Part 7

Ekkor elfordultam. Most a szememre teszed a kezedet, Aszja, és segíts nekem, hogy végre enyhüljön a szemem égése. De az erőmnek vége volt.

Kis idő mulva már egymás mellett ültünk egy padon. A szomszédom túlbuzgó szavakkal mentegetőzött, mintha ő lett volna, aki megindított engem, de nekem szenvedő és éber figyelmemben, melyet sohasem tudok kikapcsolni és amely fölemészt, úgy tűnt fel, hogy fájdalmam kitörése által a pap biztosabbá és elfogulatlanabbá lett, sőt mintha csalódást mutatott volna. Ettől, úgy éreztem, gyógyult a szivem, mint valami hatalmas parancsolattól és megértettem, hogy aki a szenvedéseit szenvedi, sohasem lehet egyúttal hordozója az erőnek is, amely gyógyít.

– Ne tégy engem hibássá, – mondtam a halott leánynak. – Tégy engem örvendezővé.

A szomszédom óvatosan újra kezdte:

– Talán nem tünök fel maga előtt kotnyelesnek, vagy tolakodónak, ha arra kérem, beszéljen nekem a halott leányról.

– Soha, – feleltem én.

Ijedten nézett rám, mintha megint más emberré lettem volna.

– Jól van hát, – mondta ő habozva. – Hát hallgasson meg, ahogy akar, de mégis szeretném, ha megértene. Hisz maga csodákban?

– Mit nevez csodának? Úgy kérdez, mint egy kis fiú. Vagy hisz az ember, vagy nem hisz. Ha hisz, akkor nincs, ami számára lehetetlen olyan értelemben, ahogy az emberek lehetségesről és lehetetlenről beszélnek. Hinni annyit jelent, mint semmire sem becsülni azt, ami a jelenségek és tények mulandó világában önkényes és véletlen. A hit világa együgyű és csodálatos, mint minden boldogság.

Fölálltam és kezemet nyújtottam neki búcsúzóul.

– Maradjon még, – kért ő. – Hiszen éreznie kell, hogy mi indít kérésemre. Szorongat, furdal, dolgozik bennem, úgy érzem, mintha ez a mai nap valami megnevezhetetlent hozna a számomra. Hallgassa meg hát, amit hallania kell: én biztosan hiszek, de mondja meg nekem azt az egyet, amit kutatok, kínos buzgósággal, mint a borús levegőt, hogy az esőcseppek lehulljanak és az ég kitisztuljon. Mit tudott ez a halott leány? Mit tud maga? Alig tudok magam is tisztába jönni azzal, amit itt kérdeznem kell.

– Így van. Ön nem tudja, mit mond és legkevésbbé tudja, amit hall. Az a szó, amelyet a sírnál mondott, több és nagyobb, mint amennyit egy egész eleven ifjúság szellemi munkája föl tud mérni. Ez volt az a szó, amellyel a halott leány egykor belépett az életembe. Azt igérte nekem, hogy velem marad akkor is, amikor meghalt. Ez a titka annak a megindultságnak, melynek ön tanuja volt. Az ön mondásán túl újra felfogtam a kinyilatkoztatás értelmét és a halál köpenye lehullott a nyugvó alakról. Én tudom, hogy ő él, mert a lénye már nem volt más, mint az a világosság, amely belevilágít az emberi sötétségbe ma és holnap és örökké.

A szomszédom elhallgatott, úgyszintén én is és magába merült. Mintha nem is vette volna észre, hogy tovább mentem, talán még jól is esett neki, hogy most egyedül hagytam önmaga felé vezető útján, azon az egyetlen úton, amelyen menni tudunk, ha igazi közösséget akarunk találni az emberekkel.

MÁSODIK FEJEZET. A TENGER.

