Part 4

– Hallod-e kedves szolgám!

– Mit parancsolsz kedves gazdám?

– Nem egyebet, mint azt, hogy látod-e amott az udvaron van egy nagy rakás 100 szekérre való szemétdomb, – ha te azon azt a két sarlóhátú lovat oly kövérre meg nem hizlalod, hogy a víz is megálljon a háta közepén, akkor jobb lett volna neked nem születni, akkor ne várj haza, mert lesz ne mulass!

Azzal a molnár elment a templomba, Jancsi pedig ismét ráborult a szürke hátára és sírt keservesen, hogy még a vakolat is potyogott a falról.

– Mit sírsz, mit rísz kedves gazdám, kérdi a tátosló!

– Hogyne sirnék, hogyne rinék, mikor az a kutyának való gazdám azt parancsolta: hogy mig ő a templomban lesz, titeket oly kövérre hizlaljalak az udvaron levő, 100 szekérre való szeméttel, hogy még a víz is megálljon a hátatok közepén, különben jobb lett volna nekem nem születni s haza ne várjam, mert lesz ne mulass!

– Ha csak az a bajod, mondja a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen annál! hanem menj be egyenesen az ördöngös molnár kamrájába, – ne, itt van ez a három levelű lóhere, meg ez létlen gyermek kisujja, majd ezek előtt nyitás nélkül felpattan a vas-závár s magától kinyilik az ajtó. – Eredj be rajta, ott találsz három kád pénzt. – Az egyikben van: vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban réz-pénz, – végy a melyikből tetszik annyit, a mennyit csak elbirsz s aztán vidd haza ágrolszakadt szegény szüléidnek; hanem csak egyszer fordulj, mert másodszor késő lenne. Felnevelő apádtól, szülő anyádtól és édes testvéreidtől pedig búcsuzz el, mert vagy látod őket valaha, vagy soha; ki tudja hogy hol lesz a mi utunknak vége, vagy valahol, vagy sehol!? Mikor ezt megtetted, jőjj ide vissza, menj be az ólba, a lóvakarót, kefét és törlőt tedd az abrakos tarisznyába, kösd össze s te már ekkor engemet az udvaron találsz fölnyergelve, fölszerszámozva.

Jancsi, a mint lova parancsolta, úgy cselekedett. – Magához vevén a három levelű lóherét, meg a létlen gyermek kisújját, egyenesen a kamrának tartott. A kamra nagy vas ajtaján három irdatlan vas-závár volt, s mind a három mint a parancsolat magától lepattant előtte, magától kinyilt a nagy vasas ajtó. Jancsi bement rajta. Itt, mint jó lova mondá, három kád pénzt talált; az egyikben volt: vert-arany, a másikban: vert-ezüst és a harmadikban: réz-pénz. A mi Jancsink mind a háromból szedett annyit a mennyit csak elbirt; de mégis volt annyi esze, hogy a vert-aranyból rakott legtöbbet a zsákjába. A három kád pénzt egy nagy ebadta lánczos, fekete kutya őrizte. Ez ugy vigyorgott, ugy csattogta össze a fogait; de belőle még sem lett kutya-étek. De csak ne lett volna nála a létlen gyermek kisujja, tudom sohse’ evett volna az isten kenyeréből!… Mikor teleszedte a zsákját a három kádból, a hogy jött, ugy vissza is ment. Utána magától becsukódott a vasajtó; de a lánczos fekete kutya mindegyre vonított, mint a hogy szoktak a kutyák vonítani, mikor valaki halálát érzik.

Hogy hazavitte Jancsi a sok pénzt, keserves zokogások között elbúcsúzott nemző apjától, felnevelő anyjától és édes testvéreitől. Mikor ezen is túlesett, lohalálába sietett vissza az ólba és a lóvakarót, kefét, törlőruhát az abrakos tarisznyába tette s hurkott vetett rajta.

Mikor ezzel is készen volt, már ekkor a szürke az udvaron várakozott reája, de már többé nem a sarlóhátú szűrke, hanem a zsarátnokat evő, aranyszőrű tátosló, még pedig egészen felszerszámozva; aranyzabla a szájában, bársony nyereg rajta, bársonynyergen selyemtakaró, selyemtakaró kék földjén aranycsillag, aranycsillag gyémánttal kipitykézve; ugyhogy a szegény Jancsi alig ösmert reája és alig mert volna ráülni, de a lova szólitotta meg s csak aztán kapott fel a hátára.

