Part 4

Az híven elmondott mindent; kiket a titok érdekelt, halva voltak mindketten; elmondá, hogy egy éjszakán az Oltból hült tetemet fogott ki gyermeke, azt föléleszté, nőül vette, sokáig éltek együtt boldogul, s jó volt hozzájuk az Isten, mert együtt haltak meg mind a ketten. A férj lázba esett, a nő ápolta és ráragadt; így meghaltak egyszerre szépen, ott feküsznek egy sír alatt, a virágos kert közepén rozmarin-bokrok aljában. Csak e gyermek maradt utánuk.

Bárczayné könye a gyermek fejére hullott, a kit keblére szorított. Az agg nő is jajveszékelt, de nála elfogyott már a köny.

Innen elvezetteté magát a sírhoz, mely alatt testvére nyugszik, s hogy rágondolt, miszerint az még évekig élt azután, mikor ő halála miatt gyászt viselt, s egyszer sem találkozhatott vele az életben, alig birta magát fentartani.

Leszakított egy szálat a rozmarinból, melyet testvérének hamva táplált, s azt keblébe rejtve, megkérte az öreg asszonyt, hogy jőjjön kis fiával együtt kastélyába, hol sorsukról gondoskodni fog.

Az aggnő már nem akart megválni a kunyhótól, hol élte reményeit látta felvirulni és a sírtól, mely azokat eltemette, hanem kis unokáját átadta a delnő könyörgésére, rábízva, hogy szeresse azt, mert az ahhoz van szokva.

Bárczayné haza vitte a gyermeket, elmondá férjének az eseményt. Neki is volt kis gyermeke, egy évvel fiatalabb amannál. Együtt nevelte fel s hozzászoktatták, hogy azt «bátyjának» nevezze.

Midőn megnőtt a fiu, elnevezték Székely Istvánnak s jószágot adtak kezébe, melyben később családja is megmaradott.

Nyiltan világ elé nem hozhatták a rokonságot, az eltünt testvér neve iránti kötelességből.

Annak el kellett temetve lenni az ősi sírbolt alatt, meghalva menyegzője napján. De az aranyos sírkő előtt, melyre neve volt felirva, nem sírt többé senki, e helyett minden évben egy napon elvándorolt az egész család egy távol eső völgybe, ott egy kis domb előtt töltöttek nehány órát, s az napon nem volt vigalomnak helye a háznál.

A titok még így is elszivárgott s az emberek gyalázatnak tarták az Ilonka esetét, mert így szokás itélni a világban.

Hanem az ifjabb Bárczay még meglett ember korában is mindig «édes bátyjának» nevezé Székely Istvánt, s jószágában részesíté… és a dolgot sokan tudták…

HÁROMSZÉKI LEÁNYOK.

(Elbeszélés.)

Történtek ezen dolgok az ezerhatszázkilenczvenkettedik esztendőben, a midőn sok siralmas állapot esett jó Erdélyországban.

Valamint mindenkor, úgy ez időben is a sok szerencsétlenségből, hadjárásból, pusztításból, döghalálból, éhinségből legkevesebb jutott a székelyföldre, a minek azonban természetes okai vannak: a székelyföld lakosai nem birtak soha felesleges aranynyal és ezüsttel, a mi a hadjáratokat rájuk vonta volna, ellenben mindig elég vassal, mely azokat távol tartsa. Valami nagyon nagy urak nem éltek közöttük, kik fejedelemségre, királyságra vágytak volna, s így önmagukkal sem sok bajuk volt; hegyeik levegője mennyországi, vizei kristály, boruk nem terem, ezért a mirigy sem sok tápanyagot talált közöttük, hogy pedig az Isten egyéb itt meg nem nevezett ostorait távol tartá tőlük, azt tulajdonítsd annak, hogy a székely nép nemcsak templomában, hanem szivében is viselé az Istent, elannyira, hogy káromkodást nem lehete hallani az egész székelyföldön, hanem ha megharagíttaték a székely, annyit mondott: «hogy a Jézus ne verjen meg!» még akkor is oda tette azt, hogy «ne!» meggondolván, hogy milyen nagy szerencsétlenség származhatnék abból, ha onnan elhagyná.[4]

Ezért is volt oly boldog nép a székely és megérdemlé azt.

Ilyen boldog ember vala a sok között Dankos András uram, Háromszéknek Uzon helységében.

Valóságos lófeő székely vala, a ki huszonnégy embernek parancsolt, ha táborba rendelteték, s nem egyszer járt odakinn[5] a vármegyéken a székely nemesség küldöttségeivel.

A templommal átellenben volt a curiája, szép zsindelyes ház építve rajta, minden szál zsindely gömbölyűre faragva, s bóbitás faékkel fúrva a másikba, hogy nem különben nézett ki, mint egy párthus vitéz pikkelyes pánczélja; a ház előtt széles nagy folyosó, czifrára faragott rácscsal elrekesztve, az ablakok köze tele illatos virággal, mik eleven függönyt képeztek előttük; körül magas nyírfából fonott sövény, melyet az utczára fekvő oldalon deszkakerítés válta fel, közepén egy roppant nagy kapuval, melynek befödelezett teteje alatt egész kis erősség volt a napra kiülve tollászkodó galambok számára készítve, a két kapubálvány között pedig a porta tetején olvasható vala jó faragott betűkben:

«Ezen házat építé Úrnak Istennek segítségével Ns. Dankos And.; Anno Dom. MDCLXVII.»

Tehát huszonöt esztendő óta tölté benn idejét a jámbor férfi, és azalatt meggazdagodott külső-belső gazdasága: udvara tele apró marhával, istállói jármos ökörrel, az ólak tele röfögő állatokkal, repülő barmok ketreczekbe zárva, hogy a szép virágos kertet ott a ház elején el ne pusztítsák; külön pedig egy jó fenyőfaderekakból rovott akol négy hámos ló számára; ugyanannyi hátas paripa a másik rekeszben.

S hogy a négy hátas paripa ne álljon hiába, három derék legény fia is volt a jó András úrnak: János, Márton, Gábor, olyan szálas legény mind a három, hogy meg kellett hajolniok, a mikor a zábén kijöttek, s a három derék fiu mellé egy szép hajadon leánya, Rozáli, kit a falu szépségének tartott minden ember, s minthogy édes anyja már meghalt s a leány különben is igen szelid és jó volt, úgy tekinté őt minden öreg asszony, mintha saját édes gyermeke volna, és minden ifju legény, mintha édes testvérét tisztelné benne; sőt maga a tiszteletes úr, Ábrahámfalvi Ábris úr ő kegyelme, úgy tüntette őt fel az ifju leányzók előtt, mint példaképét minden erénynek és jó erkölcsöknek.

András úr fiai közül a legnagyobbik, János, elérvén azon időt, mikor illendő az ifju embernek körültekinteni, hogy magához hasonló élettársat találjon, csakhamar fellelé azt a szomszédjokban lakó Bartha Katiczában, ki, épen akkor apja-anyja meghalván, árvaságra jutott, s megtetszvén a leányzó személye az ifjunak, megkérte apját, hogy engedje azt neki hitvestársul venni.

Mert az életben, kivált szegény emberek életében nem olyan könnyű ám a szerelmes történetek útba igazítása, mint a hogy a költő urak a papiroson el szokták végezni, hanem ha az ember valakit megszeret, előbb végig kell azt gondolni, hogy attól aztán csak ásó-kapa választja el, hogy annak erényeitől és hibáitól az egész család boldogulása függ.

András úr tehát megértvén a dolgot, elébb megkiváná ismerni a leányzót, együvé járatta őt saját leányával, s csak a midőn azt látta, hogy Rozáli mily végtelenül megszereté Katiczát, hogy csaknem elválhatlanok kezdenek lenni, akkor hitte el, hogy annak igen derék leánynak kell lenni, mert Rozáli különben nem szerethetné őt.

Pedig mily két egymástól különböző jellem volt e két leány! Rozáli gyengéd, szőke, fehér arczu, szelid tekintetű gyermek, kinek szájából alig lehetett szót hallani, hanem csukva is elég szépek voltak azok, s ha kék szemeit fölveté valakire, nincs az az ékesen irott instantia, melyből többet lehessen kiolvasni, mint azokból, magaviselete, mintha mindig templomban volna, oly szerény, oly szelid, s ha sokáig nézte volna valaki az arczát, bizonyosan meghatotta volna a mondhatlan búskomolyság, mely azt oly halaványnyá tevé.

Mily más volt Katicza ennél! Magas, nyulánk, gyors, mint a zerge, villámló fekete szemekkel; hosszú fekete haját, ha olykor kibontá, leért a sarkáig, piros pozsgás arcza vagy nevetett, vagy haragudott, de soha sem volt békés állapotban, hasonló eset volt cseresnyepiros ajkaival is, melyek mint a bibliai olajos korsó olajból, soha ki nem fogyának ékes beszédből, hanem kötődtek, czivódtak ha kellett egyszerre hat ellenséggel, s két gömbölyű karja akármely férfinak meggyűjtötte volna a baját, ha annak vesztére mozgásba találá hozni.

És épen azért szerette egymást a két leány, mert a mi saját természetéből hiányzott, azt a másikban mint tökéletességet csodálta, és ez mindenütt így van a természetben, az ellentétek szeretik egymást, az északi mágnes a délihez vonzódik, az erős a gyöngét, a szőke a barnát, a szilaj a szelidet szereti és viszont megfordítva.

A szép Katicza már egészen úgy tekinteték, mint a családhoz tartozó tag, és senki sem talált benne semmi okot a megütközésre, hogy ez árva leány, nehogy otthon egymagára legyen, addig is, míg a farsang eljön, s a munkás nép ráér a lakadalmazásra, egész napokat a Dankosék házánál tölte, sőt gyakran éjszakára is ott maradt, megosztva Rozálival annak szűz fekhelyét; mert hisz néhány hét mulva úgyis János nejévé kellett lennie.

Azonban, ime mily hiábavaló minden emberi szándék! a nélkül, hogy legkevésbé megelőzte volna a hír, a nélkül, hogy Isten előleges jelek által, üstökös csillaggal avagy földrengéssel tudtára adta volna a népnek a maga haragját, álló békesség idején keresztülront a havasokon egy iszonytató tatárcsorda s éjszakának idején rajta rohanva Uzonra, elkezdi annak lakosait mészárolni, s hogy az ijedség nagyobb legyen, köröskörül felgyújtja a falut.

A békében alvó lakosok az istentelen lármára felugrálva ágyaikból, a mint a rémséges tűzlángnál az utczára kifutottak, ama pokolbeli hadak menten leapríták őket, a fehérnépeket, leányokat, asszonyokat pedig szőrkötelekre fűzve, lovaikhoz kötötték és a nagy éjszakai zavarban azt tehették a néppel, a mit akartak, mert vezetője nem volt.

Dankosék háza épen a templom előtt lévén, nekik még maradt annyi idejük, hogy a férfiak a négy hátas paripa kötőfékjét elvagdalva, azokra felkaphassanak, a két leány szobájába bekiáltottak, hogy gyorsan, a mi kedves előttük, ragadják fel és jőjjenek! Mi lett volna a két leány előtt kedvesebb, mint kedveseik fegyverei? Hirtelen lekapkodták a falról a kardokat és kopjákat és semmit egyebet nem szabadítván meg a pusztításból, úgy rohantak ki az udvarra, alig lévén rajtuk egyéb öltözet, mint a melyben aludtak.

Az öregebbik testvér hirtelen maga mellé kapta nyeregbe Katiczát, az ifjabbik Rozálit, az öreg Dankos és a legifjabb szélrűl álltak s így rohantak ki az utczára. Még ott csak néhány száguldozó tatárral találkozának, kik égő csóvákat hajigáltak a háztetőkre, azokat hevenyében leaprították; azzal bekiáltottak tiszteletes Ábrahámfalvi Ábris úrhoz, hogy siessen hozzájuk csatlakozni, kit is közrevéve, nyargalának kifelé a tulsó faluvégen, a holott minden kapuban találkoztak menekvő atyafiakkal, kiket magukhoz csatolva, végre olyan szép számra növekedtek, hogy kevés elszántsággal sikerült nekik a falu végét elálló tatárokon keresztül utat törni, s mielőtt azok nagyobb számmal üldözésükre eredhettek volna, elmenekültek a bükkszádi erdők közé s csak ott állapodának meg, visszatekintve könyhullató szemmel elhagyott falujokra.

