Part 5

Az összegyűlt uri népek összenéztek, azt sem tudták: nevessenek-e, azt sem tudták: bosszankodjanak-e? A vén király pedig ezen való haragjában annyira fölgerjedt, hogy a neki esett tulajdon hajának és szakálának s úgy tépte mint a kendert, vagy még ennél is jobban; – nem nézett aztán sem istent, sem embert, hanem felugorván aranytronusáról, a kezében levő királyi botjával kiüzte a szobából legkedvesebb, legszebb leányát; de nem csak kiüzte, hanem sarkig érő aranyhaját a kezére tekervén, végig hurczolta-vonczolta tizenkét szobán, a tizenharmadik szoba grádicsáról pedig mintegy kutyát lerugdosta, aztán minden örökségéből kitagadta, hogy ő neki nem gyermeke, hogy ő nem nemzette e világra, hanem eb fajzotta fattyú sarjadék, hogy ő vele nemhogy egy sót kenyeret ennék, de még egy fedél alatt sem lakik! A szegény egy pár cseléd sírvaríva a kertbe szaladt, s ott huzták meg magokat valami bokorban; mint isten elzűlött fészek nélküli madara; úgyannyira, hogy még az esküvőre sem eresztették, de nemcsak esküvőre, hanem még a lakziba se szabad volt oda szagolni, pedig boldognak, boldogtalannak huzta a czigány, szólt a muzsika; pedig még az árva gyereknek is akkora darab kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát.

Az egy pár cseléd kapta a lelkét mit, mit nem cselekedett! szedett Jancsi egy kalap érett gyümölcsöt, csermolyás kenyerök ugyis volt, leültek egymás mellé párosan arra a kerek dombra, a melyen azelőtt a szép királykisasszony hajnalhasadáskor fésülgette a kapczásfejű aranyhaját, s ott megtartották a lakodalmat kettecskén; minden falatot a szerelem mézével, csókkal édesitgettek. Minden falat után, melyet egymás szájába raktak, megcsókolták egymást, mondván: Ne, ez itt a tyukhúsleves vékony metéttel, – ne, ez a fekete leves, ez a barát füle, baraczklekvárral, – ne, ez a tejfeles káposzta, dagadóval, – ez itt a pulyka pecsenye és ez itt végre a menyasszonykalács.

Aztán fontak egy rosz kalyibát zöld galyakból, arattak belé fris füvet, betakarták egy rosz szürrel, két karjuk volt a vánkos, hosszú aranyhajuk a takaró s mégsem fáztak meg. Ez volt az ő királyi rezidencziájok, ez volt a fölvetett menyasszony ágy.

A tyukpadláson volt egy hánytvetett rozsdás puska, csupa piszok, csupa szenny volt; ugyannyira, hogy kár volt rá jó szemmel nézni, – ezt a rosdás puskát kitisztította a kapczás fejű, megmosta a patakban, vasporral kicsiszolta s elment vele vadászni. Ez a rosdás puska olyan tulajdonsággal birt, hogy a mire csak ráfogta az ember, akár jól czélzott, akár nem, már az a halálfia volt.

Hogy meghallotta a király két kedves veje, a herczeg, meg a gróf, hogy a kapczás fejű elment vadászni: ők sem akartak kisebb emberek lenni mint az, ők is elmentek vadászni, nagy készülettel, nagy pompával, czifra fényes puskával és vadásztarisznyával; de bár egy istenadta napot eltarisznyáztak, egy borda vad, nem sok, de még annyit sem lőttek; a kapczás fejű pedig majd megszakadt a sok vad alatt, annyit lőtt, hogy az orra már majd a földet szántotta mint valami csoroszlya.

Itt egy tisztásan összetalálkozik a három vő; a herczeg, meg a gróf, meg a kapczás fejű.

– Ejnye pajtás, be sok vadat lőttél, mondja a herczeg, hol tettél ennyire szert?

– Az erdőn, felelt a kapczás fejű.

– Hiszen mink is ott bolyongtunk, de egy borda vad nem sok, de még annyit sem lőttünk!

