Part 6

Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem! mintha a garaboncziás deák jelent volna meg az égen, sárkányon ülve, egyszerre oly rettentő égiháboru keletkezett; villámlott, menydörgött, s úgy potyogott az istennyila, mint mikor a körtvefát rázzák. Egy koromfekete felhő, mint a kilőtt nyíl, egyenesen a kalmár felé tartott s megállott a feje fölött. A fekete felhőből, mint valami hintóból, kiszállt egy csodaszörny, sziszegő, pattogó kigyóhajjal, – melyek farkaikkal mint valami ostorral pattogtak, – serte szakállal, ragyavert arczal és szalonnabörként összetöpörödött testtel. A kalmár azt gondolta magában: itt az itélet napja, annyira megijedt! s úgy érezte magát, mintha azt a fekete felhőt ő tartaná a vállán s azalatt rogyott volna le a földre. Hát még mikor meghallotta, hogy mit kiván tőle a csodaszörny, akkor ijedt ám meg; de nem csak megijedt, hanem annak a nagy erős embernek, ki egy oroszlánynyal is megküzdött volna, szép fekete szakála, mint valami hitvány seprő, a földet kotorta, a szive pedig úgy nyilallott, ugy hasogatta valami, mintha egy nagy kést, kétszer, háromszor is megforgattak volna benne.

Azért nyilallott pedig a szive olyan nagyon, mert a csodaszörny azt parancsolta neki: hogyha, harmad nap alatt, azért, mert a legszebb virágot, a rózsakirálynét le merte szakasztani, életétől megfosztani, mondom, hogyha harmad nap alatt, el nem viszi neki legkedvesebb, legszebb leányát, kinek a rózsát szánta: no, lesz neki ne mulass; mert még a fényes napot is feketének látja; még azt a perczet is megátkozza, a melyben született!

Haj! életért, éltet; királynéért, királynét; virágért, virágot; legszebb virága volt pedig a kalmárnak legkedvesebb, legszebb leánya, mely virágnak a töve a szivébe, még pedig ott is a kellőközepébe volt ültetve. És most ezt a virágot lekellett kebléről tépni s egy csodaszörny keblére tűzni!! Ezért nyilallott a kereskedő szive oly nagyon, mintha egy nagy kést kétszer, háromszor is megforgattak volna benne.

A szegény kalmár búsan bandukolt hazafelé, de még otthon még nagyobb szomorúság várakozott reá; mert a hogy szokták mondani: a háza füst nélkül égett; mert alighogy kihúzta a lábát a házból, alighogy betette maga után az ajtót, a nagyobbik leánya összegyüjtvén véle egy vivású czimboráit – urfiakat híni sem kellett, mert azok ugyis ott voltak – lakodalmat tartottak esküvő nélkül, férjhez mentek egy nap háromszor is; úgyhogy, mikor édes apja a nagyobbik leány számára meghozta a czifra ruhát, mely magától is megállott a szobapádimentomán, mégis dióhéj volt a szekrénye, karikagyűrű az átmérője: – inkább illett volna rá a gyász, a fekete szemfödél, s inkább is ment volna a koporsóba, mint édes atyja színe elébe!!

De nemis öntözte meg a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot sohasem, melynek azért minden istenadta nap egy-egy ága száradt el; úgyannyira, hogy mikor hazaérkezett az édes atyja, számon kérni a virágot, ékes rozmaringbokor helyett csak kórot talált; viruló hajadon helyett fonnyadt virágot!

De bezzeg nem is nyílt az arczán a rózsa, ha nevetett; nem hullt igaz gyöngy a szeméből, ha könyezett és nem potyogott a sarkából az arany, ha egyet lépett; mert a rózsa elszáradt, a könyforrás kiapadt és megszűnt az aranyhullás. Csak a kisebbik leány birta még e szűz kincseket, de ő megis öntözte virágát, a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot, minden istenadta nap; úgyhogy, mikorra édes atyja haza érkezett, ékes virágot, viruló hajadont talált.

