Part 2

Hogy mégis valahára, nagy ügygyel-bajjal kiértek a városból, hogy senki sem látta: itt lelkem teremtette, megrázkódik az a rosz csikó, melyen két lat húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni s olyan tátosló lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni!

A mi Hamupipőkénk is rápattan jó tátoslovára, mentek mendegéltek hetedhét ország ellen mint a forgószél és mint a gondolat.

Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Nem egyebet mint az: hogy ha az életed szereted, jól ide fülelj arra, a mit mondok. Most van ép az aranykalitkában a szépszólású aranykacsa kiakasztva az ajtóra; ép most fördik a verőfényben. Ha majd, mint a denevér, vagy mint a karvaly a galambra, lecsapok: az egyik kezeddel hirtelen kapd meg az aranykalitkát, a másik kezeddel pedig tüstént fogd be a szépszolású aranykacsa száját, hogy el ne kiálthassa magát; mert ha elkiálthatja magát, az lesz nekem is, neked is a halálmadár-kiáltás.

Ugy is történt. – A tátosló hirtelen, mint az áradat, lecsap a földre, a Hamupipőke pedig a jobbkezével szerencsésen lekapta az aranykalitkát, baljával pedig váltig igyekezett befogni a szépszólású aranykacsa száját; de minthogy a balkéz mindig ügyetlenebb mint a jobb: a szépszólású aranykacsa is elkiálthatta magát. Azt kiáltotta pedig fennszóval: gazdasszonyom, visznek!

Hej, a vén banya sem rest! kiugrik a szénvonóval, még pedig oly gyorsan, hogy a szegény tátoslónak annyi ideje sem maradt, hogy felszállhatott volna a légi útra. Hej, a tátosló is összeszedi magát, kinjába, mit, mit nem cselekedett, a hátulsó lábával olyan csomó földet rugott a vén banyára, hogy még azt sem mondhatta: bá! s tüstént szörnyethalt, tüstént kilehelte gonosz páráját. – Most igazán, egész a diófáig a Hamupipőkéjé volt; szép csendesen hazafelé fordította a kantárszárat.

Heted napra hogy hazaértek: átadta a királynak a szépszólású aranykacsát.

A király lelkendezve futott be a csodaszép aranyhajú királykisasszonyhoz s azt mondja neki:

– No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága: itt van a szépszolású aranykacsa! de most már csak az enyim vagy?! Ezzel meg akarja ölelni, de a csodaszép aranyhajú királykisasszony elfordult tőle, mondván:

– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én addig a tiéd, mig nekem az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest el nem hajtod!

– De szívem szép szerelme, ki hajtja azt el?

– Majd elhajtja az, a ki engem ide hozott!

– Hej, parádés kocsis állj elő! A szegény Hamupipőke még jó formán ki sem fujta magát, midőn hallja, hogy ismét híják.

– Jelentem alásan, szólt a Hamupipőke, itt vagyok! mit parancsol felséged?

– Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! – azt parancsolom: hogy se ételed, se italod, se megállásod ne legyen addig, mig az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest ide el nem hajtod! különben már ugyis tudod a dolog vastagabb végét!

A Hamupipőkének ismét hosszu útra kelletvén mennie, lesz-e ennek valaha vége? csak a jó isten tudja! de elébb jó tátoslovát 4 véka aszott-tűzzel és 4 véka kölessel megabrakolta, mely azokat 4 szippantásra ugy felszítta, mintha a föld nyelte volna el. A rosz csikónak aztán fejébe huzván a még rosszabb kötőféket, ennél fogva kivonczolta a városból, mint kutya a d....

Hogy a város végére értek, megrázkodott a rongyos csikó s olyan hat lábú, aranyszőrű tátosló vált belőle, hogy csak párját kellett volna keresni. Megszólal aztán a tátosló s azt mondja a gazdájának:

– No édes gazdám, ha te engem eddig húztál, majd eztán én viszlek téged, csak ülj fel a hátamra!

Felül a tátosló hátára a Hamupipőke s mentek, mendegéltek levegői úton hetedhét ország ellen, egyszer a Feketetenger partján megszólal a tátosló, mondván:

– Hallod-e, kedves gazdám!

– Mit parancsolsz, édes lovam?

– Nem egyebet, mint azt: nézd csak, amott legel a selyemréten az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes; de mielőtt ebbe a nagy fába belevágnánk a fejszénket, elébb olyan nagy gödröt áss, a melyből még a fülem hegye, de még a kis körmöm se lássék ki.

A Hamupipőke elment, keresett valami rosz kopacsot, s ezzel, mint mikor a gyermekek földimogyorót ásnak, elkezdte a földet kapargatni.

Csak nézi a tátosló, csak nézi, hogy mit csinál az ő kedves gazdája! végre nem állhatta szó nélkül kérdvén:

– Mit ásol, kedves gazdám?

– Hát, lóvermet, édes lovam!

– Sose lesz az idős; csak láss a magad dolga után! A tátosló aztán maga látott a dologhoz; egyet rúgott, még pedig akkorát, hogy a porából tüstént forgószél kerekedett, a rúgás helyén pedig akkora gödör támadt, hogy mikor a tátosló beleugrott, még a füle, még a kis körme sem látszott.

– No édes gazdám, készen van már a lóverem! csak erre a fára, mely fölötte terül el, mászsz fel, s mind addig ott maradj, mig én hangos nyeritéssel háromszor nem csalom át a szilaj ménest és háromszor vissza nem fárasztom. Azért csalom át pedig háromszor, hogy hagy förödjenek meg a Feketetenger vizében, hogy hagy züljön el a szilaj tűz, különben az ördög se birna velök, még az se lenne a csikósuk. Te pedig, majd mikor az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes már harmadszor úszsza át a Feketetengert, s a vezérló már a szárazon lesz: ugorjál a hátamra a fáról; – de jólvigyázz, hogy el ne vétsd, mert ha ezer lelked volna is, mégis szörnyet halnál; az egész ménes rajtad menne keresztűl.

Ugyis történt. – A tátosló kiállt a Feketetenger partjára s olyan nagyot nyerített, hogy szinte megkondult bele a világ! Meghallja ezt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes, mint a felhőszakadás, mint az áradat, bele egyenesen a Feketetenger vizébe és ki, egyenesen a partjára. De, hogy ím semmit sem láthattak, mert a tátosló a lóverembe ugrott, onnan pedig, még a füle, de még a kis körme sem látszott, mint a legsebesebb forgószél, visszafordult a ménes. Igy a tátosló az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest háromszor csalta át, az háromszor fordult vissza s úszta keresztűl azt a tengernyi vizet; de járt is az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj lovak oldala, ugy mint a fúvó, mikor fujtatnak; szájaikon és orrlyukaikon jött is a különbnél különféle szinű, kék, piros és zöld láng, még pedig oly nagyon, mint a kötél, mint a karom vastagsága. S mikor a szilaj ménes már harmadszor fordult volna vissza és már-már a vezérló a parton volt: a tátosló a gödörbül kiugorván, a Hamupipőke a fáról szerencsésen a hátára esett. De most a tátosló sem várta be az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest, hanem nagyot nyeritvén, lóhalálában rohant előre, a szilaj ménes pedig mindenütt a nyomába. Szaladnak, szaladnak, döbörgött alattuk a föld, és mindaddig szaladtak, míg heted napra a napnyugoti király birodalmába haza nem értek.

Alighogy hirét vette a király az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes megérkeztének: nagy lelkendezve szalad a csodaszép aranyhajú királykisasszonyhoz, mondván:

– No, szivem szép szerelme! teljék szíved kivánsága: itt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes; de most már tán csak az enyim vagy?! s ezzel a csodaszép királykisasszonyt meg akarta ölelni, de az elfordult tőle, mondván:

– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tiéd mindaddig, mig te azt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe meg nem fördöl!

– De szivem szép szerelme! ki fogja azt megfejni és ki fog abba megförödni?!

– Majd megcselekszi azokat az, a ki engem ide hozott!

– Parádés kocsis állj elő!

– Mit parancsol felséged?

– Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! – azt parancsolom: hogyha te az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe meg nem fördöl: ha ezer lelked volna is, mégis gonoszul mulsz ki!

Itt a Hamupipőke hallván a parancsolatot, nagy búsan kibandúkolt az ólba. Meglátja a tátosló az ő szive szomorúságát, megszánta s ezért azt kérdi tőle:

– Mi bajod van; mit búsulsz, kedves gazdám?

– Hogyne búsulnék édes lovam, mikor fejvesztés alatt ezt, meg ezt parancsolta a király, válaszolt a szegény Hamupipőke!