Aszja halála után nem tudtam már elviselni az országúton folyó életemet, úgy éreztem, mintha lépésről-lépésre egy terhet hordanék magammal, amely súlyosan nehezedik rám. Emellett nem éreztem sem gyászt, sem fájdalmat, csak elhagyatottságot és napjaim olyan egykedvűségben teltek, amely nyomasztani kezdett. Azt gondoltam magamban, hogy nem tudok igazán szomorú lenni. Aztán azt hittem, hogy ennek az embernek az elvesztése örökre lerombolt valamit bennem, a nyughatatlanságom rettenetes volt és az álmomban is üldözött, amely nem volt többé mély és sötét, mint azelőtt, hanem tele volt ködös fénnyel és elmerülés nélkül való volt. Időnkint olyan bensőséges tárgytalan szomorúságot szenvedtem benne, hogy a zokogásom fölébresztett és ébredésemkor dühösen igyekeztem megragadni egy alakot, amelyet nem láttam. Nagy nehezen tértem magamhoz és ekkor bántam, hogy ezt a szomorúságot elvesztettem, amely az álomra való visszaemlékezésben úgy tűnt fel előttem, mint egy nem földi gazdagság.

A madaraknak, a virágoknak, a fáknak gyakran mondtam: rég ismerlek már titeket mind. Az embereket kerültem; ha vándorlásom közben valamelyik hozzám csatlakozott, akkor elűztem hallgatagságommal, mert miután nem tudtam mindent elmondani, nem mondtam el semmit. Csak egy leányra emlékszem még ebből az időből. Vele is csak pár szót váltottam ugyan, de nem tudom őt elfelejteni és valahányszor rágondolok, úgy érzem, mintha azon a napon önmagamnak és neki fontos vallomásokat tettem volna, melyek megnyugtattak. Ennek az élménynek a képei és alakjai sajátságosképen vésődtek belém, mint egy búcsú; ha visszagondolok rájuk, akkor fölmérem rajtuk lelkem állapotát, amely vonatkozás nélkül fölvette, ami kínálkozott neki, de világosan, jelképszerűen, idegen tükör módjára.

A tavasz egy forró napja volt, amely már átment a nyárba és az utam egy elhagyott mocsaras tájékra vitt, ahol egész délelőtt nem találkoztam senkivel. Mikor egy folyó fűz és égerfákkal benőtt partját elértem, levetettem magamat a fűbe, amely a nedves földből oly magasra nőtt ki, hogy engem mint valami zöld folyam vett magába. Oly csönd volt, hogy a forró déli levegőben hallani lehetett a szitakötők szárnyait és a lomhán elvonuló víz titokzatos hangjait. A nádiverebek lármáztak a sásban, egy közeli mocsár-mélyedésben, melyben a holt víz átcsillogott a magas füvek közül. Az országút forró kín-szalagjára gondoltam, mint valami kiállott fájdalmas betegségre, letöröltem nedves homlokomat és mélyet lélekzettem.

A szelíd szél ingatta fejem fölött a fűszálakat, amelyek hintáztak a levegőben. Egy méh vonult arra, búsan zümmögött és leereszkedett egy virág kelyhének a szélén, amely meghajolt vele együtt. A kis állatka behuzódott a virág színes derültségébe, a sugárzó naptemplomba, melynek tiszta csarnokában egymást kereste és találkozott az élet. Lassan vándorolt egy felhő az égen, fénylett, kisebb lett, eloszlott a kékségben. Mikor az égerfák csúcsait szélfuvalom érintette, egy időre szorgos buzgóság támadt a levelek közt, ezüstös folyam árasztotta el őket, mely csábította és boldog fogságba ejtette a szemeket. Az illatok, melyek az átmelegedett vízből és a partok nedves talajából áradtak, elálmosították az embert és különös emlékeket hoztak magukkal a gyermekkor napjaiból, melyek egyszerre voltak jelenlevők és elfeledettek, mint egy álmoktól elfogult tekintet.

Hagytam múlni az órákat, mintha egész életemben csak rájuk vártam volna. Mikor a nap kegyelemadta pályája túlment legmagasabb pontján, tompa fakopogást hallottam és a víz olyan csobogását, amely nem származhatott a sodrától. Fölemeltem a fejemet és a folyó ezüst-lécén egy csónakot láttam lefelé ereszkedni, amelyben egy leány ült, aki durva evezővel evezett és a part felé tartott, ahol én feküdtem. Néztem fénytől körülfolyt alakját, ifjú tagjait, melyeket a hiányos és szegényes nyári ruha alig födött el, nedves haját, amely hanyag kontyban csüngött barna nyakán. Sajátságos színtelen szőke haj volt, mintha a nap és az eső elvették volna a fényét és mégis volt rajta valami matt csillogás. Közvetlenül nyugvóhelyem mellett láttam egy deszkahidacskát a mocsárban, amely korhadt cölöpökön kissé belenyúlt a folyóba a sás között.