– Az a baj, hogy csak bolyongtatok mint a keringős juh, de nem vadásztatok! felelt a kapczás fejű.

– De nem azt mondom én neked pajtás, szólt a gróf, hanem azt, hogy neked sok a vadad, nekünk sok a pénzünk, te neked szükséges lenne a pénz, nekünk a vad: azért nem adnád el nekünk jó pénzért, bizony nem bánod meg; urrá teszünk.

– A mit kivánsz, azt adunk, egészité ki a herczeg a gróf beszédét.

– Már ez okos beszéd, válaszolt a kapczás fejű, tehát a mit kivánok azt adtok. Nekem pénz nem kell, mert nem érzem hiányát, hanem akkor adok vadat, akár mind odadom, ha egy-egy akasztófa bélyeget hagytok a hátatokra sütni.

Mit volt, mit tenni a két vőnek, a herczegnek meg a grófnak, vad nélkül szégyeneltek volna haza menni, mit mondanak majd otthon, hogy ők egy borda vadat sem lőttek, ez a gyezse pojdes fajankó pedig annyit lőtt, hogy majd megszakad alatta; pénzért nem adja, erőnek erejével pedig csak nem vehették el tőle? ráengedték sütni az akasztófa bélyeget a hátukra. Mikor ez megvolt, a kapczás fejű átadta a számnélküli sok vadat; ő pedig lőtt valahol egy kósza verebet, czérnával a puskájára kötötte, a sapkáját félre vágta s fütyürészve danolgatva bandukolt hazafelé.

Mikor a kapczás fejű a rezidenczia előtt elment volna, már ekkor a két kedves vő hazaszállítatta a sok vadat. A király imhogy ki nem bújt a böréből, annyira örült a sok vadnak; de nemcsak a vadnak, hanem két vejének, hogy mily derék emberek azok, hogy mily jól adta férjhez két szép leányát. Mondom mikor igy legjobban örülne, hogy madarat is lehetett volna vele fogatni, ép akkor pillantotta meg azt a szerencsétlen kapczás fejű kertészbojtárt, ép akkor ment el az a rezidenczia ablaka előtt, hátán a rosdás puska, ezen pedig a madzagra kötött verebét hintálta-lobálta a szél. Haragra lobbant a vén király, dühbe jött, szaladt a puskáért, hogy most mindjárt mintegy veszett kutyát agyonlövi. Agyon is lőtte volna, ha a felesége, ki oly jó volt mint egy falat kenyér, fejére kulcsolt kézzel sírva-ríva nem kéri, ha ez meg nem kapta volna a kezét s félre nem rántotta volna a puskát, midőn elsült.

No, ez abba maradt.

Itt egyszer a burkuskirály hadat üzen a spanyol királynak, hogy ilyen, amolyan teremtette, ha legény, álljon ki a csatasikra; mert különben kő kövön nem marad s minden irgalom kegyelem nélkül apraját, nagyját kard élre hányja s még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez, mert azt is kősziklához vereti; vérét a föld issza, husát a kutyával eteti. A spanyol király se veszi a dolgot tréfára, minden ármádiáját összedoboltatja, két vejével együtt kirukkolt a csatasikra; de még ha annyian, még ha hat annyian lettek volna is, mégis früstökre is kevés lett volt a burkuskirálynak, oly nagy erővel jött rá, annyi tengernyi népe volt. No most spanyol király jaj neked, jaj a te ősz fejednek, három szép leányodnak, egész népednek, nemzetségednek! mert ha ezer lelked volna is, mégis mindegyiknek drága világát kioltaná a burkuskirály.

De a kapczás fejű sem maradt a felesége oldala mellett a pendelregementben, hanem ideje-korán fölkelt, felöltözött, a vállára vetette a kötőféket és elindult fölkeresni jó tátoslovát, hogy az apósának a nagy veszedelemben légyen segitségére.

Hogy a hársfához ért, megütötte háromszor a fa oldalát a kötőfékkel. Mindegyik ütésre hangos nyerítés hallatszott a hársfavárból, hogy szinte megkondult bele a világ, végre kiugrott az aranyszőrű, zsarátnokot evő tátosló, kérdezvén:

– Mit parancsolsz kedves gazdám?

