Part 4

– Az utat? – kérdezte ő lassan, – te keresel valamit magad előtt és magad körül, holott te magad kellene, hogy az légy, amit keresel. Ha nem te magad vagy az út, akkor nem is találsz utat, ha azonban te magad vagy, nem keresed többé. Minek vagy kinek való út ez? – kérdezed tőlem. Meg fogom mondani: a szeretet útja. Többet senki sem találhat és nem lehet több és más keresés nem éri meg az élet fáradalmát, szegénnyé tesz és mindjobban elhagyatottságba vezet.

– Gondold csak meg, mennyi sok utat találtál, elvetettél és rég elfeledtél. De aztán nézz messze, messze kifelé és figyeld meg a kívánságát és megismerő szavait azoknak, akiknek nevét az emberek emlékezőtehetsége megőrizte. A legrégibb idő óta hallatszik ez a szó: az út. A tökéletesek közül egy sem kereste vagy nevezte meg az utat; kutass utána, mind azt kiáltották: én vagyok az út! Értsd meg tehát, milyen bizonyosságot rejtenek magukban ezek a szavak, a szeretet erejének áradata vonult rajtuk keresztül, vissza a szeretet nagy eleven folyamába, melyet Istennek nevezünk. Csak ilyen ő. Higyjél nekem, a szeretet nincs a te szeretetre való erőd nélkül. A szeretetnek nem támasztani akadályt, ez az engedelmesség, amely a tökéletességre vezet. Nem mondta-e Krisztus is: Én vagyok az út? Az emberek úgy értelmezik ezt a mondást, mintha azt jelentené: én vagyok a számotokra való út. Nem így van benne az igazság, hanem azt jelenti, hogy ő maga a szeretet útja, amely ő rajta keresztül, akadály nélkül ragyog a világba. És nem így folytatja-e annak a mindenható hatalomnak a bizodalmában, amely őt ezzel az engedelmességgel áthatotta: én vagyok az igazság és az élet? A szavai azt jelentik: én nem támasztottam akadályt a szeretetnek, keresztül árad rajtam, az ő útján, bele a világba, olyan tisztán, hogy a lényege nyilvánvaló lett, mint Isten lényege. Csak így kiáltotta vidám lélekkel: aki engem lát, Istent látja, a szeretetet látja. Azt hiszed, ez az ő előjoga volt? A te előjogod. Ne keress tehát többé utakat, a földnek nincsenek olyan útjai, melyek a nyugalomhoz vezetnek, de te vagy Isten földi útja, kinyilatkoztatása és föltámadása, élete… Mária a lélek.

Gyakran csöndesen fekszem, napvilágon vagy az elvonuló éjszaka sötétségében és gondolatok jönnek rám, mint fénymadarak, szines képek tele világossággal és bizonyosságokkal, amelyek úgy megörvendeztetnek, hogy zokogok tőle. A ragyogásukban fekszem, mint az olvadó hó a napon, úgy érzem, mintha eltünedeznék, fölemelkednék és lebegnék, kézzel foghatatlan alakban. Ilyen hálás a szív az ilyen órákban és az idő nincs többé. Akkor tudom, hogy nem halok meg és nem a halált látom, hanem hogy átváltozom, mielőtt a halált megérdemelném. Ez nem álom és boldog mámor, édesem, nem gyöngeség, sem gyors hitre-készség, ez a bizodalom abban a közösségben, ha egész létezésemet és jogomat a szeretet útjára teszem. Ha most már egészen a szeretetben vagyok, az örökkévalóban, amely hozzám jött, akkor olyan vagyok, mint ő, kezdet és vég nélkül, út és igazság és élet. Ez legyen a földi halálom.