Mentek, mendegéltek aztán levegői uton, mint a legsebesebb forgószél, egyszer csak égni kezd a Jancsi jobb képe:

Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül:

– Ejnye, kedves lovam, be ég a jobb képem!

– Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?

– Végünk van! az ördöngös molnár lohol utánunk; mingyárt utol ér!

– Ej, dehogy ér; csak a lókefét vedd ki a tarisznyából s hajitsd el!

Elveti Jancsi a lókefét, melyből tüstént azon szempillantásban olyan sürű erdő kerekedett, mint a milyen sürű volt a lókefe.

Csakugyan az ördöngös molnár loholt utánuk kutyafuttában. – Hej, hamis magyar volt ez a molnár! alkalmasint, mikor kicsi volt, ördöghájjal, kigyómájjal kenték meg az alfelét; mert alighogy a templomból hazajött, szaladt egyenesen az ólba: nincsen szürke, nincsen a széltől fogantatott, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evő tátosló!… szalad a kamrába, sok híja a pénznek! a lánczos fekete kutya most is csak úgy vonított, csak ugy szükölt. Azonnal tudta a molnár, hogy hányadán van a dolog! a szerdásba hajítja a zsindelezőt s utána a hidó után! de már ekkor ezek árkon-bokron túl voltak.

Csak szalad, csak szalad, már már utoléri – ördöngös ember levén, sok állt hatalmában – ha Jancsi el nem hajítja a zsindelezőt.

De most mit tegyen; hogy menjen keresztül a sűrű vadon erdőn? kapja a lelkét, mit, mit nem cselekedett! hirtelen előrántja a zsindelezőt s utat vágott magának; de mikorra keresztül vághatta magát, már ekkor Jancsi ujra túl volt árkon-bokron.

Ujra égni kezdett a Jancsi bal képe. Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül.

– Kedves lovam, be ég a bal képem!

– Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?

– Végünk van; nyomunkban az ördöngös molnár!

– Ej, dehogy van; vesd el csak a lótörlőt!

Elveti Jancsi a lótörlőt, melyből olyan nagy tenger keletkezett mint a világ!

De, hogyim a molnár, molnár volt, még pedig az is ördöngös, sok állt hatalmában: kapja a lelkét, most is mit, mit nem cselekedett, beleugrott a tengerbe s ízibe tultette magát a szárazra.

Itt, harmadszor is égni kezdett a Jancsi képe, de már ekkor az egész orczája. – Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül, ezért megszólal:

– Kedves lovam, jaj, be ég az egész képem!

– Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?

– Végünk van; nyomunkban az ördöngös molnár!

– Ej, dehogy van; csak vesd el a lóvakarót!

Elveti Jancsi a lóvakarót, melyből olyan sűrű vaserdő kerekedett, mint a milyen sűrű volt a lóvakaró.

Odaér az ördöngös molnár a vaserdőhöz, belevágja a zsindelezőt, hogy majd utat nyes magának; de most az egyszer cserbehagyta jó zsindelezője, mert kettétört. Most mit tegyen; hova tudjon a lelke lenni; keresztül menni nem tudott, visszamenni nem akart, mert tudta, hogy már otthon az ördögök várakoznak reá s számon kérik az elveszett pénzt?! kapja a lelkét, mit, mit nem cselekedett, felakasztotta magát a vaserdő egyik fájára. A vasfa pedig, mintha puskából lőtték volna ki, elkezdett vele szaladni s meg sem állt a pokol kapujáig.

Igy szabadult meg Jancsi az ördöngös molnártól s aztán szép csendesen folytathatták a magok útját.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, egyszer egy gyönyörű szép kert aranykeritéséhez értek. Ez volt pedig a Hajnalkert, az Igazak lakhelye, tündérkirályfiak és tündérkirálykisasszonyok mulató helye.

A Hajnalkert aranykeritésénél megállott a tátosló s azt mondja a gazdájának:

– Hallod-e kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, kedves lovam?

– Nem egyebet, mint azt: menj be ebbe a gyönyörűséges gyöngyadta kertbe, majd találsz ott sok mindenféle fura dologat, miket halandó szem még nem látott! A kert kellőközepén vagyon egy olyan almafa, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája. Szakits ez almafáról három szép aranyalmát; de egyébhez semmihez se nyulj. Az almafa tövéből buzog fel a hétszinű napforrás. Merits ebből a forrásból a kalapoddal s igyál belőle. Mikor ezt elvégezted, mosakodjál meg a hétszinű napforrásban s törűlközzél meg az aranytörűközőben. Ez meglevén, a mint bementél, ugy jőjj vissza.

Bemegyen a mi Jancsink a Hajnalkertbe, hogy itt mit látott, mit nem, azt ember-nyelv ki nem mondhatja! A merre csak ment, mindenütt csinált utak tekergöztek aranykavicscsal kavacsolva. A csinált uton tündérkirályfiak és tündérkirálykisasszonyok futkároztak. A tündéreket szépenszóló ezüstfehér madárkák mulatgatták, melyek oly szelidek voltak, hogy még a mi Jancsinkra is rászállt vagy három, s ott danolgattak a fülébe szebbnél szebb notákat, hogy örömében csakúgy repetett a szíve, imhogy el nem szállt, imhogy szárnya nem támadt. A szépenszoló ezüstfehér madárkák brilliantos körtve- s aranyalmafákon ugrándoztak. Ezek alatt terült el a selyemrét. A selyemréten tengernyi virág. A tengernyi virágon dongó-bongó méhecskék aranyszárnyakkal. Az aranyszárnyú méhecskék rózsa-tányérkákra gyüjtötték a virág-ízt, a színmézet, melylyel aztán kéretlenül édesitgették az Igazak ajkait; de, hogy legyen a szomjat is mivel oltani, erre szépenszóló ezüst-szárnyú lepkék voltak rendelve, melyek piczi aranyputtonyokban hordozgatták az ég italát, melyet virágtökékről szüreteltek.

A mi Jancsink ajakára is kéretlenül rászállt egy aranyszárnyú méhecske, mely virágizzel, szin-mézzel édesitette meg száját s tüstént, azon szempillantásban, mintha kettévágták volna, lecsillapult éhsége. Majd egy ezüst-lepke szállt hozzá, mely szépenszóló ezüsthangon megkinálta, hogy igyék gyöngyvirág poharából, melyben égi ital volt, melyet virág tökékről szüreteltek. Jancsi, hogyim szomjas volt, ivott a gyöngyvirágpohárból s tüstént, azon szempillantásban, mintha ketté vágták volna, enyhült szomja s olyan jó kedve kerekedett, mintha a világ legjobb borából ivott volna, hogy szinte dalolni akart, hogyha nem szégyenelte volna magát azelőtt a sok tündérkisasszony előtt, kik a selyemréten fehéritették az a gyöngyadta patyolat-vásznat, melynek mását szem nem látta, nyelv ki nem mondhatja. Mig a patyolat-vászon megszáradt, s ujra belemárthatták volna a fehér forrásba: addig a tündérkisasszonyok czikáztak, tánczoltak és labdáztak az aranyalmákkal.

Csak labdáznak, csak labdáznak, de egy tündérkisasszonynak elveszett az aranyalmája; a mint a pajtásának akarta hajitani, elgurult messze messze, ép a Jancsi lábánál állott meg s ez fölvette. Sírva-ríva keresi a szép tündérkisasszony az aranyalmát, – keresi a selyemfűben, de nem találja, – keresi a csinált úton, de nem találja. Addig, addig keresi, mig nem egyszer nagy sokára fölveté szemeit, hát látja, hogy egy szép idegen ifjú a másvilágról integet feléje, s annál van az aranyalma. Mintha szárnya lett volna a tündérkisasszonynak a mi Jancsinkhoz repült s nagy hálálgatások között, eléb szépen megköszönvén, elvette tőle az aranyalmát.

– No szép ifjú – mondja a tündérkisasszony – jótét helyébe jót várj; szivességért szivességet; mit kivánsz én tőlem tündérkisasszonyok királynéjától?

– Nem kivánok én egyebet, felelt a mi Jancsink, csak azt, hogy vezess el engemet ahhoz az almafához, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.

Itt a tündérkisasszony csak egyet intett s azonnal ott termett a szélhintó. Beleültek kettecskén. Vitte őket a szélhintó paripái csendes ringatással, sebes nyargalással, mintha tátoslovak lettek volna belefogva s csak hamar elértek a kert kellőközepébe, hol diszlett a Hajnalkert ékessége, a gyémánt virágú, ezüst levelű, aranyalmájú almafa. Ennek a tövéből fakadt fel a hétszinű napforrás.

