Part 6

Gyakran, mikor a kora reggeli levegő körüllengett az utcán, rámjött a vágy, elhagyni a várost. Időnkint el is menekültem házfalai közül, de környékük sivársága nem elégített ki, hanem elszomorított. Egyszer hallottam egy pacsirtát a telkek és városi kertek fölött és megremegtem a hangjától, amely lenyügözött engem. Az éneke meggyőzőbb és édesebb volt, mint amilyennek valaha is hallottam odakinn a mezők szabadságában és én megértettem, hogy a vigasztalását nem keresni kell mint valami örömöt, hanem hogy mint valami kegyelem kell hogy a sötétségünkbe hulljon. És egyszerre egészen új értelemben értettem meg a szót: aki a lelkét megtartani igyekszik, annak el kell vesztenie.

Hallgattam a madárdalt és megfeledkeztem a városról és bekerített voltáról. Most odakinn virít a tavasz az erdők és mezők fölött – gondoltam – a növények csiráznak és az ágak kizöldülnek a szélben. Szeretnék a nedves szántóföldön járni és magvakat hinteni a feltört földbe, szeretném a vetést könnyeimmel megöntözni és a sötét talajon letérdelni és imádkozni az Atya Istenhez. Az imám nem volna sem panasz, sem kérés, kimondhatatlan hála volna, hála és engedelmesség, mint a virágzás, amely körülem leng és fölém kerekedik. Nem volna szabad, hogy szavak szorongassák a lelket, amely áthatna és megvilágosítana engem, oh tavasz, oh Atya, oh szeretet!

Ezek voltak rövid földi ifjúságom ama napjai, órái és látomásai, amikor Aszja meghalt. Az éjszakán kívül, amelyben búcsut vett tőlem, alig van valami más az emlékemben, történt, és emlékezetemben nem tudom külső bizonyosságok keretébe szorítani ezt az élményt. Az évét is úgy kellene kiszámítanom, amint hogy az életkoromat sem tudom többé, mert az élet parttalan tengerén való továbbsodródás évei jöttek rám.

Mint ahogy valaki, aki egyenes tekintettel néz a napba, nem tudja rajta megállapítani, mely órája van a nappalnak, ép úgy vannak olyan eseményei is létünknek, melyeknek hatása olyan erős, hogy nem vagyunk képesek megállapítani tükrözésüket a körülöttünk levő felismerhető dolgokon. Úgy állnak életünkben, mint a csillagok az égen, vagy mint a sírdombok a mezőkön.

A föld elveszti barátságos, nyugodt alakját, mikor az eke föltépi a vetés számára és a vándormadarak, mintha új szemük támadt volna, nem látnak semmi többet, mint egy messze célt, ha elérkezett hazatérésük órája. Az ilyen vakság azonban valóság szerint létünk fontos állapota, amelyben olyan útra kerülünk, amely az eleven létre és látásra vezeti a lelket ép úgy, mint a szellemet, amelyet nem csupán a gondolat maga vezet, hanem az a hatalom, amely a gondolatot is akarni látszik.

Ennek a hatalomnak keressük valamennyien az alakját és nevét, mozgásunknak ez az értelme. Vannak pillanatok, amikor tudjuk ezt a hatalmat. Ezekről azonban hallgat minden száj. Ebben a hallgatásban azonban emlékezés, intelem, kijelentés és megváltó boldogság rejlik.

Évek és évek múltak el Aszja halálos éjjele óta; szivem szántóföldjében most feltört és kivirított ezeknek az óráknak vetése. Ne kérdezzetek erről vagy arról, mert amiket ezeken a lapokon elmondok, azok nem a magvak, ahogyan egykor belém estek, hanem a mezők az élet déli napfényében.

Mikor egy nyugtalan nap után, amely szórakozottá tett és megkínzott, este Aszjához jöttem, ő nyugodtan ült az ágyán és rámfüggesztette a tekintetét, mintha gondban lenne miattam. Olyan világosan éreztem arcvonásainak kifejezését, mintha ezt mondta volna: Isten veled.

Együttlétünk tehát a búcsúzás jegyében állott és én nem tudtam uralkodni magamon, ámbár külsőleg nyugodtnak és türelmesnek mutatkozhattam. Azoknak a kis kedveskedő megtévesztéseknek azonban, amelyekkel a legtöbb ember megnyugtatni és vigasztalni reméli magát, a mi érintkezésünkben nem volt semmi értelme és nem is sikerült nekem, mert Aszja lelke olyan félrevezethetetlen volt, mint amilyenek csak az őszinte emberek tudnak lenni. Sohase nyúlt kicsinyes eszközökhöz és elutasított minden kiméletet az igazság kedvéért.

Az anyja még egy darabig velünk maradt és én beszélgettem vele erről-arról, de anélkül, hogy a gondolataim a szavaimnál lettek volna, és én megoszlott magatartásban voltam vele szemben. Szerettem volna, ha magunkra hagy, de félénk vágy is volt bennem, hogy vajha velünk maradna. Ő nem mert velem Aszja jelenlétében arról beszélni, ami a szívén feküdt, titkos célzásainak pedig, hogy adjak neki alkalmat négyszemközti megbeszélésre, nem engedelmeskedtem. Ezen a napon beszéde volt az orvossal és ha nem sejtette is, milyen közel van leányának a halála, mégis tele volt azzal az ingadozó aggodalommal, amelyen keresztül mennek az olyan szívek, melyek készségesen megtévesztetik magukat abban, amit remélnek és amelyeknek nincs elég lelkierejük a fenyegető baj elviselésére. Hozzájárult még, hogy Aszja, minden színlelés nélkül, bizakodóbbnak és elevenebbnek mutatta magát az utóbbi időben, mint azelőtt, különösen olyan dolgokban, melyek a külső életre vonatkoznak és a külvilág eseményeiben való részvétel dolgában. Mélyen meghatott engem, hogy ő is alája volt vetve annak a sajátságos ösztönnek, amelyen a betegségtől megszállottak oly gyakran keresztülmennek, ámbár a reménykedő derültség, amelyet mutatott, nem vetett semmiféle világosságot lelke útjára, amely egész más fényben állott, hanem bizonyos értelemben a magát megkönnyebbültnek érző test önálló fellélekzését jelentette.

Mezei virágokat rendezett el egy kis edényben és időnkint futó mosollyal mosolygott ránk. A gondolatai mintha a mezőkön lettek volna, ahol virágok nőttek, amelyeket a keze mozgatott. Gyász nélküli elgondolkozással nézte a szines virágszirmokat, mintegy habozó fontolgatással, mint ahogy egyáltalában a hajlama a természet minden szép alkotása iránt vonatkozással teljes volt ugyan, de nem túláradó.

Egyszer halkan mondta nekem, az anyjával folytatott beszélgetésem közben:

– Ne menj el.

Csakhamar aztán elaludt. Azon láttam ezt, hogy a virágok leestek a földre. Az anyja pihenni tért a kamrájába és arra kért engem, ébresszem fel, ha Aszja rosszabbul találna lenni, de ő azt nem hiszi, mert hisz most nyugodtan alszik. Még belenézett egy pillanatra Aszja arcába és nekem az volt a kívánságom, hogy szerettem volna ezt az arcot elfödni. Egy gyertyát is tett a lámpa mellé és egy csaknem gyöngéd tekintettel és kézszorítással egyedül hagyott engem a fonott székemben.

Aszja még sohase kért, hogy maradjak, menjek vagy jöjjek. Az ő szavára gondoltam és hallottam, amint az udvar és a ház elcsöndesedik, mialatt én a fáradtságom ellen harcoltam, amely most sokszor erőt vett rajtam, mert külső életemet elhanyagoltam és kevés táplálékkal éltem. Tudom, hogy csaknem szeretet nélküli félelem mély, sajátságos érzése volt bennem, amilyen csaknem mindig rám jött, mikor arra került a sor, hogy helyt álljak magamért. Gondolkoztam ezen és úgy tűnt fel nekem, hogy azok, akik felelősségteljes cselekvések előtt, amelyek újak a számukra, önbizalmat és gondolkodás nélküli bátorságot árulnak el, rendszerint nem is állják meg a helyüket. Akiben azonban megvan az erő, hogy nehéz helyzetben megálljon, abban megvan az előresejtés is a feladatokról, melyeket meg kell oldania. Ezért tünnek fel a valóban érzők néha olyan hidegnek és szívtelennek, ha gyors részvétről és sietős segítségről van szó. Aki készségesen és megfontolatlanul tolakszik egy tetthez, amely fontosnak számít, rendszerint kevesebb bizalmat talál, mint az, akit úgy hívnak oda és azok között, akiket a mások akarata kiválaszt, valószínűleg az lesz a legerősebb, aki legtovább húzódozott.

A gondolataim ily módon nyugtalan lankadtságban járták be ezt meg azt, éreztem közeledni az álmot és akaratnélküli szándékkal küzdöttem jóltevő homálya ellen. Egy tekintetet vetettem a gyertyára, hogy meggyőződjek róla, nem történik-e baj, ha végig talál égni és mi nem figyelünk rá. Az ágy melletti asztalkán egy piroskötésű könyv és egy darab kenyér volt, amelyről Aszja keze egy darabkát letört. Fent az ablakon sárgás fény volt felismerhető, amely az utcai lámpától származott és amelyben a függöny mintája szürkén és árnyszerűen volt látható, két fényforrás körzetében, mert a gyertya csak homályosan és libegve égett.

Ezt gondoltam: ha beáll a reggeli szürkület, akkor mint már oly gyakran, megfordítom a párnát és úgy teszem rá Aszja könnyű fejét, ő pedig rám fog mosolyogni és az ő mosolyával és búcsuszavával fogok az üres utcákon átmenni, hallani fogom a rigókat a kertekben és érezni fogom homlokomon a tavasz nedves reggeli levegőjét. Így volt ez gyakran, így lesz ezúttal is, mert hiszen hogy közeledhetnék a halál, az igazán megfoghatatlan és döntő halál, hogy elválasszon minket?

Ezen a bizodalmon túl azonban sötét mindenhatósággal rám jött a szeretet nagy aggodalmának árnya, úgy hogy reszkető kezemet az arcom elé csaptam és azt hittem, elsülyedek az éj és kínszenvedés mélységébe. Éreztem, mennyire mindenekfölött szeretem Aszját, levettem a kezemet forró szememről és rémült sejtéstől lenyügözve néztem megint rá. Megpillantottam félig elfordult arcát és borzadás és fájdalom rázott meg könyörtelen hatalommal. Megint el kellett fordulnom, hogy ne kiáltsak hangosan hozzá. Ez a gyermekfej Isten egész jóságában olyan földöntúli szépségű volt, amilyen szépséget csak a szeretet lényege tud nyujtani, el nem homályosodva sem sóvárgástól, sem önfejűségtől, hasonlíthatatlan sérthetőséggel és készen elviselni mindent, amivel az idegenség fenyeget. A föld terhe azonban glóriává lett ezen a homlokon és a vonások gyermetegsége a szeretet olyan szabad bölcseségévé, hogy a szánalom, melyet belőlem kiváltott, mintegy szent körforgásban vigasztalássá változott. Úgy van-e, – gondoltam magamban és az érzékeim mintegy álomban vesztek el, – hogy a szánalom, amelyet az ártatlanság kelt fel bennünk, mikor a külvilág szeretetlenségétől elüt, hogy ez a szánalom bennünk átváltozik a megváltásunkban való hitté? Vajjon egy tehetetlen tekintet áldása fakad ilyen forrásból és ennek a mindenhatóságnak a kedvéért gyermekekké kell-e lennünk, hogy Isten országát megtaláljuk?

Elaludtam és azt álmodtam, hogy az utcáról egy nagy, sötét kertet látok, melynek mélységében egy hallgatag, halotti csöndbe burkolt ház állott. Az ablakok előtt hatalmas fekete fatörzsek emelkedtek, mint az oszlopok és a fák magas koronái rejtelmes árnyékba burkolták a falakat. De magasan e fölött a nyugalom fölött viharnak kellett lenni, mert e kép halotti elmerültsége dacára láttam, hogy a fák ágai mozognak az ablaktáblák tükrében, úgy lobogtak, mint a zászlók, fekete-zölden a sötét tükrükben. Öntudatomba jutott, hogy ez egy régi, előkelő, elmúlhatatlan világ, itt lakik az emberi család nemes szelleme, itt van a hit a földi dolgok megmaradásában és aki a halálról mer beszélni, azt ünnepélyesen kiutasítják és könnyelműnek tekintik, aki nem tiszteli a fennálló dolgok méltóságát és rombolást terjeszt.

A fatörzsek nagyon közel álltak a házhoz, az ablakból csaknem meg lehetett őket érinteni. Nem tudták már, ki ültette ezeket a fákat. Mint a csönd őrzői emelkedtek és egyúttal hozzátartoztak az erős építmény tiszteletreméltó lényéhez. Az ágak lombzászlói nyugtalanul lobogtak az ablaküvegek tükrében. Kínozott az a kérdés, hogy ki lakik ebben a házban és fájdalmasan jöttem annak tudatára, milyen hasadozott, zilált és poros az utca otthona és milyen békenélküli a keresők szabadsága. Nincs igazunk, gondoltam, azért olyan nehéz. A szeretetünk a világ ellensége és mi békétlenséget hozunk a lelkekre és a kertekre.

Ekkor panaszos hangot hallottam, olyan fájdalomtól remegőt, hogy a szívem felágaskodott tőle. Csak az a lélek, melyet az alvás fegyvertelenné tett az ellenállásra, tud ilyen hatalmas benyomásokat befogadni. Csak az válik ilyen teljesen az érzés varázsának és bánatának rabjává. Nem ébresztett-e fel egyszer valamikor egy hegedű az álmomból és nem úgy voltam-e, mintha a kimondhatatlan jótétemény színes mennyországa omlott volna rám?

– Oh örök szeretet, könyörülj rajtam!

Aszja hangja volt ez.

Nagy ijedséggel egyenesedtem fel és feléje nyújtottam karjaimat, de ezek lehanyatlottak, mert Aszja nem látott engem. Feltérdelt ágyában és nagy szemei tágra voltak nyitva és olyan messzeségbe irányítva, amely elragadta őt tőlem. A keze az ölében hevert, de nem összekulcsolva, hanem élettelenül és csöndesen, mintha örökre megfeledkezett volna róluk és mintha hatáskörükből eltávolodott és elérhetetlen volna, amit a szeme látott. A gyertya tövig égett és Aszja arca az elfödött világításban feküdt, amely mint a holdfény hullott be a szobánkba. Olyan nagy tehetetlenség, olyan teljes kétségbeesés kifejezése volt a vonásaiban, hogy remény nélkül rettentem vissza és hallgatnom kellett.

Ekkor ő remegő és gyönge hangon, mély sóhajtással mondta:

– Nem vagy már nálam? Ah, segíts rajtam! Ki tud rajtam segíteni? Sötét van köröskörül és csakhamar még sötétebb lesz. Oh, kicsiny volt minden, nem birtam, nagyon is gyönge vagyok a kínszenvedésekre és a világosságra.

A kezeibe rejtette arcát és lerogyott a gyöngeségtől anélkül, hogy ügyelni tudott volna arra, hogyan fekszik, mintha halálosan meg volna sebesülve.

– Testvérem, ah testvérem, – hangzott a panasza, – vajjon hol jobb? Én nem az voltam és nem azt tettem, aminek lennem kellett volna és amit tennem kellett volna, a végtelen térben, itt az idegen emberek között. Mindenütt éjszaka van, ki tudja ezt? Hogy érjen véget? Olyan szomorú vagyok, hogy nem tudom elviselni.

A teste remegett, mintha hatalmas lökések rázták volna. Az arca, amely most a kezemben pihent, lüktetett és izzó volt és a haja úgy födte be őt, mint valami fekete köpeny. Életének reszkető, kiégett maradványa mintegy az éjszakába veszve hevert kezeimben, aztán egy rettentő fájdalom, melynek eredete szörnyű volt, fölvetette forró gyermekfejét. Nem látott engem, nedves arca magasra fölvetődött a szegényes világosságba, a homlokát erősen hátravetette és halotti csöndesen küzdött a szegény arc és test kínszenvedése, mintha egy megkötözött és megrontott lélekkel küzdene.

– Örök szeretet, végy magadhoz! Ah, legyenek karjaid, szived, megpillantó szemeid, könnyeid számomra! Ott légy testté, te szeretet, mert én szegény vagyok, mindenkinél szegényebb, olyan gyönge, olyan nyomorult, hogy kiáltanom kell!

Szinte élettelenül térdeltem le az ágyánál, soha életemben nem voltam tehetetlenebb. Érzésemmel és akarásommal újra meg újra karomba ragadtam őt, a mellemre szorítottam és csókoltam az arcát, mintha életemmel kellene betakarni a fájdalmát. De nem tettem meg. A világ minden szörnyüsége, aggodalma és fáradtsága a tagjaimban volt, megmerevedettségemet nem oldotta fel könny, sóhaj nem törte meg a varázslatot.

Mintha Aszja soha életében nem mondott volna nekem más szót, olyan világosan hallottam lelkem fölszaggatott mélyeiből ajkának egy mondását, amelyet hosszú idő előtt az elmerültség egy órájában mondott nekem: «ne feledd el, hogy a szeretethez annál közelebb vagyunk, mennél tehetetlenebbek vagyunk». Ezeknek a szavaknak a szelleme eljutott hozzánk és könyörületességgel tele beburkolt minket egy nagy ragyogásba, mint valami megnevezhetetlen és érzékfölötti bizalomba. Így szólt hozzám: Most már egyedül kell lenned, Aszja, drága testvérem, mint egykor én, mint mindazok, akik igazságban vesznek búcsút a világtól és akik a búcsút egész szívből akarták.

A szenvedés görcse lassankint kiegyenlítődött Aszja vonásaiban, miközben a reggel beszivárgott az ablakon és kissé bevilágította a szobát. Aszja teste nehezebb lett a karjaimban, kínos lélekzéssel nyitotta ki a száját, mintha az enyhülés italát inná. Halk lehellet simogatta a homlokomat, megszólalt és engem hívott: «Testvér». Aztán az arca oldalt hanyatlott, szeme lezárult és ő elszenderült.

* * *

A temető széles, nagy kert volt, melyben az elején ott, ahol a vaskapu vezetett be, a fenyőfák magasan és sűrűen állottak, mint valami erdőben, úgy, hogy árnyékukban alig lehetett a régi sírtáblákat fölfedezni s csak itt-ott emelkedtek alattuk kis borostyánhegyekből bemohosodott kőkeresztek. Ahol a fák alacsonyabbak és az utak jobbra-balra keskenyebbek lettek, rózsákat és jácintbokrokat pillantottam meg, melyek virágjukban állottak, orgona- és galagonyabokrokat, sok helyt bozontos, színes sűrűségekben, melyekből mámorító illat szállott. Tavaszi eső esett, a levelek és virágok csillogtak a nedvességtől és frisseségükből az éneklő madarak hangjai csengettek ki.

Lassankint a fácskák és bokrok is ritkábbak lettek, a kert szemlátomást ritkult, köröskörül a sírköveknek és kereszteknek világosak voltak a színei, bár egyenes sorokban, de össze-vissza és tarkán álltak itt és ha nem hangzott volna felettük a madarak éneke a tavaszi levegőn át, a látásuk sértett volna engem. Így azonban megszentelve álltak a meleg, borús ég alatt, amely a horizonton pirosas fénysávot mutatott, bár még nem volt késő délután, mintegy öt óra körül lehetett.

Az anya mellett mentem a kocsi mögött. Stevenhagen cipésznek kissé fáradságos lehetett utánunk jönni, ámbár a kis menet lassan mozgott előre. Az öreg mesterember furcsán nézett ki ünneplő ruhájában, de én mégis irigyeltem őt, mert az én ruhám bizony nem volt ünnepi, még csak tűrhető sem. Nálam volt a botom és csak egy kendőt kötöttem a nyakam köré, a holmimat magammal hoztam egy batyuban, mert ettől a sírtól már nem akartam visszatérni a városba, hanem kimenni a nyár elébe.

Még néhány ember kísért el minket, akik előttem idegenek lehettek. A ház lakói lehettek, amelyben Aszja meghalt, szegény, idegen alakok, mint mi, senki sem ismerte őket. A kocsi mellett lépkedett egy fiatal pap, akinek alakja és mozgása, szertartásszerű ruhájában, érdekelt engem. Mivel az út keskenyebb lett, a pap megállott, előrebocsátotta a kocsit és mellém lépett.

– Mindjárt a sírnál vagyunk, – mondta nekem, – ön ismerte a halottat?

– Igen.

– Akkor talán mondhatna valamit, ami vonatkozásban áll elmúlt életével és amit a sírnál mondandó szavaimban vigaszul mondhatnék az anyának.

A fiatal pap sajátságosan elfogulttá lett. Barátságosan és udvariasan fogok felelni, gondoltam, de nem jutott semmi az eszembe, ami szavakba foglalva ne tűnt volna fel értelmetlennek. Így tehát félszegen hallgattam és éreztem, hogy a pap tekintete kutatón függ rajtam.

– Jól van – mondta aztán elnézőn és mintegy hogy elsimítsa, hogy nem állottam meg a helyemet előtte, leereszkedőleg fűzte hozzá, anélkül, hogy közlékenyül hatott volna:

– Így hát János szavát fogom a halott fölött elmondani: nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket.

Megremegtem és a virágtalan koporsóra tettem a kezemet.

– Aszja, – mondtam.

– Mért mosolyog? – kérdezte a pap megütődve.

Fölnéztem rá, anélkül, hogy ügyelnék rá.

– Igen… igen, – mondta ő a tekintetembe nézve. – Igen…

Tovább is csodálkozva nézett rám, a kocsi megállott, a koporsót fölemelték és néhány lépésnyire vitték egy nyilt sírhoz. Tévedés volt, újra fölemelték a koporsót, kissé odább vitték, a nyitott gödrök egy sora előtt álltunk.

Egy nyirfán, amely már szabad mezőn állott, énekelt egy madár. Hallgattam és vártam, mert nem ismertem, miféle madár, nagyon is tisztán énekelt, csengő, ujjongó hangokkal, ahogy a vörösbegy szokott, de a tolla világosbarna volt és kisebb volt a vörösbegynél. Szelid szellő suhogott végig a mezőn és minket is érintett, oldalt feküdt a nagy régi temető, mely sírdombokból, keresztekből és bokrokból álló növényzetével magas erdővé lett. Néhány sötét alak mozgott nem messze újabb sírok között; megálltak, mikor a pap szava a csöndes levegőn át megszólalt és felénk néztek.

A szónok szavaitól különös módon felindultam, hatalmas harag ragadott meg, amelyen nem tudtam uralkodni és amely mint a láz rázta a testemet. Ezzel tudatomba jutott, milyen gyönge és esendő lettem. Hirtelen vágyam támadt, hogy megnézzem az arcomat egy tükörben, mert már nem ismertem magamat. Lehet, hogy ez a harag nem volt más, mint felindulás, amely levezetődést keresett, mivel a fájdalmamban, melyről csak magam tudtam, nem tudott levezetődni. Akkor a rögök tompa zöreje ütött meg a fakoporsón, eleinte mindenki egy maréknyit dobott rá. A pap megfogta az anya kezét az ásóval és segítségre készen átkarolta őt, mert támolyogni kezdett. Aztán a sírásók vették át a munka befejezését, amit már nem vártunk meg. Kis csapatunk lassan mozgott a főúton, a kocsi már nem volt ott, de a madárének az erdei lombok közt még mindig hangzott, az eső pedig elállt. Elbúcsúztam az anyától, ő aggódva nézett rám, mintha valamit kérdezni akarna, de hallgatott és elfogadta a cipész karját. Úgy éreztem, mintha ezzel az elfordulással a vádoló csalódás egy szavát mondta volna. Mintha ezt mondta volna: «Látjátok, gyerekek, semmit sem használt nektek. Mennyi sokat beszéltetek egymással és olyan komolyak voltatok és olyan fontoskodók és ünnepélyesek és elhittétek, szabad örvendeznetek. Ha rám hallgattatok volna, az anyára, akkor…» Itt azonban megszakadt a néma gondolatbeszéde, mert itt is, ott is a halál állott előtte és bátortalanul csüggesztette kipirosodott szemét az útra.

