Part 7

Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke lett, mint annak előtte volt, hogy azt, a ki látta volna, azt mondta volna, hogy az nem ér egy ütet taplót, nem egy fapetákot.

A szegény leány aztán alig várta, hogy a Lidércz 12 órakor elaludjék s hogy elaludt, tüstént felszaladt a padlásra, hozott le onnan egy kötény kóczot, azt zsákra rakta és a Lidérczet belepakolta.

Mikor a leány mindezekkel készen volt, szaladt a vásárra, hogy a Lidérczet majd eladja.

De mikkorrára kiért a vásárba, az óra ép’ kettőt ütött, a Lidércz fölébredt s így nem adhatta el.

Haza viszi nagy sírva-ríva, hogy már a Lidércz megint vele hál, hogy az ujra, mint a nadály, kiszíja szép piros vérét.

Ugyis lett. – Mert mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, a szép leány feküdni készült. Mondom, hogy feküdni készült, megágyaz, megveti az ágyát, lehuzza a lábáról karmazsin csizmáját, kibontja sarkig érő selyemhaját és hálóinget vesz magára.

A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak szép piczi lábacskáját, hófehér lábszárát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, szép két cziczi-dombját és ekkor vékony hangon mint az üvegcsengő megszólalt ilyeténképen:

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

– Három kád pénzt, felelt a leány, az egyikben legyen vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.

Itt lelkem teremtette! a Lidércz ismét megrázkódik s mint ezüstfüst, mint aranypára, mint gyémántköd eltünt a szobából; kibujt a kulcslyukon s kiszált a kéményen.

De a Lidércz alig volt oda annyi ideig, míg az ember kettőt pillant, míg egy Miatyánkot elmondhat, s ott állt a leány előtt legényképében.

A három kád pénz pedig már ekkor a kamrában állott; az egyikben volt vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.

A Lidércz aztán a leány mellé az ágyra feküdt s kivilágos kiviradtig vele hált.

A szép leány reggelre kelve olyan sáppadt lett, mint a ki már a terítőn fekszik kinyujtóztatva, mint a kit most vesznek ki a sírból, mint a kettétört virág, mely mindig halványabb halványabb lesz, míg utóljára csaknem a halál halványsága fogja el.

De volt pénz elég; egész dögével!

Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke lett, mint annak előtte volt, hogy azt még a szarka se vitte volna el, még az is ott hagyta volna, a hol találta, hogy azt a ki látta volna, azt mondta volna, hogy ez az idétlen csirke nem ér egy fületlen gombot, nem egy kurjantást.

A szegény leány aztán másnap alig várta, hogy a Lidércz a szokott időben, világos délben tizenkét órakor elaludjék és hogy elaludt, tüstént felszaladt a padlásra, honnan egy kötény koczot hozott le, azt zsákra rakta, a Lidérczet belepakolta.

Mikor a leány mindezekkel készen volt, lóhalálában rohant a vásárra, hogy majd eladja a Lidérczet.

De a leány mikorrára kiért a vásárba, az óra ép’ kettőt ütött, ép’ délutáni két óra volt, a Lidércz pedig fölébredt és ezért nem adhatta el.

A leány aztán a Lidérczet haza viszi nagy sírva-ríva, hogy az már megint vele hál, hogy az már ujra, mint a nadály, kiszíja szép piros vérét.

Ugyis lett. – Mert mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, a leány feküdni készült.

Hogy feküdni készült, az ágyat elbontotta, megvetette; de ekkor azt gondolta, hogy saját halálos ágyát veti meg, hogy nemis az ágyba, hanem a terítőre, a deszkára fekszik. És jobb is szeretett volna ott azon a deszkán kiterítve feküdni, mint azon a vetett ágyon!

De volt neki sok pénze! De mit ért az neki, ha mindjárt egy pinczével lett volna is, ha az ő szivének abban nem volt semmi gyönyörűsége, semmi öröme, hanem azt ugy nézte, ugy tekintette, melyért lelkét-testét az ördögnek eladta.