A szavai suttogásba mentek át és a szeme csukva volt, mintha aludnék. A gyertya fényénél olyan volt az arca, mint a kő, öreg és fiatal, időtlen, mint egy tájék a messze távolból és olyan tiszta, mint a hó. Ránéztem a húsból és vérből való csöndes alakra és életemben először éreztem meg egy emberi arc magasztosságát, ezt a mindent és a természetnek ezt a végső alkotását, hűségének forrását és fordulatát, diadalának jelképét. A mező csirájától ennek a homloknak a fényéig, mekkora megnevezhetetlen út! És az út kettős értelemben lett előttem világos és először éreztem úgy, mintha imádság formálódnék a lelkemben, nem gondolatokkal és szavakkal, hanem szellemben és igazságban.

Gyakran, mikor a gyertya tövig égett és Aszja anyja rég aludt már kamrájában, mikor az éj hozzánk jött és én már semmit sem ismertem fel a sötétben, úgy éreztem, mintha világosabban látnám Aszját, mint bármikor nappal. Időnkint a keze a kezemben pihent és aludtunk mind a ketten, ő az ágyában, én az öreg fonott székben, amely minden mozdulatomra csikorgott. Ha a tűzhelyen még égett a tűz, akkor körüllobogott bennünk a visszfény a falakról, megmutatott minket egymásnak és elrejtett minket, de a közelségünkben sem fény, sem sötétség nem tett kárt, álomban és ébredésben egyaránt létünk állapota volt ez a közelség.

Az ilyen pihenés után, mikor felébredtem és a gondolataimat megújulva átküldtem azokra a dolgokra, amelyek azelőtt foglalkoztattak, gyakran úgy éreztem, mintha ezek a dolgok most érthetőbbé váltak volna és közelebb jutottak volna hozzám, holott semmit sem tettem megmagyarázásukra, csupán csak azt a minden gondolkodástól független hozzátételt, amely a kéz-kézben való nyugvásban rejlik.

Az ilyen tapasztalatra sajátságos gondolataim jöttek, csodálatosak és futólagosak, viziókhoz és rejtelmes belátásokhoz hasonlíthatók, tele vigasszal. Egy új hatalom emelte fel hajnalfényét megismerésem messze horizontjain, a fény fenséges fölkeltét sejtettem és elfelejtettem mindent, amit nem ragyogott be a fény. Betegség, fájdalom és halál, gondoltam, hol vagytok ti ebben a hajnalfényben, a bizalom magas hegyeinek e mosolyában, amelyeknek nincs neve, de a szellem szemei számára elérhetők és kicsinek tüntetnek fel mindent, ami nem rejlik a szeretet mindenhatóságának hitében.

Így keletkezett számunkra ennek a kis szobának szegényes négy fala között egy világ, amely nem volt hasonlítható semmi más világhoz, amely elzárt minket az égtől és földtől, amelynek azonban megvolt a maga földje és ege. A közösségünk oly magától értetődőn jött és növekedett, mint ahogy a reggel kél; nagyon fanyar volt és olyan komor, amilyen csak a fiatalság tud lenni.

Ha éjjel, este vagy nappal elhagytam ezt a világot, zavartnak éreztem magamat, úgy mint egy kitaszított idegen, de egyúttal olyan bizodalomteljesnek és megvédettnek is, ahogy életemben soha többé nem éreztem. Tudtam a nagy titkot, hogy a világ nem mérhető meg azokon a jelenségformákon, melyeket az érzékeink észrevesznek. Korán hasonlattá vált számomra és éreztem, mi az, ami egyedül tesz minket vidámmá és igazán igazságossakká. Nem támasztottam követeléseket, melyeknek tárgya javamra lehetne, a körülöttem levő világgal szemben, és mégis tudtam, hogy nem mondtam le és nem hoztam áldozatot. Ebből megértettem, hogy nem a lemondás nyugtat meg bennünket, hanem a magunkbaszállás. Csak azt akarom a világban újra megtalálni, ami vagyok, gondoltam, nem pedig tőle elfogadni, hogy legyek. Aki ismeri magát, nem találja a világot idegennek, aki csak benne keresi a maga részét, elvész benne.

Ha azonban azt kérdeztem magamtól: mi vagyok hát és mim van? Akkor csak azt tudtam mondani: szeretek lelkem legmélyéből és közösségben vagyok. És erre forró remegéssel megértettem, hogy ez minden. Így hát azt mondtam a szívemnek mindenkorra: amire nem tanít meg a szeretet, azt nem kell tudnod.

