Part 5

Ő nem csinált rendelkezéseket, hanem törvényeket ismert fel és kimondotta őket, dacára hogy meglevő dolgokat leromboltak, csupán az igazság kedvéért. De sohasem fog egy ember egy olyan igazságot felismerni, ha nem belőle származik. Lásd, így választja el Krisztus, az istenségről szóló ősi monda szerint, a fényt a sötétségtől. Ő az út, amelyen a szeretet kinyilatkoztatja magát, ő a kinyilatkoztatás alakja. Nem mondtam neked, hogy a szeretet szentháromságában a fiú a kinyilatkoztatás?

A Szentlélek pedig az a közösség, amely minden önkény és minden cselekvés nélkül van meg azok között, akik arra vannak alkotva, hogy a szeretet útja legyenek. A fénye egyféle, az áramlása a világ világossága. Nincs más világosság, nincs más közösség. A kiválasztottak a maguk idejében ritkán tudnak egymásról és az olyan közösségnek nincs semmi dolga azzal a meleggel és közelséggel, amelyet mi szegények, az érzékek világához láncoltak, könnyű vigaszunkul közösségnek nevezünk. Ők mind egyedül vannak, mert a szeretet eleven tűz, nem pedig langyos fölmelegedés, nem rendezkedik be lakóhelyeinken és nincs menedéke, fél a testeknek vérben és szóban való érintkezésétől. Lásd, ezt jelentette az, hogy a Fiúnak nem volt hajléka a földön, sem anyja, sem testvérei. Olyan közösségben azonban, melyet én annak nevezek, a halál le van győzve, ez túléli a testnek lehanyatlását, ez a feltámadás. Hol van a halál keserűsége, ha a közösségnek ez a folyama nem ér véget? Látod, ezt nem fogja megérteni senki, aki nem áll abban a közösségben, nem ismeri a lényegét. Ennek a halál hatalmasabb és ő fél tőle. Ha azonban úgy vagyok alkotva, hogy teljesen el legyek telve fénnyel, akkor fénnyé is leszek és megértem tartósságát. Ez az, amit magamba vettem és amivé átváltoztam. Benne, amit kinyilatkoztatok, lépek ki önmagamból. Mi marad tehát a halál számára más, mint az a hüvely, amely már rég nem én vagyok.

Akik pedig ezt kérdik, itt vagy ott leszek-e valaha, mindazok tévednek. Csak a közösségben világít a haza. A közösség az öntudat nagy, egyetlen szava, a szentlélek; a forrás a magasságban, nem a torkolat a völgyben, nem visszatérés, hanem ittlét, a ma mint örökkévalóság, az ezer év, mint egy nap. Nincs más megváltás. Engedelmes voltam és eljutott hozzám a kinyilatkoztatás, amely a közösséghez vezetett, így lettek Apa, Fiú és Szentlélek bennem a szeretet képeivé és én azt mondom: Isten, kétkedés és aggodalom nélkül, derülten és igazul, kimondhatatlan biztossággal.

Ekkor én ezt kérdeztem:

– Nem hiszel tehát a ki nem választottak megváltásában?

– Nem, – mondta Aszja, – a ki nem választottak térnek vissza, nem a kiválasztottak, mert a ki nem választottak tartoznak még csupán a mulandó alakhoz, a természet változásához. Ők az elmerülő kehely, a temetkezés, a visszatérés reményének fájdalma, amely meg is lesz, de a földbe, az anyába való visszatérés lesz. Ebbe a fájdalomba szőtte bele a világ az Egyetlennek az alakját, emiatt a tévedés, emiatt a bűn miatt omlik porba az egyház, amely nem értette meg a szavát: Hadd temessék el a halottak a halottaikat, hanem a belsőleg halottak reményét az élő emberek között a sírokra utalta. Nem ismered fel világosan a történelem képében, mikép merül fel Mária, az anya, az oltáron, mennél jobban eltakarják és elrejtik Krisztust magát és hogy lesz a Fiú gyermekké? Újra férfivá lesz és ki fog lépni annak a fájdalomnak a fátyolából, amelyet a föld, az anya, a hivatlanok honvágya, fényes homloka köré tett. Odaadták neki a pásztorbotot és elvették tőle a döntés kardját, amelyről beszélt, mikor jövetelének szellemi lényegéről, küldetésének értelméről szólt.

Nem, ő benne nincs semmi közös ezzel a fájdalommal. És nincs benne semmi közös azokkal sem, akik a reményükről beszélnek, hogy földi módra, sötét átváltozás szerint, új alakban fognak visszatérni. Nincs fény ebben a menekülésben, nincs megváltás, mert a természet változásának nincs arra ereje, hogy bármit a saját köre fölé emeljen, csak szellemnek van ilyen ereje. Neki az öntudat a keletkezésének az ágya, első alakja a hit, mint alkat, ő rá következik a megismerés, melynek koronája a kinyilatkoztatás. Végső alakja, amely megnyilvánul, a szeretet, az Isten. Jaj annak a világnak, amely azt hiszi, a természet tökéletesedik a maga változásaiban istenné. Soha! A mi természetünk sem. Nem mi választottuk a szeretetet, hanem a szeretet választott minket.

Aki azonban azt kérdi, mi a szeretet, az olyan, mint egy vízhullám, amely egyesülni igyekszik a tűzzel. Ellenben egy sugár sem kérdi a napjának a lényegét, mert ő ez a lényeg.

* * *

Elég sajátságos, hogy mikép kezdett Aszja élete bennem egész új életet, mintha az ő szelleme betért volna az enyémbe, misztikus lakodalommal. A szavai súlyosak, egyszerűek, a kinyilatkoztatás gazdagsága dolgában termékeny maghoz hasonlíthatók, hullottak kedélyembe, csiráztak és kivirultak benne. Csakhamar elvesztettem az érzéket az iránt, hogy egy gondolat a vele való érintkezés után saját lelkemből nőtt-e ki vagy tőle vettem át, saját hozzátételem nélkül. Csodálatos módon összeolvadtak az alkatunk határai egy teremtő egyesülés fényalakjává és én megértettem a közösség értelmét.

Ami a mulandó testekre nézve a vér érintkezése, összeolvadása és új egységben való feltámadása volt, ugyanaz volt-e magasabb értelemben a lelkek egyesülése a kinyilatkoztatás által, a gondolatoktól hordozva, újjászületve a szellemben? Itt volt-e Isten bölcsője, mit ahogy amott az ember bölcsője volt és Isten és ember egy-e abban a szent értelemben, mint ahogy Krisztusról mondják, akit Istennek neveznek és ember fiának?

A szellem országában azonban nem volt sem férfi, sem nő. Borzongva értettem egyszerű értelmét az országról, az örökkévalóságról, ama végtelen harmóniáról szóló egykor oly homályos szavaknak, arról a harmóniáról, melyre a világ szentjei vágyódtak és melyet láttak, amely örök, mert mindig jelenlévő tud lenni. Megértettem Aszja tisztán látó felfogását a szóról, hogy ezer esztendő olyan, mint egy nap, nem tartamában, hanem lényegében.

Így múltak a tél hónapjai, nap-nap után, nem dátumok és órák szerint mérve, nem is ébredés és alvás szerint, hanem a belső életbizalom régióiban való lépések szerint. Abban az időben kívül állottam minden szorongattatáson, amelyek elfogódottságunkból és a jelenségek és tények világától való függésünkből származnak. Csak éltem. A szabadságom és derültségem többnyire kimondhatatlan volt, a föld kicsinynek látszott, mintegy egy alkalomnak a sok közül, a nagy vándorlás egy állomásának, teher és sötétség nélkül. Nem ismertem gondokat és lángoló áhítattal hittem, anélkül, hogy meg tudtam volna mondani, miben és kiben, hittem a bennem levő világosságban és a szeretetben.

Így történt, hogy ritkábban kérdeztem Aszját és beértem azzal, hogy megvan. Talán azért is, mert egyszer egy kérdést haraggal utasított el magától. Nem felejtem el szavát, mert igaz volt.

– Azt hiszed, nekem fontos az, hogy meggyőzzelek, vagy hogy tanácsokat adjak neked? Soha, sohasem! Én úgy beszélek, ahogy egy fa virágzik, de nem azért, hogy valakinek ebből haszna legyen. A szív hatása nem jutalmaztatja meg magát, ezt értsd meg hát: sokkal inkább maga a jutalom. Olyan jutalom, mint az önmagában való boldogság, erők diadala, melyek már rég háttérbe vannak szorítva, olyan vég, melynek célja a kezdés.

Az emberek a szeretet következményét tették céljukká és ezáltal megszentségtelenítették a szeretetet. Most hát szeretnék ezt mindenütt megtalálni, – másoknál és az angyal szomorúan félrehajtja a fejét. Azt hiszik, a szeretet által megjavítják a világot és ezért ajánlják a hitetleneknek és szeretetleneknek, a szorongatottaknak és szomorúaknak. Mikor a bakók leköpték a szentnek a fejét, bűntelenebbek voltak, mint a szeretet prófétái, akiket nem hivott más, mint Baál, hogy a sötétség országát biztosítsa magának. Ők ajánlják az embereknek, hogy tartsák fenn a lelküket és annak papjaiul vallják magukat, aki azt mondta: aki pedig fenn akarja tartani a lelkét, az el fogja veszíteni.

Tudod te, mit jelent ez? Ez ugyanaz a szellem, mint amelynek alapján te kételkedel. Aki a lelkét fenn akarja tartani, annak nincs semmi köze a szeretettel. Az Ország nem jő külső mozdulatokkal…

Aszja elhallgatott és tanácstalanul és ijedten nézett rám. A szemei lassan megteltek könnyekkel, úgy éreztem, mintha ezek a szemek már rég nem látnának semmit maguk körül. Csöndesen és egyenesen ült az ágyában és sírt, minden ok és alkalom nélkül, elveszett gyermek a szomorú világban, melynek útjai tele vannak tövisekkel.

Lehetnek emberek, gondoltam magamban, akik egy nap könnyekben törnek ki, mert nem volt erejük, hogy érvényesítsék magukat. Te azonban, Aszja, nem azért sírsz, mert te nem tudsz semmit erről a kívánságról, te még a saját értékedet sem tudod. Szegény vagy, olyan vagy, mint egy harang csengése, vagy mint a hajnali fény a hegyen. Mi szellemileg gazdagok vagyunk, mi tudunk ércből való harangokról és kőből való hegyekről, de az Ország nem a miénk.

Erről az Aszjáról és arról a módról való gondolataimban, ahogy ő az emberi lényeget és a világot látja, egyre világosabb lett előttem, hogy az evangéliumok ama titokzatos szava, amely a hivatalosakról és kiválasztottakról szól, mint a belátás világító csillaga áll elmélkedései és értékelései fölött. Az én ifjúságom és belső élete sokkal mélyebben át volt itatva a felebaráti szeretet ama tevékeny részvétgondolatától, amely minden jóérzésű embert vezet, akik gyermekkorukra ügyeltek, semhogy Aszja magányos magatartása időnkint ne tűnt volna fel előttem úgy, mintha tele volna hallatlan, gyermeki önteltséggel. Úgy éreztem, sok irgalmatlanság, sőt kegyetlenség van az ilyen ki nem próbált bizonyosságban. Hol maradt az ilyen hit és az üdvben való bizonyosság mellett mindazok beláthatatlan serege, akik ama szó értelmében nincsenek kiválasztva? Az érzésem gyakran a gyűlöletig zúdult fel, ha sokáig egyedül voltam, de kitartóan hallgattam, egy vélt titkos fölény önző élvezetében. Ott fekszel nagylelkű búcsuzásod fehér, csöndes díszfekhelyén – gondoltam – mit törődöl te a nagy mindenható élettel, a forró áramlással, amely hited álmatag felhővárának fény-ligete alatt árad? Ép oly kevéssé hallod a születő sikoltását, mint a haldokló sóhajtását, a nemzedékek harcának felkorbácsolt tűztengere, a te számodra csak olyan, mint a tenger lélektelen zúgása és ki a te felebarátod, akit szeretned kell, mint tenmagadat?

Te vagy! – felelt Aszja hangja a keblemben. És a hallgató leány tovább beszélt bennem: Azt hitted-e, az a te felebarátod, aki test a test mellett legközelebb áll hozzád? Te is azok közé tartozol, akiket a betű megöl és akiket a lélek nem tud felszabadítani? Belevonszoljátok a magasztos értelmet a mindennap utcáiba és ha ott széttapostátok és beszennyeztétek, lekicsinyítettétek és megbecstelenítettétek, akkor kigúnyoljátok és azt hiszitek, bebizonyítottátok a hazugságát. Ha a saskeselyű tönkremegy a tyúkól rácsozatán, akkor azt kérdezitek a lesujtottól: hol a magas röptöd az erdők felett? A te felebarátod nem az, aki térben legközelebb van hozzád, hanem az, akinek a lénye legközelebb áll a lényedhez, akinek lelki ereje és szellemi ereje, akinek honvágya, fájdalma és ereje hasonló a tiedhez és akinek a tekintete téged tükröz, egyszerre bánatod és szégyened, átlelkesülésed és bizodalmad, ébresztő szó és vigasztalás.

Őt fogod szeretni, mint önmagadat, ez nem parancs, hanem boldogító szükségesség, fenkölt és szörnyű végzet, misztikus kötelesség. Isten azonban, akit mindenkinek fölébe kell állítanod, maga a szeretet és nélküle a felebarátod is idegen számodra. Csak a szeretetben van felebarát, nem a szenvedélyben, sem a földi birtok, előny vagy nyereség vágyában, sem a mindennap életében és gyönyörködésben. Micsoda ellentmondás keletkeznék azzal a jövendölő kijelentéssel, hogy a kiválasztott elhagyja atyját és anyját, ha az az ember volna a felebarátja, aki térben legközelebb áll hozzá? Mert ki áll az emberhez közelebb, mint az apja és anyja? El fogod őket hagyni, ha lelkileg nem ők állnak legközelebb hozzád, hogy megkeresd a felebarátodat.

És borzongva emelkedtek fel gondolataim napsütötte havas csúcsai előtt annak a lelki tisztaságnak és szeretetbeli fenségnek, amely egykor semmi érzékkel fel nem mérhető fájdalommal és újjongással sugárzottak, mintegy példátlan követelése a szeretetnek, vakítóan megvilágított szívből. Egy nehéz mosoly fájvirága nyilt felém nyugtalan napom és időm esti egének felhővonulásából, céltalanul és egyedül mentem ki messzire a város elé és megértettem Aszja üdvözlő szavát, mikor egyszer először álltam az ágya mellé: «csak egy ember van mindnyájunk számára, akit tegezünk.» És megértettem egyszerű igéretét is, hogy nálam marad. Lassankint ezzé az igéretté változott ez bennem: nálatok vagyok minden napon, a világ végezetéig.

Mikor az eti szürkületben hazafelé mentem, egy elhagyott mezei úton, amely sivár építő-telkekhez és a külvároshoz vezetett vissza, találkoztam egy férfival, aki mintegy tíz lépéssel előttem az út közepén megállott, mintha rám várt volna. Mikor hozzá értem, észrevettem a szándékát, hogy meg akar szólítani, megálltam és ránéztem. Az utat kérdezte olyan módon, amelyről észrevettem, hogy nem útbaigazítást vár, hanem valami mást. Sötét volt már és nem lehetett pontosan megállapítani egymás személyének és ruházatának mivoltát, mielőtt egész közel értünk volna egymáshoz. Erre éreztem, hogy a másikban csalódást keltettem, úgy tetszett nekem, némi elfogultsággal lemond arról a reményről, hogy nálam többet talál, mint a mennyije neki van. Így tehát kérését, melyet mégis előadott, a pajtási közlés bizalmas fokára állította:

– Van-e pénzed?

Nagy zavarba jőve kutattam át a zsebeimet és hogy zavaromat elrejtsem, olyan dolgokról beszéltem, amelyeknek semmi közük sem volt ahhoz, amit csináltam. Rosszkedvűen és várakozón nézett rám. Mikor végre találtam néhány pénzdarabot és odanyújtottam neki, hátrább lépett és leintett engem.

– Több nincs? – kérdezte.

– Nincs, – mondtam én.

– Ez minden pénzed? – ismételte kérdését.

– Igen.

– Hát akkor tartsd meg, – mondta és köszönés nélkül ment tovább.

Lassan megfordultam, hogy a magam részéről is folytassam utamat, de mikor a pénzdarabokat megint a kabátom zsebébe akartam tenni, nem volt rá erőm. Nem tudtam, kiéi.

Mikor a városba beértem, körülsettenkedtem a ház körül, melyben Aszja lakott és láttam, hogy világosság ég a szobájában. Este tíz óra felé volt. Az ablakát, amely udvarra nyílott, két házfal rése között láthattam az utcáról. Stevenhagen cipész, akinek a lakása a ház hátsó részének bejárata mellett volt, ajtót nyitott a kopogásomra, mint már annyiszor és beeresztett.

– Hogy van Aszja? – kérdezte, egy szót sem vesztegetve késői behatolásomról.

Gondolkoznom kellett és csaknem megijedtem, milyen bizonytalanok a fogalmaim Aszja testi állapotáról.

– Nemsokára el fogjuk veszteni – folytatta bizonytalan felvilágosításomra felelve. – Az anyja ma nálam volt.

Rám nézett, mintha a magyarázatnak valami szokatlan szavát várná tőlem, gyors és bizodalmas közlést, amely aggodalmait semmivé tegye, mintha valami csodának kellene történnie, melynek mibenlétéről és hatásáról senkinek sincs fogalma. Bátortalan voltam és hallgattam; ami az útközben megnyugtatott és fölemelt, az most mind eltünt.

– Talán javulást hoz az idő. Hiszen már jön a tavasz, – tette hozzá az öreg, mintha most ő rá került volna a sor, hogy a megnyugtatás egy szavát kiejtse, miután tőlem hiába várta. Bólintott egyet búcsuzásul és beeresztett egyedül a sötét folyosóra. A falhoz támaszkodtam és azt mondtam: tavasz lesz. Aszja ajtaja alján keskeny, pirosas fényvonal izzott, halotti csönd volt a házban. Tavasz lesz, gondoltam, a hegyekről meleg szelek dőlnek a földre, a mezők fölött. A bükkfák csúcsai pirosra színeződnek és a patakok zavarosan és sietve rohannak el partjaik között, amelyeken az anemonák és primulák bimbóznak. Az éjszakák tele vannak meleg, boldog nyugtalansággal. A falusi elkülönzöttségben házról-házra kukorékolnak a kakasok, mivel a nap már korábban kél fel a zöld őszi vetések fölött. Napos lankákon felhangzik a porzós, sárga tűzvirágok fölött az első méhdöngés és az alig kizöldülő tájékon, a bokrok és utak barna színei közt itt-ott felmerül a szikrázó márciusi napban az első világos ruha a kerítések között.

Csakhogy testvérem, tavasz, mit csinálok én a te közösségedben, ha Aszja eltemetve fekszik? Féltem belépni a nélkülözés, a lemondás és a búcsú szürke szobájába, amely hirtelen halottas szobává lett, mint egykor, mikor hónapok előtt először beléptem. Megpróbáltam erőszakkal emlékezetembe idézni, mint az én és Aszja közös tulajdonát, azokat a kincseket, melyeknek magasztos órákban részesei lettünk, de sehogy se sikerült, a sötétség megfojtott.

Mint valami áthághatatlan tűzhatár élet és halál között égett a földön az ajtó fényvonala és én elfelejtettem, hol vagyok és megborzongtam, mint valami sötét tömlöcben. Nem emlékszem többé elhatározásomra, hogy az ajtót kinyissam, de rögtön utána megpillantottam Aszja fölemelt arcát a közeli gyertya fényében, amely megvilágította, mintha egyedül volna a világon és én támolyogtam a megindultságtól, olyan minden hasonlaton és mértéken túl szép volt ez az arc. Rám nézett a haj éjszakájából, nyugodtan és tisztán, fényalakja egy boldog diadaltól ittas világértelemnek, sugározva az elevenségtől, csöndes képe az otthonnak. És testvérem, a tavasz, akit messze rejtettem és messzire távolítottam ettől a helytől, jött felém a nagy szemek meleg éjszakájából, a pacsirtadalok a földek felett, nedves szél és a rögök és csirák édes illata, amelyből a tarka virágruha alakul. De a remény nyugtalan lényege itt hangtalan, hatalmas bizodalommá változott. Ekkor tudtam, hogy én vagyok akinek vissza kell mennie, Aszja ellenben békében marad.

– Segíts nekem, – mondtam. – Ki választott ki téged? Nem tudok tőled elválni és mégis tudom, hogy a szegénységem és gyöngédségem fog tőled elválasztani.

Aszja, mint mindig, fölismerte a belső állapotot, amelyben voltam, nem lehetett sem megtéveszteni, sem nem tévedett és belátásának isteni-démonikus hatalma abban állt, hogy bajomból való következtetéseiben, valamint a baj megnevezésében sohasem indult ki másból, mint a rendíthetetlen hitből egy ember értékében, jóságában és az élethez való jogában. Elképzelhetetlen, hogy akár a legrosszabb ember is valami kisebbet helyezzen szembe a saját értékébe vetett hittel, mint az ijedt boldogságot. Ki ne reménykednék abban, hogy érdemes lesz a megváltásra, mikor szenved? De ki tudja jobban megadni egy léleknek a felszabadulás e sejtését, mint az, aki hisz a szeretethez való tartozásának ősi gyermekjogában? Az ilyen hit hatalmas, ha valóban igazi, el tudja mozdítani a gyalázat és sötétség, az önlealacsonyítás és elszegényedés hegyeit és a felszabadult talajon újra feltör az égi fény, csirázik az élet. Az ilyen hit ereje elég erős arra, hogy a szívek sivatagait termékeny földdé tudja változtatni, a száraz firmamentumról leszakadnak a nedves zivatarok és a homok kizöldül.

– Mi gyötör téged? – kérdezte Aszja. Oh, ez a feledhetetlen komolysága kérdéseinek, soha többet nem találkoztam vele az életben. Mért mosolyognak azok, akik erősebbeknek vagy tapasztaltabbaknak tartják magukat és mi értéke van az ilyen mosollyal adott adománynak? Valamennyien barátságos elnézésre számíttok, mert csak a felét adjátok és mert elfelejtettetek hinni egy igény igaz voltában. Efféle mosolyotok a bizonyítéka, hogy sem valódi összetartozandóságban, sem közösségben nem hisztek, sőt megértésben is alig, csak kölcsönös elnézésben és a tehetetlenség kiegyenlítő részvétében. Mintha az embernek nem volna megengedve a belső átélés és mintha leereszkedés által lehetne legbiztosabban hozzáférkőzni. Az ilyen mosollyal siklotok el egymás mellett és fenséges szereteteket kiadjátok a barátságosság szegényes kis pénzdarabjával, amely úgyis megvan mindenkinek magának.

Aszja szemei egész a fenekéig megnyitották a szívemet a kérdésével együtt, mintha ő már úgyis tudna mindent:

– A hivatalosakról és kiválasztottakról mondott szó kínoz újra meg újra. Beszéltél egyszer arról, hogy az ember lénye és sorsa ezzel a törvénnyel nyilvánvalóvá lesz és e törvény félelmetes igazsága a kezdete a minden belátásra való rendnek. Azt mondtad, ez a szó minden más fölött jelezte Krisztus megismerését és tanítását, de engem nem enged nyugodni az a kérdés, hogy minek kell történni mindazokkal, akik sem nem hivatottak, sem nem kiválasztottak? Nem ugyanolyan emberek-e, mint mi és mi nem ugyanolyanok vagyunk-e, mint mindenki más? Ez a szó azonban kizár és elkülönít, eldönt és elutasít. Ez a szeretet lényege?

– Igen, – felelt Aszja. – Megmondtam.

Vártam és azt reméltem, hogy feleletének biztonsága megszerzi nekem a belső szilárdságot, amelynek révén magam is megláthatom, amit az ő szeme lát, de csak bizonytalan maradt bennem minden és gondolataim utai eltévedtek a sötétben.

– Mondd meg nekem a világosságot, amelyben a ki nem választottak állnak és én hallgatni fogok és várni fogok, – mondtam.

– A kiválasztottak világosságában állnak, – felelt Aszja. – A szeretet elválaszt és nem enged keveredést, ez az ő ereje és fensége. Sátán összekever és a szeretet neveit rakja rá a langyos és hamis alakra. Kik a kiválasztottak, hogy úgy beszélsz róluk, mintha világi értelemben előnyben volnának? Kiválasztottnak lenni annyi, mint a szeretet által kiválasztatni, a szeretet világosságának útjára. Hiszed te, hogy az ilyen szent kedvezés azért ragadja magához az értéket, hogy a maga számára birtokolja, jóllakva, elégedetten, önzőn? Kisugározza magából! És mennél tisztábban sugározza ki egy szív ezt a világosságot, annál hamarabb van kiválasztva. Kicsoda értelmezte a nagy szót a világi élet kellemességére és jóllétére? Ki állította az apró erény és nyomorúságos jutalom látszata alá és kicsoda vonta bele az előnyök rang-vitájába? El vagyok szomorodva. Mennyi aggódásnak kell lenni a világban! Ami a megváltásra szólt, azt az emberek belevonszolták az előny és tulajdon vitájába. Félek a Sátán hatalmától.

– Kicsoda Sátán?

– Melletted áll-e, hogy így kérdezel? Sátán birodalma megvan mindenütt, ahol nincs Isten országa. Ha Isten képét a szeretet képéül állítod oda, akkor állítod a szeretet nélkül valóság képéül a Sátán képét. Hiszen azt mondja róla a Gonosz: annak képében szeret kifogni rajtatok, amit a jónak neveztek.

Összeszedtem magamat egy gyors kérdésre, de ő fenyegetőleg nézett rám és úgy kiáltott:

– Hallgass!

És mint valamikor, mikor egy kemény tilalom ért engem, a kezem fölé hajolt és rányomta az ajkát. Csak egy idő mulva emelte föl a homlokát és derülten mondta:

– Tudok egy régi dalt, meg akarod hallgatni? Így szól:

Én boldogítanálak, Sötét van, nem lehet. Szerelmem fénykörébe Hozd hát kétségedet.

Egy kérdés kinoz engem, Szeretsz? Szeretsz-e, szólj?! Oh, maradj hát e fényben, A mely el nem oszol.

Ne kérdezd, hogy mért kérdem, Nem kétkedésből ám. Panasza szerelemnek Csak egy van: fényt kiván.

* * *

Tavasz volt már. A város falai közé is bejutott a tavasz és mindenütt hirdette jelenlétét. Kis szobám ablakával szemben, a szomszéd ház udvari oldalán, fönn az ormon, egy öreg anyóka kezdte a kertecskéjét ápolgatni, amely nem volt nagyobb, mint egy keskeny pad és az esőcsatornán függött. Kicsi zöld kerítése volt. Az öreg asszony egy pléhkanállal dolgozott a földjében, padlásablakának nyílása alatt. Mikor délben a nap ragyogott, odaakasztotta kanári madarát a kert fölé és ennek a hangja csattogott a napfényben az udvarok sivárságán át. Gyermekhangok is hallatszottak és mindenütt nyitva álltak az ablakok. Az asszonyok gágogtak az utcákon és már világos volt, mikor az ember reggel fölébredt.