Part 8

– Ha én kell hogy megmondjam, hogy lehet-e, akkor biztosan nem lehet. De előbb te be akartad mutatni magadat. Megigérek neked mindent, amit akarsz, mert tudom, hogy már az első feltételnél csütörtököt fogsz mondani, amelyhez igéretemet fűzöm. Ha bemutatkoztál, nem foglak meghívni, hanem elküldlek.

Mi volt ez? Nagynehezen elfojtott ásítás hangzott le hozzám. Most aztán eloltják a világosságot és becsukják az ablakot, gondoltam bátortalanul. De sokkal rosszabb történt: újra hallottam, hogy fordítanak egy lapot a könyvben.

Most hát új kezdést kellett találni. Ah, adná Isten, hogy valaha olyan könnyen és vidáman találjam meg a véget, ahogy minden kezdetet megtaláltam.

– Tedd félre a könyvedet, – mondtam hangosan.

Hirtelen átsuhogott valami az ablakon, a levegőn át, vadul zörgött az ágak között és csattanva esett a földre lábamnál. A könyv volt.

– És most? – kérdezte a hang álmosan a világosból.

– Most maradj csöndben. Még mindig azt hiszed, hogy hatással vagy az erőmre azzal, ha kétségbevonod? Mennyire meg tudod érezni, hogy egy férfinek egy nő előtt félénk lesz a szive, ha megfosztja komolyságától játékával, játékra való kedvét pedig álságos komolyságával! Ha tudni akarod, ki vagyok, akkor nem magamról, hanem rólad kell beszélnem. Hallgatni fogsz engem, mintha senki sem hallgatna és mintha mindenki hallgatna. Hát nem beszélek az éjszakából egy bizonytalan fénybe és nem hittem-e újra és újra, hogy ez a reggel, mely földereng? Rólam nincs mondanivaló, mint csak az, hogy mindig azt hittem, itt a reggel. A végén is azt fogom hinni és akkor az is lesz.

– Most azonban még éjszaka van számomra és te állasz benne, oly szépen, mint a reggel sejtése és gyakran sokkal hatalmasabban. Ha feléd megyek, akkor mintha a reggelnek mennék elébe. Te is újra meg újra reménnyel töltöd meg a lelket és igazság szerint hajnalfény vagy. A világ olyan, mint az éj az éjben és két reggel van. Az egyik a vérből tör elő, a másik a szellemből, értse ezt aki akarja, Isten benne van mind a kettőben, mert mind a kettőben van vágy és honvágy a hazatérésben, a tartósságban, az örökkévalóságban és szabadságban való bizalom.

– Hogy válasszon a szív? Nem ez a mi egyetlen bánatunk? Mióta most a hangodat hallottam, minden olyan reggel eltűnt érzékeimből és gondolataimból, amely nem az a reggel, amelynek fénye a te bájosságodból tör elő. Nem tudom, jó vagy-e, szép vagy-e, csúf vagy gonosz, de tudom, milyen tiszta és ünnepélyes a szerelem, amely a keblemben fölébredhetne. Úgy mutatja meg életed lényegét, mint egy sugárzó utat, amelynek vége és célja az örök Isten, az öröm minden fényhullámának és minden könnyáradatnak a nagy tengere. Lásd, így állok itt a magam fényében, melyet a tied idecsalt a földi éjszakában. Semmiféle gond nem kínozza a szivet, amely kész elfordulni, mert megvan az a másik reggel, tudsz-e még róla?

– Nem tudtok róla semmit, csak mintegy álomban hallotok róla beszélni és látjátok messze világítani, megindultok vágyakozva, hallgatództok is és hivők is vagytok a leányok és asszonyok módján, kissé zavarba jőve, mintegy elfogódva a fénytől és meghatóbban, semhogy egy felismerő szem könnyek nélkül tudná nézni. A mi reggeli reményünk azonban nem él mint forrás a kedélyetekben és ha mi vissza nem térünk bennetek, akkor már a jöveteletek búcsúzás volt. Bűnt követek-e el hát, vagy engedelmes vagyok? Lásd, szeretnék többet is tudni, mint azt, hogy világosságban vagy.