De jöttek órák, amikor izzó vágy fogott el, hogy kitárjam a szívemet és számat, hogy mindenkit részesítsek abban, ami engem eltölt. Úgy tűnt fel nekem, mintha a rejtekben égne és kialudna egy tűz és nekem föl kellene kelnem és hirdetnem a fényét. Beszéltem egyszer erről Aszjával, tele meghatottsággal és elámítva a buzgóságtól. Rám nézett, mintha nem értene, végre felfogta, mire gondolok és ezt mondta:

– Ha van valami mondani valód, ami szép és igaz, akkor ne légy túlbuzgó, mondd meg egyszerűen és türelmesen, ami foglalkoztat és ne igyekezzél az igazságnak szárnyakat teremteni, hogy eljusson az emberekhez. Ez a kételkedőnek az aggodalmaskodása. Ami azonban igazság, az csak azért az, mert rég része és közkincse minden igaz és megismerésre képes embernek. Csak úgy beszélj, mintha testvéreidhez szólnál. Minden más együgyüség.

Ne kérdezd, megértenek-e az emberek, nem az a fontos, hanem az, hogy te megérted őket. Ne páncélozd föl a szívedet, add oda nyugodtan, – a hősiessége fegyver nélkül való. Olyan forrásokból, melyek tisztán és védtelenül rohannak le a völgyekbe, lesz a nagy folyam, a tenger, a birodalom. Csak aki ily módon nyújtja oda a szívét, csak az tudja, mit csinál, mikor ezt mondja: Jöjjön el a te országod.

Gyakran úgy tűnik fel nekem, hogy a mi időnk igaz emberei szellemi fejlődésük közösségében ma még nem jutottak tovább ennél a kérésnél. A Miatyánk fölméri ennek az országnak az egész történetét s egyidejűleg az élet egyszerű napját is. Érinti egyúttal a jelen óráját is, a világ lényegét és a te lényedet, küldetésedtől a halálodig. Prófétai szó ez, mint semmi más szó, és együgyüen igaz, mint minden, a mi prófétai. Így kezdettől végig illik erre a napra is, mint ahogy jelképe minden szellemi kultúra pályájának és egyúttal az emberi történet pályájának is. Nem fekszik-e a «Szenteltessék meg a te neved» áldozatokban, tömjénfüstben és számokban mögöttünk oly láthatóan, mintha nagy betűkkel rá volna írva a multra? Fog jönni utánunk idő, amely a harmadik szónak fényében fog állni, annak, hogy: «legyen meg a te akaratod». Mily messze, messze van még az az idő, mikor az embernek a mindennapi kenyér lesz az egyedüli kivánsága, amikor nem lesz már semmi más földi javakra szükségük! Mily közel lesznek ekkor a szeretethez! Milyen idő fog végül beállani, amely bizodalommal kiáltja: most már tied az ország, a hatalom és dicsőség!

Aszja hallgatott egy kis ideig és aztán, mintegy varázskörében egy képnek, folytatta:

– Igaz, ezer év olyan, mint egy nap. Nem az időben, hanem a lényegben, ez a titok. Így a jelen és a jövő, az idő és az örökkévalóság egységes egy értelemben, amely őket megtisztítja és amely én vagyok.

* * *

Időnkint, ha Asztjától jöttem és még nappal volt, jártam a hangos város utcáit, belevegyültem az emberek közé és szemléltem, amint tesznek-vesznek, mintha egészen új világba kerültem volna, valami idegen csillagra. És éreztem, milyen jó az, hogy ezt itt-ott tehetem, a nagy távolság jót tett nekem és megnyitotta a szememet. Nem volt békétlenség a tudatomban amiatt, hogy napközben távol vagyok az emberektől s harag nélkül tettem különbséget köztük és önmagam között.