Hátramaradtam. Találtam a fenyőfák között egy keskeny mellékösvényt, amelyre ráléptem, hogy így a többiektől külön találjak kivezető utat a kertből. Nem siettem, az útam az egész élet volt és nem láttam célt magam előtt. A fenyők nedves ágai esőcseppeket hullattak rám, itt és ott szürke kőkeresztek emelkedtek a nedves tavaszi árnyékban, ünnepélyesen álltak az illatban és csöndben a fenyődómokban, különös fenségesekké tette őket az éneklő madarak dala, melyeknek a hangjai fáradhatatlanul és boldogan burkolták be a világot, mint valami zengő fátyol.

Mikor a kivezető kapu közelében jó idő mulva megint elértem a főutat, melyen a kert különböző látogatói jártak, láttam, hogy a fiatal pap a nagy vaskapu közelében áll és láthatólag várakozóan néz rám. Mikor köszönés nélkül mentem el mellette, hozzám lépett.

– Itt van hát, – mondta nyájasan. – Szeretnék még beszélni magával egy szót.

Visszairányította a lépteit a kertbe, mert láthatólag kerülni akarta a járt utat és az emberek közellétét. Én követtem. Egy idő mulva habozva megszólalt:

– Magam sem vagyok vele tisztában, mi késztet arra, hogy még egy pár szót intézzek magához. Mondja meg, kicsoda maga és merre vezet az útja.

– Nem, – feleltem én ridegség nélkül, – ezt nem. Mire valók az ilyen kérdések, mit törődik ön azzal, hogy ki vagyok és hova megyek? Ha van valami mondanivalója, beszéljen egyszerűen, különben pedig engedjen utamra.

– Igaza van, – mondta ő gyorsan. Aztán kis szünet mulva szólt:

– Ki volt ez a halott?

– Még nem tudom.

– Maga kitér előlem.

– Igen, de ön nem akarja ezt észrevenni és nem igazodik aszerint.

– Nem, – kért ő szívből jövő szóval, – nyiltan akarok beszélni. Hivatalomnál fogva sok halottat kisértem már nyugalomra, ismerősöket és ismeretleneket, de soha sírbatétel olyan hatalmasan meg nem ragadott. Hogy magyarázzam ezt meg magának, mikor magam is mintegy varázslat hatása alatt vagyok, amelyet nem értek?

Erre megálltam és ránéztem. Láttam nyilt homlokát kereső szemei fölött és az arcát, amelyen kétség, fáradtság és fájdalom hagyta ott a vonásait, azokat a homályos fénypályákat, melyek rúnái a teremtés minden alkotása közül csak az emberek arcán láthatók. A szájam azonban lepecsételve maradt. Ekkor ő folytatta és elfogultan mosolygott:

– Mikor az előbb egymás mellett haladtunk a koporsó mellett, csaknem akaratom ellenére megmondtam magának az igét, amelyről a sírnál beszélni szándékozom. Nem sikerült nekem, tudom, mert mélyen fel voltam izgatva a maga sajátságos magatartásától egy pillanattal előbb. Maga a koporsóra tette a kezét, a halott nevét mondta és úgy mosolygott, mintha a mosolya felelet volna egy szóra, amely ebből a koporsóból hangzott magához. Nagyon kérem, ne tekintsen engem valami rajongónak vagy önmagában bizonytalan érzékenykedőnek, aki a csodálatosat teszi az észszerű helyébe és abban tetszeleg, hogy többet akar látni, mint mások. Ez nem így van, bizonyára nem, de a fény a maga arcán, amelyet sohasem fogok elfelejteni, a koporsóból tört elő. Isten bocsásson meg nekem, ha együgyü vagyok…