No, itt kiszálltak a szélhintóból s most Jancsi köszönte meg a tündérkisasszony szivességét, vagy legalább meg akarta köszönni, de az mint álomlátás, mint pára tűnt el, mondván: köd előttem, köd utánam hogy senki se lásson! Aztán a mi Jancsink levette a kalapját a fejéről, kiverte a portól s belemeritvén a hétszinű napforrásba, ivott belőle. Mikor szomját ilyeténképen enyhitette, megmosdott a napforrásba, megtörűközött az aranytörűközőbe s ime! ettől az arcza: tündöklő szépségűvé, a haja: aranyhajjá változott és testben ugy megerősödött, hogy egyesegyedül három emberrel is megbirkozott volna! úgyannyira, hogy mikoron meglátta magát az aranyalmát termő fa gyémántkérgében, alig ösmert magára s kérdezte magától: én vagyok-e én, vagy nem?! Mikor ezzel is készen volt, szakitott az almafáról három szép aranyalmát, melyeket a csuhujjába tett, s aztán a mint bement a Hajnalkertbe, ugy ki is jött.

– No kedves gazdám, mondja neki a tátosló, most illünk mi egymáshoz; te én hozzám, én te hozzád; hanem ülj is fel a hátamra s menjünk oda, a hová már régóta igyekeztünk.

Felül Jancsi a tátosló hátára, mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis megálltak egy nagy terepély hársfa alatt.

– Hallod-e kedves gazdám! megszólal a tátosló.

– Mit parancsolsz kedves lovam?

– Nem egyebet mint azt, hogy amott van ni! a spanyol király rezidencziája, ide is meglátszik rezes teteje. Menj be a királyi rezidencziába s szegődjél be ott akárminek, ha mindjárt kályhafűtőnek is. Van a királynak három leánya, egyik szebb mint a másik, de mégis legszebb a legkisebbik… híjába, az ujjunk sem egyforma!… A három aranyalmát add el a legkisebb királykisasszonynak. Egyet egyet három csókért; mert a ki csókot vet, szerelmet arat. De, hogy szép aranyhajad-, tündöklő orczádról rád ne ösmerjenek: tekergesd be a fejedet kapczával, de az arczod is fend be, hogy az olyan szurmos legyen, mint a ki három napig szüretel. De mikor a Hajnal felszáll az égre, már akkor talpon légy, bontsd ki szép aranyhajadat s fésüld meg a verőfényen e kagylófésűvel. Arra pedig vigyázz, hogy egy teremtett lélek se lásson meg, nehogy árulód legyen. Én pedig azalatt itt leszek ebben a hársfavárban: azért, ha valami bajod esnék, csak idejöjj, s üsd meg háromszor a hársfa oldalát a kötőfékkel, én azonnal segitségedre leszek.

Itt, keserves könyhullatások között elvált a kapczás fejű kedves lovától s bement a királyi rezidencziába. Beköszönt a királyhoz e szózat szerint:

– Adjon isten jó napot felségednek!

– Fogadj isten szolgalegény, hát mi járatban vagy? kérdi tőle a király.

– Szolgálatot keresek.

– Ép jókor jöttél; a kertészemnek bojtárra van szüksége. Ha kedved tartja, megfogadlak.

Ugyis lett. – A kapczás fejű beszegődött a spanyol királyhoz kertészbojtárnak. Mikor elvégezte a dolgát, ugy vasárnap délután, azzal mulatta magát, hogy az aranyalmával játszott; ott hentergette a kert kellőközepén levő kerek dombon; felhajította a tetejére s ha legurult, ujra feldobta.

Itt, mi kerül a dologból, mi nem, a három kisasszony meglátja az aranyalma tündöklő ragyogását a rezidenczia ablakából, lemennek a kertbe karonfogva, mintha csakugy sétáni mentek volna csupa parádéból.

– Hol tettél szert erre az aranyalmára? kérdi a legnagyobb királykisasszony.

– A Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.

– Add nekem, kéri a legnagyobb királykisasszony, adok érte egy tarisznya pénzt.

– Mit csináljak én a pénzzel, csak a bajom gyülne meg vele! felelt a kapczás fejű.

– Add nekem, kéri a középső, adok érte különbnél különb huszonnégy öltözet ruhát.

– Minek lenne nekem a szép ruha; nem illet az meg egy kapczás fejü kertészbojtárt!

– Add nekem, kéri a legkisebb, a mit kivánsz azt adok.

– Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három csókért odadom.

A legkisebb királykisasszony minden szó nélkül odahajol a kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja háromszor; de, hogyím az orczája olyan szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a kapczát s ime meglátta naptündöklésű homlokát, melylyet aztán meg is csókol háromszor.

A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma; három csókért, szerelem három zálogaért magához váltotta; de a legnagyobb királykisasszony szépszóval, kéréssel és fenyegetéssel elcsalta tőle.

Itt, elkövetkezik a másik a vasárnap is, a kapczás fejű ujra a másik aranyalmával játszott; hentergette a kert kellőközepén levő dombon.

Csak hentergeti, csak hentergeti, addig addig játszik vele, mig a három királykisasszony ismét a kertben termett, mintha csak ugy sétálni mentek volna csupa parádéból.

– Hol vetted az aranyalmát? kérdi tőle a legnagyobbik.

– Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.

– Add nekem, kéri a legnagyobb királykisasszony, adok érte egy aranyszőrű paripát.

– Minek volna nekem az aranyszőrű paripa, mikor sem ólam, sem királyi abrakom!

– Add nekem, kéri a középső, adok érte egy bársonynyerget aranyzablával.

– Minek volna nekem a bársonynyereg és az aranyzablaló nélkül! felelt a kapczás fejű.

– Add nekem, kéri a legkisebb, legszebb királykisasszony, a mit kivánsz, azt adok.

– Hogyha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három csókért odadom.

A legkisebb királykisasszony egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt, azt is lassan mondta, – hanem odahajolt, s meg akarta csókolni a kapczás fejűt; de, hogyím az orczája olyan szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a kapczát fehér kezével s ime meglátta egy aranyhajszál végét! De erről nem szólt semmit, hanem megcsókolta háromszor a kapczás fejű nap tündöklésü homlokát.

A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három csókért, szerelem három magváért magához váltotta; de ezt tőle szépszóval, kéréssel és fenyegetéssel a középső királykisasszony csalta el.

Itt, elkövetkezik a harmadik vasárnap is, a kapczás fejű ujra az aranyalmával játszott; hentergette a kert kellőközepén levő domb oldalán.

Csak játszik, csak játszik, egyszer újra a kertben terem a három ékes virágszál, a három királykisasszony, tették magokat, mintha sétálni jöttek volna csupa parádébol. Megállnak a kapczás fejű előtt s azt kérdi tőle a legnagyobb királykisasszony:

– Hol vetted azt az aranyalmát?

– Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.

– Add nekem, kéri a legnagyobb, adok érte egy aranykardot, melynek ezüst a vasa, arany a markolatja.

– Minek lenne nekem az aranykard; vitézt illet az meg!

– Add nekem, kéri a középső, adok érte egy igaz gyöngygyel kivarrott zsacskót.

– Mit ér a zsacskó, ha üres!

– Add nekem, kéri a legkiseb, a legszebbik, a mit kivánsz, azt adok.

– Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három csókért odadom.

A legkisebb királykisasszony nem szólt semmit, hanem odahajolt a kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja; de, hogyím az orczája olyan szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a kapczát s ime! egy egész aranyhajszálat pillantott meg! Ennek sem kell több, hanem megcsókolta háromszor a kapczás fejű naptündöklésű homlokát.

A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három csókért magához váltotta. Ezt az aranyalmát magának tartotta meg; bár két nénje szépszóval, kéréssel, fenyegetéssel eleget kérte, de nem adta oda.

Jól mondta a tátos „hogy a ki csókot vet, szerelmet arat“; mert a legkisebb királykisasszonynak azon idő óta, hogy a három aranyalmát három-három csókért magához váltotta, se’ éjjele se’ nappala. Egész tengernyi éjszakán keresztül mindig a kertész bojtárról, szép aranyhajáról és ragyogó homlokáról álmodozott; egész tengernyi napon mindig szünetlenül róla gondolkozott; egészen a szerelem rabja lett mint a kit megigéznek, megbabonáznak, megvernek szemmel. Megigézte őt az az aranyhajszál, mely, mintha valami erős láncz lett volna, egészen a kertész bojtárhoz kötözte. De a kapczás fejű sem volt különbül, őt is a szerelem gyötörte s a kertben mindent viszásan tett; mindent tővel-hegygyel forgatott össze. Szidták is érte mint a vizes kutyát; de ő mindezeket a szép királykisasszonyért szépen zsebre rakta.

Egyszer, ugy hajnaltájban, hogy a szerelem miatt nem volt nyugodalma a királykisasszonynak, mit, mit nem cselekedett: felöltözködött s le ment a kertbe sétálni. Csak sétál, csak sétál, egyszer a kert kellőközepén levő kerek domb tövéhez ér, hát látja, hogy annak tetején fésülködik a kapczás fejű.

Most mit csináljon?

Vissza is menne, meg nem is, el is szaladna, meg nem is, oda is menne, meg nem is; de valami mégis ugy vonta arra a helyre mint a mágnes a vasat. Végtére is az lett a dolog vége, hogy odament a kapczás fejű kertészbojtárhoz, leült melléje, kivette a kezéből a kagylófésűt s elkezdte vele fésülni annak azt a szép aranyhaját, melyet ki sem lehet mondani.

A kapczás fejű pedig a királykisasszony ölébe hajtotta a fejét s azt ugy fésülte aztán a kagylófésűvel.

Mikor a királykisasszony készen volt a fésűléssel azt mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se’ választ el egymástól. Azzal megölelték, megcsókolták egymást s ugy váltak el. E napságtól fogva, mihelyt pitymallani, szürkülni kezdett az idő: a királykisasszony azonnal fölkelt selyemágyából, hirtelen felöltözködött, titkon kilopódzott a kertbe, felszaladt a kert kellőközepén levő kerek dombra s ott fésülgette a kapczás fejű aranyhaját a verőfényen.

Itt egyszer eszébe jut a vén királynak, hogy jó lenne már az ő leányait férjhez adni, mert itt az ideje; kinyilt már a három szép virág, a három ékes királykisasszony, csak az nincs a ki leszakitsa. Ej, dehogy nincs! a nagyobbik királykisasszonyt egy herczeg akarta leszakasztani; a középsőt egy gróf választotta volna élete párjának, csak a legkisebbnek nem akadt illő társa; pedig ezt szerették legjobban, pedig ez volt a legszebb, a legkedvesebb. Mondom, hogy a vén királynak eszébe jutott, hogy jó lenne már leányait férjhez adni: az egész birodalmából összegyüjtette a házasulandó grófokat, herczegeket, bárókat, hirneves vitézeket, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket és hosszú süveges kankóstótokat, hogy majd a kinek hajítja a három királykisasszony az aranyalmát, az legyen kinek-kinek élte párja. Mikor mindnyájan együtt voltak: a legnagyobb királykisasszony szive választottjának, a herczegnek hajította az aranyalmát, ki azt szerencsésen megkapván, övé lett az ékes virágszál; – a középső királykisasszony szinte szíve választottjának, a grófnak hajította az aranyalmát. Ez is megkapta szerencsésen s az övé lett az ékes virágszál. Most a legkisebbre, a legszebbikre került a sor. Valjon kinek fogja hajítani? Körülnéz, hej nincs ott az ő szíve választottja, nincs ott az aranyhajú és naptündöklésü homloku kertészbojtár! háromszor is megcsóválta, háromszor is meglóbálta az aranyalmát, hogy majd elhajítja, de nem tudta magát elszánni!

Mi dolog ez? kérdi magában a király, tán hiányzik valaki? – körülnéz, de senkitsem tudott megnevezni, hogy ki hiányzik; mert mindenki ott volt.

A főkertész elértette az öreg király gondolatját: azért felszólalt.

– Felséges uram! mi mindnyájan itt vagyunk, nem hiányzik közűlünk senki sem, csak az a rosz kapczás fejű kertészbojtár, de ez talán számadásba sem jőn?!

– Rögtön hivják fel! parancsolta a vén király.

Felhivják a kapczás fejű kertészbojtárt, s íme! alighogy betette a lábát a küszöbön, már repül feléje a aranyalma, – ugyannyira, hogy alig maradt annyi ideje, hogy az aranyalmát is megkapja s az ajtót is betegye, de mégis szerencsésen megkapta. Az övé lett a legkisebb, a legszebb királykisasszony, ő szakasztotta le a legszebb virágot.