Csak ha lassankint újra fölébredt bennem az összetartozás szunnyadó érzése, amikor sokáig tartózkodtam köztük, akkor támadt bennem egy különös mosolygás, amelytől féltem. Bizonyos értelemben tőlem függetlenül támadt bennem és én nyugtalan és gyakran haragos lettem a gondtól.

Ilyenkor azt gondoltam: Aszja, a te világod el fog merülni bennem, ez a nagy világ, mely csak az ifjúságnak lobog fel. Nem csupán azért vagyok képes és kész benne járni, mert fiatal és tapasztalat nélkül való vagyok? De hogy tudom biztosítani azt, amit te adtál nekem, hol van a belátás, megismerés és igazolás általános szellemi országa? A te javaid helyett a napok fognak megint varázskörükbe vonni és uralkodni rajtam valóságukkal, órára beigazított hatalmukkal és józan kimértségükkel. Megint készségesen fogok belebonyolódni abba a finom, megvető mosolyba, amelyben a Sátán diadalmaskodik és amely a halált olyan hatalmasnak tünteti fel, hogy fel sem bírjuk érni ésszel. A közellevő emberek jól megalapozott jogaikkal, az órák és a kötelességek, a komolyság a kicsiny dologgal szemben, amely mulandó, a megalkuvással tele társaságos élet, amely erénynek számít, ez mind vissza fog térni, mert ezek együtt roppant hatalom. Azt fogom mondani: hol is voltam én, mi hajtott és uralkodott rajtam, hogy tudtam ilyen elidegenedve félrekalandozni és ilyen messzire eltévelyedni? És el fogom felejteni, hogy a hazámban voltam, mert nem tudom, mi ad neked erőt, hogy egyedül tudj lenni és a világosságban megmaradni.

Meg is mondtam ezt egy napon Aszjának, mert nagy volt benne a bizalmam. Igen, ez volt életemnek az az ideje, amikor nem voltam egyedül, de akkor ezt nem tudtam, mert nekünk embereknek sokkal élénkebb érzékünk van az iránt, amink hiányzik, mint az iránt, amink megvan. Az igazán magányosok azonban rendszerint nem tudják magukról, hogy azok.

Nem láttam, milyen gyönge és sápadt Aszja, csak sokkal később, mikor visszaemlékeztem egyes szavaira, újra feltűnt előttem az ő fehér homloka, színtelen szája és túlságosan nagy szeme. Csak az eleven erőt láttam és éreztem, amely belőle áramlott mohón; mintegy tápszerként fogadtam el. Jól volt ez így, megfelelt az ő akaratának és minden ember joga a lángot látni és nem az elfogyó kanócot.

Ezt mondta a kérdésemre:

– Egy helyesen érő szív az egész világ központja, nincs a rendnek és nyugalomnak olyan ágya, amely hozzá hasonlítható volna és valódi volta szerint rendeződik mindig újra a világtörténés. Máskülönben a világ rég a romok tengere volna és az emberek elpusztították volna egymást. A tudás sem vigasztalás a szív nélkül, olyan, mint egy létra, amely a világosságba van építve és hamar véget ér. Csak ha szellemi útját igazi kedély keríti be, csak akkor boldog gyűrűje az örömnek, boldog a tevékenység miatt, nem pedig az eredmény miatt, mert a tevékenység benne a cél, nem pedig egy a végére kitűzött célzat. A valódi kedély pedig a szeretet forrása és útja. Lásd, így rendezi a világot Isten, aki maga a világ.

Nem volt idő, amikor a legjobbak reménye ne lett volna igaz és fenkölt, nem lehetett olyan isten, aki nem a szeretetnek ezen rendező erejéből való volt. Az istenek képeit, akik elmerültek, nem értjük többé. De a szív régibb, mint minden istenség, egyenletes üteme a fényben és igazságban az istenség hangja és végül az alakja is. A legtöbb embernek szüksége van Isten képére, amely szívük gyöngeségében tükröződik, az erős kedélyben azonban nincs kép, csak fény és meleg. Ezért ne aggódj, hogy majd feledni fogsz és elveszted önmagadat, mert a szív meg tudja különböztetni a hasonlatot a lényegtől és az árnyképet az arculattól.

Mit kérded tőlem az időt és örökkévalóságot, az eredetet és véget! Vándorlunk a napfényen át, a kezünk tele mezei virággal, hallgatjuk a pacsirtát és keressük a tavaszt. Vess el mindent, mindent, testvérem és nyisd fel a lelked szemét, ha van szeretet a szívedben, akkor kinyilatkoztatja a részedet. Akkor aztán felkiálthatsz: minden megtörtént, minden jól van, a munka el van végezve.

– Mondj nekem hát még egy szót, csak egy szót a feltámadásról, Aszja.

Heves izgalomban voltam és úgy éreztem, mintha tudásvágyam rossz viszonyba került volna áhítatommal, mintha nem az oltárnál térdelnék, hanem a legszentebb szentély függönyét lebbenteném fel. Úgy éreztem, hamisan kérdezek, hogy a belátás kicsiny és együgyű mértékeit állítom ennek a léleknek a fényárjába. Szinte megnyugtatott tehát, hogy Aszja nem felel, ámbár személyes kötelességeim az élettel szemben és személytelen vágyak az ő szavainak csodái után gyakran összekeverednek egymással, úgy hogy már nem tudom őket elkülönböztetni.

Aszja elfordult a fal felé, a nyaka és válla vonala a haj alatt, súlyos szenvedést árult el. Megmagyarázhatatlan bűntudat tett bizonytalanná és az ilyen bizonytalanság folytán ismételtem a kérdésemet, csaknem barátságtalanul. Hangom kihívó volta azonban nem az ingerültségét, hanem a jóságát keltette fel. Megint hozzám fordult és rám nézett:

– Hogy kérdezheti, hogy mi a feltámadás, olyan ember, akinek lelke nem fekszik sírjának fájdalmas sötétjében? Kérdezi-e az, aki nem esett el, a mellette menőktől, hogy mikép kelhetne fel? Aki azonban csak azért kérdi, mert attól fél, hogy valamikor talán eleshetik, az nem fog feleletet kapni, mert félelemből kérdez és a szeretetben nincs félelem. A szeretet azonban, amely egyedül tud a világon felelni, csak a szeretetnek válaszolhat. Látod, ez az évszázadok tévedése, melyekben nemzedékeink a szabadságért küzdenek: azt remélik, a szeretet válaszolni fog a szeretetlenségnek. Csak az hallja a szeretetnek hangját, aki a szeretetből való. Nem felelhetek a kérdésedre, mert a feleletem szent, a kérdésed pedig nem az. De el fog jönni az az idő, amikor a világ sötétsége összecsap fölötted, amikor szellemi halálban fekszel a földön és nem tudsz sem felelni, sem kérdezni. Akkor aztán hozzád jövök, én a te szereteted és azt fogom neked mondani: Kelj föl!

* * *

Csak abból, hogy Aszja lényének visszfénye nyilvánult meg az én lényemben és hogy mások ezt észrevették, csak abból értettem meg igazán, milyen valódi derültség áradt a lényéből. Gyermekkoromban és ifjúságomban túlságos szorosan jutottam egy könnyen kielégülő és harc nélkül szerény jámborság hatása alá, semhogy ne éreztem volna szenvedő ellenkezést és undorral határos haragot az olyan Istenben való boldogság megnyugvása miatt, amely csak azért maradhatott fenn, mert hordozóiból hiányzott minden valódi igény, és mivel azzal akarták legyőzni a természetet, hogy tagadták, elárulták vagy megvetették. Ilymódon e lélek boldogsága utáni kutatásaim gyakran a gyülöletig fajultak, az ellentmondásom pedig a gonoszságig. Akartam tudni az igényeit, mielőtt a megelégedését jóváhagynám és ebben annál erőszakosabb és igazságtalanabb voltam, mert a magam igényeit nem ismertem.

Azután pedig, mikor ennek a kinyilatkoztatásnak a fagyos egyszerűsége eluralkodott rajtam, lesújtva és a dacomat átkozva követtem meg őt kételyeimért, de ő nem haragudott rám és inkább csodálkozó volt, mint elnéző.

