Part 13
Alig léptem be az árnyékba, mikor hallottam Kaja hangját és megállottam. Megpillantottam őt Eberharddal egy bükkfa alatt, melynek törzse paddal volt körülvéve. Ezen a padon ültem megérkezésem napján Mimsey nénivel. Okkervörös selyembatisztból való könnyű, világos ruhájában volt, haja csak könnyedén volt egy nedves kontyba, mélyen a vállai közt befonva. Nyilvánvalóan a fürdésből jött, mert mezítláb volt és a piros sapkáját a kezében tartotta. Melegség és nyári levegő burkolta be sajátságosan a testét, ruhájának világos színe összeszövődött a napfénnyel, amely aranyfoltokban hullott a levelek között és testének karcsú teltsége födetlennek látszott, olyan észrevehető és érezhető volt az összes érzékek számára, melyeknek a szem csak szegényes, csalóka segítséget tudott nyújtani. Éreztem az illatát és hallottam a vére lüktetését, ízleltem ennek a testnek a halvány árnyait és úgy ittam az arcvonásainak kifejezését, mint a bort.
– Csak az kéne még, húgocskám! – kiáltott Eberhard gonosz, kissé elfátyolozott hangon. – Nem vagyok a bolondod és a tréfáid nem tetszenek nekem. Minek tartasz engem? Hol voltál?
Szétfeszített lábakkal állott, olyan tartásban, amelyre mintha kötelezte volna a csinos lovaglóruhája, félig elfordulva és szép fejét oldalt fordítva Kaja felé, úgy hogy láttam fiatalos, merész profilját a vállán át.
Kaja feleletét nem hallottam, a szokott halk módján beszélt, inkább egész visszatartott lénye, mint szavai által érthetően és sajátságos félénken, alázatosan, de egyúttal kihivóan is. Kért valamit? A gesztusának lágy bája igéző volt, benne volt kedvességének minden bájossága és lehetetlen volt tartózkodásának megostromolhatatlan illedelmében.
– Félreismered a helyzetedet, kicsikém, – mondta a fiatalember nyersen. – Nem azért nyitottam ki a kamrád ajtaját, hogy magamat belezárassam. Azt hiszed, a magadfajta nekem újság és imazsámolyt csinálok magamnak az ingedből? Ringyó vagy! Csak az hiányzik neked, hogy ezt megmondják, hogy végre élvezhesd a szabadságodat. Ezt akarod! És ezt…
Az utolsó szavaknál rávágott a lovaglópálcájával a vállára… másodszor, harmadszor is… Úgy állt ott, mozdulatlanul, mintha keményfából volna faragva. Lankadtan és világosan, hang nélkül és mintegy összetörve rogyott Kaja a térdeihez, átkarolta az egyiket és az ajkait erősen és forrón rátapasztotta.
– Szépem… kedvesem! – mondta hallhatóan és fölemelte tekintetét a férfira.
– Nem kell nyafogni, kicsikém, – felelte ez. – Tartsunk stilust. Állj fel! Gyere velem!
Fogta és félig vitte a karjában, olyan szorosan átölelve, hogy alig tudott menni, de a férfinak úgylátszik így volt kedvére. Mintegy elnéző győző hajolt le kissé hozzá, megvetően és mohón. De bármi erőszakosnak mutatkozott előttem cselekvésben és megjelenésben a diadalának a képe, mégis kezes rabszolgájának láttam őt és megremegtem Kaja hatalmától.
– Ezt akarod! És ezt… visszhangzott a férfi szava bennem, mint ahogy a kő nekiütődése hangzik a szétrepedő üvegen.
* * *
Másnap egyedül találtam Kaját a strandon. Látta, hogy a batyum és a botom nálam van. Órák hosszat bolyongtam a ház körül, hogy őt megtaláljam.
– Elmégy? – kérdezte.
– Igen, Kaja, elmegyek.
– Tehát tudod. Lásd, én nem szeretném…
Rám nézett. Soha, amíg élek, nem felejtem el a tekintetét.
Leültünk egy homokdombra, az én kezdésemre, mert nem tudtam már egyenesen állni.
– Bárhova kerülsz, kedves, a világ nyitva áll számodra, semmi sincs előtted elzárva. Talán viszed is valamire. Ki tudja…
– Bizony én még sokáig fogok vándorolni, Kaja. Talán örökké. Nekem nem adatott meg, hogy megelégedetten megüljek valahol és természetem miféle adományai engednék meg, hogy társaimnak barátja is legyek? Sokat beszéltünk egymással és én sokat mondtam neked magamról. Most nincs bennem vágy a beszédre és bizonyára úgy is van, hogy az ember nem is mondhat önmagáról többet, mint amennyit az illető maga is érez.
– Igen, ez igaz, – vélekedett Kaja.
Borús nap volt, de az eső nem esett. A tenger ellenben erősen hullámzott és a zúgása beleszólt a beszédünkbe. Kaja mintha kissé borzongott volna, mert nyáriasan volt öltözve, a karjai födetlenek voltak, valamint a nyaka is, amely szőke haját hordta, amely most hűvösen és színesebbnek hatott és olyan nehéznek látszott, mint valami eleven kincs.
– Célod persze nincs, határozott… vagy igen?
Mosolygott, mintha elnézést kérne a kérdéseért, a szeme pedig ártatlan, mint egy gyermeké, behúnyódott és mintha sürgetés nélkül várt volna valamit.
– Mimsey néni bizonyára el akarna tőled búcsúzni. Engem megkért, hogy mondjam meg neked. Nem akarod még egyszer megszorítani a kezét? Nagyon a szivébe foglalt téged.