Mikor a lány a deszkákhoz közelítette a csónakot, megpillantott engem és nagy, túlságosan világos szemével mereven és ijedten nézett rám. Kék szemének ebben a világos színében volt valami állatszerűen üres és elidegenítő, úgy lobogott az arc fénytelen barnasága fölött, mint valami merész érinthetetlenségű kísérteties életjel. A víz sodra lassankint megfordította a csónakot, a leány a kezével erősen megfogta az egyik cölöpöt, kissé meghajolva, előre hajolt és rám bámult, amíg az arcom kifejezése tanácstalan mosolyt nem csalt a vonásaira.

– Mért fekszel ott? Honnan jösz? – kérdezte csöndesen, mély alt hangon.

Habozott, hogy megerősítse-e a csónakot és rálépjen-e a hídra, talán azért, mert én nem válaszoltam azonnal. Végre félig fölemelkedtem a nehéz arany nap-köpeny terhe alatt, amely sokáig feküdt tagjaimon és gondolataimon és ezt mondtam:

– Nyugszom és nézem a napfényt, a növényeket, az eget és most téged is.

Könnyed zavarral nézett le rám, úgylátszik érezte, hogy velem nem lehet olyan módon beszélni, mint környékének és hazájának embereivel. Szerény büszkeséggel elleplezte az idegentől való félelmét, és úgy tűnt fel, mintha szeretne helytállni és titkos gondja, félelem nélkül, megható volt, tele gyermeki higgadtsággal.

– Fáradt vagy, vagy talán éhes, már rég útban vagy…

A szeme figyelmesen vizsgált engem, de a kutatása nem volt sértő. Az érzékei másforma ismertető jeleket kerestek, mint amilyeneket az emberek szoktak, akik halott közösségben élnek a városokban. Óvatosan, okosan és derülten jártak rajtam szemének világos fényei, tele barátságos kíváncsisággal és megértésre készen.

Szegénységének méltósága mélyen megindított. Úgy tűnt fel nekem, mintha az alakja ép oly közvetlenül származna ebből a tájékból, mint egy növény a mező talajából. A nap forrósága mindent összeszőtt számomra az élet egyetlen szőnyegévé, amelyben az egyik dolog ép annyit ért, mint a másik, növények és szél, leány és cserjék. Erőt vettem magamon, fölemelkedtem és egy lépést tettem a hidacska felé.

– Gyere át hozzám, – mondtam, – majd segítek neked.

Nem felelt, egyenesen és nyugodtan rám nézett, eleresztette a cölöpöt anélkül, hogy megmozdult volna, úgy hogy a folyó lassan elsodorta a csónakot a hídtól. Láttam az égre rajzolódó alakját, mozdulatlanul és mégis csöndes vándorlásban, mint az előbb a felhő a kék égen. Így távolodott tőlem egyre jobban, de úgy mosolygott rám, mintha felém jönne.

– Gyere hát vissza, – mondtam és visszaléptem a hidacskáról. Amint látta, hogy megint leheveredem régi helyemre a fűbe, és hogy a bosszúság semmi jele sincs az arcomon, belemerítette az evezőt a vízbe és a csónakot megint a víz sodra ellen fordította, amíg a keze újra elérte a cölöpöt, amely kissé meghajolt, mikor önmagát és a csónakot újra rátámasztotta. A cölöp már fekete volt és olyan réginek látszott, mint a világ. Milyen régóta állhatott már itt a lápos talajban? A sás megingott az alig érezhető légáramban, amely a vízről emelkedett és megint lezuhant az elvonuló ezüstpályán.

– Mit akartál itt csinálni? – kérdeztem.