Így beszéltem a sötétségben, hol elakadva és különösképen szomorúan, hol a boldogság és diadal újjongó bizonyosságától fölemelve és titokban, mintha mellettem valaki más gondolná, amit gondoltam magamban: minden pillanatban csöndesen odább állhatsz, te bolond és hős és senkise fogja tudni, ki az, aki beszélt.

Mikor elhallgattam, minden csöndes maradt. Különös távoli zajt hallottam és hallgatództam. A tenger volt. Szilaj öröm fogott el hirtelen. Odakinn hullámzik és zúg a hatalmas vízfelület, a csillagok messzesége alatt. Le akarok menni a tengerhez, gondoltam és a ház felé lépkedtem. A parton akarok aludni és elringattatni magamat a tenger hangjaitól. Milyen jótékonyak lesznek ezek a hangok, tudás és ítélet nélkül, értékelés nélkül, mint ahogy a halottak már ezer év előtt hallották és ahogy az eljövendők hallani fogják, mikor mi már a föld alatt leszünk.

Igen, volt egy erős öreg borostyántörzs, amely a ház mellett nőtt fel és amelynek kigyó-ágai, erősen belenőve a falba, elbirnának egy embert, anélkül, hogy a súlya letörné őket. Ebben alusznak azok a verebek, amelyeket Mimsey néni került. Valószínűleg felriadna közülök egyik-másik. Mikor kapaszkodás közben megállottam, hallottam, amint zúg és kopog a vérem és a tenger. «Ha majd a föld alatt leszünk…» Milyen hamar lesz ez; bátorság, lelkem! Még a föld fölött vagy és máris tetemesem feljebb, mint még az imént. Ha ennek a derék öreg borostyánnak az a görcsös keze elég erős, akkor a kezem eléri az ablakdeszkát. Hogy idegen barátnőm ebben az éjszakában nem mondott ellent! Talán megállottam előtte a helyemet különös beszédemmel? Mit is mondtam hát…

Most elértem az ablakot, fölvetettem magamat, a deszkán ülve és benéztem a megvilágított hálóhelyiségbe. Keveset láttam benne, mivel pillantásomat legelőször csupán a fekvő leány gyertyától megvilágított arca vonta magához, amely mintegy a haj szőke fényvölgyében, kissé oldalt fordulva mély álomban pihent előttem. Talán csak tetette magát, ki tudná azt az éjből, idegenségből, merészségből, szükségből és hitből összetett édes varázslat gyönyörű, szörnyű világában. Nesztelenül lendítettem föl magamat az ablakdeszkára, csöndesen vártam kissé, vajjon eláll-e tagjaim remegése és megnyílnak-e a fényes szempillák a világosságban. De ez is, az is úgy maradt, ahogy volt, én tehát halkan lebocsátkoztam a helyiségbe, az ágyhoz léptem és leültem a szélére.

Sajátságos nyugodt lettem, amint ott ültem. Mintegy mély lélekzetvétellel jutott az eszembe ez a gondolat: most itt vagyunk egymás mellett, két ember az éjszakában, nos és aztán? Lassankint azonban mind mélyebben izgató aggodalom fogott el, hogy a leány fölébredhet, szégyenkeztem is, hogy nézem és a vonásaiban kutatok anélkül, hogy ő tudna róla és meg tudná akadályozni. A szavaim után jogom lehetett ebbe a helyiségbe behatolni, de behatolni ebbe a lélekbe, melynek őrizetlen képét tükrözte a fiatal arc, ez ellen fájdalmasan ellentmondott bennem valami. Azt a képet kell hogy add nekem magadról, amelyet akarsz, gondoltam. Így tehát nyugodtan megsimogattam a kezemmel a szép, tiszta homlokot és a lágy hajat, amely olyan gyöngéd volt, mint a halánték bőre és nem is különbözött tőle sem tapintásra, sem fényre. Megremegtem ezeknek az arcvonásoknak az ártatlanságától, amelyet nem birtam kapcsolatba hozni azoknak a szavaknak a dévajságával és vidámságával, amelyeket tőle hallottam és amelyek merésszé és önmagamról megfeledkezővé tettek. Ennek az arcnak gyermeki boldogsága elrabolt tőlem minden önkényt és nagy hatalommal visszavezetett önmagamhoz, mintha fiatalságom minden emléke vakító intéssé vált volna.