Azért le se akart feküdni, hanem csak az ágyszélén virasztani át azt a tengernyi éjszakát, mint a kinek halottja van, kit reggel, délben és estve mindig sirathat.

Neki is volt halottja, kit reggel, délben és estve mindig sírathatott és az volt: szép fehér lelke, kit az ördögnek pénzért adott el.

Ezért egészen a bubánatnak adta magát, mely rászállt s mint valami fekete lepedő, egészen beterítette, egészen beborította.

De a leány mégis csak lefeküdt; levetette karmazsin csizmáját, kibontotta sarkig érő selyemhaját és inget vett magára. A hajába fekete pántlikát font be.

A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak gyenge fehér lábát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, két szép cziczi-dombját s aztán vékony hangon, mint az üvegcsengő, megszólalt ilyeténképen:

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

– Sz...ebadta! – követem alásan – felelt a leány.

Itt lelkem teremtette! a Lidércz ujra megrázkódik s mint ezüstfüst, mint aranypára, mint gyémántköd eltünt a szobából; kibujt a kulcslyukon és kiszállt a kéményen.

De a Lidércz alig volt oda annyi ideig, míg az ember kettőt pillant s már ekkor ott állt a leány előtt legényképében.

A szegény leány házát – követem alásan – izével egészen környös körül hordta, még pedig annyira, hogy még az ajtót se lehetett volna kinyitni.

A Lidércz aztán a leány mellé az ágyra feküdt s vele hált egész kivilágos kiviradtig.

A szép leány reggelre kelve olyan halvány lett mint a letört, szine hagyott buzavirág, olyan sárga mint a kikirics, mint a kiben lélek se lett volna, hanem csak hálni járt volna bele.

Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke lett mint annakelőtte volt, hogy azt a ki látta volna, azt mondta volna, ez a pípes csirke nem ér egy ütet taplót, nem egy fadrombot, hogy azt még a madár se vitte volna el, hanem még az is otthagyta volna a hol találta.

A szegény leány aztán többet ki sem ment a szobából, hanem mindig egyre sírt-rít, hullt a könye mint a záporeső; ugyannyira, hogy az nap még tiszta rongyot sem tett a Lidércz alá, melyért az a leányt előfogta s ugy megverte mint a kétfenekű dobot.

Itt elkövetkezik az estve, el a lefekvés ideje, a leány ezért megvetette az ágyát s levetközött; levetette szép piros csizmáját, kibontotta sarkig érő selyemhaját s inget vett magára.

A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak gyenge fehér lábát, hófehér lábszárát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, szép két cziczi-dombját s mikor jóllakott a nézéssel, vékony hangon, mint az üvegcsengő, megszólalt ilyeténképen:

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

A leány nem szólt semmit.

– Mit kivánsz? mit kivánsz? ismétlé a Lidércz.

A leány nem szólt semmit.

– Mit kivánsz? mit kivánsz?

A leány ujra nem szólt semmit s mikor harmadszor sem szólt, felugrik a Lidércz nagy mérgesen, neki esik a leánynak, sarkig érő selyemhaját a kezére tekerte s kiseperte vele a ház földjét. Hosszú selyemhaja, mint valami selyemborona, mint valami selyemseprő az egész szobát tisztára kiseperte. Aztán a Lidércz elkezdett vele labdázni; felhajította a padlásig, meg a földhöz verte, ujra felhajította, meg a földhöz verte; tizenkétszer felhajította, tizenkétszer verte a földhöz, de csinálhatott már azzal akármit, akár fejszefokával is verhette, mert az többé mit sem érzett, mert annak már semmije sem fájt, mert az már meg volt halva.