– A patak torkolatában van a halász-varsa. A halász-varsa… ismételte ijedten. Az juthatott az eszébe, hogy ezzel a szavával elárulta előttem eszközeinek a rejtekhelyét. De miután én sem nem keresgéltem, sem nem feleltem neki, elfogultan nézett a szemembe, mintha aggodalmával megbántott volna.

– Igen – feleltem a tekintetére anélkül, hogy szóltam volna, – van vidám szomorúság is. Te nem tettél nekem semmi rosszat, miért növekszik a bizonytalanságod? Nem akarok többé veled beszélni, mert mindent tudok. Amit azonban nem éltem át, mégis a tulajdonom, olyan, mint a jövő, édes, mint a növények csirái, mint a vér szerelme és mint az éj.

Ekkor a leány, mintha aggasztotta volna a hallgatásom, alig látható mozdulattal eleresztette a cölöpöt, nem mert szólni és lesütötte a szemét, hogy tekintetemnek különös kérdése ne érhesse el. A víz sodra megint megragadta a csónakot, lassan megfordította és hangtalanul vitte magával. Csak akkor emelte föl a kezét, amikor a sásfalak félig elfödték tekintetem elől; félénken intett a zöldbe, a messzeségbe.

Előbb egyenkint, aztán közösen újra megszólaltak a nádiverebek hangjai és egy sötétkék szárnyú szitakötő ereszkedett le közvetlen mellettem egy nádszálra. Mikor a nap mind alább szállt, hűvösebb légáramlat jött a víz felől. A napfény köröskörül minden levélen, a füves talajon és messze az erdő szélén azt a frisseség nélküli aranycsillogást kapta, amely a délutánokat olyan tisztákká és különösekké teszi csöndességükben. A halak elkezdtek ugrándozni, kicsiny, fehérszárnyú rovarok sűrű raja játszott a holt virág fölött a tiszta levegőben és ezerféleképen látta magát élete világának tükrében: síma, sötét mélység az ég képével, bölcső és sír…

Így merül föl néha az emlékezetemben ez az óra, amely ezeknek a napoknak és éjjeleknek az órái között sajátságosan elkülönböztetve és különálló világossággal maradt vissza bennem. Búcsuzássá és kinyilatkoztatássá vált bennem s a válás és megújulás között áll, jövendőmondó életkép.

Csak a gondolataink teszik a lelket szellemmé, de néha úgy tűnik fel, mintha bennünk gondolkodnék valami, nélkülünk, nézőivé leszünk önmagunknak, önmagunk mellett haladunk és engedjük, hogy mellettünk történjék és fölöttünk múljon el, amiben nem vagyunk részesek és ami mégis mi vagyunk. Akkor aztán mintha valami ősrégi hagyomány ébredne bennünk szelíd türelmetlenségre, később érezzük, hogy örökösök vagyunk, akik a részükkel gazdálkodnak, holott föl sem ismerik.

Lehet, hogy azért, mert napközben pihentem, a leszálló alkonyatkor nem éreztem fáradtságot és keresztülmentem egy falun, ahol nem beszéltem senkivel, a beálló éjszakába. Felhők képződtek az égen, melyek úgy vonultak föl a napnyugta tűzhelyéből, mint valami vörösesbarna, finom füst és elfátyolozták a föltünedező csillagokat. Ezek és a hold keskeny sarlója mintha ez alatt a szálló fátyolszövet alatt siettek volna el, messze és gyorsan, de csöndesen, mint minden, ami nem a föld talajából származik. Átláttam és néztem a csillagok vándorlását. Csöndesen állanak és mintha mégis vonulnának, gondoltam magamban, de emögött a bizonyosság mögött van egy másik, az, hogy vándorolnak, magasan a világegyetemben, ámbár nekünk úgy tűnik fel, mintha egy helyben állanának. Amit csupán az érzékeinkkel veszünk észre, az lehet helyes vagy nem helyes, de az igazságot nem lehet az érzékek világa által fölismerni, csak a szellemmé vált lélek él olyan régiókban, amelyekben van igazság. Ez a cél. Hogy azonban megyek-e, vagy pihenek, maradok vagy tovább sodródom, ki tudja ezt közületek? Én nem tudom. Nyugodj békén, aludj jól, Aszja, te eleven életednek boldog nyughatatlanságában örökké szeretett, mélyen bennem és minden szeretetben.