– Sohasem fog a szeretet panaszkodni amiatt, hogy a lényének ellenállottak, – mondta egyszerűen és anélkül, hogy a szavait belekapcsolná gondolataim vitájába. Mintegy önmagának mondta e szavakat és az ernyedtségnek az a csaknem szerény gesztusa, melyet ő csak ritkán rejtett el, ha beszélt, szavainak igazságába valamit vegyített égi fényéből a világ távoli mesgyéinek, melyekre sohasem lép emberi láb.

Mivel azonban minden szándékosság nélküli, boldogságát önmagában megtaláló megismerés sokkal elevenebben vonzza magához és hatalmasabban leköti a szellemünket, mint bármily még oly szenvedélyesen és izzón harcba vitt rábeszélés, az én tudásvágyam is sokkal elevenebben ébredt és lángolt fel Aszja fanyar tartózkodásának hatása alatt, mint amennyire az önmaga közlésének vágya előtt feltámadt volna.

Mindazok után, amiket hallottam, legtöbbet foglalkoztatott engem Aszja álláspontja Krisztus szavaival és alakjával szemben, akinek nevét és mondásait gyakran olyan különös összefüggésekben említette, hogy időnkint úgy tünt fel nekem, az egyszerű emberi és okos felfogása révén, mintha csaknem praktikus és mindennapi létbe beleszőtt volna, aztán megint mintha a szeretet olyan áhítatosságában magasztosulna fel, hogy sokáig nem tudtam róla tiszta képet alkotni magamnak. Néha irigyeltem minden előitélettől mentes módjáért, amikor Krisztus megjelenését és hatását nem fogta fel máskép, mint ahogy bármely más bölcs és nagy emberét fogadta, tisztelte és visszaadta.

Valami a mi korunkban szokatlan és semminemű előítélet által nem befolyásolt módon jutott az evangeliumokhoz, csak érett ifjúságában és anélkül, hogy gyermekkorában akár csak egy szót is hallott volna róluk vagy épen tanították volna. Egy nap megtalálta a könyvet egy elfelejtett polc sarkában, mikor jómódú apjának a háza halála után minden más vagyonával együtt idegenek kezére jutott. Csodálkozással, mohón és buzgón olvasta, de a léleknek minden más szükségérzete nélkül, mint amelyet a szellemi tulajdon utáni szomjúság minden igazi kedélyben előidéz.

Aszja szavai valamikor kezdetben termékeny életet fejlesztettek ugyan ki gondolatvilágomban, de nem értettem meg Krisztus benne hatékony megjelenésének ezt az egységét és akaratomat, hogy nyugodtam szemléljem Krisztust és átadjam magamat hatásának, mindig újra elhomályosították azok a fogalmak, melyek elismerésére tanítottak és azok a képek, amelyek gyermekkoromtól fogva kisértek. Nehezen határoztam el magamat közvetlen kérdésre, abból a szégyenlősségből kifolyólag, amely megmagyarázható következménye a szándékos eltorzításoknak, amelyek alatt kénytelen voltunk Krisztus képéhez közeledni. Az is hozzájárulhatott, hogy a kedélyem ezzel a tartózkodással kerülni akarta azt a látszatot, mintha közössége volna mindazokkal, akik ezt a nagy nevet csak azért emlegetik, hogy kicsiny, szegény és kipróbálatlan szívüket takargassák.

Beszélgetéseink természete azt hozta magával, hogy forró kérdéseimet, melyekre már oly világos feleletet kaptam, kétkedve ismételtem, mert egy fiatal embernek a túlságosan végleges és összefoglaló felelet gyakran túlságos nehéz épületkő fejlődésének alakulásában s joggal veti el, nem pedig jogtalanul, mint ahogy azoknak az önmagukba zárt embereknek a bölcsesége tanítja, akik sohasem mozogtak a saját világukban, hanem mindig csak idegen világban.