Mikor már a Lidércz a leányt holtig verte, mikor már agyonütötte, felkapta mint valami szalmaszálat s meg sem állt vele a pokolig; de csak a testét, de csak a bőrét vihette el magával, mert a lelke már ugyis az ördögöké volt, mert az már ugyis a gyehenna lángjai közt égett-eléghetlenűl; mert fekete galambképében, mint a kilőtt nyíl elszállt oda, honnan csak 1000 esztendő múlva, mint fehér galamb kerülhet ki s ekkor az igazak hazájában lészen az ő lakása, hol aztán az nagy tisztességben él.

PRÜCSÖK JÁNOS.

Volt egyszer a világon két mester ember. Levén az egyik becsületes csizmadia, a másik pedig vargamester. Egy fedél alatt laktak az istenadták, mégis mindenben különböztek egymástól, csak egyben egyeztek meg: – a szegénységben; mindkettőnek lapos volt az erszénye, beleütött az istennyila!

Egyszer azt találja mondani a csizmadia a vargának:

– Hej, koma! mondanék én egyet, kettő lesz belőle: tegyünk szert pénzmagra!

– Csak az itt a bökkenő, felelt a varga, hogy én azt a mesterséget egyátalán nem értem, de még az apám se értette; mert a hogy jött a világra, ugy ment vissza, csupán két csizmadiatallérja volt, azt is nekem hagyta.

– Ej, dehogy nem értjük! válaszolt a csizmadia, olyan gondolatom támadt mint a peták! Ugy-e, van a birónak jó öt lova?

– De van ám!

– No, ha van, azokat majd szépen elcsenjük s te komám kiviszed az erdőbe, ide meg ide, én pedig azalatt látogatóba megyek ő kigyelméhez, majd el panaszolja ő nekem az egész dolog sorát rendjét, majd mondja ő nekem: hogy ennyit meg ennyit adnék annak az embernek, a ki ugy szépszerével előadná a lovaimat, – én pedig állok elébe s mindazokra szóm és mondásom ez lesz: van nekem egy mágyiás könyvem, melyből e széles világon történt minden dolgok kilehet olvasni: tán biróuram lovairól is szól az irás.

Ugyis lett. – Ellopták a biró öt lovát; a varga kivitte azokat a megnevezett helyre, a csizmadia pedig a mágyiás könyvet zsebre tevén, elballagott másnap a kárvallott biróhoz.

– Adjon isten jó napot, biró komám uram!

– Fogadj isten komám uram!

– Azt hallottam, hogy valami nagy szerencsétlenség érte komám uramat?

– Hej, ne is emlitse Prücsök uram! ellopták az öt lovamat!… szegény párák, milyen áldott jószágok voltak!… tudom azoknak sem lesz többet olyan gazdájok mint én voltam!… szegény párák!… szegény párák!…

– Azt valami gazember cselekedte!

– Igazság szól ki Prücsök uramból, becsületes ember hogy is tette volna?!… szegény áldott párák! Biz elhiheti kigyelmed, hogy annak, a ki előadná, nem sajnálnék tőle 300 forintot.

– Kétszer se mondja biró uram, mert szaván fogom; tegnap találtam egy mágyiás könyvet, ebben minden e széles világon történt dolgok meg vannak irva: hátha a kelmed lovairól is szól az irás, hátha nem alszik az ördög?!

– Hiszen ha szólna, kelmedtől sem sajnálnám a háromszáz forintot, akár előre is kifizetném.

– Nem kell nekem előre, felelt a csizmadia, majd csak akkor, ha előlesznek a lovak.

Ezzel kiveszi Prücsök János a köpönyege zsebéből a mágyiás könyvet, felnyitja s elkezd belőle handrikálni ilyeténképen: ha a szálason lemegyünk, a fenéken fel, nagy hegy alatt kis dombon egy sugár cserfához van kötve mind az öt lova kigyelmednek. Ez van szórul szóra ákom-bákom betűkkel a mágyiás könyvben megírva, a ki nem hiszi, im olvassa, – de szerencsére senki sem tudott olvasni. – Elhitték.

Itt kimegyen az erdőre egy sereg ember botokkal, baltákkal, vasvillával fölfegyverkezve, hol is a mondott s nevezett helyen már messziről meglátják a biró öt lovát egy sugár cserfához kötve, mellette pedig egy bujnyik kinézésü ember tartotta a kötőfékeket; ez pedig nem volt senki egyéb mint a varga.

Még messziről rá kiabálnak: megálj gazember… megállj hunczut… ilyen, amolyan lókötője!…

No, persze a zsiványképébe felöltözött vargának is volt annyi esze hogy megállott: azért illa foré, nád a kert!… persze ezeknek is volt annyi eszök, hogy nem vették űzőbe a vargát, csakhogy a lovak megvannak!

Itt nagy hírrel haza vezették a lovakat, Prücsök Jánosnak pedig kifizették a háromszáz forintot, még rádásul meg is köszönték.

Itt hire futamodik Prücsök Jánosnak, hogy itt meg itt ebben a faluban lakik egy híres jós, ki a sátánnal czimborál, a hazajáró lelkekkel szövetkezik, a kopogó szellemekkel pedig ép’ barátságot kötött s ezek szereztek neki egy olyan mágyiás könyvet, hogy abban minden, de minden a széles világon történt dolgok ákom-bákom betűkkel be vannak irva; – úgyannyira elterjedt a híre, hogy magának a királynak fülébe is eljutott, pedig ép’ ekkor veszett el a királynénak legkedvesebb aranyjegygyűrűje, pedig ez napságtól fogva a királynénak se’ étele, se’ itala, hanem egyre sír-rí s naponta három kendőt is száritgatnak utána, hogy szinte beteg bele.

A királynak se’ kellett több, hogy meghallotta az ország-világra szóló jóst, üveges aranyos hintót – elöl kocsis, hátul huszár – parádésan küldött érte.

Megáll Prücsök János háza előtt az aranyos hintó, s a huszár jelenti alásan hogy mi járatba van. Váltig szabadkozott Prücsök János, gondolván hogy most rákerül az ebharminczadjára, hogy neki ilyen meg ilyen sok váltómunkája van… hogy ő nem mehet… hogy elvesztette a mágyiás könyvet, e nélkül pedig oda minden tudománya; de mind ez nem használt semmit, mert hogyha a hires Prücsök János nélkül visszamernek térni a rezidencziába, fejök vesztése alatt volt kiadva a parancsolat. Mit volt, mit tenni, vagy akart vagy nem, elvitték Prücsök János uramat, ki keserves könyhullatások között vált meg kedves élete párjától és kedves komájától, s még a testamentomát is megírta, hogy már neki így lesz vége, úgy lesz vége.

Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, hetednapra elértek a rezidencziába s bevezették Prücsök Jánost a király elébe. Szegény Prücsök Jánosnak vagy volt melege, vagy nem, de most az egyszer saját véres verejtékében fürdött meg, annyira folyt róla az izadtság. De mégis a mennyire, annyira vigyázott magára s három napot kért a királytól gondolkozásra. A király megadta neki a három napot, meg ha még harminczhármat kért volna is, csakhogy aztán a gyűrű meg legyen.

Itt Prücsök János soha világ éltében nem volt oly nagy úr, mint most; bevezették a fehér szobába, de jobb szeretett volna ő otthon a tőke mellett űlni, mint azon a bársony széken, aranyos kanapén, – mert egészen a búbánatnak adta magát, úgyannyira hogy se’ étele, se’ itala, s hármat is rántott a nadrágszíján, de az mégis bő volt.

Közbe légyen mondva, a királyné legkedvesebb jegygyűrűjét hárman lopták el: az inas, a kukta meg a szakács.

Itt elkövetkezik a dél is; Prücsök még mindegyre búsul, azt sem tudja, hogy hányadán van az idő, pedig már felteritették a puszpángfa asztalra az aranyabroszt, aranyabroszra czíntányért tettek, mellé ezüstkanalat, négyágú villát és szarvasnyelű kést, – de mondom, jobb szeretett volna ő otthon abból a négy krajczáros cseréptányérból fakanállal bablevest enni mint ezt a parádét.