Olyan sötét lett, hogy alig ismertem már meg az utat, pedig az ember szeme hamar hozzászokik a sötétséghez, ha lassan, mintegy belülről nyílnak meg annak beálltával. Sűrű bükkerdő következett, melynek oszlopszerűen síma törzsei úgy hordták fekete éji levélfödelüket, mint valami dóm ívét. Egy tisztáson bagoly-hangokat hallottam, az éjjel egyszerre kedves lett nekem és titkokkal teli. Sajátságos illat, amely egyszerre nyugtalanított és kitágította a mellemet, vált észrevehetővé. Ismertem ezt a lehelletet, de mindig elsiklott gondolataim elől, úgy hogy nem tudtam annyira összeszedni magamat, hogy megvizsgáljam. A nyugtalanságom azonban nőtt, lassabban mentem, az erdő megritkult és az út enyhén hegynek vezetett, homokosan, kopár területen át.

Mikor a magaslatot elértem, megint csillagokat láttam, hűvös, egyenletes szél járt, sajátságos fojtott zúgást hallottam, mintha a szél fenyvek csúcsai fölött húzódnék. Előttem egy halvány, nagy fény derengett, mint az áttetsző köd és úgy éreztem, mintha egy sorompó elé kerültem volna, mintha azonban egyúttal a látott dolgok elsiklanának előlem, úgy hogy elvesztettem a szemléletem fölötti uralmat és halk szédülés fogott el. Ekkor hirtelen fölismertem, hogy mi van előttem és nagyon megijedtem, egy útszéli fácskához támolyogtam és hangosan felkiáltottam:

– A tenger!

Itt feküdt előttem, fölötte az éjjel hatalmas dómja. Szabadsággal és fölmagasztosulással tele borzongás fogott el, mint valami szél, boldogságom olyan nagy volt, hogy reszkettem tőle, de egyúttal viharosan megragadott valami töprengő vágy és megnevezhetetlen elégedetlenség. Sohase voltam kisebb és szegényebb, sohasem voltam annyira méltatlan a szerencsére, amely bennem és előttem kitárult, mintha a tenger volna az élet legmegfoghatatlanabb és egyúttal leginkább epedett dolga. Így támaszkodtam az útszéli fához a sötétségben és láttam a szürke tengert élni és fénytelenül világítani. Behunytam a szememet, mintha a lélek áramlásán sodródnék, önmagamból származva, a messzeségbe. Mélyen a tenger komor boltozata mögött, világok messzeségében tarka partok kell hogy lángoljanak, ragyogva a haragos keleti napban, forrón és csodálatosan.

A sötét, nedves levegő megint magához vont, mikor a szememet kinyitottam, úgy éreztem, mintha látnám. A közeli fövenyes part világosabb szegélye balról széles, szabad ívben vonult el, melynek távoli végén az erdő egész a vízig húzódott le és ott derengett fekete falban az egyedüli fényecske, olyan pirosan, mint valami színfolt, sajátságos homályosan és élettelenül a parti éj ezüstös szürkületében.

Ha az ember hetekig járta a tengert és végre meglátja a horizonton a part merev, szürkeszinű szegélyét, akkor nincs kevésbbé megindulva, mint mikor váratlanul kitárulnak előttünk a tenger eleven víztömegei. A derengése gyakran olyan a messzeségben, hogy az ég egy szegélye, egy folyam vagy egy felhőpad is lehet, aszerint, hogy milyen a levegő. Sajátságos, izgató erőkkel teli látvány ez, változás megy végbe rajtunk, amely leírhatatlan és semmi más érzéshez nem hasonlítható, titokban elvesztjük a régi, együgyű földi biztonságot, amely a lelkünket bilincsbe kötötte. Kegyes egyszerűségében mutatkozik most előttünk a föld, a csillagunk, egy rövid pillanatra az ég, föld és tenger hármasságában. Mint egy teher, mint egy csúf, poros utazóruha sülyed el előttünk az ezernyi apró napi gond, a testünk fölemelkedik az alig érintett talajról és megtudjuk, milyen ünnepélyes dolog embernek lenni.