– Hacsak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen annál, hanem menj be a királyhoz s mondd meg neki: hogyha már igy van a dolog, hagy hajtsak én esztrengát és hagy nézzem én a te szomorú halálod, mikor a zubogó-forró kanczatejbe ugrol.

A Hamupipőke e kéréssel bemegyen a királyhoz, az pedig azt megadta. Ugy is lett. – Itt a tátosló bemegyen a szilaj ménes közé a kőkeritésbe, hova ezek be voltak zárva, megfogja üstökénél a legszilajabbat, nagyobb biztonság okáért oldalba teremti, mire az ugy megjuhászodott, oly szelid lett mint a bárány. Aztán az esztrengalyukhoz vezeti, hol már pőrén, egy ingre-gatyára vetközve, lába közé fogott zsajtárral, ott ült a Hamupipőke s fejte a kanczatejet a 100 akós kádba. Igy a mi Hamupipőkénk a tátosló segitségével mind az egész ménes kanczáját megfejte.

Mikor ez is megvolt, kivezeti a Hamupipőke a rosz csikót még rosszabb kötőféken, hogy hagy nézze az ő szomorú halálát, midőn a kanczatejbe ugrik. Itt lelkem teremtette! a tátosló egy szippantással az egyik orrlyukán szítta fel a 100 akó kanczatejet, a másikon pedig egy lehelettel visszaeresztette. Háromszor szítta igy fel, háromszor eresztette vissza íme! harmadszorra a zubogó-forró lótej lágymeleggé, széles e világon a legjobb fördővé változott; ugyannyira, hogy mikor a Hamupipőke beleugrott, nemhogy megfőtt volna, de még ki sem akart jőni belőle. Eddig is szép volt a Hamupipőke, de most hétszerte szebb lett.

A napnyugoti király, meg a csodaszép aranyhajú királykisasszony ott álltak, ugy az ablaknál. A világszép kisasszony eddig is szerette a Hamupipőkét, de most hétszerte jobban; csakugy reszketett érte; a szerelem-hideg lelte. A király most ujra meg akarta ölelni a csodaszép aranyhajú királykisasszonyt, de az elfordult tőle, mondván:

– Hahó, király! nem addig van az, nem oda Buda! nem te fördöttél meg a kanczatejben, hanem a parádés kocsis! majd ha te is megfördöl, akkor leszek én a tiéd!

Mit volt mit tenni a királynak, levetközött, hogy majd leugrik a kanczatejbe és megfördik. De mielőtt beleugrott volna, azt mondja a parádés kocsisnak:

– Édes fiam! vezesd ki azt a te rosz csikódat, hogy hagy lássa az én szomorú halálomat is mint a tiédet!

A Hamupipőke kivezette a rosz csikót s oda állitotta a 100 akós kád mellé. A tátosló ismét háromszor szítta fel a kanczatejet, ismét háromszor eresztette vissza, ime! az a helyett, hogy hidegebb lett volna, hétszerte forróbb lett; ugyannyira, hogy mikor a király bele akart ugrani, mielőtt beleért volna, csupán a forró párától is tüstént szörnyet halt.

Itt aztán az aranyhajú királykisasszony, meg a mi Hamupipőkénk megölelték, megcsókolták egymást mondván:

– Én a tied, te az enyim, ásó-kapa sem választ el egymástól.

Aztán olyan lakzit laktak, melynek a hire hét világra szólt. Az aranyszőrű-aranypatkójú szilaj ménes pedig a fejés által annyira megjuhászodott, annyira megszelidűlt, mintha mindig pányván nevelték volna, mintha mindig marokból etették-itatták volna: ezért hatot a legszebbek közül hámba fogtak s ezen mentek az esküvőre.

A mi Hamupipőkénk, meg a világszép aranyhajú királyasszony nagy boldogan még most is élnek, ha meg nem haltak.

A NÁDSZÁL KISASSZONY.

Volt egyszer egy király s annak két süldő fia. Itt a király az öregebbik fiát elküldte házasodni. El is ment az házasodni s elvette a nádszál kisasszony nénjét. Hogy hazavitte a feleségét: a király megelégedett választásával. Elküldi a kisebbik fiát is, hogy házasodjék meg; de erre az azt felelte: hogy neki nem kell mindenféle rosz oldalborda; hanem az ő feleségének kell, az egész föld kerekségén a legszebb virágnak, a leggyönyörűbb világszép kisasszonynak lenni.