Tűzben, lángban állt ez már egészen, legmagasabban lobogott ki a lángból a szentegyház tornya, mint egy égő fáklya. Mikor fogják ott ismét hallani az Isten igéjét?

Mikor aztán reggelre kelve ott számba vették egymást a szegény menekültek, alig egy harmada volt ott a lakosságnak, a többivel mi történt? boldog Isten tudja. Sok volt, ki fiát nem találta, sok fiu nem találta apját, férj nejét, testvér testvérét, és a nagy sírás hangjai az egekig is hatottak.

Még e nagy szerencsétlenségben is legboldogabb volt a Dankos-család, ők mindnyájan együtt voltak. Nem mentettek ugyan meg vagyonukból egyebet, mint négy kardot és négy háti paripát, ámde a gyermekek fiatalok voltak még, s előttük állt az élet.

Az a négy kard és az a négy háti ló azután sok nagy dologban lett munkás, a körüllevő székelység hadi csapatokat formált a betörő tatárok ellen, s a mint Csíkba átrontottak, a szoros utak között agyba-főbe verték őket, úgy, hogy azok nagy dúlfúlva száguldottak vissza Háromszékbe, ott újra Kézdivásárhely alá érve, a bandériumok által törettek össze, ekkor aztán minden oldalról rájok járt a rúd; akármerre futottak, mindenütt ütötték, de azért nem mentek ki az országból sehova; végre nekik jött a döghalál, s mint mikor a vidéket meglepett sáskára eljön a négynapos eső, úgy hullottak rakásra mindenütt.

Lőn tehát a székelyföldön háború, éhség és döghalál.

A tatárok kipusztultával az elpusztult falvak népei, a kik megmaradtak, kezdtek ismét haza szállinkózni. Haza, haza! persze ha lett volna hová hazamenni! az utczát nem lehete megismerni, nemhogy a házat, melyben valaha laktak.

Egy elrongyolt, elsanyarult népcsapat tért egy pap vezetése alatt Uzonba vissza.

Midőn közel értek az egykor oly szép helységhez, szíveik elfacsarodtak, hogy nem ismertek arra többé. Nagy messze meredt elő a templom leégett tornya, nagy fekete ablakaival, mint egy holt bálvány bámulva le a borzalmak muzeumára. Romok és csontvázak köröskörül.

A fából épült házak jártak legjobban, azok porrá égtek, de a kőházak oldalain most is ott látszottak még a véres ujjak nyomai, miket egy-egy gyermekkéz ott hagyott, a kit megöltek; az utczákon hevert asszony, gyermek és férfi halottan, az elvadult ebeket kopjákkal kellett róluk elhajtani, s minden megtalált hullában egy ismerőst kelle látni; becsületes családapák, jó hűséges asszonyok, igaz keresztyén aggnők, kiket mindennap a templomban lehete látni s derék hadakozó férfiak, mind ott szerteszét feküdtek, saját házaik előtt, levágva. Volt nő, ki még akkor is ölébe szorítá gyermekét, volt férfi, ki még akkor is markába szorítva tartá kardját, és a föld, mintha el akarná takarni e borzalmat, oly magas dudvát növeszte rövid idő alatt mindenütt, hogy az utczát nem lehete megkülönböztetni az udvartól, mindenütt derékig érő fűben és gazban járt az ember.

Elébb mindenki haza (!) ment. Fölkereste azt a helyet, melyben lakott, tán egy leégett fa, vagy egy kiálló kapuzábé maradt meg, a miről gyaníthatá, hogy ott az ő háza állott, vagy egy gödör, hogy ott hajdan pinczéje volt.

Haza tértek Dankosék is. – A szép deszkakerítésnek, a magas faragott kapunak híre sem volt; a virágos kert helyén nagy bűzös lapuk nőttek meg, s a tágas szobákban akkorára magzott fel a vadtorma, hogy az ablakon nézett ki. A fiaknak fegyverrel kellett magukat védeni tulajdon kutyáik ellen, melyek erdei farkasokként rohantak rájuk. A két leány be akart lépni a küszöbön, de ijedten hátrált vissza, egy nőcseléd feküdt ott, félig megégve a mint a gerendák ott ütötték; a kútba le volt eresztve a gém kámvája, s a mint fel akarták húzni, hogy vizet merítsenek vele, veder helyett a lovászt találták rá akasztva, kit a tatárok így fojtottak bele a kútba.

És minden hazatérő ily borzalmakra lelt otthonában; a népség eliszonyodva futott el telkeiről, s összegyűlve a templom előtt a piaczon, sírva fogadák, hogy ők elhagyják ez irtózatos helyet, el az országot, elköltöznek más ég alá, hová e borzasztó helyek emlékei nem kisérik.

Meghallá ezt Dankos András, s megfeddé a zúgolódókat szép szóval: elmondván nekik, hogy nem abban áll a derék lelkek dicsősége, elhagyni a hazát, mikor szenved, hanem együtt szenvedni vele; hogy őseink, mikor bejöttek, épen oly üresen találtak mindent, mégis megszerették ezt a helyet, hogy többször is elpusztúlt már Székelyország, Magyarország annyira, hogy egy napi járó földön lehetett találni egy embert, mégis újra felszaporodtunk; most se menjünk hát tovább; vesztettünk ugyan sokat, de meg sem vesztettünk mindent. Meg van alattunk a föld, s felettünk meg van az Isten; újra kezdjük az életet: építünk, szántunk, vetünk, a föld mindent megád, s Isten áldása lesz rajtunk itthon.

Addig-addig beszélt együgyü szavakkal a népnek, míg megerősíté annak szívét, mely már nagyon el volt alázva a nyomor és borzalom által; az Istenben vetett bizalom új lelket önte beléjök, s midőn tiszteletes Ábrahámfalvi uram megjelene közöttük, kérve kérték, hogy tartson közöttük isteni tiszteletet, mert ők e hazában maradnak.

Templom nem volt, de megmaradt még a sírbolt, melyből a barbárok kihányták a halottakat; most azt kitakaríták a hívek; koporsódarabokból szószéket állítának fel, arra felállva, monda imádságot velük együtt a pap; könyve nem volt, csak úgy szívből mondta, és tetszett az Istennek, mert megerősíté általa a nép szívét, hogy többé ne érezze a fájdalmat és iszonyatot, mely elfogta, midőn pusztult telkére lépett; ketten-hárman összeszövetkeztek; legelébb a talált holtakat temették el, betakarva őket friss pázsittal, azután lekaszálták az utczákról a füvet, kimérték mindenkinek a háza helyét, csoportonkint feloszták egymást, – kinek lova volt szántott maga és szomszédjai helyett, a ki faragáshoz értett építette a szántók házait, minden kéz a munkához látott, apraja nagyja, s néhány hét alatt szegényül bár és összehuzódva, de mégis fedél alatt volt minden ember, s beszántva, bevetve egy-egy kis darab föld, a miből majd meglehetett élni.

De addig, addig! míg a vetésből gabona, a gabonából kenyér lesz, miből fog élni a szegény nép? Az ország jobban el volt foglalva a maga bajával, mint hogy törődhetett volna velök, s bizony azon időben elég ember halt meg éhen a téjjel-mézzel folyó hazában.

A kinek egy járomszege sem maradt, annak mindent újból kell kezdeni, s bár a székely ezermester és mindent meg tud csinálni, úgy hogy képes fából pótolni a vasat, mégis kezdő gazda szorgalmának oly kevés láttatja van, mert a mit más félretenne, neki azt mulhatlan szükségeire kell kiadni.

Ilyenkor legszánalomraméltóbbak voltak a nők, mert nekik még csak az a vigasztalásuk sem volt, hogy a férfiak munkáiban segíthessenek. Szántás, vetés, házépítés náluk nélkül megtörténik, s a mi női munkák szoktak lenni, azoktól hiányzott az alap, a fonástól a kender, s a háztartástól a ház.

A szegény családapáknak ásóra kapára is alig volt pénzük, nem hogy leányaik tisztességes viseletéről gondoskodhattak volna, és sok hajadon, mikor a kenyeret megszegve eléje tevék, orczapirulással nyult ahhoz s könyei hullottak reá, mert apjának, vagy testvérének véres veritéke szerzette azt, és ő nem könnyíthetett rajtuk.

Szomszéd falukba jártak napszámba az uzoni fiuk, hogy az aratásig kitarthassák családaikat, mert dolgozni tud a székely, de koldulni nem, csupán a templom fölépítésére gyűjtögetni járt perselylyel két öreg ember országszerte és azok kaptak a begyűjtött pénzből élelemre hónaponkint egy magyar forintot.

Nagyon érezték e terhes sorsot a székely leányok, szemrehányásul esett nekik minden falat, s mentül jobb szívvel nyújtatott az nekik, annál keserűbb volt a szemrehányás, mert érzék, hogy a kik őket annyira szeretik, azokon ők nem tudnak segíteni.

Egy napon tehát, valamennyi hajadon leány volt Uzonban, mind összebeszélt, s megválasztva Katiczát és Rozálit, hogy lennének szószólóik, elmenének a paphoz, a holott a két választott leány ilyen kivánságot terjeszte a tisztelendő úr elé:

Az uzoni leányok átlátva családjaik nyomoruságát, és hogy ők mennyire terhére esne szülőiknek, elhatározák együtt és egyszerre, hogy mindnyájan elmennek Brassóba és szolgálatba állnak, így nemcsak családjaikat mentik fel a rájuk tett költségtől, hanem időjártával még pénzzel is segíthetnek rajtok, mert hisz a székely leányok munkássága és hűsége oly hírben áll, hogy könnyen kaphat egy-egy ötven-hatvan forintot esztendei bérül, a mi azon időben a székely földön nevezetes pénz volt. Nehogy pedig ez szégyennek tessék bármely családra nézve is, hogy leánya idegen háznál cselédképen szolgál, épen azért határozák el, hogy mindnyájan egyszerre elmenjenek, és a midőn esztendejük kitelik, ismét egyszerre térjenek vissza; ilyformán egy családnak sem lesz mi szégyent a másik szemére vetni.

A jó öreg pap elérzékenyedett ezeket hallva, hogy a könyek ültek ki szemébe.

– Nemhogy szégyen volna, a mit cselekesztek, édes jó leányaim, szólt hozzájuk biztató szavakkal, hanem a legnemesebb tett, a mi nemes leányhoz illik. A munka meg nem aláz senkit, legkevésbbé pedig az olyan munka, melyet a szerencsétlenség mért reánk; lám az Isten választott népének patriarchája, Jákob, kétszer hét esztendeig szolgált az ő atyjának házán kívül, mi volna hát a szolgálatban szégyen reátok nézve, ha erkölcseitek megőrzitek abban?

Ekként szépen megvigasztalva a derék leányok szíveit a bibliából, ő maga házról házra eljárt velük, mint egy ünnepélyes búcsújárással, az apáknak, anyáknak tudtul adandó ékes szavakban leányaik akaratját, s bár mindenütt nagy küzdése volt az apák büszkesége s az anyák siralmas aggodalmai ellen, segített azt hathatósan legyőzni és mindenütt sikerült nagy munkája.

Legnagyobb volt e munka a Dankos-családnál. Ki volt olyan büszke leányára, mint András Rozálira, a falu szépségére, és János jegyesére, Katiczára, kinek régen nejének kellett volna már lenni, ha a véletlen csapása közbe nem sújt? és most ők lelkeik bálványait, szíveik örömeit elbocsássák magukra a világba, megalázó szolgálatra? hogy azt mondhassák az irígyek: ime az uzoni székelyek nem tudják tartani leányaikat, hanem szolgálatba küldik, hogy még unokáikon is rajtok száradjon a csúfság, hogy az uzoni leányokat német szóra küldik Brassóba becsülettanulni; ki tudja, milyen becsületet hoznak onnan vissza? Hát ha egy vagy más el talál közülök tántorodni, ki veszi le az egész nemzetségről a szégyent? hát ha elbetegszik, elhal, ki ápolja, ki temeti el? Nem! ha nem volt elég, hogy dolgoztak eddig az uzoni férfiak reggeltől estig, inkább éjet napot egygyé fognak tenni, de még sem hagyják megtörténni azt a példát, hogy leányaikat hajadon korukban madárszárnyra bocsáták!

Itt aztán kifogyott a tisztelendő úr a bibliából, de előállt helyette a női ékesszólás.

A két leány kétfelől oda kapaszkodott András úr nyakába s ostromolni kezdték őt minden oldalról, könnyü lesz kitalálni, melyik lány melyik szót mondta?

– Ha kegyelmetek minket szeret, mi is csak azt teszszük; kegyelmetek értünk fárad, mi pedig kegyelmetekért. Ezt Rozáli mondá.

– Hadd beszéljenek az irigyek, az a mi gondunk lesz, hogy kegyelmetek unokái büszkék legyenek anyjaikra. Így szólt Katicza.

– Kegyelmed tudná-e hinni, hogy ott minket gyalázat ér? hogy valaki közülünk rossz lehet? Mondá Rozáli, alig találva kifejezést arra, a mit mondani akart.

– Ott leszek én, kiálta büszkén Katicza, mintha ő nem is leány volna; és fogadom, hogy míg én élek, háromszéki leányt gyalázat nem fog érni, vagy ezzel az én két kezemmel fojtogatom meg, s megvédem én, a ki velem tart, ha a limbusban leszünk is!

– Azután mitől féltenek kegyelmetek bennünket? hisz itt a szomszédban leszünk, csak egy ugrás ide Brassó, minden héten láthatnak bennünket; s aztán olyan jó népek azok a brassóiak, derék, becsületes szászok, a székely leányt úgy tartják, mint saját gyermeküket, tudom, beszéltem több székely leánynyal, mert sokan szolgálnak ott.

– Oh de mennyi! vágott közbe Katicza, Csikból, Udvarhelyről, Háromszékből több van Brassóban székely leány, hogy sokat ne mondjak, – négyezernél, úgy szólván nem is lakik ott egyéb, mint székely leány; de hiszen azt mondom, meg ne haragítsanak bennünket a jó brassóiak, mert ha kanóczot vetnek közénk, ez a négyezer leány fölveti őket, mint puskapor, a légbe!

Katicza beszédén kaczagni kezdtek az öregek, s hol a nevetés megjelen, ott már az engedés is közel van. Utoljára a jó öreg pap felajánlá magát, hogy ő maga elmegy a leányokkal Brassóba, s beszélvén személyesen a papokkal s királybiróval, lelkeikre fogja őket kötni, s addig vissza nem jő, míg mindnyájukat jó sorsba nem helyezé.

E szókra minden leány nagy zsivajjal rohant a férfiak és asszonyok közé, vidám hangon kiáltozva:

– Ne búsuljanak kegyelmetek, láthatják, hogy mi sem sírunk, igen! nevetünk, danolunk, soha se aggódjanak értünk.

Azzal röviden, könytelen búcsut vettek övéiktől, kis tarisznyáikat botra akasztva vállaikra tették, s a jó tisztelendő vezetése alatt gyalog sorban megindultak vigan Brassó felé.

Szülőik, bátyjaik elkisérték őket a falu végeig, el az első dombig, azután a völgyig, ismét a második dombig, s a harmadik völgyig; a lányok közül egynek sem hullt egy könye is. Ott elmaradtak a rokonok; a leányok vigan mentek tovább, párosával egymásba fogózva; a ki szemközt találkozott velük, mondogatá magában: ejnye de víg leányok, s tán gondolt egyebet. Egyik szebb volt mint a másik, legelől a két szépek szépe: Rozáli és Katicza egymás vállait ölelve s jó kedvvel, délczegen lépve előre.