Part 12

– Kaja, sokat álmodtam rólad, különös dolgokat. Mi mindent tudtam meg rólad: milyen naiv vagy és egyúttal milyen ravasz, okos és együgyű, vigyázatlan és alattomos, őszinte és tettető.

Gyorsan beszéltem és csak úgy nagyjából, mintha csak ezután akarnék arra rákerülni, ami igazán foglalkoztatott.

Kaja nagyot nézett rám, figyelmes szemmel:

– Tedd még hozzá, hogy szűz és ringyó. Én rám nézve minden egy egésszé fog egyesülni, ami neked az álmodban, amint mondtad, olyan önkényesen összetettnek tűnt fel, mert boldog vagyok. Látod, gyakran azt hiszem, – folytatta – az emberek elfelejtettek élni, azt hiszik, csak akkor szabad élniök az életet, ha előbb elrendezték. E miatt hagyják az ifjúságot szürke vesződségükben elmúlni. Gyöngék, semmi más.

Halkan nevetett maga elé.

– Alapjában véve mégis csak azért építik a sorompóikat, mert félnek az élet igazságától. Megengedem, nekik szükségük van rájuk, de engem hagyj békében.

– Ha csak ez volna az erkölcs, akkor már rég összeomlott volna, – mondtam én. – Az erkölcsnek mély kapcsolata van az ember értékével.

– Mért beszélsz ma ezekről a dolgokról? Menj és beszéld ezt a férfiaknak. Én nő vagyok. Nem érzem magamat a közösségtekhez tartozónak és amíg nem támasztok veletek szemben követeléseket, addig nem követek el bűnt, ha nyugodtan élek a kedvem szerint. Hát kövezzetek meg! Megengedem, hogy megöljetek, de további engedményeket tenni nincs szándékomban.

Búzavirágot szedett és tépdeste a száraikat, hogy megrövidítse őket.

– Mért mondod ezt olyan keményen és csúnyán, Kaja? Minderről nincsen szó, ha egyszer meg akarsz hallgatni. Tudod te, mit csinálsz, ha az erkölcsön kívüli álláspontra állsz?… Bocsáss meg, ha megbántottalak…

– Azt kérded, hogy mit teszek? Azt teszem, ami vagyok.

Végigsimította a haját a kezével és kutatóan ráncolta a szemöldökét.

– Oh, Kaja, hát te még mindig azt hiszed, hogy én meg akarlak változtatni, vagy javítani. Én szeretlek.

– Milyen borzasztó dolog!

Félig tréfásan, félig elfogultan kutatta alig akart szavának a hatását, készen arra, hogy enyhítse.

– Igen, Kaja, ez borzasztó. Mit tud a te szíved róla! Meg kell, hogy hallgass, mert én nem tudok hallgatni és beszélnem kell, de nem abban a reményben beszélek, hogy téged befolyásoljalak. Tudom, ki vagy, de azt is tudom, ki vagyok én.

Gondolataimban hozzáfűztem: ostoba vagyok, ostoba.

– Mondd meg hát mindjárt, ki vagyok én, – felelt Kaja – tedd hozzá, hogy boldog volnál, ha meg tudnál vetni.

– Okos vagy, mint a tűz.

– Hát a tűz okos?

– A maga módja szerint. Aki a tüzet imádja, nem tud semmit a szerelemről.

– Hát nem világít?

– Igen, de válogatás nélkül elemészti, amire nyugtalan létében szüksége van. Akárcsak te, «megért» mindent, amire szüksége van és mindent, ami útjában áll.

– Micsoda furcsa gondolatokat csinálsz te magadnak, – mondta ő, egy pillanatra gyermekesen megütődve. – Veszedelmes ember vagy, elrablod a természettől a nyugalmát.

