Part 3

Megkezdé a tánczot a szép menyasszonynyal a násznagy, a még akkor fiatal Béldi Pál, kinek arczát föltünővé tette a többi fiataloké közt az, hogy nem viselt szakállt. Ezt ő fogadásból tevé; midőn tatár fogságban sínylett, durva kényura, ha megharagudott rá, szakállánál fogva hurczolta meg, akkor tőn fogadást, hogy ha kiszabadul, szakállt nem fog viselni, rabsága szenvedéseinek emlékeül.

A tánczot ellejték: a szép menyasszony annyi bájt, annyi kellemet tüntetett ki abban, hogy a kik a vőlegény körül álltak, nem győzték előtte jegyesét magasztalni. Bárczay mosolygott nagy szeliden.

Most rá került a sor; végignézett a sorban álló hölgykoszorún, s mintha félszemmel mindig kisérte volna, nehogy elszalaszsza, meglelte közöttük, a kit keresett, s oda ment érte s kivezette magával a tánczközépre.

Erzsike volt ez,… a szemérmes, a halavány, a reszkető leányka. Midőn Bárczay szavát meghallá, szinte összerogyott; senki sem tudta elképzelni, miért oly sápadt?

Mint eleven, vidám tánczosnőnek volt híre a környékben a szép leánykának, ki az egértánczban úgy ki tudta fárasztani a legjobb legényt is, hogy az arczán csorgott a veríték, s mikor ő került a sorba, a melléktermekből is előjöttek a borozó öreg urak, hogy dévaj cselein mulassák magukat.

Jó Isten! és milyen ügyetlen lett e leány egyszerre! botlott, tétovázott, elfeledte magát, nem oda állt, a hova kellett, viszásan kezde mindenhez, s a legelső találkozónál el hagyta fogni magát.

– Ah megfogtalak! kiálta az ifju, átkapva a leány derekát, s odaszorítá magához, hogy a jutalomcsókot arczáról elrabolja.

A leány e perczben, mintha egyszerre magához térne, félrekapta fejét, s mindkét kezét Bárczay elé tartá védőleg, mintha erővel el akarná hárítani magától annak ajkait, s oly esdve, oly félénken tekinte rá, hogy az ifju maga is megdöbbent, megszánta e fájdalmas, könyörgő arczért, s csókja hangtalanul veszett el a szép fejecske arany hajfürtein.

A körülállók nem értettek mindebből semmit. A végén szokás volt kaczagni; azután új pár állt elé, új érdeket nyertek a szemlélők; a vőlegény menyasszonyához ment, nyájas szavakat váltva vele. Senki sem vevé észre, hogy e percztől fogva Erzsikét nem lehete látni a tánczteremben.

Mintegy óra mulva mégis felötlött Ilonkának, hogy testvére oly soká elmarad, s elindult őt fölkeresni. Miután minden termet végigjárt és sehol sem találta, végre megtudá öreg dajkájától, hogy Erzsike rosszul érezve magát, hálószobájába vonult s lefeküdt, azóta alszik is.

– Mi baja lehet? kérdé magában aggódva s utána sietett, meghagyva a dajkának, hogy ha keresni találják, mondja, hogy ő is nyugodni távozott.

Ilyesmit meg szoktak engedni a menyasszonyoknak, s míg a vőlegénynek virradtig ki kellett tartani a mulatságban, neki meg volt engedve, hogy éjfél után eltünhessen s senki sem szokta keresni; hadd álmodjék még reggelig elmult szép leánykoráról.

Ilonka fölnyitva közös hálótermük ajtaját, melynek csendes rejtekében mindkét testvér szűz fekhelye egymás mellé volt állítva, nyugalmas hófehér párnáikkal, ott találta már fekve testvérét. A leányka aludt és nyugtalan álma volt; szép gömbölyü karja feje fölé volt emelve, szelid keble úgy pihegett, félig nyitott ajkai érthetetlen álomszavakat rebegtek. Úgy látszott rajta, mint kínlódik, mint szeretne egy szót mondani, kezét vagy fejét megmozdítani és nem birja azt. Végre erőszakosan félrefordítá fejét s arczát karjával elfödte. Erre elkezdett hevesen, keservesen zokogni, hogy könyei párnáját nedvesíték.

