helytállni velem szemben vagy hogy félne attól, hogy ő marad alul. Nem kérdezett többet, mert látszott rajtam, hogy nem szívesen felelek és különben is olyan pompás az élet és a dolgai és Kaja oly szép köztük. Kajával beszélgetett, mintha én ott se volnék. Nagy keze az asztalon feküdt. Megmértem a távolságot e kéz és Kaja közt. Ami az én szerelmemnek horizonttávolságnak látszott, az ennek a kéznek egy pillanatnyi mozdulatra elérhető volt.

Eberhard odatartotta elém a cigarettatárcáját.

– Dohányzik? – kérdezte barátságosan.

Köszönet nélkül elutasította.

– De kérem, vegyen belőle, – kért ő szívélyesen. – Hiszen ön dohányzik, Kaja beszélte, hogy a strandon elpusztította egész dohánykészletét. Vagy talán többet mondtam a kelleténél?

Ránéztem és ezt feleltem:

– Nem. Ön pontosan annyit mondott, amennyit tudatni akart velem.

– Hogy-hogy? Tehát most nem dohányzik?

A tekintetem Kajára fordult. Hirtelen nagy, mély nyugalom járt át és át. A szemem Kaja arcvonásaiban sem látott egyebet, csak egy megfontoltan gyanútlan, egyenletesen ártatlan mosolyt, a szája kissé nyitva volt és ő mintha olyasvalamire gondolt volna, ami nem tartozik össze a mi beszédünkkel. Talán Mimsey néni halk háttérbe vonulására, minden részletnek erre a gyöngéd figyelemrevételére, amit az öreg kisasszony olyan meghatóan mutatott ki és ami rejtegetni akarta a mi cselekvésünktől és beszédünktől való különállását.

Most Kaja rám nézett és ezt mondta:

– Holnap szeretnék veled találkozni, ha akarod, talán a strandon, úgy mint máskor?

– Ha szabad egy szivart kérnem, – mondtam én könnyedén szomszédomnak. – Nagyon megköszönném. Szívesen elfogadom útravalónak.

– Kérem, – mondta Eberhard barátságosan. – De nem olyan könnyű szivar ám, mint ahogy talán hiszi.

* * *

Az életem kínokkal teljes volt és a bizakodás és szenvedés vándor szellemei váltogatták egymást, felhők vonultak a hold fölött, amely csak ritkán vetette tiszta fényét a kamrámba. A szél rázta az ablakomat, amely félig nyitva volt és én hallottam a tenger zúgását. A közel és távol olyanok voltak, mint valami alakok, melyek hozzám tolakodtak, és messze eltávolodtak. Hol álomért viaskodtam, hol erőért, de mind a kettő elkerült és az éj zajai lázhangokká lettek és mélyen bensőmben hallható hangokká alakultak. Mit valljak meg, hogy békét hagyj nekem?

Csak a földerengő napfény vigasztalt meg, de nem keltem fel, mert féltem a hosszú reggeli óráktól és a várakozás elerőtlenítő ingadozásaitól. Az álomra gondoltam, nehéz, édes érkezésére, az elmerülés jótéteményére. A fák csaknem sötét koronái alatt hűvös van, nagy messzeség és céltalan sehova-sem-jutás. A gondolatok nem jönnek a saját elmélkedésünk tudatos mélyeiből, hanem mint tarka, hangtalan madarak lebegnek a mezők békéjén át. Hol az egyik, hol a másik száll le a vállunkra és figyel a lélekző száj mosolyára. Gondoskodás van köröskörül rólam és rólad, senkinek sem kell a cselekvésben elfáradni, messze mögöttünk, a fák mögött a ködfoszlány, ez az elmult nap.

Végre hallottam Hant a házban tenni-venni, a vödrök csörögtek, a leány a kútra ment. Megyek és segítek neki, gondoltam és fekve maradtam és kísértem őt a gondolataimban. Együtt forgattuk fölfelé a vödröt, amely lenn a kút mélyének sötétjében kiadta fölösleg vizét. Hannak az inge fölött csak a tarka, durva szoknya volt és mikor a kar mellett forgattuk a fogantyút, a leány lehajolt kissé és én a vállára igazítottam az átalvető rudat, a két vödör fölemelkedett vele és ő lassan bement a házba. Nem, nem beszéltünk. Han még hallgatagabb volt, mint máskor.

Mikor a házból kiléptem, még látni lehetett a holdat. A tenger fölött a horizont halvány, barnásvörös volt, ami örvendezővé tette a várakozást. Messze, szélesen és üresen terült el a kivilágosodott parti világ. Arra a napra gondoltam, melyet akkor láttam kelni, mikor Kaját először öleltem meg. Végre a nap pirosan merült föl a tengerből, de sugarainak hatalma túlságosan nagy volt álmatlan érzékeimre, a fényük elkábított és én elaludtam.

Egy álomkép vonult át ezen a könnyű, éber álmon. Láttam Kaját meztelenül futni a strandon a nedves homokon át, közvetlenül a hullámverés mellett, amely úgy teregette eléje hab-tavait, mint valami szőnyegeket. Kaja vadul és esztelenül futott a vágtató szél ellenében, amelyben kibontott haja úgy lobogott, mint egy nagy sárga zászló. Kissé ügyetlenül futott és én úgy éreztem, mintha vidám rövid kiáltásokat hallatva, mint a sirályok a feje fölött. Gyönyör és fájdalom és üdvösség volt egyszerre, ami kergette, amíg végre magasra emelt karokkal belevetette magát a homokba és kicsire zsugorodva, sajátságos fehéren maradt fekve a messze strandon.

Alighanem közvetlenül amellett a hely mellett feküdtem le aludni, melyet Kaja mondott nekem, mert az ő hangja riasztott fel. Ébredező szemembe vetett tekintete elárulta nekem, hogy nézte az alvó arcomat. Olyan fényt láttam meg a szemében, amellyel még sohasem találkoztam. Fájdalmas várakozás volt benne, mintha a szája anyai szót mondott volna ki.

– Itt aludtál? – kérdezte tőlem.

– Hadd megyek a vízbe, hiszen még alszom.

– De csak nem itt egész éjjel?

– Nem, Kaja, nem, pompásan aludtam az ágyamban.

– Maradj, most nem fogunk fürdeni.

Körülnézett.