Part 5

Ahogy rokonaikat elhagyták, valami víg danát kezdtek el dalolni, hogy azok hallhassák, milyen jó kedvvel haladnak ők tova; mikor aztán annyira elmentek, hogy azok nem hallhatták a dalt többé, sem rájuk nem láthattak, ott lassankint csendesebb lett a víg ének, lassúbb lett a víg szökellő járás; végre elfogyott az ajkakon a dal, a tánczolva lejtő csapat megállt és egymás nyakába borulva a leányok elkezdének sírni keservesen, – keservesen. – A jó pap szíve majd meghasadt.

A jó öreg tiszteletes, ő maga eljárván az illető előljáróságokat Brassóban s a dolgok mibenlétét fölfedvén előttük, addig vissza nem tért Uzonba, a míg személyesen meg nem győződék felőle, kit hová, milyen házhoz szegődtetének el? hogy arról mind hírt vihessen otthon levő szüleiknek.

A mi két leányunknak oly különösen kedvezett a szerencse, hogy ők épen két egymással szemközt levő házba jutottak, úgy, hogy minden pillanatban keresztülkasul beszélgethettek egymáshoz.

Az egyik házi gazdája lőn a városi syndicus, a másiké pedig a fürmender.

A syndicust hítták nagyuram Sziksz uramnak, a fürmendert nagyuram Weimuth uramnak.

A syndicus volt egy harmincz és negyven közti fiatal nőtelen ember, kisded, alacsony termetű, szőkehaju, erősen ragyás ábrázatú, melyet megborotválva viselt, csupán köröskörül a képe alatt hagyva meg szakállát, mely olyan szőke volt, hogy ősznek is beillenék.

Sziksz úr azonban saját különös hírben állott, ő volt mint mondani szokták a város kakasa: minden lánynak szépet tenni, minden menyecskének udvarolni, örökké vőlegény hírben állni és sohasem házasodni, a szép szolgálók képeit megcsipkedni, minden leányt elbolondítani és utánuk bolondúlni; csintalan beszédeket mondani, és magáról sok mindenféle anekdotát mondatni; bálokban előltánczolni és minden lakodalomnál vőfélységet viselni és más efféle egyebek, melyek mind elégségesek voltak arra, hogy őt a közvélemény előtt gonosz kikiáltott kakassá kukoríkolják ki, a kitől ugyan kellett ám magát őrizni minden jámbor hajadonnak, s ha találkozott vele az utczán tisztességes leányzó, méltán szólíthatá őt meg e szóval: «félek ám én kendtől.»

Vala pedig ez úri embernek egy öreg asszonyság édes anyja, a ki egy igen tisztes, kegyes, istenfélő asszonyság vala; nem mozdult ki soha a szobájából, csak mikor templomba mene, és nem nyitotta ki egyébkor az ablakát, hanem ha valamelyik szomszédasszony oda jött az ablakra beszélgetni.

Ez egész nap imádkozék és kegyes dolgokkal foglalá el elméjét, és épen nem törődött fiának bolondságaival s midőn egy vagy más tudomására esett belőlük, csak a kezeit tevé össze és nagyott sohajtott.

Az átellenben lakó ház tulajdonosa, a fürmender, vajmi egészen más ember vala; Weimuth uram maga volt a legszigorúbb erkölcs. Mikor az utczán ment, soha félre nem nézett, és soha sem tarthatá megfogható dolognak, miként vetheti férfiu szemeit bármely asszonyszemélyre, kivéve, ha tulajdon hitvestársa, nem gondolván meg, hogy az embernek a saját hitvestársa is idegen személy volt addig, a míg szemeit rá nem vetette.

Vala pedig az egyetlen alak, a melyre ő saját szemeit vetheté, legkevésbé alkalmatos arra, hogy szemeit valaki rajta legeltesse. Weimuthné asszonyom magas, száraz alak volt, nagy hegyes állal, kidülledt rideg homlokkal, melyről két kigyóforma szemöldök kanyarodott le két vasvilla szem fölé, iszonyu csontos kezekkel, örökös haragos, durczás képpel; hallgatva nagy ritkán lehete látni, a legkisebb terjedelmű hang pedig, melyen szólni szokott, beillett lármának, úgy, hogy a kik a fürmender úrral kötődni szerettek, ráfogták, hogy felesége még álmában is pöröl, a mikor más ember hallgat és e miatt viselete és frizurája mindig úgy nézett ki, mintha valakivel épen tépászkodott volna, a mi a külső kellemetességnek nem igen nagy előmozdítására szolgál.