Beviszik az első tál ételt s ez volt a fekete leves. Ép az az inas vitte be, a ki részes volt az aranygyűrű ellopásában.

Prücsök János föltette magában, hogy megszámlálja az ételeket, – azért mikor az inas letette a fekete levest a puszpángfa asztalra, azt találja mondani az ételnek: itt jön már az első.

Az inas se’ holt, se’ eleven nem volt; azt gondolta, hogy neki mondja, hogy itt jön már az első, a ki a gyűrűlopásban részes volt; – de mégis valahogy mint a részeg kiténferedett a szobából.

Alig ér ki az inas a szobából, alig nyitja be a konyha ajtaját, már ketten is kérdik, a kukta meg a szakács, hogy mit mondott a híres jós.

– Jaj, ne is kérdezzétek, végünk van, már tudja, de hogy is ne tudná mikor jós, hogy mi hárman loptuk el a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét!

– De nem azt mondom én, mondja a kukta, hanem azt: eredj be te szakács, hát neked mit mond?

Bemegyen a szakács, beviszi a második tál ételt s leteszi a puszpángfa asztalon levő aranyabroszra.

– Itt jön már a második, mondja Prücsök János az ételnek, a szakács pedig azt gondolta, hogy neki mondja, se holt se eleven nem volt, csak mint a részeg kitántorgott a fehér szobából.

Alig ér ki a szakács a fehér szobából, alig huzta be a lábát a konyha küszöbjén s tette be az ajtót maga után, midőn ketten is kérdezték egyszerre: mit mondott?

– Jaj ne is kérdezzétek, azt mondta mit neked mondott, itt jön már a második.

– De nem azt mondom én, felelt az inas, hanem azt: eredj be te kukta, hát neked mit mond?

Bemegyen a kukta a fehér szobába s leakarja tenni a harmadik tál ételt a puszpángfa asztalon levő aranyabroszra, midőn megszólal Prücsök ilyeténképen:

– Itt jön már a harmadik.

A kukta se’ holt se’ eleven nem volt, kiejtette a czíntányért a kezéből s térdre esett Prücsök János előtt.

– Kegyelem, gráczia! mink loptuk el a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét, én, meg az inas, meg a szakács.

Az inas meg a szakács ott füleltek a kulcslyuknál s mikor látták, hogy a kukta mindent bevallott, ők is berohantak a fehér szobába, letérdepeltek Prücsök előtt s kegyelmet, grácziát kértek a fejökre; – – de elébb a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét letették a puszpángfa asztalra.

Végre megszólalt a szakács mint a ki köztük legidősb volt s igy legtöbb esze is volt, ilyeténképen:

– Ha jós úr szépszerével úgy eltudja simítani a dolgot, hogy az egészből semmi se’ légyen: itt van parolás tenyerem, hogy azonnal lefizetek háromszáz forintot.

– Én is adok, én is adok háromszáz forintot, mondják ketten is egyszerre, az inas meg a szakács.

Prücsök János pedig majd kibujt a bőréből örömében; elfogadta az ajánlatot s előre fel is vette a 900 forintot.

Mikor Prücsök János a pénzt zsebre tette, hozatott a kuktával egy fehér czipót, lisztet és vizet. Ezeket aztán ő összekeverte s a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét beledagasztotta. Az ablak alatt ép’ ott legelészett egy nyáj pulyka, kapja a lelkit, lehajítja közéjök a tésztát s benne a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét, – hát látja, hogy azt a legnagyobb kanpulyka kapta fel.

Most bezzeg hivást se várt Prücsök János, hanem egyenesen berontott a királyhoz.

– No felséges uram, tudom már hogy hol van a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűje!

– Ugyan úgy-e?… hát hol van?

– Hát ezelőtt mintegy két héttel, a mikor a királyné imádkozni ment a rezidenczia udvarán keresztül, akkor vesztette el legkedvesebb aranyjegygyűrűjét s felségednek egy állatja nyelte el: azért ha nem sajnálja felséged attól az állattóli megvállását, még most is ott van a zúzájában.

– Ha csak egy zúzás állat s melyik légyen az?

– Az a nagy kanpulyka, mely a nyájat vezérli az udvaron.

– Ha csak egy kanpulyka!… Hej, pulykák legfőbb pásztora állj elő!

Előáll a pulykák legfőbb pásztora s a király kiadja neki a parancsolatot: hogy a legnagyobb kanpulykát meg kell fogni, a fejét tőkére tenni, éles baltával levágni s aztán a zuzáját szépen kivenni, czíntányérra téve behozni.

Megfogják a legnagyobb kanpulykát, fejét a tőkére teszik s elvágták az éles baltával, a zuzáját pedig szépen kivették, czíntányérra tették s ugy vitték be a király elébe.

Prücsök János pedig a kanpulyka zuzáját csillagos bicskájával kétfelé hasította s ime! kigurult belőle a király lábaihoz a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűje.

Felkapja a király az aranygyűrűt s egyenest beszaladt a feleségéhez, ki a jegygyűrű utáni bujában betegen feküdt s tizenkét szobaleányával együtt éjjel-nappal síratta keserves könyhullatásokkal.

A királyné alighogy megpillantotta legkedvesebb aranyjegygyűrűjét: azonnal jobban lett; kiderűlt szomorú orczája s tündökölt mint az a fényes nap az égen.

Prücsök Jánost pedig az asztalhoz ültették, még pedig az első székbe s megvendégelték úgy, hogy míg él sem felejti el.

Mikor ez a nagy vendégség is meg volt, három zsák pénzt mértek ki a számára s úgy küldték vissza a maga falujába. Magát pedig üveges-aranyos hintóba ültették, melyet hat seregélyszőrű paripa vontatott, bent pedig a hintóban Prücsök János oldala mellett ült az ország király tanácsosa.

Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen s már egy jó darabot magok után hagytak, mikor eszébe jut az ország-király tanácsosának, hogy meg kellene tréfálni ezt a híres jóst, hogy valjon olyan nagy-e a tudománya mint a milyennek országvilág hireszteli?

Azért leszállott az aranyos-üveges hintóból s ép’ a szemügyébe akadt egy prücsök, melyet aztán fölvett s a markába szorított.

Mikor aztán visszaült az aranyos-üveges hintóba, azt kérdi a híres jóstól:

– No jós uram, ha oly híres ember kelmed, hát mondja meg, hogy mi van az én markomban?

Prücsök János csak gondolkozik, csak gondolkozik, de sehogy sem jőhetett a nyítjára, hogy valjon mi lehet az ország-király tanácsosa markában, egyszer csak felkiált:

– No, te Prücsök vagy most kínban!

– Kitalálta kigyelmed, felelt az ország-király tanácsosa, csakugyan prücsök.

Ezzel kinyitván markát, a szegény prücsök kiugrott a tarlóra.

Igy szabadult meg Prücsök János, így nem vallott szégyent!

Végre elértek abba a faluba, a hol Prücsök János lakott s leszállították az aranyos-üveges hintóból. Ő aztán bement a házába, az ország-király tanácsosa pedig vissza a rezidencziába.

Igy lett Prücsök Jánosból gazdag ember; de azért a komájáról sem feledkezett meg, mert a három zsák pénzt kétfelé mérték; feleközepét kapta a varga, feleközepét a csizmadia.

Hítták Prücsök Jánost még azután is számtalan sok helyre, de volt esze nem menni, ha mingyárt a római pápa hivatta volna is, pedig az már csak nagy úr! mindenkinek csak azt felelte: hogy a királynál jártában elvesztette a mágyiás könyvet s vele együtt elveszett a tudománya is, a hol pedig nincs, ott ne keress!!

PATKÓS KÖRMÖNDINÉ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer kovácsné, ki boszorkány volt.

Ezt az asszony ugy hiták, hogy patkós Körmöndiné.