Ekkor az alvó leány kinyitotta a szemét, ijedten fölült és két kezével megfogta a kezemet:

– Oh bocsáss meg, – mondta szívből fakadón, – olyan szépen beszéltél és én elaludtam. Milyen csúnyaság tőlem. De hidd el, a legnagyobb részét hallottam, igazán nagyon szép volt, különösen a kezdete. Haragszol?

– Ki vagy te?

– Biztosan nem kísértet, te pedig úgy nézel rám, mintha az volnék. Kérlek, add ide az ingemet.

Körülnéztem.

– Ott van a mosdóasztalon.

Találtam ott valami fehéret, könnyebb volt, mint egy zsebkendő és mintegy álomban odanyújtottam neki. Úgy libegett a gyertyafényben, mint egy ködfelhőcske, leereszkedett a fölemelt karok között és a szőke haj megint csillogott. A laza aranykeretből, igézően gyöngéd életsápadtságból nagyra kimeresztve és biztonságosan néztek rám a szemei, egyszerre világosan és sötéten, mosolygó kutatással, félénkség nélkül, de komolyan.

– Tehát az én nevem Kaja, születésem és címem szerint bárónő és «méltóságos asszony». Ez azonban nem tartozik a dologra, én nem tulajdonítok neki fontosságot. Hát te ki vagy?

– Minek tulajdonítasz fontosságot?

– Ezt könnyű megmondani: a napfénynek, a jó könyvnek és okos férfiaknak.

– Én inkább is azt mondanám: a jó könyveknek és az okos embernek.

– Miért? Te rajtad nem ismeri ki magát az ember. Azért mászol be a kamraablakokon a lányokhoz, hogy erkölcsről prédikálj nekik?

– Föltételezed, hogy erkölcstelen dolog, ha az ember egy lányhoz bemászik?

– Felelni, azt tudsz. Én nem tételezem föl, de ti, ti mind! Ha azonban nálad föltételeztem, akkor remélem, nem csalódom.

Utána gondoltam, megértettem ezeknek a szavaknak a vakmerő értelmét és forrón megijedtem.

– Tudom, hogy csalódni fogsz bennem, – mondtam elutasítón.

– Honnan tudod? Milyen vagy tulajdonképen? Az arcod és a hangod másféle, mint a ruhád. De mondd, honnan tudod, hogy csalódni fogok benned?

– Te nem tudsz szeretni, Kaja.

Hangosan és vidáman nevetett.

– Hogy én – nem tudok szeretni? Tudod, próbáltam mindenféle fogalmakat alkotni magamnak arról, hogy milyen hatást tennék egy emberre, aki előtt kegyes véletlen folytán kezdettől fogva olyannak mutatom magamat, amilyen igazán vagyok. De bármi merészen mérte ki a hatást a fantáziám, a te feleletedre nem voltam elkészülve. Hogy én nem tudok szeretni? Miért nem?

– A szerelem olyan, mint egy fényes körből való isten, Kaja, aki erre a földre lép. Mikor a lába először lép a földre, akkor beburkolja magát a szomorúság, aggodalom és habozás felhőjével. Így jár a szerelem is, mikor a szívünket megszállja.

Csodálatos szemekkel nézett rám, mint egy szép, élettel tele állat, amely egyszerre megijed és megméri erejét menekülésre vagy támadásra.

– Hallgass ide hát, – mondta kedvesen és megfogta a kezemet, – de hiszen te meg vagy bolondulva, vagy épen jámbor vagy, az istenfáját. Akkor inkább Mimsey néninél másztál volna be. Most egészen zavarba hozol, a jámbor emberek mindig zavarba hoznak; az érzületükben mindig igazuk van és a nézeteikben soha sincs igazuk, helyes érzület és ostobaság pedig rettentő keverék. Buta nem vagy, de derék érzületű? Milyen jó, hogy rajtam van az ingem. Nahát, tedd föl, hogy az ing az a felhő, mellyel az isten körülveszi magát. Ez meg fog nyugtatni.

Ezt akartam felelni: «te kigúnyolsz engem», de dacos, vad szellem lett rajtam úrrá és hatalmába kerített. Az én életem dolga-e panaszt tenni – gondoltam – mikor arról van szó, hogy ura legyek az órának, amelyen áthaladok? Akaratom szerint fogok határozni, de nem fogom magamat lealacsonyítani, hogy a menekülésemet elhatározásnak nevezzem. Sokkal messzebb fekszik minden, nagy távolságban, gondoltam remegve, nem fogok visszafordulni. Inkább elnevezem életsóvárgásomat kötelességnek, semhogy a gyávaságomat erényemnek nevezzem el. De jól éreztem, hogy édes és gyalázattal teli forgatagba kerültem és elkáprázott szemmel nézek egy hatalmas földi fénybe. A vak erő minden bűnt szentté tesz, most már csak ez az erő maradt vagy a gyors visszafordulás, ezer kicsiny angyal és ördög merült föl és a lét legrosszabb varázsával fenyegettek, a halhatatlan nevetségességgel. Ekkor elriasztottam a szárnyas gúnyolódók és kísértők raját és ezt mondtam:

– Alakoskodol, Kaja.

– Hogyan? – mondta ő és becsületes kíváncsisággal emelkedett fel. Én alakoskodom? Talán csúnya vagyok? Ha egy szép nő alakoskodik, akkor mindig gyönge vagy ostoba férfi van előtte.

– Ha azonban egy okos ember azt mondja egy szép nőnek: alakoskodol, akkor ez alatt azt érti, hogy még mindig nem elég szabad és nyílt a szépségéhez képest.

– Ah – úgy.

– Ha a testedet egy istenhez hasonlítod, Kaja, amint az imént tetted, akkor azok közé az istenek közé tartozik, amelyek a felhő nélkül szebbek.

Ő azonnal megértett.

– Látod, milyen gonosz vagy? – mondta elszomorodva. Halkan elnevette magát, mintha önmagán nevetne, mintha magatartásom arra kényszerítené, hogy furcsa és haszontalan dolgokat mondjon, dolgokat és szavakat, melyeket különben nem használt volna, sőt még soha tudatukban sem lett volna. Ártatlan, kelletlen kétség egy lehellete húzta félre a száját, gyermeteg leereszkedéssel, elcsodálkozva és félénken.

Engem egyszerre harag és szégyen szállott meg, de velük együtt meleg égi fény is, a lelkem mélyéből, onnan, ahol még szunnyadt és bizott a fényben. A felelősség érzése, amely egyúttal sóvárság is volt, kerített a hatalmába és olyan részvét, mintha könyörület és dac lett volna.

– Miért kínozol? – kérdeztem és sóhajtottam.

Te nagy tavaszi kérdés!

Mely ajkakon nem függtél és melyik virággal és bánattal teli tájat nem repülted át? És mindig újra ugyanaz lesz a felelet, a fájdalmas, csodálkozó csillogás a felébredő lélek nagy márciusi szemében, az édes habozás az aggodalom és kötelesség között és az átlelkesült gyöngeség remegése, amelyből a legnagyobb, az egyetlen erő emelkedik föl, hogy megtegye első mindenható lépését a jövőbe, minket sebesülten és vérzőn hagyva maga mögött.

A kis fény az ágynál kialudt egy kereső kéztől, hogy egy mindenekfelett hatalmas fényt engedjen bennünk felsugárzani, amely elkápráztatott minket.