És ő neki ezt a legkedvesebb, legszebb, most igazán egyetlenegy virágát kellett letépni a kebléről, egy kigyóhajú, serte szakálú csodaszörny keblére tűzni!…

Haj, hiában! életért éltet, virágért virágot, királynéért királynét!

Mielőtt a nap háromszor leáldozott volna, már a szép leány a szigeten volt.

Ott volt egyesegyedül szánandó állapotban. Ennek igazán gyászba borult nappala. Olyan volt mint a nagy vadon erdőbe kiültetett virág, mely ha vírit is, magának vírit, vagy tán még ennél is szánandóbb állapotban, mert néha-néha csak akad egy szerető nélküli legény, ki a vadon virágát leszakasztja s a kalapjához tűzi; – de őt ki szakítja le?! Omlott is a szép leány könnye mint a záporeső; a nagy vadon erdőbe kiültetett fehér rózsa galyai közé azonban egy kis madár, valahol ott a fris mezőben a két szép aranyalma alatt a szive környékén, vagy tán éppen abban, fészket kezdett rakni. Mig a fészkét rakta, a kis madár ott danolgatott a fülébe szebbnél szebb notákat. A szép leány csak hallgatta, csak hallgatta, hogy mit danol az a kis madár.

Ez a kis madár volt pedig a – szerelem madara.

Egyszer ugyanis álmot látott s az álmot ki fejti meg?

Ha szerelmes a kis leány; legjobb álommagyarázó kis szivecskéje; ez a legjobb álmoskönyv, melyben iratlan betűkkel van beirva az álom magyarázata.

Az volt pedig beleirva s azt olvasta ki belőle: hogy őt álmában egy tündérszépségű királyfi látogatta meg, ki szépszóval, édes beszéddel és aranyos igérettel biztatgatja. Az az ékes ifjú pedig nem volt senki más, mint egy tündérkirály, ki őt kiszabadítandja e kriptályból, hol ő eleven van eltemetve, ki aztán elviszi messze, messze a csillagokba, vagy valami Aranykertbe, hol őt megkoronázzák, királyné lesz belőle s minden lépten-nyomon huszonnégy szobaleány kisérgeti.

Itt, mi történik a dologból, mi nem, egyszer nagyobb bizonyság okáért egy aranyhajszálat is hagyott ott a tündérkirályfi; de, midőn másnap a verőfényen megnézte, hát uramfia! az aranyhajszál serteszőrré változott.

No ez abba maradt. – Egyszer, a mint kertben le- s fel sétálgatott volna, már nagyon megunta az ördögpárnáját – a heverést és a némaságot; mert semmitsem kelletvén neki dolgoznia, mindent a helyébe vittek s mert senkivelsem válthatott egy árvaszót sem: ezért emigy sohajtott fel:

– Istenem, már beszélni is elfelejtek! be jó lenne valaki, ha mindjárt egy féreg lenne is, csak beszélni tudna!

Alig ejté ki e szavakat, már előtte állott a csodaszörny, mondván:

– Hivtál, im itt vagyok!

A szép leány annyira megijedt tőle, hogy szóni sem birt, csak a kezével intett, hogy távozzék.

A csodaszörny abban a pillantásban, mint láthatlan pára, mint álomlátás, eltünt; – de mégis ködbe burkolva ezt kiáltá vissza:

– Majd ha egyszer engem unalmadban látni kivánnál: ne, itt van ez a harangvirág, csak ezt lobáld meg s ennek ezüstcsengő hangjára azonnal nálad termek.

Ezzel a virágot a leány lábaihoz hajította. Nagyot csördült a harangvirág; piczi ütője az oldalához verődött. A szép leány, hogy hogy nem, fölvette a harangvirágot.

A szép leánynak e napságtól fogva nem volt nyugodalma, mert a csodaszörnynek ép oly kedves hangja, ép oly édes beszéde volt, mint az ő álomlátogató ifjáé: ezért szüntelenül évődött-tűnődött magában, valjon nem egy személy-e a kettő; valjon nem a csodaszörny-e a gyöngyadta ékes tündérkirály; valjon nem ő fogja-e megszabadítani e kriptályból, a melyben elevenen van eltemetve?!

Egyszer a mint igy tépelődött, a mint igy ette magát, ugyanabba a kis kertbe vetődött, hol az apja a legszebb virágot, a rózsakirálynét leszakasztotta. Annyira megszerette ezt a helyet, annyira kedves lett előtte, hogy csaknem minden idejét itt töltötte. Leült a rózsakirályné tövébe s ott sirdogált, ott könyezett, ott búsult, mint a párja vesztett galamb, mint a szomorúfűzfa.

Csak búsult, csak búsult, egyszer azonban eszébe jutott a harangvirág, melyet mindig magával hordott a keblében. Hogy eszébe jutott, kivette a kebléből, meglenditette s ennek csengő hangjára, egyszerre, mint varázslat, ott termett a csodaszörny, leült mellé s egy jó darabig együtt beszélgettek. Mikor a beszéd véget ért, a leány intésére a csodaszörny, mint pára, mint álomlátás ismét eltűnt.

Ez napságtól fogva gyakran előhivta a csodaszörnyet; eleinte egy honapba egyszer, aztán kétszer, háromszor, utoljára mindennap s végre annyira megszokta, hogy nélküle el se’ tudott lenni.

A szép leány mihelyest a kezével intett, a csodaszörny azonnal eltűnt s mihelyest meglóbálta a harangvirágot, azonnal ott termett.

Egyszer, midőn igy együtt beszélgetnének, azt találja mondani a szép leány a csodaszörnynek:

– Istenem! be szeretném én felnevelő apámat, szülő anyámat és édes testvéremet meglátogatni!

– Ha csak az szivednek kivánsága, felelt a csodaszörny, azon legkönyebben segíthetünk. Ne, itt van ez a karika gyűrű, huzd a nevetlen-ujjadra, este lefekvés előtt forditsd meg háromszor s reggelre otthon ébredsz fel; – hanem csak azon szín alatt eresztlek haza, hogyha egy hét elteltével hasonló módon vissza jösz; különben a milyen jó vagyok most, olyan rosz leszek!

A szép leány úgy tett, miként a csodaszörny mondá: estve, lefekvés előtt, megfordította háromszor a karika gyűrűt, reggelre otthon ébredt fel.

Légi úton, virágnyoszolyán hat hattyú vitte haza, csendes ringatással, énekszó mellett. Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a rég nem látott szép leányt; mindenki örült, mindenki szeme könybe lábbadt, csak az édes testvéreé, a nénjeé nem; mert irigykedett reája, hogy a huga még most is birja a szűzleány kincseket, ő pedig elvesztette; de azért ő is tettette magát mintha örülné.

Itt elérkezik az egy hét, el az elválás ideje is: ezért a szép leány keserves zokogások, nagy könnyhullatások között elbúcsuzván szerető apjától, szülő anyjától és édes testvérétől, a szigetbe ugyanazon az uton módon jött vissza, a mint odament.

Itt újra haza szeretett volna menni a szép leány, ismét azt találja mondani a csodaszörnynek:

– Istenem! be szeretném én nemző apámat, szülő anyámat és édes testvéremet látni.

– Hogy teljék szived kivánsága, felelt a csodaszörny, ne, itt van ez a csésze büvös ír, melylyel estve, lefekvés előtt, kend meg szűz vállacskáidat, majd meglátod, hogy milyen sugár szárnyak nőnek ki a te vállaidból s haza repülhetsz. Egy hétig, hét napig otthon mulathatsz, de a nyolczadikra kelve itthon légy; különben a milyen jó vagyok most, olyan rosz leszek!

Ugyis lett. – A szép leány elvette a csészét, estve, lefekvés előtt, megkente szűz vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya és hazarepült.

Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a világszép leányt, mely még nagyobb lett, midőn, asszony módjára, feldicsekedett, hogy ő vele ilyen jó bánik, olyan jó bánik a csodaszörny, mintha nem is ő volna annak a rabja, hanem az ő neki.