Ilonka aggodalomteljesen hajolt alvó testvére fölé, lágyan suttogva: «mi bajod?»

«Oh ne bánts», rebegé félig álmodva a leányka, «engedj még felőle álmodnom», és tovább aludt, de fájdalmas arcza lassankint gyönyörteljessé kezde átváltozni, megdicsőült vonásai szelideden mosolyogni kezdtek, s szép piros ajkain úgy meglátszott, hogy azokat a legnagyobb kéjérzet kifejezésével csókra illeszti.

Egy rögtöni gondolat vadult egyszerre Ilonka lelkébe. Vakító, mint kit a börtön sötétéből napvilágra hoznak, s szemei csak lassankint szokják meg a fényt.

Ott állt egy ideig elmélázva testvére ágya fejénél, s e közben lassankint leölté magáról menyasszonyruháit, lerakva szépen az ágy mellé egy nagy karos székre.

Szép csendes éjszaka volt. Az ablakon besütött a tele hold világa. Ilonka kinyitá ablakát, s kidőlve rajta, elmélázott a derengő tájon. A távol havasok ezüst ködben úsztak; a kastély tulsó szárnyában víg lakoma zajgott, idáig csak ritka hangja tévedt; az ablak alatt elfolyó Olt habjai susogtak csendesen, a márvány alapzatot mosva, a hold hosszú ezüst szalagot vont végig a rezgő folyón; a langy tavaszi éji szellő enyelgett a leányka fürteivel.

Milyen üres volt neki ez a világ! milyen üres volt előtte a jövő képe! nejévé lenni egy férfinak, kit testvére szeret, s szereti őt viszont… látni, mint hervad el egyik is, másik is, mert a sors őt kettőjük közé vette, s nem remélhetni soha, hogy őket boldognak lássa… elvenni egy örömet, mi nála csak fájdalommá lehet, s elvenni attól, a kit oly gyöngéd érzelemmel szeret… Szive úgy dobogott, úgy szorúlt,… feje szédült.

Az alvó testvér álmában susogott, susogása öröm volt és édes könyörgés… Lenn az Olt habjai úgy susogtak, úgy beszéltek, mintha maguk közé hívnák a beléjük nézőt…

E perczben a távol hegyek közül méla furulyaszó kezde az éj csendjében széthangzani, oly sírón, oly bánathozó hangon remegtetve e dalt: «Repülj fecském ablakába».

A leány szivéhez kapott egyszerre, mintha e dal azon járt volna keresztül. Hallgatózva, az éjre meresztett szemekkel hajolt ki ablakából;… a dal egyre búsabban szólt… szive mindig jobban szorult… a Szamos kék hullámai úgy susogtak, úgy fecsegtek… a leány mindig messzebb hajolt ki ablakából…

… Egyszerre valami zuhanásra ébredt föl az alvó testvér. Ijedten ült föl ágyában. Körülnézett, egyedül volt; a hold teljes világában sütött keresztül ablakán. Szemeit nem birta lehunyni többé, s oly mondhatatlan félelem ült szivére.

Reggel keresték a menyasszonyt… Nem volt sehol… Apa, vőlegény, testvér megrémült arczczal járták végig a termeket… Nem találták… A vén dajka azt állítá, hogy fölment hálószobájába az éjjel és vissza nem jött. Menyasszony-öltözéke ott volt egy székre rakva.

– Lehetetlen; kiáltá az ifjabb leányka ijedelmes arczczal, s nyitott ablakához futott.

Az ablak alatti párkányzatba megakadva ott volt a finom hímzett patyolat ingecskének egy elszakadt foszlánya… Az Olt ott két ölnyi mély s igen sebes…

A habok susognak, fecsegnek, de nem beszélnek ki semmit.

Mi történt az elveszett leánynyal? soha sem tudta meg senki. Keresték mindenfelé, s midőn sehol sem találták, keresni kezdék a víz alatt. Ott sem akadt reá senki. Bár hulláját találták volna meg, az is jól esett volna a fájó sziveknek, ha eltemethették volna csendes ismerős fák árnyába, s tudhatnák, hova járjanak őt siratni?

Végre, mintegy hat hét mulva, valahol Szamosujvár körül egy pár örmény halász egy női hullát fogott ki a vizből. Rögtön üzentek Petki Farkasnak, s az sietve elment maga, megtudandó, ha nem leánya volt-e az? Hajh, alig lehetett azon az emberarczot többé megismerni. Azok ott a víz alatt gonoszul bánnak más elem lakóival; Farkas sűrű könyeket hullatott, látva, milyen gyors keze van az enyészetnek! Ott mindjárt ónkoporsóba téteté a hullát erős borszesz közé, s megváltva határonkint a keresztülvitel díját, haza vivé azt magával, pompás tort rendezve számára.

Elhozatá Nagy-Enyedről az éneklő diákokat, fekete posztóval volt behúzva az egész templom, midőn a koporsót bevitték, s maga a fejedelem papja tartott fölötte búcsúztatót, mely egy óráig és három negyedig tartott; gyászt kapott minden jelenlevő süvege mellé, tizenkét fiatal hajadon, leeresztett hajjal, hófehér ruhában vitte a koporsót, elől a legifjabb a rozmarin-koszorút fehér vánkoson; föl volt téve a koporsóra a szűzi párta együtt a menyasszony-koszorúval. Jelen volt a temetésen a környék ifja és véne; nem lehete látni mást, mint barna és violaszín ruhákat. A koporsó után mentek a kesergő felek, levett kalpaggal, gyászosan, a vőlegény könye hullott bőséggel, az apáé már elfogyott. Két rokon hölgy vezette a holt testvérét, ki alig birt lábain menni, s midőn föl akarták venni a koporsót, rárohant, elkezde zokogni keservesen, hogy azt hivék, szíve azonnal megszakad; úgy, hogy kénytelenek voltak őt erővel elvonni onnan, s leültetni egy márvány padra, míg a hullát a sirboltba aláviszik.

Erzsike csak sírt, csak fuldoklott, egy szó nem birt ajkára jönni, a míg ott alant éneklék: «az feltámadás napjában, meglátunk az mennyországban!» Nézte kisírt szemekkel, mint jönnek egyenkint vissza a sirboltból, mintha azt várná, hogy majd valaki visszavezeti onnan testvérét, de a mint meglátta, hogy már atyja is kijött és Bárczay, és testvére nélkül, mintha erővel el akarná magával hitetni, hogy ez csak álom, s föl akarna ébredni belőle, fölsikoltott, s eszméletlenül rogyott össze.

Bárczay, ki épen mellette állt, fölfogá karjaival az elalélt leánykát, s midőn Farkas úr odaért, atyja keblére akará őt tenni.

– Maradjon ott, szólt keserü lemondással Petki, most már csak ez egy van: legyen testvére helyén.

Bárczay ölében vivé hintajáig a szegény leánykát, ki hetekig betegen feküdt e szívrázó eset után. Bárczay addig el nem ment a háztól, míg a leányka meg nem gyógyult; s eltávozása után Petki nem csinált titkot belőle, hogy elveszett leánya helyett az ifjabbat adandja nőül a vőlegénynek a gyászév leteltével.

A gyászév lassankint lejárt, Bárczay az év nagyobb részét Petki házánál tölté, s az öreg napról-napra jobban meggyőződött felőle, hogy most már egyetlen gyermekét derekabb férjre nem bízhatná.

Meg is történt az esküvő, a mint a gyászt levetették. Bárczay haza vivé ifju menyasszonyát, kibe egész lelkével szerelmes volt, s az öreg Petkinek sok volt öröme vejében és leányában,

Erzsike álma tehát teljesedésbe ment… De hát a másiké?… Hát a másiké?

IV. A KUNYHÓ.

Azon szomorú emlékü éjszakán, melyen Petki Farkas Ilonka leánya a menyegzői vigalom alatt elveszett, fiatal pásztorlegények tanyáztak az Olt partján, tüzet rakva targalylakból; egy halvány, szelid arczu legény ült középen egy kőrisfa-törzsökön, melyet a víz valahol kimosott, s itt ismét a partra vetett; ott épen erős sarkantyuja volt az árnak, s halommal hevert a parton kavics, csigahéj és nádgyökér.

A báránykák lejártak bégetve a vízre szomjukat oltani, a vizibogarak czikáztak alá s föl a holdsütötte síma habon, a halászmadár csapongott sírva a víz fölött, s a nagy szomorú nyírfák nézték benne magukat csendesen.

A juhászlegény szép halványarczu ifju volt, fekete hajfürtei hosszú gyűrűkben omlottak alá vállára; egyszerű volt ruházata, viselete; de homlokán ott derengett azon szelid genius ihlete, ki jelen van a mezei liliom kinyiltán, s míg a tollrágó versvarga hasztalan hívja őt izzadva, meglátogatja a pusztákon, hegyek, patakok, ligeteknél a maga választottait, füleikbe sugdos édes gondolatokat, hogy akaratlanul énekelniök kell és hangot ad az egyszerű pásztorfurulyának, hogy a ki hallja, sírva fakad bele.

A többiek aludtak a tűz körül leterített szűreiken fekve, a pásztorifju csak furulyált, s ha néha elhallgatott tilinkója, hallatszott a hegy tulsó ligetéből, mint felel rá vissza egy ábrándos csalogány.

Egyszer úgy tetszék az ifjunak, mintha a holdtól ezüstös hullámok között valami alakot hozna alá nagy lassúdan a víz, mely a mint a forgóhoz ért, elkezdett abban kerengeni, s egy hosszú kanyarulat után egészen közel jött a parthoz.

Az ifju borzadva ismerte meg, hogy az egy emberi alak… Hirtelen fogá hosszú gajmós botját, s begázolva a vizbe, elfogá vele az úszó tetemet és oda voná magához.

Szemeit elfogta a csodálat. Egy szép hajadon volt az, kinél szebbet nem látott soha, ha csak álmaiban nem találkozott vele.

A leány hosszú pillái le voltak csukva, sötét hajfürtei ázottan omlottak keblére, gyönyörű termete hideg volt, mint a jég.

A juhász karjai közé fogta a hideg tetemet, s kirohant vele a partra. Kiáltozásira fölébredtek a tűz körül alvó társai, s szánó részvéttel fogák a leánykát, szűreikre lefektetve, s szomorúan suttogák magukban: «szegény leány, milyen ifjan halt meg».

Az ifju pakulár-legény sírva, nyögve borult oda mellé, hideg kezecskéit, hideg lábacskáit keblén melengetve, s mintha erővel lelket akarna belé lehelni, zárt szemeit csókolgatá hévvel.

– Menjetek, monda körülálló társaihoz fordulva, készítsetek gallyakból ravatalt, elviszem őt a hegyek közé, a hol anyám a javasasszony lakik, az tud sok írt, mitől a halott életre jön. Ha föl tudja még támasztani, hadd szeressem: úgy sem szerettem még senkit.

– Meghalt ez, mondának azok fejcsóválva.

– Nem hihetem. Olyan szép, nézzétek ez édes arczot, e szép gyönge, kicsiny kezeket. Nem kár-e ez a föld alá? Siessetek azt az ágyat elkészíteni.

– Még talán van benne élet? bizonyosan. Kezei még olyan puhák, úgy hajlanak. Annyi esetet hallani, hogy a kiket a vízből kifogtak, egy-két nap mulva föléledtek. Nem messze az úttól van egy szűz Mária-kép, el ne felejtsetek imádkozni, midőn azon mentek.

– Meg van ez halva, suttogák a jó emberek, hanem azért elmentek az erdőbe ravatalt készíteni s imádkoztak a szent képnél.

Az ifju ott maradt halottjánál.

– És ha meg van is halva, gondolá elbúsulva, akkor is elviszem magammal, eltemetem virágos kertembe, rozmarin-bokrok aljába, ott feküdjék közel hozzám.

A pásztorok nem sokára visszatértek a zöld galyakból font nyugágygyal, föltették rá a szép hullát, gubáikkal betakarták, s nyájaikat elterelve, bevitték magukkal a hegyek közé, hol a pakulár kunyhója állt, kinek anyja jósasszony volt.

Reggelre értek csak oda; a jósasszony meglátta fiát messziről társaival, s eléje ment, kérdezve, mit hoznak ott a ravatalon?

– Leányt hoztam anyám, szólt a fiu szomorú büszkeséggel. Mindig mondtad, hogy miért nem hozok már menyasszonyt a házhoz?… Most hoztam egyet, s ez az első s utolsó leány, a kit kunyhóm valaha befogad.

A vén asszony föltakará a leányka arczát, megtapintá szivét és kezeit és nem szólt.

Az ifju aggodalmasan vizsgálta anyja arczvonásait, s hogy nem talált bennök vigasztalást, elsötétedve mondá:

– Anyám, ha ezt az egyet eltemetem, soha se mondd nekem többet, hogy menyasszonyt hozzak a házhoz.

A jósasszony erre kikülde mindenkit a kunyhóból, s bezárta annak ajtaját, egyedül maradva a leánynyal.

De fia nem ment tovább, hanem ott leült a küszöbben, s várt szótlanul a késő estig. Juhait társai őrizték, tilinkója nem szólt a hegyek közt.

Alkonyatkor kinyitá a jósnő a kunyhó ajtaját, s inte fiának, hogy lépjen be csendesen. Az remegve kelt föl helyéről s lábujjhegyen lépett a hárságyhoz, melyen a szép leány feküdt; még kezét is szívére nyomta, mintha attól félne, hogy annak dobogása zajt okozhat.

A nő egy pávatollat tartott a leány ajkaihoz, s ime az elkezde időközönkint csendesen rezegni, mintha könnyű lehellet ingatná szálait.

Az iju zokogva bocsátkozék térdre, s a szemeiben megtört köny hálaima volt az éghez.

– Most Józsa eredj és láss dolgaid után, monda a jósnő fiának, a többit bizzad Istenre.

Az ifju gyöngéden oda hajolt a leány fölé, egy forró csókot nyomott kezére, vette pásztorbotját és furulyáját, s ment juhait fölkeresni. Soha sem hallott erdő, mező olyan szép dalokat tőle, mint ekkor.

A leányka meg volt mentve. A tudós asszony ügyessége visszahozta őt az életre, hanem akkor forrólázba esett, melyben két hétig feküdt öntudatlanul; ez idő alatt semmit sem evett, mint a czibere-levet s gyógyfüvek főzelékét, miket a jámbor asszony szájába töltött. Józsa minden éjjel ott aludt az ajtó küszöbén kívül, hogy álma fölött őrködjék, s azokat ne háborítsa. E napok megtaníták őt imádkozni.

Egy napon végre így szólt a jósasszony fiához:

– Végy pénzt magadhoz, s eredj be Csik-Szeredába. Vásárolj fehér czipót, bort és szerecsendiót. A leány ma enni fog kivánni.

Józsa lélekzeni sem állt meg sehol, s még nem ment le a nap, midőn a városból visszatérve, messziről füstölni látta kis kunyhója kéményét.

Anyja vacsorát főz menyasszonya számára! gondolá repeső szívvel, s elővoná szűréből furulyáját és elkezdé fujni rajta legkedvesebb dalát: «Repülj fecském ablakába»…

A leány ott feküdt a kunyhóban az egyszerű hárságyon, s a mint az alkonysugár és a méla dallam elkezde terjedni a völgyben, mintha egymással járna mind a kettő, fölveté lassúdan nagy sötét szemeit. De még nem eszmélt semmire, ébredező lelkét a dalhang ringatá… Lassankint kezde magához térni; körültekintett, egy kunyhóban találta magát, egy szegényes, egyszerű hajlékban, minőkben a pakulárok szoktak lakni… Pokróczczal fedett hársfaágyon feküdt, s a mint kezét meg akará mozdítani, hogy arczát megsimítva, megtudja, vajjon ébren van-e? érzé, hogy nincs ereje hozzá. Szólni akart, de szája ki volt száradva egészen, hő szomjúság égette keblét, csak nyögni birt. E neszre fölkelt a tűzhely mellől, melyen élénk láng lobogott, egy jó, szelid arczú öreg pórnő, ki ott vajat köpült, s egy fakupában friss forrásvizet tartott a leány ajkaihoz és az oly mondhatatlanul jól esett neki… A jó asszony megsimogatá a leányka homlokát, szemébe mosolygott, kezeit megtapogatá és szemeit megcsókolta, folyvást oly örvendő arczczal tekintve rá, mintha mondaná, hogy többé nem lesz semmi baja. A leány teste reszketett, erre a jó öreg asszony leakasztá a szegről tulipános subáját, s a tűznél megmelegítve, betakargatá őt szépen.

E közben folyvást közelebb jött a furulyaszó, nyájak csendes bégetése, s víg futkosó ebcsaholás vegyült olykor közé, a leány szíve úgy dobogott, arcza egészen piros lett.

Végre elhallgatott a tilinkó, az öreg asszony kiállt az ajtóba, néhány örvendő szót kiáltva az érkező elé s azzal befordulva, örömtől nevető arczczal mondá a leánynak, hogy fia jön, a derék, a szelid Józsa.

A leány fölveté nagy, sötét szemeit, miknek ábrándos világát az elmult betegség még inkább növelte, s ime, egy szép fiatal juhászlegényt látott belépni az ajtón, egyszerű fehér szűrben, zsinórtalan dolmányban, hosszú fekete haja göndör csigákban omlott vállaira.

Az ifju odalépett a beteg leányhoz, letérdelt ágya mellé, nem tudott mit szólni, csak forró kezeit borítá még forróbb csókjaival, azután fehér czipót s bort egy nagy kulacsban vett ki szűre alól, a jó asszony fatányérkába jóizü csirkelevest tálalt a tűz mellől; maga szőtte csíkos abroszon a leány elé tőn ételt és italt, s elkezdének neki könyörgeni, hogy egyék belőle… Úgy sírt mind a kettő örömében, midőn látták, hogy az neki jól esik!…

… Ime az álom, melyet Ilonka látott…

Pár hét alatt egészen magához tért a leány. A jámbor asszony gondja alatt lassankint visszanyerte életerejét, szépségét. Pórruhát adtak reá, rásaszoknyát, prémes mentét, fejét beköték tarka virágos kendővel és az mind oly jól illett neki. Senki sem mondta volna, hogy nem paraszt leány.

Egyszer kérdezé tőle a jó asszony csupán, hogy hova való, ki leánya volt, mi sorsa volt azelőtt? A leány elmélázott e kérdésre, maga elé bámult és azt felelte, hogy mindezekről nem tud semmit…

Valóban nem tudta volna? A túlvilágon, melyben már félnapot töltött, elvesztette-e emlékezetét? minden tudását a multból? apja házát, testvérét, ismerőit, az úri kört, melyben nevelkedett, mindezt a félhalál, vagy tán a hagymáz kitörölte-e emlékezetéből?

Vagy tudta jól a multat, de sokkal jobban tetszett neki a jelen, mint hogy azzal összekösse? tán most is fülébe csengett testvérének keserű sírása, mely őt űzte s a pásztorsíp édes hangja, mely őt vonta az apai háztól?

Vagy tán még most is azt hivé, hogy csak álmának folytatását éli? s vak sorsára bizta magát?

Sem a nő, sem a fiu nem kérdezősködött többé multja felől.

Egy napon szalagos, üvegklárisos csecsebecséket hozott neki az ifju, s gyöngéd czélzással kérdé tőle, ha nem volna-e kedve egy napon elmenni vele a szomszéd falubeli paphoz?

A leány pirulva inte megegyezést. Másnap a jó öreg asszony feltűzködé szép hosszú hajába a szalagot, klárisokat, s mezei virágból koszorút font homlokára.

A leány lelkében tán visszarémlett ekkor, hogy valaha gyémántos nászkoszorú égeté homlokát e könnyű hűs virágfüzér helyett, s úgy mosolygott, úgy könyezett…

Az öreg asszony elkisérte őket a szomszéd faluig; gyalog mentek odáig és az út rövid volt mégis.

Útközben kérdésbe jött, hogy mi legyen a leány neve, ha a pap fogja kérdezni?

A leány nem akart hozzászólni. Nevezzék, a minek akarják.

– Nekem az Olt adta őt, mondá az ifju pásztor, s a Flóra név, úgy hiszem, elég szép, nevezzük őt Olti Flórának.

A leány örült e névnek s így felmentek a paphoz; bejelenték, hogy éltüket össze kivánják kötni. Két heti előhirdetmény után a pap összeköté őket örök, széttörhetlen lánczával fogadásnak és szerelemnek.

És tán ugyanazon napon, talán egy órában, hogy a rákosi családi sírboltba a vén Petki Farkas egy idegen hullát temetett el nagy könyhullatások között Ilonka leánya helyett, a megsiratott leány alig három órányi távolban apja kastélyától egy juhászlegénynyel esküdött össze az oltár előtt. Soha sem tudta meg senki.

A leánynak bizonyosan el kellett felednie multját az idegrázkódás miatt, különben alig hihető, hogy kesergő apját legalább akkor, midőn mind testvére, mind ő, nő volt már és anya, meg ne vigasztalta volna annak tudatásával, hogy él. Lélekbuvárok előtt nem ismeretlenek azon esetek, hogy valaki erős lelki és testi catastroph után az előtte történt életet egészen elfelejtheti s annak emlékei csak úgy maradnak meg szívében, mint látnoki szellemnél a születés előtti élet viszhangjai.

Évek mulva egy napon az öreg Petki Csik-Szeredába utazva, a mint hintajával egy lejtőn felfelé kapaszkodott, a hegyoldalból fiatal paraszt menyecskét lát alájönni, feje kendővel bekötve, rövid ingujjakkal, kurta rásaszoknyában, mezitláb. Fején magas kétfülü korsót vitt.

Az öreg elbámulva szemlélte ez asszony arczát, ki csendesen dudolva haladt el hintaja mellett.

– Ha Ilonka leányom, szegény, a sírban nem feküdnék, azt hinném, hogy ő az.

Még azután is utána nézett sokáig, s minthogy hintaját a lejtőn meg nem állíthatá, leszállítá a bakról egyik csatlósát s kivőn tarsolyából két arany forintot.

– Nesze, fuss azon asszony után és add neki ezt a két forintot, mondjad, hogy vegyen magának lábbelit, ne járjon mezitláb.

Az öreg nem tűrhette, hogy gyönge lábait megvérezze a tarló egy nőnek, a ki az ő kedves leányához hasonlít!…

Otthon elbeszélte az esetet az öreg Petki Bárczay és Erzsi leánya előtt, s nem sok időre ezen eset után csendesen meghalálozék.

De Bárczayné fejéből nem ment ki e történet. Gyakran napokig elkutatta a környék minden falvait, ha nem találna-e rá azon asszonyra, a kit apja látott? A falubeli asszonyok közt szalagot, klárist osztott ki, remélve, hogy egyszer az is oda fog jönni, a kit keres; s hogy nem jött magától, még erősebben kezdte hinni, hogy ő az.

Egy este, hogy hazafelé térne kisérő csatlósaival, egy völgymélyedésből valami ismeretes dal hangzott fel hozzá: a «Repülj fecském» dala volt az. Rögtön arra fordítá a kantárszárat s oda lovagolva, egy kis barna fiut látott maga előtt, ki juhait őrizve, kutyája mellett furulyálgatott.

Bárczayné leszállt hozzá s oda intve őt magához, leveteté vele kalapját, hogy vonásait jobban lássa. Tán csalódás volt; de azok oly ismerősöknek látszottak előtte. Azokat a szemeket első tekintetre meg lehetett ismerni. A fiu mintegy nyolcz éves lehetett.

– Kitől tanultad te azt a szép nótát? kérdé nyájasan tőle.

– Apámtól, anyámtól; felelé az búsan.

– Hol vannak szüleid? kérdé Bárczayné dobogó kebellel.

– Meghaltak, felelt a fiu és elkezde sirni.

– És senkid sincsen?

– Az öreganyám él.

– Vezess hozzá, mondá Bárczayné, kézen fogva a gyermeket, s az szemérmes félelemmel vezette őt a kis kunyhóig, hol egy hallgatag vén asszony ült, kinek beesett szemein meglátszott, hogy azok sok könyet sirtak.

– Ki volt e gyermek anyja? kérdé esdő tekintettel Bárczayné a vén juhásznétól.