Elmúlt és elmerült az idő folyamában ez az éjszaka és én nem tudok semmit róla és mindenről. Engedem, hogy szálljon fel a lelkemben és beszélek róla, zajtalan hangom szétfoszlik az éji helyiségben és senki sem hall engemet. És nincs-e ez az elmult óra itt most és mindig? Óva az éjszakától, amely szeliden ragyog be hozzám, a világ ezer helyén jelenvalóan, mint egy a körben forgó föld köré font virágkoszorú? Azok azonban, akik ma virágaikat és tüskéiket hordják, mosolyognak rajtam, nem tudják miről beszélek, egymást nézik és izzanak mélyen elmerülve, idegenül, szent együgyűségben. És az erő lépése, az eleven élet, átmegy a szívemen, az ő talaján és az övéken és így tovább, tovább.

* * *

Milyen jól tudom még, hogy a verebek ébresztettek fel, igazán, ez a földi élet volt, ugyanaz a világos, egyforma, névtelen élet, mint azelőtt. Első gondolatom, mely mint egy ijedelem rontott rám, az a bizonyosság volt, hogy ember vagyok a földön, de nem találtam bele magamat életem részleteibe. Átöleltem a mellettem nyugvó arannyal beszőtt nyakat, mintha visszataszítana a külső idegen világnak ez az ablaknyílása, de egy gyöngéd váll innen is eltaszított.

– Ah, nem, – mondta ő gyöngéden, – hagyj aludni, hiszen már világos van, nem látod? Nézz hát oda!

Ő maga alig nyitotta ki a szemét és elfordult, mintha azt remélné, egy hegyről fog legördülni. Én fölugrottam és láttam a reggelt, láttam a csillogó terhet és láttam megint a reggelt és mély lélekzetvétellel támolyogtam a borostyánnal benőtt ablak felé. Minden tele volt harmattal és a verebek lármáztak, mintha engem hívnának. A hűvös tengeri szél behozta hozzám a kert illatait, ráfeküdt a homlokomra, arcomra, mellemre. Összekulcsoltam a kezemet és azt kivántam, hogy vajha tudnék imádkozni. Istennel kell beszélnem, kiáltottam, merre hömpölyögjön a boldogság és szerelem ez áradata? Nincs-e odakinn minden annyira tele túlnagy várakozással, nem annyira tiszta-e a fénytől, annyira hűvös a békétől, annyira eltelve virágzással, hogy a lelkem nem talál benne tért?

Aztán mindjárt óvatosan kimásztam az ablakon és le a borostyánfalon. Egy seregély fecsegett a jávorfa csúcsán, az üres úton feküdt a könyv, a gyep szélén, siralmasan kiforgatva méltóságos formájából, megsértődve formátlanságán, mint egy szemrehányás, melyen nevetnem kellett. Egy fenyves ösvény vezetett le a partra, még jó hosszú út volt a régi parkon át. Rózsacsoportok és színes virágágyak váltakoztak, minden vidám elvadultságban. Az utakon pitypang virított és lassan merültek el az ösvények a bokrokban, amelyek már homokos talajon állottak. Csak egy keskeny út vezetett világosan, megkülönböztethetően a partra és most megnyílt szemem előtt a tenger és mögötte a sugárzó reggeli ég.

A lapos töltésről láttam a nyugodt, nagy hullámokat közeledni és a hajnali fényben a parthoz vetődni. Hinár-szag volt és úgy éreztem, mintha az ajkamon érezném a sós ízt. Balról láttam egy falunak a töltés dombjai mögé kuporodó szalmafödeleit, melyeknek ormán barnás fény feküdt. Vitorla nem volt a horizonton látható, sziget sem, csak messze a helyemtől halászok indítottak el egy nagy csónakot, hogy halászatra menjenek. Olyan kicsinyeknek látszottak, mint a játékszer és lomhán mozogtak.

Levetettem a ruháimat és lassan bementem a vízbe. A hideg, nedves homok a lábamnál elsiklott alattam a közelgő és távolodó hullámokkal, úgy éreztem, mintha lebegnék, a föld már nem hordozta itt az embert, ahol az idegen elem birodalma kezdődött. Egy sirály sikoltására megfordítottam a fejemet és láttam a tájékot feküdni, alva és barnás vörösen, füst még nem szállott fel a kunyhókból.