Így álltam sokáig és tünődtem, míg a vörös fény a messze erdőszélen újra létének rabságába ejtett és anélkül, hogy tudtam volna, utána mentem csöndes hívásának. Megint föl kellett kissé kapaszkodni a tenger hajlásán, hogy szilárdabb terepet érjek, mert a homokban való járás elfárasztott. Egy krumpliföld szélén keskeny gyalogút vezetett el; a töltés magasságában, a gerincén mentem, tenger és szárazföld között. Mint egy hatalmas nyugvó ezüstsarló vonult az öböl íve világosabb szinű tengerzajlásával, erősebben és elevenebben világított, mint az ég és tenger. Balfelől titokzatos homályban nyugodott a tájék és nyárias esti nedvességtől illatozott. Egy rozsföldhöz értem, melynek szárai ritkásan állottak, de az éjjeli világításban ez az ezüstös eleven szőnyeg boldogítóan dús volt. Kezemmel megsimogattam a kalászokat, titokzatosan suttogtak és érintésük által csodás hálával töltötték el a véremet.

Előttem nőtt az erdő, lassan közeledtem hozzá és most a vörös fénypont mintha hol kialudt volna, hol újra fölvillant volna, aszerint, amint a fák ágai és a bokrok elfödték a szemem elől. Egy durva szögezett lécekből álló korhadt kertkerítéshez értem, réseit bokrok nőtték be, melyek itt-ott lazán csüngtek le a lécekről. Olyan sötét volt a bokorsövény mögött, hogy semmit sem ismertem meg és csöndes volt, mint valami temetőben. Ezek itt mogyoróbokrok lehetnek, itt bodza illatozott – vagy jázmin volt? A nehéz, hűvös illathullámok mint felhők lebegtek a kert mélyének árnyai fölött és mintha csak az én mozdulataim elegyítették volna őket össze az éji levegőben. Hang nem emelkedett, csak a vörös fénypont izzott még mindig a közeledő távolban, most magasabban, mint azelőtt és időnkint láttam egy juharfa ágait csipkés leveleikkel a nyitott ablak négyszögletes megvilágított háttere előtt, amelyből a fény jött.

A ház közelében megszüntek a bokrok, úgy hogy a fák alatt szabadabb tér keletkezett, talán széles út vagy gyepágy. Észrevettem egy keskeny fapadot, amely egy öreg fa törzse köré volt állítva. Azt határoztam, itt fogok megpihenni és megvizsgálom, van-e emberi lény a kis ház környékén, amelynek világossága engemet idehívott és melynek négyszögletes kapuja, mint egy rózsaszínű függöny, halotti csöndben lebegett az éjszakában.

Erősebben a kezembe fogtam a botomat és habozva mentem a pad felé. Minden pillanatban kiugorhatott a ház mögül egy kutya s ez fáradságos foglalkozást adott volna, melyet már ismertem. Tapasztalatból tudtam, hogy ilyen esetekben nem szabad elszaladni, hanem helyt kell állni és csak rövid, nyugodt szembeszállás után, lassan, lépésről-lépésre kell, hátrafelé menve, a kerítés felé visszavonulni. Egyszer egy udvaron a pusztaságban, szurokfekete esős éjszakában több mint egy álló órán át álltam szemben egy nagy kutyával, amely megállított és amelyből nem láttam semmit, csak a szemét. Egyikünk se mozdult, úgy voltunk, mint két szobor az elveszett világ sötétjében és mindegyikünk várt a másik első mozdulatára. Az állat és én, mind a ketten tudtuk, hogy az életünkről van szó, ez a bizonyosság öntudatunkban borzalmasan magányos és egyetlen gyilkos gondolattá sűrűsödött bennünk. Olyan mozdulatokkal, melyek lassúak voltak, mint az óra mutatója, sikerült a késemet a kezembe kapni és a karomat messze magam mögé kinyujtani, amihez több mint egy órai időre volt szükségem. Azzal az őrülettel, kétségbeeséssel és halálfélelemmel, amely olyan volt, mint egy hosszú, lélekzetvétel nélküli meghalás, hirtelen odadöftem a kést a két izzó szem közé. A helyzetnek véget kellett vetni, így vagy úgy. És a kezem szerencsés volt, a kutya hörgött, kaparva meghempergett és elcsöndesedett. De én is a földre roskadtam és csak mikor a reggel derengett, tudtam összeszedni annyi erőt, hogy elvonszoljam magamat egy erdőig, amelyben aztán sokáig aludtam.