– Nem egyebet édes lovam, mint azt, hogy izíbe, tüstént ebben a szempillantásban, teremts elő nekem egy olyan regement huszárt, kiken még a réz is vert arany legyen és paripájaik szőre oly fényes, hogy tükör gyanánt használhassa a huszár.

Alig ejté ki kivánságát a kapczás fejű: ime! ott állt előtte a gyöngyadta, gyönyörves regement aranypánczélban, aranysisakkal, csak a parancsszóra várt. Maga a kapczás fejű pedig megmosdván harmatvízben, kiereszté aranyhaját, s felpattant a tátosló hátára és ekkor oly szép volt mint az esthajnal csillag, vagy tán még ennél is szebb. Ezzel elvágtatott a csatasikra, a regement katona pedig mindenütt a nyomába.

Hogy a csatasikra ért az aranyos vitéz, a spanyol király eleibe lovagolt két vejével együtt; az egyik oldalán volt a herczeg, a másik oldalán a gróf.

– Ha meg nem sérteném a fenséges királyfit, kezdé beszédét a spanyol király, mert ékes külsejéről, deli termetéről itélve más nemis lehet mint királyfi, mondja meg nekem, segitségünkre jött-e, vagy bántodásunkra?

– Sem segitségedre nem jöttem, sem bántodásodra, hanem csak az igazságért harczolok, válaszolt az aranyos vitéz.

Itt összeütközik a két tábor, összemérték erejöket s már-már majd vége lett a spanyol király népének, de ép ekkor fuvatta meg az aranytrombitát az aranyos vitéz s rá a burkus király népére és mint a répát ugy apritották az ellenséget. Magát a vén királyt az aranyos vitéz vágta ki az ellenség közül, megszabaditván a bizonyos haláltól, aztán neki egyenesen a burkus királynak, kihívta őt egyszál kardra. Mindenki abba hagyta a csatát, mindenki csak az aranyos vitézt és a burkus királyt nézte. Összecsaptak, összetűztek, de mégis a burkus király húzta a rövidebbet; mert az aranyos vitéz ketté hasította a fejét. Hogy elesett a burkus király, a népe nyullá változott, elkezdett szaladni, – utánna az aranyos huszárok s mind leapritották, csupáncsak egyet hagytak meg hírmondónak. Mikor vége volt a csatának, a vén király nagy hajlongások, nagy hálálgatások között köszönte meg az aranyos vitéznek a hozzája való szivességet, – de az aranyos vitéznek baja támadt; mert hogy, hogy nem, mikor a kardját a hüvelyébe akarta dugni, a czombjába szalasztotta s azonnal kibugygyant szép piros vére. Oda szalad a vén király, saját aranyrojtos nyakravalóját oldozta le, s azzal kötözte be a a sebjét. Aztán elváltak egymástól nagy hálálgatás és nagy hajlongások között; az egyik jobbra, a másik pedig balra ment s mindnyájan hazajutottak szerencsésen; a spanyol király rezidencziájába, az aranyos vitéz pedig, már mint a mi kapczás fejünk, eléb a hársfavárhoz ment, hol ott hagyta jó tátoslovát az aranyos vitézekkel együtt s csak aztán bandukolt hazafelé. Aztán ismét a mi kapczás fejű kertészbojtárunk volt olyan szurmos pofával mint a ki három hétig szüretel; csak azzal a kis különbséggel, hogy a jobb lábára sántított; fájt neki a kardszúrás által ejtett seb; még pedig annyira fájt, hogy nemcsak, hanem ugyancsak, úgyannyira, hogy azt a nagy erős vitézt a lábáról is leejtette. Megíjed a felesége, hogy ugyan mi a baja, hogy ugyan mi lelte s kérdi tőle:

– Mi bajod van szívem szép szerelme?

– Jaj, ne kérdezd feleségem, gyöngyvirágom, az erdőn voltam, megbotlottam, s egy kopacsba megütöttem a lábamat.

– Mutasd szivem aranyos virága.