– Igen, Kaja, az én természetemét is, amíg az értelmét megértem. Ember vagyok, semmi más. Hát azt hiszed, azért vádollak, hogy magamat védjem vagy hogy jogomhoz jussak? Nem, nem, fordítva áll a dolog és úgy is lesz utolsó lehelletemig, én lekicsinyítem magamat, hogy igazoljam magamat. Ne legyen más vélemény rólam, minthogy itt nem találtam nyugalmat és hogy sohasem elégedtem meg semmivel. Az ilyen fellázadásban a mulandónak csaló állandósága ellen kezdődik az emberi öntudat, ebben kelti fel az Isten a szerelem hatását. Az örök búcsú irigység nélküli pillantását vetettem azoknak az életkörére, akik harc nélkül és elégülten kevéssel beérik. Ha lesz az életben halálos ellenségem, akkor nem lesz más, mint ezeknek nyugalma, ha valaha le fogok valamit rombolni, az ő nyugalmukat rombolom le, ha vár rám harc, akkor ez az ő istenük elleni harc lesz, aki a házaikat őrzi és szellemüket megöli. Egy borzalmas hatalom lesz az oldalamon, mennyei seregekhez hasonló, ez a fiatalság…

Ijedten hallgattam el. Kaja olyan tekintettel nézett rám, mely mélyen belém hatolt. Nem tudom leírni ezt a tekintetet. A szívem vérzett tőle, mert szent idegenséggel tele helyeslést és közösség-érzet nélkül való búcsút éreztem ki belőle. Ő azonban ezt nem tudta és így szólt:

– Úgy beszélsz hozzám, mint egy ellenséghez. Hiszen egyedül vagyunk.

– Mért mondod ezt?

– Csak úgy… hiszen én is meghallgattalak. De hát az Isten vagy a szerelem, amint mondod, nem nyugalom-e? Hogy akarsz hozzá jutni?

– Ő fog hozzám jutni, Kaja, hozzám fog jutni, hozzám…

A szomorúság fátyola hullott a homlokára s ez fájt nekem, mintha a reményem jóvátehetetlen volna és örök bűn.

– Boldog volnék a te módod szerint, Kaja, ha meg tudnálak vetni és úgy tudnálak elfogadni és élvezni, mint ahogy kívánod, hogy elfogadjanak és élvezzenek. De ezt nem birom. Csak akkor hiszek, ha odaadom magamat. Lásd, magamat akár el is vethetem mámorodban, de a szerelmemet nem. Hangos panasszal áll fel a lényed előtt. Ah, milyen szegény vagy, ha azt hiszed, hogy én a külső illedelmet vagy korlátozást nélkülözöm benned. Én csak egyet keresek nálad, a soha ki nem mondhatót. Ez nem a bizodalom, nem a nyugalom, nem az otthon, mindez túlkevés, nincs rá szó. A lényeg hallgat és tud… el kell mennem, Kaja.

– Ha ez azonban úgy van – mondta Kaja tünődve, utolsó szavaimat hallatlanná téve, – akkor a te elfogadásodnak nem volna szabad függni az én erényemtől vagy bűnömtől.

– Milyen igazat mondasz! Nem az én elfogadásom, hanem az odaadásom függ tőle. Nem az a boldogság, melyről te beszélsz és amelyet gazdagon és üdvöt adóan osztogatsz, nem az a boldogság, amely te vagy, hanem egy más boldogság, amely egyúttal én vagyok és amelyet keresek, – hit a neve. Te gyásszal és nyugtalansággal töltesz el, szenvedő, forró vágyakozással valami örökre maradandó után.

Nyugtalanul és haragosan nézett rám.

– Most még csak házassági ajánlatot tégy, – kiáltott türelmetlenül.

– Igazad van, – mondtam és megmerevedtem. Ebben a pillanatban megértettem, hogy az egyik ember meg tudja ölni a másikat. Egyidejűleg azonban olyan hatalmasnak éreztem a szerelmemet ez iránt a leány iránt, hogy oda tudtam volna adni a távoli kék hegyeket, mint valami lim-lomot, keresztre tudtam volna feszíteni Istent, ennek a bájos, édes lénynek az érintéseért, amely meztelen vállán és szőke hajának omlásán csillogott. Csakhogy sem a hegyek, sem ez a gyönyörű fény nem tér ki előlünk a mi parancsunkra tavasszal.

Reszketve és mély félelemmel éreztem, hogy soha máskép nem leszek ura ennek a világnak, mintha teljesen végig szenvedem.

Elhagytam Kaját és a könnyedén elfátyolozott napfényben a falu felé indultam. A sirályok röpködtek a hullámok fölött és a horizont a víz felett gyöngéd köd-kékségben olvadt össze az éggel, a messzeségben a tenger és ég egy volt, nem úgy, ahogy éjjel a dolgok összeolvadnak és átmennek egymásba, hanem a fényben, olyan ragyogásban, amely nem kápráztatott. Olyan vagyok – gondoltam magamban, – mint az az együgyű gyermek, amely nyugtalanul vándorolt, hogy megtalálja azt a helyet, ahol az ég kupolája érinti a földet.

Nem tudtam többé, hogy az ég és föld különválásában van a vigasztalás, nem pedig a keveredésükben. Milyen messze eltávolodott tőlem Aszja, mint egy álom. Próbáltam ő rá gondolni, de elsiklott előlem, komolyan, mosoly nélkül.

Fontos volt nekem, hogy meggyőzzem magamat, hogy a keserűségem onnan származik, hogy Aszját elvesztettem, de tudtam a lelkem titkos mélyeiben, hogy csak azért kesergek, mert most napok fognak múlni, amelyekben nem fogom látni Kaját és hogy ő nem lesz egyedül.

Tekintetemet a fehér nyári felhőkre függesztettem, amelyek a tájék földöve fölött, a kékben a tenger felé vándoroltak, de a keserűség, amely kínzott, nem engedte magát tévútra vezetni a nagy égi vándorok napfényes útjain. És a fájdalomtól vakon és támolyogva ezt gondoltam: Kell valaminek lenni, kell valaminek történnie, miért kínoz ilyen nagyon túlságos boldogságom? Szeretném megfogni és ideszögezni, örök alakot szeretnék neki adni, Isten szívére szeretném tenni és hinni szeretném, kétség és kín nélkül. Hinni szeretném úgy, ahogy a víz rohan a völgybe, vagy ahogy a fény ragyog, azonos szeretnék lenni vele, különválás nélkül. Ah, mennyit ér az olyan boldogság, mint az enyém, amely bennem vagy nálam van, amelyről azt mondom: én és a boldogságom! Én akarok e boldogság lenni, egészen az akarok lenni. Nem szabad olyan hatalomnak lenni sem égen, sem földön, amely megtapinthatná vagy megsérthetné, Istenné kell lennem szerelmi boldogságom kedvéért, különben meghalok az elégedetlenségtől és szomorúságtól.

Így gondolkoztam azokban a napokban, gondolkoztam és éreztem, mint a tavaszi napokon, mikor a nap ragyog és egyúttal meleg eső is esik, amelyekben a szántóföld olvad és csirázik, amelyekben a hegyek forrásai megzavarosodnak a völgyben és a reggeli nap felolvad a ködben, amelyekben szent túláradással számtalan virág kipattan és lehanyatlik, ha nem volt arra rendeltetve, hogy gyümölcsöt teremjen.

Ma már tudom, hogy a vér és a lélek tavaszának abban a szende bizonytalanságban kell eltelnie, amely türelmetlenséggel és csillapíthatatlan vággyal tölt el minket és hogy kínjai és üdvössége nem egyebek, mint sejtelme annak a válaszútnak, amelyre valamennyien eljutunk. Az erdő öle, az anya meleg keble, a fogamzás sötét birodalmához való tartozásunkról szóló álmunk édessége harcban áll a lélek visszfényével, az atyával, akihez hivatva vagyunk, amíg a mulandó és az elmulhatatlan mint ég és föld nyílnak meg lelkünk szemei előtt. Ez a válaszút, búcsúzásnak órája az anyától, hogy feltaláljunk az atyához.

Amit az anya igért nekünk, az nem teljesedhetik be gyermeki fogalmunk szerint; Mária remény nélkül sír a kereszt alatt és nem ismeri fel újra feltámadott fiát. A fiú követelése azonban nagy lett bennünk, nem kívánkozik többé az után, hogy helyt álljon a mulandóban, amelynek szépsége csak hasonlata az igazságnak. De mennél kevésbé válik be a magas követelmény a mulandóban, – ah, vajha ez az igazság belevésődnék minden szívbe! annál hatalmasabban virágzik a fénye a világ fölött. Mivel a világban nem történhetett úgy, ahogy én kivántam, azért követelek háromszorosat és százszorosat! És csodálatos! Mikor én nem nyugszom és szent buzgalommal elhatalmasodik, felém ragyog a mulandó jelenségek szép világa, mintha ezt mondaná: Hát nem teljesedtem be csak azért, mivel te belőlem származva és hozzám vonzódva nem hagytál fel a követeléssel?

* * *

Mikor néhány nap mulva, melyet Lüdersennel és Hannal töltöttem el, éjjel belopóztam a vízi kastély kertjébe – alig voltam már ember, – hangokat hallottam Kaja szobájában. Mimsey néni basszus hangja mélyebb lett, gondoltam és elhatároztam, hogy várni fogok, míg odafönn csönd lesz. A bokrok nedvesek voltak az esőtől és a jávorfáról is csöpögött rám, a nyári éjjel hűvössége tele volt illatokkal és minden illat az élet egy anyai szelidséggel tele titkát rejtette magában. A virágok már lehullottak, de az illatuk még ott lebegett a növények növekvő gyümölcsein, mint reménnyel és sorssal teli emlék.

Kaja halk nevetése mint a lidércfény hullott le rám a nedvesen csillogó levelekről, de erre a hangra borzongó fájás jött rám és mint a jég rakódott le szívem körül. Úgy éreztem, mintha ez a megnevezhetetlen, reszkető nevetés nem a száján és szemén át tört volna elő a lekéből, hanem úgy támadt volna, mint egy szikrázás meztelen testéből, amelynek borzalmas módon kiszolgáltatva kellett lenni. Mint izzó éles vágás hatolt át tagjaimon és megakasztotta a vérem körforgását, mintha üvegszilánkok és szikrák miatt akadozna az érverésem.

Még az érzékek legnagyobb ébersége is összetévesztheti a fájdalom kiáltását az ujjongással, a felmagasztosulás sóhaját a gyalázat nyögésével, az igent a nemmel, ha életről-halálról van szó, de a szerelem füle tévedés nélkül ismeri fel az éjjel csendjében vagy a vásár forgatagában azt az egyetlen, azt a megfoghatatlan és mégis nagyon is világos vibrálást egy nő lehelletében, akinek érzékeit a bujaság szentségtelen tüze gyujtotta meg.

Aztán pedig hallottam egy férfi gyöngéd, kérő hangját, azt a mély, dallamos zengést, amely a másik férfi fülének úgy hangzik, mint az élet legkínosabb hangjainak egyike és amelyet önmagán sem tudna elviselni, ha egyszer öntudatosan hallaná. Emlékszem, hogy a könnyelmű mulatozás egy elvesztegetett éjszakája sokkal ezután összehozott az életben egy lánnyal, akinek órára szóló olcsó kegyéért esengtem egy könnyű részegség felületességében és akinek válla fölött egy rövid pillanatra megpillantottam egy tükörben a saját arcomat. Kővé meredtem ezektől az arcvonásoktól és mint valami kisérteties halálos ellenség elől menekültem ki az éjszakába.

De sajátságos, túlságos világosak, túlságosan igazak voltak-e ezek a hangok, semhogy az öntudatomban megérthettem volna őket? Van-e a kedélynek észrevevőképessége, amely gyorsabb az érzékeknél és időnkint részesei vagyunk-e egyazon sorsnak, mielőtt érne bennünket? Világ-alatti, sajátságos nevetés jött rám, borzalmas közömbösség nevetése, itéletben gazdag, igazságos és részvétteljes. Szegény kicsi Kaja, nevettem magamban, hát most a karmaiban tart és ráz, szegény elveszett teremtés te, eltévelyedésed tarka édességében? És e belsőmben lefolyó történéssel együtt hirtelen mintegy jóindulatú szolgálatkészség ébredt föl bennem: te embertestvérem odafenn, te kedves akárki.

Aztán a történés csöndes, borzalmas szelleme az elmélkedés más szférájába emelt: egy fickó van nála, egy férfi az ágyában, titokban éjjel, mint egy cseléd, mint… mint ahogy valamikor engem odavett. Hát nem voltam én is ilyen szolgája szórakozásának? És most kisértet ül a mellemen és próbálja nekem egy nyomorúságos ítélkezés vigaszmorzsáit odadobni. De hát hova fordulhatnék? Ezen a tehetetlenségen éreztem, hogy egyedül vagyok a földön, jobban, mélyebben és tapasztaltabban, mint bármikor azelőtt, de nem kívántam még ennek a bizonyosságnak az ürességében sem menekülni, hanem elkezdtem halkan egy dalt fütyülni, amelyet az iskolában kellett énekelnünk.

Sajátságos csend lett fölöttem, aztán látható lett a két keze egy embernek, aki a szobában meghajolt és lassan és halkan behúzta a két ablakszárnyat. Üvegfal keletkezett köztem és Kaja közt, örökre.

Aki sötét éjjel viharban ment át egy erdőn, kevés részletet tarthat meg az emlékezetében, mert a képek előre nem látottan változnak és a villámok csapásai új, de az előzőtől alig megkülönböztethető képét idézik elő a természetnek. A vakítón, bengáli zöldben fellobbanó erdei vadon, a démonoktól felzaklatott és kigyulladt világarc ez, amelynek képe a lezuhogó víz áradatában és a mennydörgés kábító recsegésében vadul el. Az új benyomás oly gyorsan következik a még alig felfogottra, hogy a lelkünkben elvitatják egymástól a jogukat és összeolvadnak a borzalom, félelem, meghatottság és áhitat összbenyomásává. Marad ugyan itt egy átvilágított vízroham, ott egy feltornyosuló és vadul hajszolt fa koronája az emlékezetünkben, de mindez túlságos erősen hat ránk, túlságos tehetetlenül vagyunk az elemek közé benőve, semhogy szemlélőik és megítélőik lehessünk.

Így tehát keveset tudok az éjjeli órákról, melyek Kaja ablaka alatti élményre következtek. Már derengett a reggel, mikor az ablakomon bemásztam. A bizonytalan világításban láttam, hogy Han fölkel a földről és reszketve áll előttem.

– Kedves… – mondta mintegy álomban és reszketve elhallgatott.

Mit keres Han ilyenkor az én szobámban? – gondoltam. Han a társa egy halásznak a tengeren, a tengeren, amelynél én tartózkodom, a világakarat egy vagy más okánál fogva, amely bennem működik.

– Eredj Han aludni.

Han összekulcsolta a kezét és tördelte, meghajolva a térdén.

– Reggel lesz, kicsi Han. Látni a reggeli fényt a fejeden, csillog tőle.

– Igen, – mondta engedelmesen és aztán akadozva:

– Szomorú vagy…

– Igen, Han, szomorú vagyok, bizony, nagyon szomorú. Az ember néha szomorú is lesz, ezért vagy azért, ember, ahogy jön.

– Ott van kenyér és tej – mondta Han tehetetlenül, – egyél hát, erősítsd magadat, félek, de nem tudom, mért.

Így állt ott, megvilágítva és valószínűtlenül, egy halvány fényfolt az üres reggeli órában a derengő szobában. Ránéztem és hallgattam a szavait és a szememből kifolyt a könny az arcomra és lecsöpögött a földre a csöndben, úgy hogy hallottam.

Mikor reggel felébredtem, a nap már magasan állt az égen. A sugarai rézsút hullottak ablakomról és súrolták a ház falát, amelyen tarka babvirágok virítottak. Az egyik virág úgy ült egy mozgó indán, mint egy kis tűz-pillangó és hintázott az ég mély kékjében. A kertben Lüdersen hangja hallatszott és elnémult s kívül újra a nyár nagy csendje uralkodott.

A tengerhez mentem és megmosakodtam. A csónakot újonnan bekátrányozták és olyan erős szaga volt, hogy a lehellete úgy rohant meg, mint egy tűzhullám. A víz alig hallhatóan suttogott, a hullámok lomhán és kicsinyen futottak egymás után, alacsonyan és vonakodva, mintha a fényáradat álmossá tette volna őket. Odanéztem a vízi kastély felé és messziről két csinos alakot pillantottam meg a parton. Kaja piros sapkája fénylett és e mögött a pompás, finom, messze kis strandi alak mögött a messzeség világoskék és elmosódó volt, mint egy végnélküli álomvölgy.

Visszamentem a házba és hívtam Hant, aki a kertben dolgozott.

– Az éjjel – bocsáss meg, – mondta ő mikor belépett. – Csak azt akartam, hogy…

– Van pénzed, Han?

– Pénzem?

– Felelj.

– Nem sok van a kezemben, néhány márka a szekrényben.

– És másutt?

– A városban van a takarékpénztárban több mint száz tallérom.

– Add ide a takarékkönyvet.

A szeme földerült, mintha a nap besütne a szobába.

– Ah, – sóhajtott és boldog mosollyal szorította a mellére a kerti földtől durva kezét. – Mindjárt, azonnal, de nem megy el azalatt?

A földre néztem, amíg Han odavolt és odaadta a vékony füzetet, amely egy újságba gondosan be volt csomagolva és szalaggal volt átkötve.

– Visszajössz? – kérdezte.

Bólintottam, fogtam a könyvet és elmentem.

Csaknem két órai út volt a városig, gyepük között vezetett az érésben levő rozsföldeken, itt-ott erdőn is át. Láttam derekasan dolgozó szélmalmokat és hallottam a sárgarigók hangjait. A barmok mindenütt künn legeltek. Útközben azt mondtam magamban, hogy nem lett volna szabad elvenni Han megtakarított pénzét, de hát honnan szerezhettem volna máshonnan a pénzt, hogy keresztülvigyem a tervet, amely úgy hatalmába ejtett, mintha egy idegen, tarka madár szállna le egy parasztház szérűjén az itthoni madarak közé? Nem tudtam, komolyan vettem-e a tervemet, mint ahogy általában nem igen tudtam, mit csinálok és egy gonosztettet ép oly könnyen és meggondolatlanul tudtam volna elkövetni, mint egy jótettet. Sorsom kegyes rendelése találtatta meg velem ezen a napon ezt az utat, messze gyalázatom és fájdalmam színhelyétől, egy ostoba és együgyű vállalkozást idézett elém mint menekülést és megsebzett reményem szegény, nevetséges tetterejének varázsában tartott, hogy így megóvjon egy gonosztettől, amely romlásomra lehetett volna.

Mikor a városba értem, fölvettem a takarékpénztárban a pénzt, ruhát, fehérneműt és cipőt vettem magamnak, mindent, amire szükségem volt, hogy külső megjelenésem szerint olyan osztályba emelkedjem, amelynek tekintélye, hogy rajtam észrevehető lett, olyan fontosnak tünt fel, mint az életem. Megijedtem, mikor most megpillantottam magamat egy tükörben és megemeltem a kalapomat. Most már nem hiányzott nekem semmi, még egy pár keztyűm is volt és cifra fogantyújú botom. Dél felé egy régi kőkútnál ültem a piactéren, a templom árnyékában és egyszerre észrevettem, hogy sírok. Ezen nevetnem kellett és igyekeztem könnyeim ez állapotát elleplezni, amely kínosnak tűnt fel előttem, magamon, az idegenen. Legjobban szerettem volna erről az esetről a járókelőkkel komoly, kikerekített mondatokban beszélgetni és bizonyára módját tudtam volma ejteni, hogy kellő világításba helyezzem magamat, mint valami rám bízott védencet, akihez néminemű részvét fűz. Meghallgattak volna, ebben biztos voltam, mert ki tagadná meg egy jól öltözött fiatalembertől azt a felületes figyelmet, mellyel az udvariasság előír, ha illendően tud beszélni?

Én azonban csak arra törekedtem, hogy elrejtsem, ami velem történt és derült arcot mutassak. Hazamenet megijesztett az út pora, mert féltettem a cipőmet. Levetettem, hogy kiméljem, különben is szorított. Négy óra tájban lehetett, mikor visszaértem Lüdersen halászkunyhójába. Az öreg halászni volt a tengeren és Han fogadott engem az ajtóban.

– Oh, Istenem, – kiáltott, – igen, igen!

Ujjongva csapta össze a kezeit és nem mert már tegezni.

– Hát most jókedvű? – kérdezte akadozva és lesütötte a szemét, hogy el ne árulja, milyen boldog.

A reménye azonban kínos volt nekem, megrémültem a megelégedés egy bennem kicsirázó lehetőségétől, féltem Han helyeslésétől és örömétől és borzadtam attól, hogy a viszony egy szikrája lobbant fel bennem, mintha az élet valami barátságos szelleme hívna vissza és mintha a kevéssel beérés árnyékában még volnának helyei az életnek. De már egy egyetlen gondolat, mely önmagamhoz vezethetett volna, kegyetlenül megrendített, mert titkos bizonyosság mélységeibe vezetett, amely engem lassankint elemésztett. Nem szabad gondolkodnom – gondoltam, mert arról van szó, hogy megmentsem azt, ami nekem egyetlen. És egyszerre megremegtem a haragtól e miatt a boldogság miatt, amelynek kedvéért meg kellene ölnöm a gondolataimat.

Visszaadtam Hannak a pénzt, amire nem volt szükségem. Ő nagyon megijedt, mert most, hogy a szemével látta, sokkal többnek tünt fel, mint mikor osztatlanul, az elképzelésében volt. Az elszomorodás öntudatlan mosolyával a készség miatt, mellyel visszaadtam, eltette a pénzt, mintha azt mondaná: félreteszem a számodra. Nem volt többé az övé és senkinek sem volt szabad az örömét rontani.

Ha most, le akarva őket írni, az élményekre gondolok, melyek ezután következtek, akkor úgy érzem magamat, mintha én, aki itt ír most, ugyanaz lennék, aki egyszer mellettem lépkedett, mikor a vízi kastély felé mentem, de nem az, aki mindezt átélte. Mert nem voltam egységes magammal, amilyenek vagyunk, mikor egyszerűen, öntudatlanul és vidám szívvel élünk, hanem mintegy ki voltam űzve magamból és gúnyos szemmel néztem magamat, amint ott lépkedek. Még ma is látom magamat, amint lépkedek, de a szemem nem gúnyolódik többé. Jó azoknak, akikben az emléktől szabadság támad, nem pedig keserűség, megértés és nem megbánás. Csak a szenvedélynek van ez az emlékezés fenntartva. Csak igazi forróságból és könnyekből támad fel bennünk a mult életformája, amely nem szégyenít meg minket soha, mert a növekvésünket és létünk törvényét ismerjük meg benne.

A fájdalmakkal azonban máskép jártam, mint az emberekkel, akiket ismerek és akiket gyakran irigyeltem azért, hogy egészen oda tudják magukat adni a fájdalmuknak. Nehezen veszíthetnek és könnyen felejtenek, én ellenben könnyen veszítek és nehezen felejtek. Mire lehet ez fontos? Mondjátok meg azt nekem és magatoknak, mert én nem akarok róla beszélni. A késői középkor egy szép festményén láttam egyszer egy embert, aki karóhoz volt kötve és a teste tele volt tűzdelve nyilakkal. Élt és a nyugodt szeme mintha nézte volna a kínzóit. Úgy éreztem, mintha ki kellene húznom a nyilakat a testéből, hogy a kiomló vér megváltást szerezzen neki, de tudtam, hogy a szeme akkor behúnyódna. Ezért nem akartam megtenni, gondolataimban, mert forrón irigyeltem azért, amit látott.

Így mentem végig a tétova lélek ködruhájában a strandon, amelyet jól ismertem. A régi hajóroncs fekete bordái kimeredtek a homokból és messze a dombokon felismertem, mikor már közvetlenül a vízi kastély kertjénél voltam, Kaja ottfelejtett festőállványát, egy csinos kis jószágot. Azt határoztam, hogy a kert felől megyek be a kastélyba, mivel itt a nagy, elvadult bokrok még egy darabig megóvnak.