Itt azonban a jávorfák alatt csend volt, csak az emlékezés hajszolta szellememet egy darabig maga előtt, mintha üldözné annak a leszúrt kutyának a kísértete egy hasonló sötét éjszakában, mint amilyen a halál éjszakája volt. Vigasztalj engem a sötét elveszettségben, te fény, mondottam magamban, bizton lélekzik valami ember a közeledben, egy férfi, egy nő, talán egy gyermek, amely elaludt az égő lámpa fényében. Hallgatóztam fölfelé s ekkor egymástól rövid időköznyire hallottam azt a halkan zizegő susogást, amely olvasásközben támad, mikor az ember a lapokat forgatja. Ez jó jel volt számomra. Az olyan emberek, akik éjjel mások szellemével társalkodnak, rokonok az én szellememmel, aki könyvet olvas, az már az én testvérem.

Ekkor hangosan kérdeztem az ablak felé:

– Miféle könyvet olvasol?

– Égszakadás, földindulás, – felelt egy leányhang, mintha segítségért kiáltana. – Ki van ott?

– Olyan ember mint te, aki a világot járja be, úgy mint a te szellemed a könyvet.

– De hát hol rejtőzöl? A hangod úgy hangzik, mintha a mennyezetről jönne.

– A kertben vagyok, a jávorfák alatt.

– Különös…

– Beszélj a könyvről, amelyben olvasol.

– Hát még mit nem? Talán elmondjam az egész tartalmát? Nem sok örömet szerezne neked, mert te jobb utakon jársz, mint én, kinn a nyári éjen át, a part felé… Ezt a könyvet ellenben Mimsey néni adta, hát gondolhatod, hogy milyen.

– Nincs más könyved?

– Mondd meg előbb, ki vagy.

– Olyasvalaki vagyok, aki nem olvassa Mimsey néni könyveit.

– Hát akkor te vagy Eberhard bácsi?

– Eszemben sincs.

– Ah… pedig el akart jönni.

– Hát mindig éjjel jön?

– Nem is ismerem még. Diák. Talán éjszaka jön és úgy megijeszt, mint te az előbb. Mondd meg most, ki vagy, mert különben abban kell hagynom a beszélgetést. Itt fekszem az ágyban, még ing sincs rajtam és beszélek egy idegen emberrel. Hála Istennek, Mimsey néni a ház másik oldalán alszik a verebek miatt, amelyek itt az örökzöldben fészkelnek.

– Akkor hát átmegyek ő hozzá.

– Akkor aztán sok mindenféle történhetik veled. Azonfölül nagyot is hall, van neki egy fültrombitája, amely az éjjeli asztalkáján fekszik.

– Itt maradjak hát?

– Mondd meg előbb, ki vagy.

– Jól van, megmondom, de igérd meg, hogy ha elismersz engem, miután bemutatkoztam, lejössz hozzám.

– Mi jut az eszedbe, sohase fogok lemenni.

– Várd meg, amit mondok. Ha megmondtam a magamét és akkor se jössz le, akkor már én sem kívánkozom utánad és megyek az utamra.

– Milyen udvariatlan vagy.

– Udvariatlan?

– Természetesen. Mióta megy egy hölgy előbb a férfihoz? Nem jöhetnél te föl hozzám?

Most egy darabig csönd volt.

– Hát lehet az? – kérdeztem én végül. Ilyen nyomorúságosan kieshetik az ember a szerepéből. Micsoda ostoba kérdés volt ez! A hang sietség nélkül felelt: