Part 3

Az ékes hajadon csak egyet intett, íme! bíborfelhőcskék úsztak elő, mind meg annyi égi tömlő, melyek a kiterjesztett erősségben csolnakul szolgálnak. – Beleült a Hajnal egybe, de eléb biborpalástjával beteritette s maga mellé ültette a királyfit is. Hogy pedig a királyfi le ne billenjen, magához ölelte, de az nem merte vissza ölelni; mintha ő lett volna a leány, nem ő a legény.

Csak eveznek, csak eveznek a levegő égben, egyszer megunták már a mulatságot, megkötötték ezért az égi tömlőt ahhoz a fához, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele, s arany az almája. Aztán leültek egymás mellé párosan az aranyalmát termő fa alatt levő aranylóczára. Alig ülnek itt egy keveset, midőn a Nap leánya intésére, hamarabb a kimondott szónál, ott terem egy aranyos pillangó s rózsalevélen maszedett mennyei mézet hozott.

Mindketten hozzáláttak amugy magyar miskásan az evéshez, s midőn jóllaktak, égető szomjuság fogta el a királyfit, égetvén torkát a maszedett mennyei méz.

Egyszerre, hamarább a kimondott szónál, ott termett egy szemérmes csillag, hozván ezüsttálczát, ezüsttálczán aranykancsót, aranykancsóban bájitalt.

Alig ivott a királyfi az aranykancsóból: tüstént azon szempillantásban, mintha ketté vágták volna, enyhült szomja.

Mikor aztán szomjukat, éhségüket ekkép enyhitették, a Nap leánya egy intésére cziterát hoztak elő a szemérmes csillagok, melyen a Hajnal az aranyhúrt ezüsttollal verte s játszott rajta oly gyöngyörves szebbnél szebb nótákat, hogy a ki azt hallotta, ha mindjárt tulajdon édes apja feküdt volna is a terítőn, mégis tánczra kerekedett volna.

Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is: ezért a királyfit kézenfogva, keresztűl vezették hetvenhét szobán, végre a fördőszobába értek. A szoba közepén állott egy nagy aranykád, aranykádban harmatvíz s ehhez habszappany a puszpáng fa asztalon.

A királyfi megfördött a harmatvizben, megmosdott a habszappanynyal s megtörülközött az aranytörüközőbe.

Mikor mindezekkel készen volt, megrántott egy folyóka zsinort s a harangvirág csengő hangjára, ott termettek a szemérmes csillagok. Ezek göndör haját kibontották, kagylófésűvel megfésülték, minden szálra egy-egy igaz gyöngyöt huztak s aztán két foncsikba fonták.

Eddig is szép volt a királyfi, de most hetvenhétszer szebb lett, hát még mikor ráadták a bibor-bársony köntöst, akkor kellett volna csak megnézni!

Mikor egészen készen voltak, bevezették a Nap leánya szobájába. Aztán leültek egymásmellé az aranylóczára s beszélgetni kezdtek; szó, szót szült, beszéd, beszédet ért s ha kivilágos kiviradtig beszélgettek volna is, még sem fogytak volna ki belőle. Aztán összeölelkeztek, összecsokolodztak. Az első csókra oly fehér lett a Nap leánya mint a fehér rózsa; a másodikra oly piros, mint a piros rózsa; a harmadikra pedig oly kimondhatlan szinű, mintha a két rózsát, a fehéret, meg a pirosat, összekeverték volna.

Aztán lefeküdtek a virágnyoszolyára s a Nap leánya aranyhajával, mint valami selyemlepedővel, betakarta a királyfit.

Reggelre kelve, a Nap leánya megajándékozta a királyfit égő sugárral, melyet, mint valami pántlikát, karikába tekert, szelenczébe zárt s aranyhaja szálára kötve a királyfi nyakába akasztott.

Aztán nagy könyhullatások, forró ölelések s édes csókok közt váltak el egymástól; a Nap leánya szárnyos lován az égboltivére repűlt, a királyfi pedig folytatta a maga utját. – Mint mondám, már volt neki szigetes világositó égő sugara.

Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:

– Hallod-e kedves gazdám!

– Mit parancsolsz édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt, hogy jól felkösd a gatyádat; mert a három nádszálat egy csapásra kell levágnod; mert már másodszor hasztalan vágnál, mivel azzal csak a saját nyakad szelnéd le. Ha egy csapásra szerencsésen levághatod: a sziget egyszerre megvilágosodik s tiéd a világszép nádszálkisasszony két szobaleányával együtt; de még ekkor is csak úgy lesz az a tiéd, hogyha a három nádszálat mindaddig, mig csak vizet nem érünk, fel nem hasítod, mert ha felhasítod, mindhárom azonnal, tüstént azon szempillanatásban szörnyet hal.

A királyfi égre-földre igérte, hogy akképpen cselekszik. – Heted napra a Feketetenger szigetére értek, de itt oly sötét volt, hogy a kanál is megállott volna benne; de a királyfi is elővette az aranyhajszálon függő ezüstszelenczét, felnyitván annak tetejét, egyszerre megvilágosodott az utja, még pedig oly tündéri mesterséggel, hogy csak neki világitott; ő mindent láthatott, de őt egy teremtett lélek se. Mikor odaért, hol a három nádszál virágzott, mindhárom fejjel a királyfi-felé fordult s földig meghajtották előtte magukat.

Csak hajlongnak, csak hajlongnak, mikor legjobban hajlongnának, a királyfi sem volt rest, a kivont meztelen karddal egy csapással izibe leszelte mindhármat s azok az ölébe borultak. A három nádszál tövéből pedig fekete vér bugyborékolt fel s keserves jajszó hallatszott, mintha valakinek a szivébe döfték volna a meztelen kardot.

Oda is döfték, a vén banya szivébe; mert az a fekete vér, a vén banya vére, az a keserves jajszó, a vén banya halálos sohajtása volt, ki csak addig élt, mig az a három nádszál a lábán állott. – Mihelyt a vén banya kiadta a lelkét, egyszerre az égő aranysugár, mintha puskából lötték volna ki, kirepült az ezüstszelenczéből s az egész sziget megvilágosodott.

Aztán a királyfi felülvén jó tátoslovára, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, mint a hogy csak a legsebesebb röptű madár szállhat, egyszer fölébredt benne a kiváncsiság: hogy valjon van-e a nádszálban valaki; hogy valjon milyen lehet az?

Mondom hogy fölébredt benne a kiváncsiság, mely ugy furta az oldalát, mintha vasfurúval furták volna, itt mit, mit nem cselekedett, csillagos bicskáját kivette a zsebéből, s felhasította a legkisebb nádszálat, a melyben volt a világszép nádszál kisasszony kisebbik szobaleánya.

Hogy felhasította a nádszálat, az ölébe hullt egy gyönyörűséges gyöngyadta szép leány, kinek első szava is ez volt:

– Vizet, vizet, csak annyit is, a mennyit egy fecske a szájába vesz, midőn a fiait itatja; mert mindjárt meghalok!

De hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott adni: a szép leány, mint a kettétört virág, elkezdett halványodni, mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága fogta el s fejét a királyfi keblére lehajtván, meghalt.

A királyfi annyira szánta-bánta bünét, hogyha lehetett volna, saját vérén váltotta volna meg, de már nem lehetett: azért jó tátos lováról leszállt a földre, kardjával egy sírt ásott s bele temette a szép leányt. Fejfául a felhasított nádszálat tűzte le, ebből pedig egy fekete rózsaszál nőtt ki, mely gyásszal, feketével virágzott.

A még fel nem hasított két nádszálból keserves sirás-rivás, keserves jajszó hallatszott, mintha valaki a testvérét siratta volna; de a királyfit is elfogta a nagy szomorúság, gondolván magában: e virágzó hajadonnak én okoztam szomorú halálát, e szép virágszált én törtem le s én tűztem a halál kebelére; de, ha a lelkét kisirta volna is, még sem használt volna az már semmit: azért, felülvén jó tátoslovára, tovább ment.

Csak mén, csak megyen, egyszer a királyfiban ujra feltámad a kiváncsiság, furta az oldalát, mint ha vasfurúval furták volna, hogy valjon van-e a másik nádszálban is ily szép leány; hogy valjon az igy járna-e? Végre nem állhatott tovább ellent az ördög furójának, ujra elővette csillagos bicskáját s felhasította a másik nádszálat is.

Ime! belőle a világszép nádszál kisasszony nagyobbik szobaleánya hullt ki, mondván:

– Vizet, vizet, csak annyit is, mennyit egy kis fecske vesz a szájába, midőn fiait itatja; mert mindjárt szörnyet halok!

De, hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott adni: a szép leány, mint a ketté tört virág, elkezdett halványodni, mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága fogta el s fejét lehajtván a királyfi keblére, meghalt.

Mit volt mit tenni a királyfinak, leszállt a földre, kardjával egy sírt ásott s bele fektette az ékes hajadont; de mikor ráhúzta a földet, azt gondolta a királyfi, hogy maga fekszik ott a sírban, magára húzza a földet. A szép leány fejéhez fejfául oda tűzte a felhasított nádszálat, ebből pedig egy rózsaszál nőtt ki, mely feketével, gyászszal virágzott.

A még fel nem hasított nádszálból, melyben maga a világszép kisasszony volt elrejtve, keserves sirás-rivás, keserves jajszó hallatszott; de a királyfi sem volt különbül, őt is nagy szomoruság fogta el; volt már neki két halottja, két szép virágszál, kiket erőnek erejével ő szakasztott le, ő tűzte a halál kebelére; de rá is szállt a bubánat, fekete szárnyával egészen beterítette s hasztalan vitte jó tátoslova ugy, mint a hogy a legsebesebb röptű madár szállhat, mert vele repűlt az.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer a királyfiban ujra feltámad a kiváncsiság, furta az oldalát, mintha vasfuruval furták volna, hogy valjon milyen lehet az ő leendő éltepárja; milyen a világszép nádszál kisasszony?

Már nem állhatott ellent az ördög furójának, annak a nagy kiváncsiságnak, a harmadik, a legutolsó nádszálat is elővette, hogy most mindjárt felhasítja; de, hogy im az oktalan állatnak sokszor több esze van, mint az okosnak: itt, a tátosló hirtelen hátra nyult, kikapván a királyfi kezéből a nádszálat, többé mindaddig oda sem adta, mig csak egy tó partjára nem értek.

Mikor a tó partjára értek, felhasította a királyfi az utolsó nádszálat s ime! kihullt abból oly gyöngyadta világszép kisasszony, hogy miolta a világ fenáll, sem az előtt, sem azután, sem azóta nem szült anya olyant, kinek első szava is ez volt:

– Vizet, vizet csak annyit is a mennyit egy kis fecske szájába vesz, midőn fiait itatja; mert mindjárt meghalok!

A királyfi megitatta, a világszép kisasszony pedig azonnal jobban lett. Aztán összeölelkeztek, megcsókolták egymást, mondván: én a tiéd, te az enyim, ásó kapa se választ el egymástól, – s ekkor olyan szép volt az egy pár cseléd, mintha két csillag, az ég legszebb két csillaga ölelkezett volna; mintha két virág, a kerek föld legszebb két virága csókolkozott volna.

– Hallod-e szivem szép szerelme, mondja a királyfi, míg én haza megyek üveges aranyos hintóért, mász fel addig erre a fűzfára, majd eltakar az téged; de te addig, mig az én szemem ismét nem gyönyörködik a te nézésedben, senkihez, de senkihez egy árva szó nem sok, de még annyit se’ szólj.

Ugyis lett. – A királyfi haza ment üveges aranyos hintóért, a világszép kisasszony pedig felmászott a fűzfára, mely őt egészen elrejtette.

Itt, mi kerekedik a dologból, mi nem, mig a királyfi odajárt, honnan, honnan nem, egy rákászó czigányleány vetődik a fűzfa alá, ki a vízben meglátván a nádszálkisasszony gyönyörves árnyékát, illegette-billegette magát, két kezét a csipejére tevén, szót szólt.

– Eszem a lelkét, be szép árnyékom van nekem, beillenék egy király kisasszonynak is!

– Tied bízon a… majd megmondom hogy micsoda! szolalt meg a fáról az aranyos madár aranyos hangján.

A czigányleány erre föltekint a fára, hát ott látja ülni a világszép királykisasszonyt, kinek nézésére még az a fényes nap is megállt volna az égen.

A czigányleány nem szólt semmit, hanem ízibe lerántotta a fáról fehér lábánál fogva a világszép kisasszonyt, lehúzta róla bibor-bársony köntösét s aztán csupaszon beletaszította a vizbe. A világszép kisasszony nem fúlt bele, mert megrázkodván, egy aranyos tollú víziréczévé változott, s ott uszkált a tó vizén, – a czigányleány pedig jól roszul magára huzta a bibor-bársony köntöst, mely ugy állt rajta, mintha gereblyével, vasvillával hányták volna rá s aztán nagy begyesen felül a fára; de itt se ült sokáig, mert hogy im meglátta az aranyos víziréczét, leugrott a fáról s elkezdte dobálni.

Csak hajigálja, csak hajigálja, ugy annyira hogy a keze is elfáradt, de egyszer sem tudta meghajítani, mert az aranyos vizirécze azonnal lebukott a vizbe, mihelyest egy kő röpült feléje. A czigányleány végre megunta a mulatságot s abba hagyván, felmászott a fűzfára s várta a jó szerencsét.

De nem sokáig kellett azt várnia, mert nem sokára aztán megérkezett a királyfi nagy parádésan az üveges, aranyos hintóval, hogy majd hazarepíti az aranyos madarat; de a czigányleánynak is volt ám esze; mert addig le nem jött a fáról, legalább ő azt mondta, mig a királyfi azt az aranyos víziréczét, mely ott uszkál a tó vizén, le nem lövi, hogy hagy igyék ő annak piros véréből, hagy egyék ő annak gyenge húsából.

A királyfi tehát ízibe előrántotta a nyilát, czéloz, hogy majd agyonlövi az aranyos viziréczét; de biz annak piros véréből nem ihatott a czigányleány, s nem ehetett gyenge husából; mert a nyilvessző soha sem ment hegygyel a viziréczének, hanem mindig a tollával fordult feléje, az pedig ha találta volna is, még sem lett volna halálos.

De, minthogy a királyfi már minden nyilvesszőjét kilövöldözte, minthogy estve is lett: a mulatságot abba kellett hagyni s a szekérrúdját hazafelé kellett fordítani. – Otthon, mint már mondtam, előre feldicsekedett, hogy mily szép feleséget hozott: azért, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés, a mátkáját fátyollal letakarva vezette be az összegyült násznép elébe.

Itt, a királyfi nagy fityre lefágyolozza a világszép kisasszonyt s a násznép előtt ott állt a kordoványpofáju czigányleány. Az összegyült vendégek azt sem tudták nevessenek-e vagy bosszankodjanak.

De, minthogy az ember a szájából s....t nem csinálhat: papot, hohért, s vaskalapot hivattak; a pap összeadta, a hohér seprőzte s az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.

Itt a czigányleányból lett királyné gondolta: no ez abba nem maradhat, hogy a világszép nádszál kisasszony éjnek idején fölkeresi királyi férjét: azért ennek az italába minden istenadta estve álomport kevert, mitől a királyfi ugy aludt mint a juhászbunda.

Ugyis lett. – A világszép nádszál kisasszony megrázkódván, kis madárrá változott s ugy éjféltájban rászállt a királyfi ablakára. Kis szájával koczogtatja, veregeti s az ablak magától felnyilván, berepült rajta.

Itt, megrázkodik a kis madár s oly világszép királykisasszonynyá változott, hogy anya olyant sem azelőtt, sem azóta, sem azután nem szült.

Oda megyen a királyfihoz, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, ráborul s végig hosszig siratgatja, de nem érzi, nem érzi azt a forró könnyeket, melyek majd elégetik az orczáját! hanem ott feküdt mozdulatlanul mint egy darab fa.

Végre igy szólt hozzá édes madár nyelven:

Király királyfia, Szivem lelkem ifja! Édes ajkad néma, Nyisd meg egy-két szóra; Szép szeretőd, Gyöngy ibolyád, Vigasztalására. Még kétszer eljövök, Többet el nem jövök.

De a királyfi nem ébredt fel, pedig az óra éjfélután egyet ütött: ezért a világszép kisasszony megrázta magát, kis madárrá vált s kirepült az ablakon. Az ablak magától becsukódott utána.

A királyfi inasa ezeket mind jól hallotta, mert ébren volt, de mégis hogy reggelre kelve fölébredt, azt gondolta, hogy az egész csak álom volt: ezért nem merte elbeszélni a királyfinak, hogy mit látott; hanem azt határozta el magában, hogy még elvárja a következő éjszakát is s ha a szép leány madáralakban ujra megjelen, akkor bizonyos hogy nem álom, akkor elbeszéli a királyfinak, hogy mit látott.

Itt, elkövetkezik a másik estve is, a királyfinak ujra álomport adott be a felesége, ettől pedig az ugy elaludt mint a juhászbunda.

Mikor az óra ép tizenkettőt ütött: az ablakra száll a kis madár, koczogtatja, veregeti kis szájacskájával s az ablak magától felnyílt előtte, magától csukódott be utána.

Itt, megrázkodik a kis madár s oly szép leánynyá változott, hogy olyant anya, sem azóta, sem azelőtt, sem azután nem szűlt.

Odamegyen a világszép királykisasszony az alvó királyfi ágyához, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, ráborul, végig hosszig siratgatja, de nem érzi, nem érzi azt a forró könnyeket, mely majd elégette az orczáját! hanem aludt, mint egy darab fa.

Végre igy szólt hozzá édes madár nyelven:

Király királyfia! Szivem lelkem ifja! Édes ajkad néma, Nyisd meg egy-két szóra; Szép szeretőd, Gyöngy ibolyád, Vigasztalására. Még egyszer eljövök, Többet el nem jövök.

De, hogy im a királyfi nem ébredt fel, hogy az óra éjfélután egyet ütött: a szép leány megrázkódott, kis madárrá vált s kirepűlt az ablakon. Az ablak magától becsukódott utána.

Ezeket mind jól hallotta a királyfi inasa, mert nem aludt, ébren volt s most már, hogy bizonyos volt benne, hogy nem álom: reggelre kelve azt mondja a királyfinak:

– Fenséges királyfi! mondanék én valamit fenségednek, ha valami bántodásom nem lenne?

– Oh jó Jancsi, mert igy hiták az inast, már hogy lenne neked bajod, csak beszélj!

– Hát tegnapelőtt éjszaka, úgy éjféltájban, egy kis madár szállt az ablakra, kis szájával megkoczogtatta, megveregette az ablakot s az magától felnyílván előtte, berepült rajta. Hogy berepült, megrázkodott s oly szép leánynyá változott, hogy úgy néztem rá, mint valami oltárképre s féltem tőle, hogy megígéz; a szép leány aztán odaborult fenségedre, szólítgatta, de nem hallotta, költögette, de nem ébredt, végig hosszig siratgatta, de tán nem érezte fenséged azt a forró könnyeket, végre édes madárnyelven igy szólt:

Király királyfia, Szivem lelkem ifja! Édes ajkad néma, Nyisd meg egy-két szóra; Szép szeretőd, Gyöngy ibolyád, Vigasztalására. Még kétszer eljövök, Többet el nem jövök.

Ez ismétlődött tegnap éjszaka is; de felséged egy árva szó, nem sok, de még anyit sem szólt, hanem ott feküdt mint egy darab fa, pedig, elhigyje felséged, oly szép leány volt, hogyha kilettem volna terítve is, ha mindjárt a deszkán feküdtem volna is, mégis fölkeltem volna!

– Igaz-e ez Jancsi?

– Olyan igaz, mint hogy az a fényes nap süt az égen!

– No Jancsi, mondja a királyfi, van-e kedved 100 ftért egy poflevest eltartani?

– Pénzért nem, hanem felségedért szivesen, akár 100-at.

– No, ha eltartod, majd mikor a feleségem ismét oda akarja adni az álomporos bort, mert ezt kellett beadni a kutya lelkűnek, azért nem ébredtem fel: csapd le a világot, mintha csak úgy ügyetlenségből ütötted volna le, – én pedig az alatt szépen kiöntöm az álmosbort a főrdőbe, az asszony pedig azt gondolja, hogy megittam.

Ugyis lett. – Mert mikor eljött a fördés ideje, Jancsi a cserepcsikba csiptetett gyertya világát, mintha megtörölni akarta volna, szépen eloltotta, a királyfi pedig azalatt a fördővizbe szépen kiöntötte az álomporos bort, a czigányleányból lett királyné pedig az gondolta, hogy megitta; de azért ugy vágta pofon a szegény Jancsit, hogy még a szeme is szikrázott; de Jancsi azt csak olybá vette, mintha egy szép leány csókolta volna meg, csakhogy jóttehetett az urával.

Itt tizenkettőt üt az óra, a királyfi tette magát mintha aludt volna, pedig oly ébren volt mint jó magam, la! mondom, hogy tizenkettőt ütött az óra, a kis madár az ablakra szállt, kis szájacskájával megveregette, megkoczogtatta. Az magától felnyílt előtte s berepült rajta. Itt megrázkódik a kis madár, oly szép leánynyá változott, hogy olyant anya, sem azelőtt, sem azóta nem szült, hogy még a csillagos ég is mosolyogva nézett rá.

Mikor ráborult a királyfira, mikor végighosszig siratgatta, átkarolta a királyfi, magához szorította. S hogy többé kis madárrá ne váljon, hogy többé el ne repüljön: másnap a birodalmában levő herczegeket, grófokat s igazság tevőket összegyüjtötte, eleiből vezette kézenfogva a világszép nádszálkisasszonyt s azt kérdezte tőlük: mit érdemel az olyan személy, ki ilyen egy pár cselédet el akar választani egymástól.

Hogy ím a czigányleány azt gondolta, hogy saját kordovány pofájáról van szó; ízíbe felkiáltott:

– Azt érdemli felséges királyférjem, hogy vasszegekkel bélelt hordóba kell befenekelni s aztán az ország legmagasabb hegyéről leereszteni.

– No ebadta r.... kimondod magadra az itéletet!

A czigányból lett királynét nyakon csipték, oly hordóba fenekelték, mely vasszeggel volt bélelve s az ország legmagasb hegyéről leeresztették.

AZ ARANYHAJÚ KERTÉSZBOJTÁR.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s ennek egy tuczat gyermeke. – Erről a szegény emberről igazán ellehetett mondani: csak a teste-lelke, kebelén kenyere, hátán a háza. Már a legnagyobbik fiacskája 13 éves volt, ezt tehát a saját szárnyára eresztvén, odadta hidónak egy oly becsületes, jómodú emberhez, kiről még az irigyei is csak jót tudtak mondani.

Minthogy a gyermek jól viselte magát „kedves kis-szógám“ volt a titulája; de megis érdemelte, mert a keze alá adott marhának ugy gondját viselte, mintha tulajdon jószága lett volna. Ha a szántásból, vagy ha az erdőről hazajött, addig a maga szájába egy falatot sem tett, annyit se mint a körmöm feketéje, mig a lovakat ki nem fogta, be nem kötötte, meg nem etette-itatta, – de még a megevő falatját is kettétörte s feleközepét a lovának adta.