A tenger mozgása és lelkem remegő újjongásai olyan hatalmasan megráztak, hogy énekelnem kellett, tehetetlen, vad, újjongó éneket, tele bánattal és áhítattal, sötétséggel és fénnyel, imádsággal és vérrel. Mily gyakran daloltam egykor ezeket az értelem nélkül való, szegény és hatalmas énekeket, amelyekre a természet és a magány tanított és amelyek úgy törtek elő alvó lelkemből, mint a források a földből. Most már rég elkezdtem gondolkozni és mi mindent tudok már és az örömem és gyászom nemcsak az enyém többé. Egykori énekem azonban megmarad, mint valami alap-akkord mindenben, és ha messziről hallom, akkor megint tudom, hogy a lekünk sohase lesz teljesen éber, a testünk az utazó ruhája és halotti köntöse, szent ruházat.

Messze kiúsztam, elkáprázva a fölkelő naptól, amely a tengerből kiemelkedett és az eget és vizet egyesítette arany tűzfolyamával. A nap ott lebegett az átfényesített elemekben és csak fölkeltével különítette el újra egymástól a földet, vizet és eget.

Mikor a partra visszaértem, találtam egy régi csónakot, amely felfordítva hevert a homokban, de úgy, hogy a reggeli nap odavilágított a fekete födele alá. Bemásztam a hatalmas boltozat alá, mint valami nagy hal torkába és kissé belekotortam magamat a homokba, hogy aludjak. A hullámok muzsikája, a reggeli napvilág és a föld talaja lassankint pártfogásába vett, magam is ezeknek az elemeknek részévé lettem és az álomba elmerülve mindent föladtam, ami engem tőlük megkülönböztetett. Az álomban azonban a szellemem önhatalmú életre ébredt és nagyszerű képeket és olyan szabad, széles tájakat láttam, hogy zokogtam tőlük. Egy széles, nyugodt folyam választott el tőlük, a világ két félből állott, az egyiken állottam én, mint valami üres térben, amely sajátságosan hullámzott és tükrözött, a másikon állott tarkán és megkülönböztethetően a világ jelenségeinek gazdagsága teljes pompájában. Láttam virágos réteket, völgyeket és hegyeket, lakóhelyeket és facsoportokat, forrásokat és folyókat. És középütt köztük, mintegy a természetnek ebből a bájos és hatalmas lényegéből születve és kivirágozva állott a nő. A haja szikrázott, a teste fehérebben csillogott, mint a havas hegyek messze csúcsai és elbájolóbban virágzott és illatozott, mint a föld minden növénye. Az ajka körül nyugodtak a fák hangjai, a füvek suttogása és a madárdal. Köröskörül árnyas füvek, virágkelyhek és gyümölcsök voltak, hogy megszépítsék és az érzékekhez közelebb hozzák, amit ezek a vállak és csípők, a tiszta tagok és az egész testnek megnevezhetetlen lényege hordoztak, amelyet semmiféle név meg nem nevez és semmiféle szem nem lát, semmi közelség el nem ér és semmi odaadás le nem győz. Úgy éreztem, mintha ez a fényszerű hivogatás és ez az igéző intelem már egy jövendő időhöz tartoznék, a mult és az örökkévalóság azonban, mint egy egység, felém eső oldalán voltak a világnak, amely fenséges és szomorú volt.

A tükröző fényhullámok, amelyek derült és tiszta ürességemben körülvettek, oly közel ahhoz a világhoz, amelyet odább megpillantottam és mégis elválasztva tőle, beszéltek hozzám és azonosak voltak velem. Menj át – maradj itt. És így tovább és tovább hangzott fel és elringatott és hivogatott és óvott engem és kimondhatatlanul jóindulatú volt irántam.

Mikor sok órai mély álom után fölébredtem, a nap állása után ítélve lehetett vagy déli tizenegy óra. Jókedvűen és csakhamar teljes éberen és csodálatosan fölelevenedve másztam ki sötét csónakkagylómból és támolyogtam a boldogságtól és fénytől a napban, amely a tenger és a part fölött sugárzott. Kiráztam a homokot a ruhámból, melyeket tisztességes rendbe hoztam, ahogy megkivánta a természet szép ünnepnapja és különösen az a látogatás, melyet a bárói házban tenni szándékoztam. Teljesen tisztában voltam vele, hogy ennek a látogatásnak meg kell történnie, de bizony a módjáról nem tudtam semmiféle fogalmat alkotni magamnak.

Elég furcsa lesz, gondoltam magamban, ha most majd az illem minden szabálya szerint bemutatnak ennek a fiatal hölgynek, akit jobban ismerek, mint mindazok, akik kezdettől fogva megosztották vele az életét. Forró szeretet fogott el a csodálatos lét iránt. Hogy ne találnék bátorságot a közönséges dologra, – így elmélkedtem – mikor a szokatlanon már túl vagyok?

Még egy barátságos tekintetet vetettem a csónakomra, amelyben jövendő tanyámat láttam és amelyről elhatároztam, hogy szokásaim szerint fogom berendezni. Aztán jó szerencse fejében visszamentem a parkba. A bokrok között már nyárias meleg volt és mindenütt ontotta sugarait a nap. Pillangók hintáztak a forró illatban és a bokrok gallyai virágoztak. Madarak is daloltak még a fák koronáinak hűsében, mert nyár kezdete volt, az év legszebb ideje.

Ahol az elvadult részek és a part mélyedései átmentek az ápoltabb kertbe és az utak még kaviccsal is meg voltak hintve, régi, zöld padok állottak és némelyik kereken a bükkfatörzsek köré volt vezetve. Az egyik úton egy öreg hölgyet láttam lassan felém jönni, aki egy borzas tyúkot vezetett láncon maga mögött. Mikor közelebb jött, fölismertem, hogy ez nem is tyúk, hanem ölbeli eb.

Ennek az öreg, méltóságteljes hölgynek a megpillantása mélyen megnyugtatott és vidámmá tett. Világos szinű selyemkendőbe volt burkolva és széles puha szalmakalapja volt, melynek karimája jobbról-balról egész a válláig volt lehajtva. A halántékairól hófehér hajgyűrűcskék hullottak le a vállára és ezek közül mosolygott elő egy édesen fonnyadt finom, gyöngéd arc, messze minden világtól, tele gyermekesen büszke elmerültséggel élete késői napjának napfényében.

Mikor az úton közelebb jutottunk egymáshoz, megállottam, mélyen meghajoltam és levettem a kalapomat, úgy hogy nagy ívet csinált és megérintette a kavicsot a földön. Az öreg hölgy szintén megállt, kissé erőltetve és lassan a szemére emelt egy fekete keretes szemüveget, amely egy nyélre volt erősítve. Közelebb léptem hozzá, hogy megkönnyítsem a feladatát, amelyet maga elé tűzött és nagy udvariassággal mondtam, hogy az utam a kertje mellett vezetett és hogy bocsánatot kérek, hogy engedelme nélkül beléptem.

Megfontoltan bókolt, néhányszor figyelmesen nézett engem felülről lefelé a szemüvegén át és aztán halkan, finom, törékeny hangon mondta:

– Jó reggelt, jó reggelt.

Ismételtem az üdvözletemet és újra levettem a kalapomat, miközben kissé vissza kellett lépnem, hogy köszöntésem e második alkalomkor ne sikerüljön kevésbbé tiszteletteljesnek.

Az előkelő háziasszony tulajdonképen nem volt elcsodálkozva, alig egy kicsit vonakodott, de egyáltalán nem viselkedett elutasítón. Finom kezével egy furcsa kürt-félét emelt fel, amely egy ezüstláncra erősítve az oldalán függött és amely azokhoz a tülkökhöz volt hasonló, amelyeket a régi monda szerint a germánok ivásra használtak. Gyöngéd keze, mely egy csipkéből való hófehér kézelőből nézett ki, mélyen meghatott engem, szerettem volna ezt a kezet az ajkamhoz vonni, hogy kinyilvánítsam a tiszteletemet ez iránt a kedves, hervadt alak iránt, amely sok-sok év meleg alkonyfényében élt.