Egyszer a két királyfi vadászni ment. Visszajövet azt mondja a kisebbik a nagyobbiknak:

– Ugyan édes bátyám, valamit kérdenék tőled?

– S mi lenne az édes öcsém?

– A biz nem egyéb, csak az, hogyha haza megyünk, kérdezd meg a feleségedet: van-e még nálánál szebb?

– Ha csak az a bajod, mondja az öregebbik, az nem nagy summa; hisz ép itt szembe jön a feleségem!

– Ugyan szívem aranyos rubintja, nem felelnél egy kérdésemre: te nekem legszebb vagy, de van-e még náladnál szebb a világon?

Most az egyszer a királyné úgy tett, mint a ki nagyot hall; nem felelt semmit, csak a fejével vágott, csak a szemével intett, hogy: csitt! szót se többet!

No ez abba marad. Itt a kisebbik királyfi mit, mit nem cselekedett, szépen belopódzott a bátyja hálószobájába. Itt estve, hogy nyugodalomra bocsátkozott az egy pár cseléd, az öregebbik királyfi, meg a felesége, egyszer csak megszólal a királyfi s kérdi a feleségét:

– Ugyan szívem szive, mond meg nekem, hogy miért nem feleltél kérdésemre az imént?

– Azért nem feleltem kedves férjem, mert az öcséd előtt kérdeztél; nem jó volna azt neki megtudni, hogy van még nekem egy hugom, ki az egész föld kerekségén a leges legszebb leány; de el is van rejtve három nádszál középsőjében: ezért világszép nádszál kisasszony neve alatt ösmeretes, – a másik két nádszálban pedig két szobaleánya tartózkodik.

– De hát azt nem mondanád meg édes feleségem, hogy hol van elrejtve az a három nádszál, a világ melyik zugában vagy szegében?

– Hahó férjem, messze van az ide? annyira van az ide, mint innen oda, s onnan vissza; no, de ha kérdezted, megmondom: hallottad-e hirét a Feketetengernek?

– Nem hallottam biz én!

– No, ha nem hallottad, hát halld most. A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, ott is a kellőközepén van elrejtve az a három nádszál; de oda halandó ilyen állapotban, nem mehet el, hacsak valami bűbáj, ördögi mesterség, tündéri segitséggel nem, de, ha mégis valami csoda által oda eljuthatna, még akkor sem hozhatná el; mert egy az: hogy a Feketetenger szigetein olyan sötétség van, hogy a kanál is megállna benne; más az: hogy a világszép nádszálkisasszonyt egy vén banya őrzi, kinek az élte csak addig pislog, míg azt a három nádszált le nem vágják: ezért az ugy őrzi azokat, mint a kétszeme világát, vagy még ennél is jobban. De, ha valaki azt onnan el tudná hozni, az lenne széles e világon a legboldogabb ember; mert a szigetek megvilágosodnának, maga pedig oly feleségre tenne szert, kire még a csillagos ég is mosolyogva nézne!

Mikor a királyfi mindezeket, tövéről hegyére ugy fülhegyről meghallotta: azon az úton, a melyen bement, kijött a szobából. Aztán fölnyergelvén legjobbik s legkedvesbik lovát, vetett a szerdásba egy kis elemózsiát, elindult e széles világba a világszép nádszál kisasszony keresésére.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, egyszer egy gunyhóra bukkant. A gunyhóban lakott egy vén asszony, köszön neki:

– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.

– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna mindjárt megettelek volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében diszlő világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?

– Mi tűrés-tagadás édes fiam, én nem hallottam; minek tagadnám, se’ károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Miczi, állj elő! vezesd el ezt a királyfit a nénémhez.

Megyen a királyfi a Miczi után, mely nem volt egyébb, mint egy nagy bajuszú kis egérke, egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Miczi egyet czinczogott s a középső útra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az igaz úton, el is érte a másik gunyhót, melyben a középső testvér lakott. Köszön neki a királyfi:

– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.

– Ha öreg anyámnak nem szólítottál volna, mindjárt megettelek volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, ott is a kellőközepén diszlő, világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?

– Mi tűrés-tagadás édes fiam, biz én nem hallottam, minek tagadnám, se’ károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Piczi, állj elő! vezesd ezt a királyfit a nénémhez.

Megyen a királyfi a Piczi után, mely nem volt egyéb, mint egy galambfehér mókuska fekete nagy bajuszszal s hosszú bojtos farkkal, egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Piczi egyet czinczogott s a középső utra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az igaz uton, el is érte a harmadik gunyhót, melyben a legidősb testvér lakott. Köszön neki:

– Adjon isten jó napot édes öreg anyám!

– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna, mindjárt megettelek volna! hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, még ott is a kellőközepén diszlő világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?

– Hahó királyfi! eléb elkopnék a te lovad lába térdig, s eléb elnyúznál te tizenkét pár vasbakancsot, míg oda eljuthatnál! mert egyedül csak olyan paripán lehet oda eljutni, mely sárkánytejet szopott, zsarátnokot evett s tűzlángot ivott; – hanem van a te tirkodban egy tőből nőtt három aranyhajszál, melyről eddig magad sem tudtál semmit, jöszte ide, hagy szakitsam én ki azokat.

A királyfi lehajtotta a fejét, az öreg asszony pedig kiszakasztotta az egy tőből nőtt három aranyhajszálat.

– Látod fiam, ez a három aranyhajszál csodaszer, melyeket egy tündér ajándékozott felnevelő apádnak, minthogy igen szép ember levén, beleszeretett, kitől te létlen módon örökölted. Ne, itt van, a kezedbe adom ezzel a kolincsmadzaggal együtt. Eredj fel aztán erre az irdatlan magas hegyre, mely a gunyhóm előtt az eget támasztja. Mikor felértél a tetejére, a kolincsmadzaggal csapd meg háromszor az egy tőből nőtt három aranyhajszálat: majd előtted terem a te tátos paripád, mely selyemréten nevekedett, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evett s tűzlángot ivott.

A királyfi szépen megköszönte a hozzája való szivességet, fölment aztán arra a nagy irdatlan hegyre, mely az eget támasztotta. Hogy felért a tetejére, elő vette az egy tőből nőtt három aranyhajszálat s a rosz kolincsmadzaggal megcsapta háromszor. Ime! egy tüzes felhő, mint a kilőtt nyíl, nyargalt feléje, iszonyú csörömpölés-csattogással, mintha egy ménes lett volna elébe fogva, s ott, mint a peczek, megállt a feje fölött. Ime! a tüzes felhőből hármas nyerités hallatszott, minek hallattára, mint valami harang, háromszor kondult meg a világ! s kiugrott belőle a tátosparipa és mint az áradat, mint a felhőszakadás lecsapott a gazdája mellett, orrlyukából fujván a különbnél különbféle piros, kék s zöld lángot. A rosz kilincsmadzagból pedig olyan nyeregszerszám lett, hogy a sok bojttól, brilliant csattól s arany-ezüst kivarrástól még a földje sem látszott.

– Hipp, hopp, itt vagyok kedves gazdám! ne légyen azért a te dolgaidnak hátramaradása: ülj fel azért a hátamra s hogy menjek veled? ugy-e mint a legsebesebb forgószél, vagy mint a gondolat, vagy a hogy a madár repülhet?

– Csakúgy édes lovam, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.

– De mielőtt elindulnánk a hosszú utra, mondja a tátosló, azt is akarom mondani: minthogy abban a szigetben oly nagy sötétség uralkodik, hogy még a kanál is megállna benne: eléb el kell mennünk a Nap fényes pitvarába s onnan egy égő sugarat hozni.

Mikor beszédét emigy befejezte a tátosló, felszállt a levegőégbe, mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer a föld kapujához értek, hol két szakálas farkas állt istrázsát. Ezek a szakálas farkasok utjokat állták s vámot kértek. A vám pedig nem volt egyéb, mint két font hús jó tátoslovából. Ugyde, ha a két font húst jó tátoslovából kimetszette volna, ez csak féltátos lett volna: igy az ő utjok soha véget nem ért volna.

Kapja a királyfit mit, mit nem cselekedett, elővette csillagos bicskáját s két font húst a maga tulajdon husából, a jobbik bonczából kerekitett ki, – aztán odadobta a szakálas farkasoknak s azok csakis igy eresztették által.

Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer mégis elérkeztek a Nap fényes pitvarába, hol is jó tátoslovát megkötötte egy gyémánt oszlophoz, maga pedig a tűzfördőben megfördött, az aranytörüközőbe megtörűközött s a fényes pitvar oldalában, mint valami tükörben tetétől-talpig meglátván magát, megfésülködött az aranyfésűvel.