Mondom, hogy boszorkány volt az asszony, sok állt hatalmában; azért ő kigyelmét szerették, meg nem is; azért féltek is tőle, mint az égető tűztől, meg nem is.

Ha ez az asszony valakire megharagudott, azt ugy meg tudta verni a szemével, hogy a keze-lába összezsugorodott; azt ugy meg tudta kötözni a szemével, hogy rajta kivül egy teremtett lélek, senki, de senkisem tudta kioldozni, csupáncsak Körmöndiné asszony.

Ha a leány szerelmes lett valakiben és ha az őt nem szerette, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni. Az aztán adott a leánynak olyan szert, hogy a legény mindig ő utána járt, mindig csak azt az egyet szerette.

Ha valakinek a tehene véres tejet adott, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni; az adott annak a bizonyosnak olyan szert, melylyel a tehenet köröskörül kellett füstölni, hogy attól a fejös tehén nem adott többet vérest.

Ha valaki haragban volt valakivel, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni, az annak a bizonyosnak a haragosát ugy megrontotta, hogy egész éltében nyavalyás lett. Pedig csak egy csupor fözeléket adott neki, de volt abban a kerek föld alatt minden, de minden: bab, borsó, lencse, kása, kukoricza, búza, árpa és dara; pedig csak ezt a fözeléket kellett annak a bizonyosnak a háza előtt hosszában elhinteni, és ha az a bizonyos átment rajta, annak a testén minden, de minden: bab, borsó, lencse, kása, kukoricza, búza, árpa és dara, mint a veres patics, kiütött.

Itt a boszorkány éjnek idején fölkel az ura mellől, ki mellé aztán egy seprőt fektetett és az, ha mindjárt tüzes taplót tettek volna is a fülébe, ha mindjárt ezer dobot is ütöttek volna meg az ágya előtt, föl nem ébredt volna, hanem aludt mint a tök, mint a juhászbunda.

Mondom hogy fölkelt az asszony, kezébe veszen egy kötőféket, melylyel a kovácslegényt háromszor főbe ütötte.

Itt lelkem teremtette! a kovácslegény leugrik az ágyról, négykézláb áll, megrázkódik s tüstént lóvá vált.

Aztán a boszorkány a fejébe húzza a kötőféket, csontnyerget tesz rá, egy hányt-vetett ócska bundadarab volt a nyeregtakaró s ráül a lóra, mondván:

– Hipp-hopp, ott legyek, a hol akarok!

Azzal a ló szaladásnak eredt, kibújt az ajtóhasadékon, ki a kéményen s megsem állt, míg a Sz. Gellért hegyre nem ért, hol már ekkor egész boszorkány sereg volt együtt. Kik aztán elkezdettek tánczolni, danolni, majd az ivás-evéshez láttak s csaptak ott olyan dáridot, hogy egy kis lakzival ért fel. Mikor aztán jól ettek-ittak, ujra a tánczhoz, dalláshoz fogtak.

Mikor a boszorkányok legjavában tánczoltak, egyszer egy hosszú ember jött le a hegyről, s kiválasztott közülök egyet, kivel aztán vele hált, és annak a bizonyos boszorkánynak egy kis-pénzt adott.

A boszorkányok itt tánczoltak mindaddig, míg a kakas nem kukurikult; de a legelső kakasszóra tüstént, mintha kettévágták volna, abba hagyták a mulatságot s ki-ki a maga lován hazaparipázott.

Mikor a szegény kovácslegény hajnalban föl akar kelni, csak ekkor vette észre, hogy olyan fáradt, hogy még a kezét is alig bírja fölemelni, mintha egész istenadta éjszaka nem aludt, nem pihent volna, hanem mindig a vasat verte volna vagy félmázsás pörölylyel.

No ez abban maradt, de a kovácslegény másnap, harmadnap, negyednap is, mikor föl akart kelni az ágyból, mindig oly fáradtnak érezte magát, hogy a kezét is alig birta fölemelni.