Ennek hallattára még nagyobb lett, még jobban meghizott a nénjébe az irigység. Itt, lelkem teremtette, mit cselekedett, mit nem! a hugától a büvös irt ellopta s csak két hét mulva adta vissza, mondván, hogy ugy találta, pedig a látogatásra a csodaszörny csak egy hetet, csak hét napot adott. Ezért ímhogy a halál félelme el nem fogta a szegény leányt, szűntelen azt forgatván elméjében: „hogy a milyen jó vagyok most, olyan rosz leszek!“ Ezért nagy könyhullatások, keserves zokogások között búcsuzván el szerető apjától, szűlő anyjától és édes testvérétől, estve, lefekvés előtt, nagy lelki szorongatások között megkente szűz vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya s hazarepült.

Hogy hazaért, a halálra itélt rab félelmével kebeléből kivette a harangvirágot, meglobálja kétszer háromszor is, de az nem adott hangot; majd szép szóval hivogatta a csodaszörnyet, de az nem jelent meg.

Sírva-ríva keresi, nagy könyhullatások, keserves zokogások között a kert minden zegét-zúgát összejárta, de nem akadt rá.

Csak keresi, csak keresi, egyszer ugyanabba az aranysövénynyel keritett kis kertbe vetődött, hol apja a legszebb rózsát, a rózsakirálynét leszakasztotta, s uramfia! ott találja a csodaszörnyet ugyanazon rózsakirályné tövében – élet nélkül, elkékülve, összegörnyedve; a kigyók a fején megmeredve, kinyujtózva hevertek mellette.

Hozzá rohon a szép leány, költögeti, de nem hallja, ébresztgeti, de nem ébred, könyeivel öntözgeti, de nem érzi a forró könyeket. Majd lehajol hozzá, a fejét az ölébe veszi s homlokánál megcsókolta.

Ime, a halott megmozdult!

Megcsókolja másodszor is.

Ime, a halott egyet sohajtott!

Megcsókolja harmadszor is, mondván:

– Ébredj szivem szép szerelme! ébredj tündérkirályfi!

Ime! egyszerre, mint a villám, felugrott a csodaszörny! de többé nem a kigyóhaju, serteszakálu, ragyavert arczú s szalonnabőrként összetöpörödött testű csodaszörny, hanem egy gyöngyadta 24 éves, aranyhajú, selyemszakálú, ékes ábrázatú, sugártestű tündérkirály.

Hát a világszép kisasszony kit lát maga előtt, kit egyebet, mint álomlátogató szerelmes ifját!

Hogy meglátták egymást, egymás nyakába estek, megölelték, megcsókoltak egymást, mondván: te az enyim, én a tiéd, ásókapa sem választ el egymástól.

Nem hijába danolt a szerelem kis madara, mig a fészkét rakta, a fészek készen volt s az egy pár cseléd, az egy pár madárka, beleszállt, beleköltözött.

Az ékes tündérkirály kézen fogta a kalmár kisasszonyt, egy rózsalugos alá vezette s ott leültek kettecskén egymás mellé.

– Most szivem szép szerelme, mondja az ékes tündérkirály, halld szomorú historiámat: nekem egy boszorkány szeretőm volt, de én ezt nem tudtam. Mikor már ez a boszorkány megfogott a hálójában, mikor már a szerelem rabja lettem, gondoltam magamban, hogy most szép szerével meglepem a szeretőmet. Ezért titkon az ablakához lopodztam, betekintettem rajta, hát uramfia, mit láttam! nem egyebet, mint azt, hogy a szeretőm, a bűbájos asszony, a fejét levette a nyakáról s maga elé az asztalra tette. A fej előtte ott forgott magától mint valami sergetyű s ő azt bűvös irral szépítgette, kifestette. Nekem se kellett több, e napságtól fogva soha, de soha, feléje sem mentem, cserbehagytam. Hogy cserbehagytam, hogy feléje sem mentem, ő engem átok alá vetett: az országomban minden élő, okos és oktalan állat kővé váljon; magam pedig minden teremtett állat ijedelmére csodaszörnynyé, s mindaddig fogjon meg az átka, míg az alól a hű szerelem fel nem oldoz. – Most már szivem szép szerelme, hű szerelmed által olyan szabad vagyok mint a madár, de bezzeg még nem szabadok a kővé vált tündérifjak, tündérkisasszonyok, és a birodalmamban levő minden okos és oktalan állat: őket azért költsd fel mély álmukból. Hogy fölkelthesd, menj be a palotának hetedik szobájába, hol egy aranyrácsos almáriomban, gyémántokban egy varázsvesszőt találsz. Vedd azt magadhoz, keresd fel e kert kellőközepén álló cseremustfát, s a varázsvesszővel üsd meg háromszor annak az oldalát, majd meglátod, hogy egyszerre, mint valami varázslatra, hogy fölébrednek azok a kővé vált alakok.

Ugyis lett. – A világszép kalmár kisasszony bement a palota hetedik szobájába, megtalálta az aranyrácsos almáriomot, abban a gyémántokban levő varázsvesszőt, azt magához vette, fölkereste aztán a kert kellőközepén a cseremustfát s vele annak az oldalát háromszor megütötte.

Ime! az első ütésre megmozdultak a kővé vált alakok; a másodikra hangot adtak, s a harmadikra, mint valami mély álomból mindnyájan, de mindnyájan fölébredtek s ki-ki a maga dolgához látott, mintha csak tegnap feküdtek volna le a halálos terítőre, mintha csak tegnap aludtak volna el.

Mire a világszép kalmárkisasszony a tündöklő palotához vissza érkezett, már ekkor a tündérifjak és a tündérkisasszonyok elébe mentek s ugy fogadták őt mint királynéjokat.

De még ez nem volt elég, hanem a világszép kalmárkisasszonyt beleültették a szélhintóba, bevitték a fördőszobába, hol gyémánttal, mint megannyi tükörrel kirakott szoba közepén aranykád állott, aranykádban pedig életbalzsam. Ebben őt megfördették, az aranytörűközővel megtörölték, sarkig érő aranyhaját kibontották, mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak, aztán szépen felfodorították, két foncsikba fonták. Mikor ezzel is készen voltak, biborba-bársonyba felöltöztették, az első székbe beűltették és a tündérkoronával királynénak megkoronázták.

Mikor ezzel is készen voltak, hét világra szóló lakodalmat csaptak s jelen voltak mint vendégek: a nap, hold és a csillagok fényes tábora.

A nap sütött, a hold világitott és a csillagok ragyogtak.

A feketébe, gyászba öltözött kis madárkák, piros haczukát kaptak, s oly víg notákat huztak, hogy még az is tánczolt, a ki nem akart, az is nevetett, a ki nem akart, ha mindjárt tulajdon édes apja feküdt volna is a terítőn.

A fűzek alá a vidék népsége számára hosszú asztalokat raktak ki, erre aranyabroszt vontak, az aranyabroszra ezüsttálat tettek és az ezüsttálban mindenféle jobbnál jobb, különbnél különb étkeket tálaltak fel.

Áldás hullt mindenfelé, mint a tavaszi harmat, mint a nyári lágymeleg eső s a népségnek olyan lett ez a sziget, mint a gyermeknek az anyja emlője.

Az öreg kalmárért, meg a feleségeért, meg a nagyobbik leányáért üveges-aranyos hintót küldtek, de csak az öreget, meg a feleségét hozták el, mert a nagyobbik leány tulajdon édes apját és szülő anyját elhagyta; boszorkánynak állt be s lett minden jónak ellensége, elrontója.

Az öreg kalmár, ha az egyik leányára, a kisebbikre nézett, nevetett az egyik szeme; ha a másik leányára, a nagyobbikra gondolt, könybelábbadt a másik szeme; egyszerre sirt is, nevetett is.

Igy lett az egyik leányból tündérkirályné, igy lett a másik leányból vén boszorkány; igy lett a elsőből ékes virágszál, igy lett a másodikból virág helyett koró, vagyis kóroból kötött seprő, seprő ördögök kezében.

A LIDÉRCZ.

Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, volt egyszer egy vén asszony, ki boszorkány volt s ennek egy tizennyolcz éves leánya.

Vén volt már a boszorkány, vénebb az országútnál, öregebb a Sz. Gellért hegyénél, de nem volt vén – patvar vigye! – a tudománya. A vén asszonynak egyik lába a siron innen, a másik pedig a sirban, mely felé hét rét görnyedve ballagott; de mivel csak tipegett-tapogott, lassan ért el oda, de mégis elért.

De mielőtt elért volna, a meghalóágyán magához inté az árvát s azt mondja neki:

– Édes leányom, mondanék én neked valamit, kettő lesz belőle: tégy szert Lidérczre. Arra pedig szert tehetsz: hogyha tiszta fekete jérczét, de olyant, melynek mindene, a kis körmétől kezdve egész az orra hegyéig tiszta fekete legyen, még pedig olyan mint a csillagtalan éjfél, mint a fekete posztó, vagy még ennél is feketébb. Ha szert tettél ilyen fekete jérczére: ezt a ketreczből, melybe csupáncsak egymagát rekeszd be, soha, de soha ki ne ereszd, hanem mindig be legyen csukva; hogy ahhoz kakas ne férhessen. Mikor ez a fekete jércze kakas nélkül az első tojását elhullatta, a jérczét azonnal öld meg, a husát pedig mindenestül, úgy a hogy van, ásd el.

Mikor ezt elvégezted, a fekete jércze tojását tedd a honod alá s hordozd azt ott kilencz napig szünetlenül.

Kilenczed napra a tojás kikel s kibujik belőle a Lidércz.

Ez a Lidércz csak olyan koszos, boglyas, kolonczos, kis, piczi csibécske lesz, melyet még a varjú se vinne el, de még a szarka se bántaná, hogy azt a ki meglátja, nem adna érte egy fületlen gombot.

De te mindezekkel mitse gondolj, hanem a Lidércz után láss.

Enni ugyan nem kér, de nem is eszik, hanem minden istenadta nap háromszor: reggel, délben és estve, mint a hogy a polyabeli gyermekcsénél szokták, szép tiszta rongyocskát tégy alá.

Majd a Lidércz estve lefekvés előtt megszólal ilyeténképen:

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

És te neked ekkor ez légyen szód és mondásod:

– Egy kád aranyat, egy kád ezüstöt és egy kád rézpénzt.

És a Lidércz ebbeli kivánságodat tüstént azon szempillantásban teljesítni fogja.

Mikor a Lidércz ebbéli kivánságodat teljesíté, megrázkodik, legénynyé válik s azon éjszaka veled hál reggelig.

Reggel pedig ismét megrázkodik és ujra, mint annak előtte, Lidércz lesz belőle.

Ha legény volnál: a Lidércz leány lenne; de mivel leány vagy, az legénynyé változik.

Három nap alatt megszabadulhatsz tőle; de tovább ne is tartsd magadnál, mert gyenge piros véred, mint a nadály, mint a piócza mind kisziná és te ekkor virág helyett kóróvá száradnál.

A Lidércztőli megszabadulásnak két utja és módja van, még pedig: vagy eladod, vagy elveszted.

Eladhatod pedig, hogyha világos nappal 12 órától délutáni két óráig – mert közbe legyen mondva, a Lidércz napjában csak egyszer és pedig ekkor alszik – mondom, hogyha világos nappal tizenkét órától délutáni két óráig olyan zsákba teszed, mely telisded tele van kóczczal és e közé a feleközepe táján bepakolod.

De csak, mint mondám, délben tizenkét órától délutáni 2 oráig adhatod el, mert a Lidércz aztán tüstént fölébredne s téged vérbe-fagyba hagyna.

És ha azt kérdik tőled, hogy mint adod, erre csak az legyen szód és mondásod:

– Egy kis pénzért, se többért, se kevesebbért.

Elvesztheted pedig: hogyha a Lidérczet, mikor alszik egy kóczgongyolába szépen bepakolod, aztán kiviszed az erdőre, ott egy nyirfa-tuskot keressz, melyet aztán kifursz és abba a lyukba beszegezed; de jól vigyázz arra, hogy a szeg szinte ugyanazon nyírfa tuskóból való legyen; különben onnan könnyen kijönne és téged ismét vérbe-fagyba hagyna.

A Lidércz aztán ebben a lyukban három nap, három éjszaka él, mely idő alatt szünetlenül, mint az anyátlan gyermek, egyre sír, egyre rí hangos zokogással.

Ha eladhatod, a ki megtalálja venni, az nem három napig, hanem három álló esztendeig birhatja és ez idő alatt el is adhatja ugyanazon az úton és módon, a mint te elattad.

De ez idő alatt azzal a bizonyossal, a ki majd megveszi, mindig vele hál és pedig: ha leány veszi meg: legényképében; ha legény: leányképében.

De jaj lesz annak, a ki harmadszor találja megvenni, a ki a harmadik gazdája lesz; mert aztán ha fölébred az alvásából, azt ízzé-porrá tépi, azzal azt teheti a mit akar, az már egészen az ördögé.

No jól van, ez abban maradt.

Itt meghal a vén boszorkány, kinek a lelke elszállt a gyehenna lángjai közé, hogy ott ezeresztendeig égjen, szabadulás nélkül, a böreért pedig az ördögök jöttek el s azok vitték el a pokolba fújtatónak.

Az árva aztán magára maradt, mint az ég madara, mint a kinek se apja, se anyja nincsen, hanem ugy áll peczéren mint az újjam.

Itt a leány, a mint édes anyja a meghaló-ágyán meghagyta, vett egy tiszta fekete jérczét, még pedig olyant, mely a kis körmétől kezdve egész az orrahegyéig, mint a csillagtalan éjfél és mint a posztó, vagy még ennél is feketébb volt.

A leány aztán a fekete jérczét ketrecz alá tette és soha ki nem eresztette, hogy ahhoz kakas aranyért se férjen.

A fekete jércze aztán heted napra megtójt s a tojását a leány kilencz napig hordozta a hona alatt.

Kilenczed napra a tojás felpattant s kikelt belőle egy koszos, borzas, kolonczos kis csirke, mely nem volt nagyobb mintegy ökörszem, mintegy kis madár.

Ez a koszos, borzas és kolonczos csirke volt pedig a Lidércz.

Ő aztán a Lidérczet egy kis katulyába tette, alája pedig, mint a polyabeli gyermek alá, minden istenadta nap háromszor: reggel, délben és estve tiszta patyolat rongyot rakott.

A Lidércz egész istenadta nap semmit, de semmitsem evett, hanem mindig ott ült a katulyába a tiszta fehér patyolat rongyon.

Itt eljön az estve, el a lefekvés ideje.

A leány levettkőzik; lehuzza a lábáról karmazsin csizmáját, kibontja sarkig érő haját és hálóinget vesz magára.

A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak szép piczi lábacskáját, hosszu selyemhaját, piros két almáját, szép két cziczi-dombját és ekkor megszólalt, vékony hangon mint az üvegcsengetyü ilyeténképen:

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

– Három kád pénzt, felelt a leány, az egyikben legyen vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.

Itt lelkem teremtette a Lidércz megrázkódik s mint ezüstfüst, mint aranypára, mint égő köd eltűnt a szobából, kibujt a kulcslyukon és kiszállt a kéményen.

A Lidércz aztán alig volt oda egy-nehány perczig; csak addig sem, mig az ember kettőt pillant s már ekkor ott állt a leány előtt legényképen.

De már ekkor a három kád pénz is a kis kamrában állott; az egyikben volt vert-arany, a másikban vert-ezüst, a harmadikban pedig rézpénz.

A Lidércz aztán az ágyra feküdt, a leány mellé bujt s kivilágos kiviradtig vele hált.

A szép leány aztán reggelre kelve olyan sárga lett mint a kikirics, olyan sápadt mint a halott és olyan fehér mint a fehér-liliom.

Fehér-liliom!? az ám! de olyan fehér-liliom, melynek az élte gyökerén féreg rág.

Az ő férge volt pedig a Lidércz.