Hát még a cselédek mit nem tudtak beszélni róla? Soha sem volt, a ki őt Mihálytól Györgyig ki tudta volna állni, sőt gyakran egy év alatt hat szolgáló is megfordult nála, a mi kis városban nagyon gonosz természetre mutat.

Egész nap csörtetett, pörölt a szolgálóival; semmi sem volt neki jó, a mit tettek.

Majd a leves volt neki kozmás, majd a tányérok piszkosak, a hússal mindig visszaküldte őket a mészároshoz, s felpanaszolt nekik minden falatot.

Ha csinosan öltözködtek, az volt a lárma, hogy miért czifrálkodnak? Ha szólt nekik valami legény, volt érte három napig mit hallgatni, s ha épen Weimuth úrra talált valamelyik vagy egyszer tekinteni, jaj volt annak, mert kiásta a szemeit.

Akármi fogyott el a háznál, annak mind a szolgáló volt az oka; fa, liszt, só, zsír, a mit feltüzeltek, felfőztek, felrántottak, az mind el volt lopva, dugva, tékozolva, és iszonyu dolog lett belőle, hogy nem tartott örökké.

Ha egy gombostű elveszett az asztalról, felhányta érte az egész házat, s jaj volt a leánynak, ha egy hasonló gombostűt talált a motyói közt, már pedig a gombostűk abban az időben nagyon is hasonlítottak egymáshoz.

Hát még ha ellentmondani talált! Könnyebb volna a rakétát megszólítani, vagy az oldalba lőtt medvét kapaczitálni, mint Weimuthné asszonyom színe előtt megállni egy cselédnek, a ki neki visszafelelt, de ha vissza nem felelt sem használt semmit, ő azért egész nap zúgott, morgott, patvarkodott, csakhogy valamivel alantabb hangon.

A tört edényt megvette rajtuk, pedig az egész konyhája csupa hasadt és elcsorbult edényből állt, s ha a kútra, vagy piaczra jártak, soha sem hitte el nekik, hogy nem jöhettek volna hamarább.

Képzelhetjük, hogy milyen különös szerencse volt ez esetben, miszerint a két uzoni leány közül nem Katicza jutott Weimuthnéhoz, és nem Rozáli Sziksz uramhoz; mert a míg Rozálit Sziksz uram incselkedései halálos kétségbeesés között tartották volna, addig másfelől Katicza Weimuthné asszonyomat minden héten megverte volna hétszer!

Így azonban sokkal jobban történt. Sziksz uramnak Katicza piros pozsgás arcza, eleven tüzes szemei s gömbölyü idomai tetszettek meg jobban, a jámbor Weimuth pedig nagyon megnyugodott Rozáli szelid, hallgatag személyében, s így lőnek mindketten elhelyezve a két átellenes szomszéd házhoz.

Weimuthné asszonyom, hogy a pörölésen kezdje a bemutatást, elmondá egy rohanás alatt a lehető legkiabálóbb hangon a békeszerető leánynak, hogy mihez tartsa magát, mit kell és mit nem szabad tenni? reggel felkelni, kávét megfőzni, kevés fát égetni, úr csizmáit suvikszolni, piaczra elmenni, sokáig oda nem lenni, mészároslegénnyel nem enyelegni, piaczi pénzből el nem lopni, mert utána fog járni, hamar tüzet rakni, leves ki nem futni, lúd-kácsa megtömni, asszonyát megfésülni, kis kutyát megmosdatni, szobát kiseperni, virágot megöntözni, ágyakat megvetni, kútra elszaladni, asztalt teríteni, ételt betálalni, a mi maradt eltenni, belőle nem enni; tányért mosogatni, szapulni, vasalni, mángolni, köpülni, magát jól viselni, különben elfogja csapni.

A szelid leány szépen kezet csókolt és igérte, hogy mindent el fog végezni és nem lesz rá panasz.

Katicza másfelől a mint beköszöntött Sziksz uram édes anyjához, ő beszélt neki: kikérdezve, hogy mi dolog lesz a háznál? s közben olyan munkákat is fedezve föl, mik azelőtt a jó asszonyság házánál gyakorlatban sem voltak, mint fonás, apró barom- és sertéshizlalás, kertmívelés. «Ennek mind meg kell lenni, mondá Katicza, mert sokat meg lehet vele takarítani, s nem kell a piaczról venni mindent. Azután én mindent egy szó nélkül elvégzek, azért tehát nem lesz szükség magát azzal fárasztani sem az úrnak, sem az asszonynak, hogy nekem valamit parancsolgassanak, mert egy az, hogy én nem szeretem, ha rám lármáznak, más meg az, hogy míg valakinek eszébe jutna egy dolog, már akkorra én azt el is végeztem. Hát csak a szó szaporodnék vele.»

A jámbor asszonyság nagyon meg volt elégedve ez ajánlattal, ő különben is sokkal kegyesebb természetű volt, mint hogy a patvarkodást szeresse, s inkább megitta a tej alját, mint hogy szolgálójával pereljen, hogy hová tette a tej színét? s megette a kozmás levest inkább, mint hogy a konyhába fáradjon s magát görbe szemekkel nézesse.

Ez tehát már tökéletesen meg volt győződve felőle, hogy Katicza épen neki való leány. De még Sziksz úr is meg volt felőle győződve, hogy ez neki való leány. Ő maga vezette fel a lépcsőkön a leányt a padlásszobába, mely neki volt szánva, megmutatta, hol lesz a helye, igen nyájasan bánt vele, egy párszor a szemébe iparkodott kacsintani, mire a leány viszonzásul olyan szemeket vetett rá, mint egy basiliscus, végre búcsú fejében egyet csipett rajta, mire a leány olyat ütött a körmére, hogy bekapta volna, ha nem tom milyenes lett volna is.

– Ejnye be átkozott hirtelen keze van ennek a leánynak! szitkozódék Sziksz úr, a megütött körmeit szopogatva.

– Úgy kell neked! nagyon jól cselekvé, mondá édes anyja, megörülvén, hogy még ebben a tekintetben is kedvére való leány akadt a házhoz, s e percztől fogva az öreg asszony nagyra kezdé becsülni Katiczát, s tökéletesen képesnek hitte őt arra, hogy kedves fiát egyszer Isten igazában el fogja páholni, a mit az mindenféle asszonyszemélyeken elkövetett istentelenségeiért ugyancsak megérdemelt.

E becsülést Katicza iparkodott öregbíteni. Oly rend és tisztaság állt a házhoz, a milyen azelőtt soha; égett a keze alatt minden munka, a konyha ragyogott, a szobák tiszták mint a tükör, az ételek izletesek, az udvar felseperve, a kert tele virággal és konyha-növényekkel, a tej kétszerte sűrűbb a tehénneli jó bánástól, s ha kellett a pékkel és mészárossal perlekedni, nem volt szükség ahhoz prókátort fogadni, elvégezte azt Katicza maga; s azt már meg kellett neki engedni, hogy minden héten legalább egyszer kedvére kipörölhesse magát, az már az ő gondja volt, hogy kivel? Csak akadt rá, hol egy, hol más. És azért a jó asszonyság nemcsak hogy nem haragudott, sőt nagyon jól érezte magát, hogy van egy bátor személy a háznál, a ki ő helyette viaskodik, s úgy tekinté őt, mint oltalmat és várőrséget a háznál.

Vajmi másképen folyának Rozáli napjai amoda át.

A szegény érzékeny szivű leány, ki sohasem hallott oda haza egyebet nyájas, hizelgő beszédnél, kit otthon mint leányok tükrét, példányát mutogattak a vének gyermekeiknek, ki szerény és alázatos lett a szünteleni dicsérés és kedvezés miatt, most minden nap szitokra ébredt, bármit tett, azért patvarkodást kellett hallani, s a perpatvar szavai néha annyira nem voltak megválogatva, hogy a szegény leány titokban sírva fakadt. Csak titokban, nehogy Katicza meg találja tudni.

Egy napon azonban mégis csak megtudta.

A kutnál találkoztak. Katicza épen ott állt a szökőkut előtt, a kőoroszlán alá tartva egy akkora korsót, hogy más leány felfordítani sem tudná, ha tele van vízzel, nem hogy haza vinni. Szép fekete haja széles két tekercsbe fonva kigyózott vállára, izmos két gömbölyü karján fel volt kötve piros szalaggal a bő patyolat ingujj, s a mint habzó fehér kötényét félig felemelve, hogy el ne locsolja, kezét csipejére tevé, úgy nézett le a világra, mint egy amazon hadvezér magyar vállban és posztó rokolyában!

Ekkor jön véletlen a kutra Rozáli, s Katicza meglátja, hogy a leány szemei ki vannak sírva.

– Mi lelt? kérdé tőle megijedve. Ez habozni, kerülgetni kezde, de Katicza csak rajta volt, hogy mondja ki mi baja?

Végre a leány kivallotta, hogy az asszonya nagyon megszidta, mert azt hiszi, hogy az urára nézett, s neki azt mondta, hogy ő egy «rossz személy».

Katicza csak elhalaványult, a düh elállta minden tagját, hogy reszketett bele, azzal egy szót sem szólt, ott hagyta a korsót a kuton, s mielőtt valaki megfoghatta volna, rohant Weimuthné asszonyom házára.

Sem kérdett, sem hallott, berontott az ajtón, fel a lépcsőn, keresztül a szobákon, ott találta Weimuthné asszonyomat, a mint épen a kis kutyáját fésülte.

– Asszonyom! hallja az asszony! kiálta a leány magasan lihegő kebellel; az én öcsém[6] az asszonynál van szolgálatban, az én öcsém egy jámbor, becsületes, szelid leány, az asszony pedig egy veszekedő teremtés, a ki belekötne magukba a szentséges szentekbe is, ha valaha olyan helyre juthatna, a hol azok laknak. De micsoda istentelen gyalázat az, az én öcsémet Rozálit egy rossz személynek merni nevezni? tudja meg, hogy az én öcsém becsületes nemes ember leánya, azt pedig, hogy én ki vagyok, imádkozzék az Istennek, hogy meg ne tudja, mert ha én egyszer megtudom, hogy az asszony Rozálit megbántotta, vagy csak görbén is nézett rá, ne legyen becsületes leány a nevem, ha széjjel nem verem a házát, és ha én még egyszer kihallom az utczára, hogy az asszony az én öcsémre pöröl, én meg kiállok az utcza közepére s onnan teremtem össze, hogy tudom megemleget róla még a pokolban is!!!

Weimuthné asszonyom úgy megijedt e rohamra kutyástul együtt, hogy szinte kővé váltak mind a ketten, mint a hogy a mesebeli kősziklák története hangzik; a mint azonban lassankint magához és hangjához kezde térni, a mint elgondolá, hogy micsoda istentelen nagy vakmerőség ez: őtet saját házában fényes nappal ilyen dühös szavakkal megtámadni, felfujta ő is magát és megereszté nyelvének sebességeit.

Ámde az sem használt, ha tudott Weimuthné asszonyom jól kiabálni, tudott Katicza kétszer olyan jól, s mindig feljebb birta fél octávával a hangot; a lárma égre és utczára kiáltott; a népség összeröffent az ablak alatt, s utoljára is az lett a processus kimenetele, hogy Weimuthné asszonyom elrekedt a kiabálásban s nem beszélhetett tovább, Katicza pedig nem rekedt el, s övé maradt az utolsó szó.

Azzal nagy diadalmasan visszament a kutra a korsójáért.

A dolog, a nagy patalia a polgármester elé került. Weimuthné föllovalta a férjét, hogy indítson vádat, a szegény fürmender a legrosszabb prókátor volt a világon; Katicza védelmét pedig a syndicus vállalta magára, s minthogy a leány semmi olyast nem mondott az asszonynak, a mi azt meggyalázta volna, csupán csakhogy igen fenhangon mondta el azon dolgokat, mik papirosra leirva igen csendesen hangzanak; Weimuthné ellenben mindent elmondott neki, a mi szép és válogatott titulust privat szótárában talált: nemcsak hogy elégtételt nem adának neki, hanem még komolyan megintették, hogy jámbor cselédjével bánjék kegyesebben, nehogy ismét hasonló háboruságra adjon alkalmat a város nyugalmának megháborításával; ha pedig el akarja bocsátani, fizesse ki neki az esztendei bérét.

Ez keserűen esett a jó asszonyságnak. Jól van, nem bántotta többé Rozálit, de megfogadta, hogy beköti még a koszoruját; s addig is, míg az bekövetkezhetnék, valahányszor kedve támadt a leányba belekötni, helyette mindig a férjét vette elő, a jó jámbor Weimuth urat, a becsületes fürmendert, a ki elvesztette a felesége perét s annak jutott ki teljes mértékben a csáva. Ebben nem parancsolt a tisztelt asszonyságnak sem a város, sem a királybiró.

Lőn azonban, hogy nemsokára Katicza is kiesnék a maga urának különös kegyéből. A derék syndicus ugyanis, az a veszélyes város kakasa, nem sajnálta a fáradságot, annyira lekötelezettnek hitt védenczét mindennemű alkalommal szerelmével ijesztgetni, s úgy tett, mint a kalitkába zárt farkas, mely minden pálczánál százszor kidugja az orrát, s százegyedszer megint újra kezdi, hogy hátha mégis ki lehetne bujni?

Majd szép szóval, majd ajándékkal kerülgeté a leányt; – hogy a szép szó mind füstbe ment, az ajándék pedig ki az ablakon, az igen természetes. Apró incselkedésekre mindig ráért, meg-meglepte a leányt, mikor főzött, mikor a kertben dolgozott, észrevétlenül odalopózott mögé, s egy csókot nyomott gömbölyü nyakára, szép sima vállára orozva; a miért ugyan mindig kijutott számára a megfelelő jutalék a sodrófából, vagy gereblyenyélből, de van a németnek egy példabeszéde, mely szerint a szerelmesek között szükséges czivakodásnak lenni, a miből az következik, hogy a czivakodás nem egyéb, mint egy neme a szerelmi nyilatkozatnak.

Az ilyen nyilatkozatok nyomait nem egyszer viselte napokig Sziksz úr, a hol más szerelmi emlékeket szokás viselni, az inge alatt, de még sem egészen ott, a hol más szerelmi emlékeket szokás viselni, a keblén, hanem a hátán.

Egy este Katicza, ki rendesen utolsó volt lefeküdni a háznál, miután a konyhán minden dolgát elvégzé, fogá mécsesét s bezárva minden ajtót jól és összejárva a ház minden zugait, ha nem rejtőzködék-e el valami rossz ember valahol? fölmene csendes kis hálószobájába s annak gömbölyü padlásablakát beakasztva kötényével, elkezdé magát azon kényelembe helyezni, mely szükséges a lefekvéshez.

Felhagyunk a leirással; először azért, mert nem találjuk illendőnek egy erényes hölgyet hasonló helyzetben lefesteni, másodszor semmi okot sem látunk arra, hogy czéltalan gerjedelmeket idézzünk elő oly személyek iránt, kik régesrégen a föld alatt porladoznak.

Annyit a leghidegebb phantasia mellett is képzelhetünk, hogy midőn a hölgyek álomra készülve egyedül maradnak, nagyon kevéssé szoktak óvatosak lenni bájaik iránt.

E minden óvatosságtól ment pillanatban, a midőn Katicza azt hivé, hogy egészen egyedül van, valami csendes nesz üté meg füleit.

Halk, visszafojtott lélekzet volt az, mely fekhelye alatt hallatszott.

A vér arczába szökellt: valaki őt megleste!

Nem az jutott eszébe, hogy ott tán elrejtőzött gonosztevő lehet, ki őt meg akarja gyilkolni, hanem az: hogy ott egy férfi van, a ki őt megleste, midőn vetkőzött.

Első dolga volt hirtelen elfujni a mécset, hogy sötét legyen. A harag, ijedelem, a megsértett női szemérem tizszerezék karjai erejét, pedig bizony egyszeresen is elég sulyosak valának azok. Odarohant ágyához, mint egy bőszült tigris, s a mint találomra alányult, egy borzas fő akadt kezébe.

Bizonyára azon borzas fő tulajdonosának nem leve irigylésre méltó sorsa, félig kihúzatva, egészen pedig ki nem bocsáttatva az ágy alól, ott incognito a sötétben az ütésnek, pofozásnak, karmolásnak és czibálásnak annyiféle variatiója játszatott el rajta, a mennyi egy zongorának is keservesen esnék a mai világban.

Csak ekkor jutott eszébe Katiczának, hogy neki meg kellene ijedni! Hirtelen elbocsátá az ismeretlen embert, magára kapta rokolyáját, kirohant a szobájából, le a lépcsőkön, végig kiabálva a házon:

– Jőjjenek ide! tolvaj van a háznál!

A házban lakók mind derék, kegyes emberek voltak, a kiket ilyen szép biztatással nem lehetett kicsalni az ágyból; még jobban elbujtak. Katicza tehát kifutott az utczára, onnan csődíté be a jövő-menőket, s nemsokára akadt egy pár merész timárlegény, a kik fustélyokkal ellátva, megindulának a leánynyal keresni a tolvajt.

Sziksz úr szemközt jött rájok. A szobája ajtajából lépett ki. Képe össze volt karczolva, s azon kérdésre, hogy mi lelte, azt felelé, hogy a mint a nagy lármára ki akart tekinteni az ablakon, elfeledte, hogy a táblák be vannak téve, s az üvegen keresztül dugta a fejét.

Nagy fejcsóválva sajnálák. Csak Katicza sejté az igazat; az éji leskelődő ő volt. Jól esett neki, gondolá magában.

S most még tetejében az a bosszuság várt Szikszre, hogy a nagy rablólárma miatt neki magának kellett a kutató népsereggel együtt keresni a házban rejlő tolvajt; vitte maga elől a lámpást padlásra, pinczébe s magyaráztatta magának a leánynyal: hol volt? mi volt?

Mindent tűvé tettek a házban, végtére is nem találván semmit, abban nyugodtak meg a kutatók, hogy bizonyosan kiugrott az ablakon a semmirekellő.

Sziksz úr csak úgy szedte fel zsákszámra a megtisztelő czímeket, melyeket a gonosztevő rovására szemtől szembe mondogattak neki.

Ez napságtól fogva kitelt Katiczának a becsülete Sziksz úr előtt; most ugyan össze ne kapjon Weimuthné asszonyommal többet, mert a multkoriért is meg talál lakolni.

Volt a jámbor fürmendernek egy nagy legény fia, József. Az egyetlen egy fiut hagyták nőni, a míg felnőtt, s mikor jól megvállasodott, akkor jutott eszébe a szülőknek, hogy hát a fejével mit csináljanak? Alig tudott annyit, hogy a nevét leirhassa, s a pogányok nyelveit épen nem ismeré.

Pedig Weimuth uram azt akará, hogy az ő fiából tudós ember legyen; vagy pap, vagy professor. Ő maga is az szeretett volna lenni, de szüléi szitásinasnak adták, úgy lett belőle szitásmester, úgy szerzett házat és úgy választatott meg fürmendernek. Nem gondolta meg a jámbor, hogy ha tudósnak nevelték volna, soha sem lett volna háza.

József úrfi azonban mindent szeretett a világon, a mi szeretetre méltó, csupán csak a könyveket nem, s nagy kérdés támadhat belőle, ha vajjon van-e azokon mit szeretni?

Weimuth uramat mind e természeti betű-iszonya fiának nem veré le feltett szándékáról; gondolá, hogy József itthon nem akar tanulni, mert nem fél már a brassói professoroktól, hanem majd elküldi odább; menjen el Wittembergába, ott tölcsérrel töltik a tudományt az ifjak fejébe, majd ott megtanul sok mindent.

A fiu tehát elküldetett akadémiákra, meg is tanult sok mindenfélét, megtanult pipázni hosszú száru pipából, megtanulta, hogy sörre bort lehet inni, de borra sört nem jó, megtanult birkózni, tülekedni, vagdalkozni s ökölharczokban ritkítá párját.

E mellett nem mulasztá el minden évnegyedben szorgalmatosan tudósítani szülőit, hogy mennyi minden tanulni valója van egy wittembergi diáknak, s mennyi könyv kell ahoz és a könyvek milyen drágák! Tehát summa summarum küldjenek pénzt, mert különben nem megy a diákság.

A jámbor Weimuth úr csak azon aggódott magában, hogy hová fogja majd mind azt a sok könyvet tenni, a mit a fia haza hoz? hisz annak magának egy külön szoba lesz szükséges.

Egy napon tehát, miután József úrfi két esztendeig tanult minden jó tudományt, kap egy levelet Weimuth uram a wittembergai consistoriumtól. Ah, ez bizonyosan gratulatió! Felbontja és azt olvassa benne, hogy menjen izibe és vigye haza a fiát, mert az két esztendő alatt semmi épületes dolgot nem tanult, otthon még lehet belőle valami, ha egyéb nem, senator; itt pedig csak a rossz példát szaporítja.

Elmult minden kedve Weimuth úrnak e levélolvasásra: az napon sírt az egész ház, Weimuth úr felmentette magát a választók sessiójából, s vásárolván egy nagy bikacséket, azt a kaputja alá gombolá, más nap mindjárt felült a vasútra – vagy mit mondok! – egy sószállító szekérre; az levitte Aradig, onnan tutajon leszállíták Szegedre, Szegedről heti vásárosokkal eljutott Bajára, onnan terhes gabonahajókkal felvontatták Pozsonyba, Pozsonyból azután alkalom adódván, gyapjuszállító szekérrel beviharzott egész Wittembergába.

Dél levén az idő, még otthon találta Józsefet, kinek még akkor reggel volt, de milyen nagy volt elcsudálkozása, midőn az ő szép kis nyulánk fiacskája helyett, kit megverő szándékkal keresett, egy roppant köpczös, vállas ficzkót talált, kit az ember, még ha apja is, nem igen mer megverni.

Az egész szoba oly füstfelleggel volt tele, mintha belül fűtenék, s a kéményt bedugta volna valaki, pedig csak egyetlen pipa okozá az egészet, melynek oly hosszú szára volt, hogy fidibussal nem érhette el az ember, hanem mint épen József cselekvék, le kellett húznia lábáról a nagy térdig érő csizmát, s lába ujjai közé csiptetve a fidibust, aként gyujtani rá.

Ki irhatná le József örömét, midőn szeretett atyját szállásán elfogadhatá! oda rohant hozzá, megölelte, megcsókolta, leültette azon székre, melyen maga ült, mert a többinek el volt törve a lába, s kiáltozott a szolgájának, hogy hozzon bort, sört, pálinkát, hurkát és brugót az öregnek, mind ezeket a tárgyakat sajátságos, csak a diákok által használt neveken nevezve.

Weimuth úr csak hallgatott; az egész úton annyi mindenféle válogatott prédikácziót, mosdatót, beköszöntőt, búcsúztatót, dorgálót, feddőt, hurítót, elátkozót és kitagadót gondolt ki magában, hogy most egy szó sem jutott belőle eszébe.

Elvégre annyit tudott mégis mondani, összetéve kezeit kegyesen:

– Hol van az a te drága könyvtárad, mely nekem annyi pénzbe került?

– Ott, ott van, ott van mind! sietett József felelni, egy falba vágott fülkére mutatva, mely be volt húzva függönynyel, s másról kezde beszélni. Hát mit csinál a jó mámi? meg a kedves tante, meg a kis kutya, meg a kis kanári?

Weimuth úr mégis csak tudni akarta, miféle könyvek lehetnek azok, a miket olyan drágán adnak s felkelt, hogy megnézze.

– Ne nézze azt atyus, csupa diák és görög czímeik vannak, úgy sem fogja megérteni.