– Nem mutatom, gyöngy ibolyám, kedves feleségem. Minek néznéd, majd begyógyul.

De a menyecske nem tágított s addig sarkalta, addig nógatta az urát, hogy erőnek erejével megnézte. Hát látja, hogy a czombján egy kardszúrás van, mely ura atya aranyrojtú, fekete selyemnyakravalójával van bekötve; nagyobb hitelesség okáért rajta a király neve és czimere aranynyal van kivarva. Nem szólt semmit a férjének, hanem leoldotta a kardszúrásról a király nyakravalóját és bekötötte a férje sebjét patak mentében szedett ezerjófűvel. A király nyakravalóját magához véve, ment egyenesen atyja szine elébe. Szalad az első ajtóra, zörget rajta, nem eresztették be; mert ott egy szuronyos puskáju katona állt sirbakot, kinek erős kegyetlenűl meg volt hagyva, hogyha ilyen, meg ilyen személy akar – lányának már nem is nevezte – a király színe elébe járulni, be ne eressze fejvesztés terhe alatt. Szalad a másik ajtóra, ott sem eresztették be; szalad a harmadikra, ott sem eresztették be, bár úgy kérte azt a kemény szivű katonát, hogy a szivét majd a tenyerére tette. Meghallja az édes anyja, hogy az ajtó előtt sír-rí legkedvesebb, legszebb leánya, megesett a szíve rajta, kimegyen hozzá, kérdi tőle: hogy mit akar? Be nem merte vezetni, mert félt az urától, a vén királytól, pedig leánya, édes leánya, véréből való vér, husából való hús, csontjából való csont, tulajdon édes leánya volt.

A legkisebb királykisasszony elmondta az anyjának, hogy mért jött, hogy az ura bonczán van egy seb, az pedig nemző apja tulajdon aranyrojtos, fekete selyemkeszkenőjével van bekötve, ha nem hiszi édes anyám: ím, itt van a kebelemben, – azzal kivette kebeléből az aranyrojtos nyakravalót.

A nagy sirás-rivásra a vén király is kijött, hát látja, hogy az aranyos vitéznek adott tulajdon aranyrojtos, fekete selyem keszkenője a leánya kezében van.

Kérdi tőle, hogy hol vette.

– Hol vettem? felséges király atyám, hát mi türés tagadás, az uram ma reggel nyögni kezdett, kérdém tőle: mi a baja, de nem akarta sehogy kibeszélni, mig erőnek erejével meg nem néztem, hát uramfia, mit látok, mit nem, a czombján egy kardszurás van, mely felséges uramatyám tulajdon nyakravalójával volt bekötve.

A vén király nem várta be leánya beszédének a végét, ott hagyta a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat, hanem rohant lohalálába a kertbe, egyenesen a kolyibának tartott, berúgja az ajtaját, hát kit lát ott sebben feküdni, nem mást mint országa megmentőjét, élte szabadítóját, tulajdon legkedvesebb, legszebb leánya férjét, édes-kedves vejét. A vén király azonnal felösmerte benne az aranyos vitézt, az aranyregement vezérét. Lehajlott hozzája, fölemelte, karjára vette, legszebb szobájába vitte, éjjelnappal ápolta, mig csak egészen meg nem gyógyult. Aztán a kapczás fejű lett legkedvesebb veje, országa örököse, holta után pedig király, a másik két vejét pedig, mivel egy-egy akasztófa bélyeget engedtek a hátukra sütni: elcsapta, elkergette, és az országából kiűzette.

Mikor pedig a kapczás fejű egészen jobban lett, nem volt semmi baja, papot, hohért, vaskalapot hivattak; a pap: összeadta; a hohér: seprőzte; az istennyila: kerülgette, de soha meg nem ütötte. Lakzit laktak, tehenet vágtak, hordót furtak, faggyat hoztak, faharanggal harangoztak, tökkel kolompoztak. A vén király holta után pedig ő lett a király; minthogy azonban igazságos ember volt, nem szerette a másét: két sogorát is kegyelembe fogadta; adott nekik egynek egynek egy tótherczegséget.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

A CSODASZÖRNY.

Volt egyszer egy igen igen gazdag kalmár, kinek a pinczéjében káddal állt az arany, meg az ezüst élire verve; de minden aranyánál és ezüstjénél többet ért két szép hajadon leánya.

Egyike szebb volt mint a másik, de a rózsabimbó is egy tőről hajt és a facsemete is egy tőről fakad, mégis az egyik bimbó teljesebb mint a másik, és az egyik csemete dúsabb fakadású mint a másik: igy az egyik leány mégis szebb volt mint a másik, az pedig a kisebbik volt.

A két leány hire hétvilágra szólt. Hét világból gyültek össze a kérők, kik szerették volna az aranyos fészekből kiszállítani az aranyos madárkákat, bár a többi közt voltak itt olyanok is, kik a madár helyett csak az aranyos fészket szerették volna elszedni.

Ezek a gyöngyadta szép leányok olyan szűzkincscsel birtak: hogyha nevettek: rózsa nyílt az arczukon; hogyha könnyeztek: igaz gyöngy hullt a szemeikből és hogyha jártak-keltek: arany potyogott a sarkaikból; de ha bünt követtek volna el: e szűzesség virágai elhervadtak volna; a rózsa, elszáradt volna, az igaz gyöngyforrás kiapadt volna és az aranyhullás megszűnt volna.

Egyszer, mi történik a dologból, mi nem, a kalmárnak hosszú útra kelletvén mennie, ezért megkérdezte a leányait, hogy kinek-kinek mit hozzon.

– Nekem, mondja a nagyobbik, olyan selyemruhát, mely magától megálljon a szoba pádimentomán, mégis karika gyűrű legyen az átmérője s dióhéj a szekrénye.

– Jol van leányom, felelt a kalmár, hozok. Hát neked Violám, mit hozzak? mert közbe légyen mondva, igy hivták a kisebbiket.

– Nekem apám, mondja a kisebbik, egy szép rózsát hozzon.

– Oh te kis bohó! ha a világon csak egy rózsa nyilnék, se több, se kevesebb, még azért is elmennék, még azt is elhoznám! – No leányaim, ti már kivántatok tőlem valamit, most rajtam a sor, most én következem. Itt van porczellán cserépben két bokor rozmaring. Ezek a rozmaringok oly természettel bírnak, hogy minden istenadta nap kétszer, hajnalban és alkonyatkor, rózsavízzel kell meglocsolni; mert ha csak egyszer is elmulasztjátok, azonnal leszárad egy ága, – s valahányszor meg nem öntözitek, mindannyiszor egy-egy ága fonnyad el, ugyhogy utoljára csak a koró marad. Én e virágokat a ti örzéstekre bizom, azért mindjárt által is adom. E virágokról aztán én megtudhatom: ki volt a szorgalmatos, ki a lusta, kinek hervadt el a rozmaringja, kinek nem.

A két leány örömtől lelkendezve vette át a virágot, s égre-földre igérték, hogy minden istenadta nap, reggel és alkonyatkor megöntözgetik s úgy őrzik, mint a kétszeme világukat, vagy még ennél is jobban.

Megyen, mendegél aztán a kalmár hetedhét ország ellen, olyan selyemruhát csak kapott ő, melynek karika gyürű volt az átmérője, dióhéj a szekrénye, mégis megállt a szoba pádimentomán, de rózsát, bár tűvé tett érte minden zeget-zúgot, seholsem kapott. Itt lelkem teremtette, most mit csináljon, hova tudjon a lelke lenni, hol vegyen rózsát legkedvesebb, legszebb leánya számára? e nélkül csak nem mehetett haza! Azért feltette magában, hogy addig haza nem megyen, míg rózsát nem talál, ha mindjárt a világból kellene is kimennie, ha mindjárt addig megyen is még a két szemével lát, még a lába térdig el nem kopik; mert ő legkedvesebb s legszebb leányának azt mondta: ha a világon csak egy rózsa nyilnék, se több, se kevesebb, még azért is elmennék, még azt is elhoznám.

Azért nyakába akasztotta a nagyvilágot s ment mendegélt hetedhét ország ellen, de rózsát, sehol, de sehol sem talált; fáját ugyan lelt eleget, de virág nem volt rajta s egy némelyiken még a fris leszakasztásnak is ott volt a jele, de a rózsa hiányzott. Ezért a kalmár nagy búbánatnak adta magát, mely, mint valami fekete lepedő, egészen beteritette, egészen beboritotta.

Csak búsul, csak búsul, egyszer egy szigethez ér. Beuszik a szigetre, gondolván magában, hogy itt már csak lesz rózsa! mert az egész sziget csaknem virággal volt beültetve, mintha itt lett volna a virágerdő.

Csak megyen, csak megyen, egyszer egy aranysövényü nagy kert kapujához ért, hol két sárkánykigyó állt őrt. No, gondolta magában, ezek most engemet mindjárt megesznek, de ha megesznek is, mégis bemegyek: ezért nekik ment bátran. Mikor egészen melléje ért a két irdatlan nagy sárkánynak, csak akkor vette észre, hogy bíz azok nem ették meg, de, nemcsak hogy meg nem eszik, hanem még felebottját se hajtották; ő tőlök bíz akár egy regement katona is bemehetett volna kertbe, mert kövé voltak válva.

Bemegyen a kertbe a mi kalmárunk, s meglát ott egy emberformát. Köszön neki, de nem fogadja. Köszön neki másodszor is, de bíz az csak nem mondta rá a „fogadj Istent.“ Mi dolog ez, tünödik a kalmár, s oda megyen hozzá, hát ekkor látja, hogy sóbálványnak, kővé vált alaknak köszönt. Ez sehogy sem férhetett a fejébe, gondolván, hogy itt tán a tündérek, tán az ördögök voltak a képfaragók, de ez nem emberi munka! Itt egy tündérfi, ott egy tündérkisasszony némán, mozdulatlanúl, mintegy sóbálvány.

De ő neki nem az volt a dolga, hogy ezeket az emberformákat szemmel-szájjal bámulja, hanem virágért, még pedig rózsáért jött. Azért a kert minden zegét-zúgát összejárta, tűvé tett mindent, de rózsát nem talált, bár ott nyiltak a különbnél különb, szebbnél szebb virágok. A mint igy csetlik-botlik, egyszer egy palotához ért, mely a kert kellő közepén állván, tizenkét fehér márvány garádicson kellett fölmenni.

Fölmegyen a tizenkét márvány garádicson, az ajtóhoz ért, mely akkora volt, hogy néhol kapunak is megjárta volna.

Hogy az ajtóhoz ért, ez magától felnyilt előtte, s magától csukódott be utána. Végig menvén az üvegfolyosón, a konyhába ért. Itt a tűz magától égett a patkán, magától főttek az ételek, a nélkül, hogy valaki csak egy darabfát is tett volna rá, vagy csak egy csuporhoz is a tűzet oda szította volna; sőt mi több, itt lelkem teremtette! egyszer a seprő csak fölkerekedik az ajtószegből, magától szépen kiseperte a konyhát, s aztán ujra visszament a maga helyére. A kalmár egészen elálmélkodott az ily fura dolgokon; mert sehol egy lelket sem látott; de csak akkor íjedt meg, midőn a magától forgó nyárson sült pecsenyéből vágni akarván, valaki ugy a körmére huzott, hogyha izés lett volna is, mégis bekapta volna.

A konyhából egy szobába ment, ebből a másikba, igy sorba, mig hét szoba során nem ment keresztül, végre a nyolczadikba ért, hol két személyre az asztal már megis volt teritve.

Hogyim éhes volt a kalmár, nem igen várta a kinálást, hanem leült az egyik székre s várta, hogy mi lesz már ebből. De nem sokáig kellett várnia, mert magától felpattanván az ajtó, az asztalon termett az első fogás étel. A kalmár hozzá látott az evéshez. A szemközt levő tányérról is szinte elfogyott az étel; ott is evett valaki, a nélkül, hogy ő azt láthatta volna, hogy ki az. Elfogy az első fogás étek, el a másik, el a harmadik is, s igy sorba, mig csak mind a hat fogás az asztalra nem került. Hogy az utolsó fogás étel is elfogyott, láthatlan szolgalelkek aranymedenczében lágymeleg vizet hoztak, hogy mossa meg a kezét és a szakálát s törüközzék meg az aranytörlőbe. Ezt elvégezvén, láthatlan társa hasonlókép cselekedett a nélkül, hogy ő láthatta volna, hogy ki az, mert csak a lágymeleg viz locsanását hallotta.

Itt elkövetkezik az estve, el a lefekvés ideje is, ezért integettek neki, hogy menjen. Megyen a kalmár az integetés után, s mindenütt a merre csak ment, a szobák ajtajai magoktól nyiltak fel előtte, magoktól csukodtak be utána. Egyszer a kalmár egy fehér hálószobába ért, hol két személyre már készen várt a vetett ágy s bíz ő kelme az egyikbe le is feküdt. Itt a kalmárban fölébredt valami, a félsz-e, vagy micsoda? azt egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, a szemét soha le nem vette a másik ágyról, hogy valjon oda fekszik-e valaki? – Itt, lelkem teremtette! egyszer csak elkezd a dunna suhogni, mint mikor azt valaki magára húzza. Már a kalmáron a halál veritéke is csepegett; de azért a szemét soha le nem vette a másik ágyról; ugyannyira, hogy az káprázni is kezdett, de nem csak káprázott, hanem összefolyt előtte minden s még azt a patyolatfehér dunnát is zöldnek, kéknek látta. Itt, lelkem teremtette! egyszer csak megmozdul a szomszéd ágyban a dunna, mint mikor valaki fektében megfordul. A kalmárnak se’ kell több, kiugrik az ágyból, szalad a másik nyoszolyához, hogy most majd megfogja azt, a ki ott fekszik; de csak hülthelyet talált, mintha valaki ép most ugrott volna ki a nyoszolyából.

Ekkor, ép mellette, megszólal egy hang, mondván: aludjál békében, míg jó dolgod van!

Hirtelen odakap a kalmár, de ismét semmit sem fogott. Most egy rózsakéz egy folyóka-zsinort rántott meg, s a gyöngyvirág csengő hangjára, megzendült az ablak alatt a feketébe öltözött kis madarak bandája. Fekete volt ruhájok, szomorú a notájok, hogy azt a ki hallotta, biz majd meghasadt a szíve rajta; meghasadt volna, s kihajtott volna belőle a bubánat fája, fekete galylyal, fekete levéllel, gyász virággal.

Ettől a szomorú notától még a kalmár félsze is, fekete szemfödelet terítvén magára, lefeküdt a halottas ágyra, helyébe azonban a kalmár régi bátorsága ismét föl kezdett éledni; szépen visszafeküdt az ágyába s mikor a fekete kis madárkák elhagyták a szomorú notát, már akkor javába aludt, pedig ha nem aludt volna, hallhatta volna, hogy mint zokog keservesen láthatlan hálótársa.

A kalmár reggelre kelve kitekint az ablakon, valjon hogy van az idő odakin? de nem nézte ő az időt, hanem majd kibújt a bőréből örömében; de hogyis ne! midőn az ablak alatt termő aranysövénynyel keritett kis kertben egész sereg rózsát látott, még pedig a következő tündéri renddel: a legszélső rózsakarikákban ékeskedtek a százlevelű piros rózsák, – telt arczuk majd megcsattant, piros vérök majd elcseppent, – de már a másik karikában kissé halványabbak valának, a harmadikban még halványabbak, igy mindig halványabbak, mig utoljára fehérbe mentek által. A fehér rózsák kellő közepén diszlett a rózsakirályné. Egy teljes fehér rózsa, melynek liliomfehér arczára gyengéden volt rálehelve a pirosság, ép úgy, mint az ő kisebbik leánya arczára.

Itt a kalmár mit, mit nem cselekedett, kiugrott az ablakon, neki egyenest a legszebb rózsának, nem kérdezvén azt, szabad-e, nem-e, leszakasztotta a rózsakirálynét. A rózsafa tövéből hangos jajszó, keserves sirás-rivás hallatszott.