Aszja sokáig nézett maga elé, mintha várna valamire, arcvonásain erősebb lett a gyász és tehetetlenség kifejezése és akadozva kezdte:

– Gondolok erről egyet-mást, de nem bizom a gondolataimban. Úgy tűnnek fel előttem, mint elvonuló felhők s amit világosság dolgában hoznak, az nem bennük rejlik, hanem fölöttük és csak akkor világít át rajtuk, mikor átlátszóbbakká válnak. Akkor úgy érzem, mintha ez a világosság mindig megvolna fölöttük; a gondolatok által talán ezt az alakját nyeri, nem pedig a lényegét. Akkor aztán félek kimondani azt, amit szemlélek, mert úgy vagyok vele, mintha már régóta és mindig kincse és birtoka volna minden igaz embernek és nem általam keletkeznék, hanem csak úgy jönne hozzám, azzal a kis részével, melyet magamba fogadni képes vagyok. Beszélni azonban csak erről a kis részről tudok és tele vagyok félelemmel, hogy azt a fölöttem levő magasztos lényeget eltorzítom. Nem hiszem azt, hogy ember képes olyan igazságot kimondani, amely ne lett volna már régen ő előtte igazság és ne maradna mindig az. Sokszor a hallgatók boldogok, akik látnak és nélkülöznek. Lásd, aki nem képes hinni, az igazságot belátásától függőnek képzeli, pedig nem az, mert a hittől függ, olyan hittől, amely meg kell hogy legyen bennünk, mint valami természetes tulajdonság.

Az emberek, mint te is, dicsőitik a gondolatot. De mit neveznek gondolatnak? Engedik a mulandó történések szelét keblük kamráján áthúzódni és ha itt megrezdül, akkor azt mondják: gondolkozom. De ki csinál testéből az érzések világával íjjat, hogy gondolatainak erejét nyílegyenesen hajítsa a világosságra? Hol csillog a páncél a világ szennye ellen? Ki gondolkozik, midőn testét és lelkét odaadja táplálékul szelleme lángjának, merészségtől tehetetlenül és becsületességtől szegényen?

És még ez a gondolkodás is, mely mint a tűz alakul ki az Én velejéből, még mindig semmi, barátom, fénytelen hasonlat marad, amely hasonlatokban tévelyeg, ha nem szállja meg a kinyilatkoztatás kegyelme a felkészült szellemet. A kinyilatkoztatást nem lehet a gondolatok hatalmával előcsalni, a gondolatok előkészítik ugyan az útját, de az érkezése kegyelem dolga. Nem hiszem, hogy ennek a kegyelemnek a fényvirágai kérdezik a mező értékét, amelyből kivirágzanak. Rejtelmesen ott csiráznak ki, szent egyezségben a multtal és jövővel, ahol akarnak, de nem ott, ahol az ember akarja. A gondolat ereje maga még nem alkotott maradandó szellemi művet, amely szép, jó vagy magasztos, hidd el nekem, nem; a végső tökéletesedés mindig a kegyelem isteni játékával ment végbe, derülten és fáradság nélkül és a befogadó, a kiválasztott tűzhely, kimondta sóhaját, melynek neve kegyelem.

Érted most már, mit jelent kiválasztottnak lenni? A kiválasztottak jelentik az utat. Nincs alkatunknak más törvénye, melynek felismerésében megváltás rejlik. Csak megváltás, semmi más előny, amilyet azok a sokan keresnek, akik az egyetlennek szellemi erejét belevitték mulandó tartalmú vágyaik kicsiny világába. Hogy érvényesülhetne ott, hogy vigasztalhatna ott az, ami a megváltást illeti meg?

Krisztus mondása a hivatottakról és a kiválasztottakról, amelyet most beleszőttem a szavaimba, jellemzi őt, ebből folyólag fog feltámadni, nem valamikor, hanem újra meg újra, tegnap, ma és holnap, mindenütt, ahol egy ember alkata hasonló az ő alkatához, de nem ott, ahol az ő nagysága eltorzítva és kikészítve nyujtatik a hivatlanoknak.