Itt, lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem! bezzeg megharagudott ezekért egy szolgalélek a Nap szolgálatában, még a szemöldöke is egymással birkozott! Bezzeg volt a királyfinak: ne mulass! mert, nem hogy égő, világító sugarat kapott volna, hanem a szolgalélek egyetlen lehelletével, mellynek a zivatar fia sem lehetett, ugy elfújta maga elől, hogy földet hetvenhét mértföldig sem érzett a lába alatt, s még ekkor is egy nagy irdatlan setét lyukba esett.

No szegény királyfi, vagy látod többé vagy nem a Nap fényes tekintetét, verőfényes arczát! Megyen, mendegél a királyfi ezen irdatlan sötét lyukban, tapogatózva mint a vak. Ha egyet lépett, kigyóra hágott; ha a kezével tapogatózott, varancsos békát fogott; ha körül tekintett, mindenünnen csak veres szemű férgek, csuszó-mászó állatokat látott. Csak megyen, csak megyen, egyszer zúgó víznek omlása, vasbakók ütése ütötte meg a füle dobját, még pedig akkorákat ütött rajta, hogy majd beszakasztotta. Itt, ezen a helyen készitették az istennyilát. Csak megyen, csak megyen, egyszer egy nagy vaskapuhoz ért, mely ép nyitva volt, de egy nagy ebadta százfejű sárkány állt őrt, mely senkit, de senkit sem eresztett be. Mihez fogjon most; hova tudjon a lelke lenni? Itt lelkem teremtette mit, mit nem cselekedett, kipked-kapkod, egyszer egy varázsfuruglya akad a kezébe. Előveszi a szépszólású varázsfuruglyát, belefúj amugy keservesen, hogy még a könyei is potyogtak, s oly siralmas nótákat huzott rajta, hogy még az a nagy erős állat, maga a százfejű sárkány is megjuhászodott: veres taréja lekonyulván, borzas pikkelyei szépen egymásra lapultak. Lehentergett aztán a földre, s ott szűkölt, ott vajudott mint a kutya, mikor gazdáját ismét láthatja. Ezt látva a királyfi, neki bátorodott, neki ment egyenesen a sárkánynak, rá lépett, végig ment rajta, s az az irdatlan vadállat még sem bántotta, csak a lábát nyalta, csak a farkát csóválta, s keresztűl engedte menni.

Hogy bement a vaskapun, egyszerre oszlani kezd a sötétség; de nem is csoda! mert egy gyöngyadta ékes hajadon jött elébe, bibor-bársonyköntösben, ki senki sem volt egyéb, mint maga a fényes Nap legkedvesebb, legszebb leánya a – Hajnal. Itt az égi virágszálnak megtetszett a szép királyfi; de föl is vette maga mellé szárnyas lovára, keresztűl repülvén az ég boltivén, vitte, vitte, egyszer elértek a beretvahidhoz. Hogy ide értek, ezen, mintha létlen lovuk lett volna, úgy átvágtattak, hogy sem a ló körmének nem esett baja, sem a beretvaél nem csorbult ki az érczpatkótul.

Átmenvén a beretva-hidon, a rézerdőbe értek, hol ép a Nap favágóival találkoztak, kik vasas szekéren iszonyú csörömpölés, zúgás-csattogással fát vittek a konyhára.

Innen az ezüsterdőbe értek, hol szépenszóló ezüstfehér madárkák vidámították az arra járókelőket. Az ékes hajadonra, az ég virágára is rászállt vagy kettő s ott danoltak a fülébe szebbnél szebb nótákat. Az ezüstfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.

Innen az aranyerdőbe értek, hol szépenszóló aranysárga madárkák vidámították az arra járókelőket, s itt-ott leverték az aranymakkot a fájáról. Az aranyfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.

Az aranyerdő kellőközepén terült el a Hajnal kertje. A kert kellőközepén állott a Hajnal rezidencziája, rezes tetejével.

Hogy ideért az ég virága, egyszerre a gyöngyvirágok megrázván piczi csengetyűjüket, csengetni kezdtek s ennek hallattára egyszerre, mint a raj özönlött elő a sok csillag s körül ragyogták az ég virágát csillagragyogással.