– Hát tudja, hogy el akarok menni?
– Igen. Igen. Én megmondtam neki.
– Te mondtad meg neki…
– Ha valaki átmegy a falun és nyugat felé tart, szép vidékre kerül, erdők és tavak vannak rajta. Voltam ott egyszer egy… egy barátnőmmel és szép nyári napokat éltünk át. Persze mégse a tenger…
– Jól ismerem ezeket a vidékeket, Kaja. Aki olyan sokat van úton, mint én, az sok mindenfélét lát. Az ilyen helyeknek megvan a maguk saját nyugodtsága, az ember mintegy azért marad bennük, hogy összeszedje magát és felkészüljön, nem épen türelmetlenül, hanem csillapítatlan várakozással teli. Az ilyen dolgok engem nem elégítenek ki, bár néha fölkeresem őket és hasznukat veszem. A langos, csöndes vizek nem frissítenek fel és ezek alatt a fák alatt időnkint úgy érzem magamat, mintha fel kellene kapaszkodnom a csúcsaikra, hogy messze körben elnézhessek fölöttük. Nem, ez nem a tenger.
– Én most gyakran vágyódom a nagy városokba, – mondta Kaja egy idő mulva. – Amint elérem a nagykorúságomat, független leszek. Itt csönd van és unalom.
Egy fehér pillangó repült arra, egyidőre leereszkedett a szívós parti sás egy szálára és aztán ellebegett a tenger felé. Csakhamar eltünt szemünk elől, amely követte. Kaja az ujjai közt forgatta a száraz homokot.
– Nem lesz hiányod semmiben, – kezdte újra egy idő múlva a beszélgetést. A szavait ismét tétova mosoly kísérte és ezáltal úgy éreztem, mintha ezzel elhessegetne valamit, a bánat egy könnyed megmozdulását. Nyilván úgy is volt, mert lassan ezt mondta:
– Sokakban talán van erő, de te benned másvalami van. Szeretnék neked erről valamit mondani, de hogy tegyem meg? Nem azért nem teszem, mert hasztalannak tartom, hanem azért, mert nem tudom. Ha el tudnál válni tőlem és azt hinni, hogy boldog vagyok… Ha ezt tudnád, milyen szép volna. Tudom, hogy nincs nyugtod addig, amíg jót nem gondolhatsz másokról. Ez a te nagy nyugtalanságod. De most már mennem kell. Isten veled, kedves.
Nem adtunk egymásnak többé kezet, hanem elfordultunk és én elmentem, anélkül, hogy hátra néztem volna.
Igen, ez volt megint a járás, mindig egyik lábad a másik elé, mintha egy esztelen gépezet taposnék. Bizonyára a földre néztem mindig, mert még ma is látom a strand homokját és aztán az út szürke pályáját magam alatt. Porvonalak és barázdák, kis kövecskék, fényfoltok és már lehullott levelek is, mivel a nyár már előrehaladt. Valamit fölhalmozok és szaporítok Kaja és magam között, gondoltam, lassanként, minden új lépéssel nagyobb lesz. Megálltam, anélkül, hogy lefékezett tekintetemet elfordítottam volna és figyeltem valamire. A természet hangjai voltak, azok a hangok, amelyeket rég megszoktunk hallatlanná tenni, a levegő vándorhangjai, a növények suttogása, rovarok zümmögése és a vér könnyű hullámzása a nyári csöndben. Itt-ott egy madárhang is megszólalt. A földön vagyok, gondoltam, oh, ha a földet, az elérhetetlent, a beláthatatlant, helyezhetném közém és közéd. De ne töprengj fejem, ne dobogj szívem, a keserűség és harag, szégyen és düh borzalmas zivatarait hordjátok és nekem nem szabad felednem, nem szabad felednem!
Nem tudok visszafordulni és nem tudok feledni. Az egyik lábam tompa dobogással azt kiáltja: elfeledni, a másik azt: megfordulni! És én úgy éreztem, hogy ezeket a kiáltásokat kövek módjára kellene fölszednem, mintha egy hegy halmozódnék fel belőlük a mellemben és nekem kell a terhüket cipelni. Milyen fény derengett egykor át nem egy búcsúkönnyemen, de most köröskörül egyre sötétebb és sötétebb lesz.
A világosság eloszlott, hűvös lehellet jött az erdőből, amely magába vett engem. Mélyen meghajolva mentem, a kezeim lelógtak, a lépésem nem dobogott már, mert most moha és erdei avar volt a lábam alatt, az út vonuló pályáját nem birtam többé elviselni s a végin úgy éreztem, mintha az alattam elsiető utat, amely közém és életem közé feküdt, a kezeimmel kellene tartanom, melyek Kaját tartották.
A sötét föld illata anyailag vett körül az erdő mélyében, oly hatalmasan, hogy egy fatörzsnél leroskadtam. Egész testemnek érintkezése a földdel jól esett nekem. Míg hordott a föld, úgy éreztem, mintha az út összes terhe mellém zuhant volna le a növényekre és a moha hűsítette a homlokomat, térdem, karom, mind megtámaszkodhatott, a szemem lehúnyódott.
Elaludtam a gyöngeségtől és lassankint csodálatosan kivilágosodott körülem a levegő, úgy hogy a fák és bokrok körvonalai szétfoszlottak a fényben, amely egyre tisztább lett. Ekkor Aszja lépett ki a tiszta fényből, mintha a szerelmem jönne hozzám. Lenézett rám, és mikor szeme találkozott az enyémmel, a lényem át meg átsugárzott. Aszja fölemelte a kezét és hangosan kiáltott:
– Kelj fel! Kelj fel!