Itt, hire futamodik a mi Jancsinknak, hogy mily jóravaló emberséges ember; de nem is adta volna őt oda a gazdája egy vaklóért sem; úgyannyira, hogy tiz gazdája is akadt volna, ha keveset nem mondok, kik minden szempillantásban elfogadták volna, de egyhez sem ment.

Nem ment pedig azért, mert lakott a Jancsi falujában egy ördöngös molnár, kinek a malmában minden istenadta éjszaka a boszorkányok jártak örölni, konkolyt, csermolyát és vadlencsét s ezeket a szegény emberek lisztjeibe keverték: azért oly fekete ezeknek a kenyerök; de ezt egy teremtett lélek se tudta, még maga a pap sem, már pedig ez csak irástudó, okos ember, – hát mondom ez az ördöngös molnár igézte, ez babonázta meg a mi Jancsinkat; úgyannyira, hogy mikor eljött az új esztendő, ehhez szegődött be a mi „kis szogánk“ szinte hidónak.

– No édes fiam, mondja az ördöngös molnár, az istálóban van két ló, csak azokra legyen neked minden gondod, csak azokat kefélgesd, csak azokat vakargasd, egyébre semmire se.

Három hétig csak megvoltak ők együtt szép csendesen, de a negyedikre kelve, midőn a molnár templomba akart menni, benyit az istálóba s azt mondja a mi Jancsinknak:

– Hallod-e kedves szolgám!

– Mit parancsolsz kedves gazdám?

– Nem egyebet mint azt, hogy amott a padláson van 100 köböl zab, ha te addig azon mig én a templomban leszek e két sarlóhátu lovat meg nem hizlalod oly kövérre, hogy a viz is megálljon a háta közepén: no lesz neked ne mulass!

Közbe légyen mondva, a molnár egyik lova, a szürke, tátos volt, de erről Jancsi mitsem tudott.

Hogy elment a molnár a templomba, ráborul a mi Jancsink a szürkére, zokog keservesen, hogy még a vakolat is potyogott a falról. A tátosló megszánta az istenadtát s azt kérdi tőle:

– Mit sírsz, mit rísz kedves gazdám oly keservesen?

– Hogyne sirnék, hogyne rinék édes lovam, mikor a gazdám azt parancsolta: hogy míg ő a templomban lesz, titeket oly kövérre hizlaljalak, hogy még a víz is megálljon a hátatok közepén!

– Ha csak az a bajod, vigasztalja a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen annál! hanem láss a dologhoz ízibe s hozz elébünk annyi zabot, a mennyi csak belefér a vályúba; – majd ha kérdi tőled a gazdád, hogy meghizlaltad e a lovakat, csak az legyen szód és mondásod: én a mit tehettem, megtettem, s addig megállásom sem volt, míg a vályút színig tele nem hordtam; de azt nem tudhatom, hogy valjon a kelmed zabja bir-e olyan tulajdonsággal, hogy a lovat azonnal meghizlalja.

Ugyis lett. – Jancsi a lóvályut színig hordta azzal a jóféle zabbal, melytől a ló oly jó kedvet kap, mint az ember a jó bortól s aztán felebotját se hajtotta a parancsolatnak.

Itt, hazajön a molnár a templomból, első dolga is az volt, hogy egyenesen az ólba rontott, hol is első szava az volt, állj elő Jancsi, megtetted-e azt a mit parancsoltam; kövérek-e a lovak?

– Én, felelt Jancsi, a mit tehettem, megtettem; addig megállásom sem volt, mig a lovak előtt a vályut színig nem hordtam; de azt nem tudhatom, hogy valjon a kelmed zabja bir-e olyan tulajdonsággal, hogy a lovat azonnal meghízlalja?

A molnár egyszeribe látta, hogy kivel van dolga, egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt, azt is lassan mondta, hanem bement egyenesen a malomba.

Itt, elkövetkezik a másik vasárnap is. Az ördöngös molnár újra a templomba készült, de mielőtt elment volna, beállit Jancsihoz az ólba s azt mondja neki: