Part 6

– Igen, de én nem akarom őket visszariasztani, hanem inkább körülkeríteni, felét a seregnek szemközt állítom rá, a többit elosztom. Egy rész a kukoriczaföldek között lappangva elzárja a város felőli útját, a másik a malom árka felől oldalába kerül, a harmadik megmarad tartaléknak. Kegyelmed udvarával együtt a tartalékhoz megyen.

– Mit? kiálta föl Kemény sértődötten. Én a tartalékhoz? Legelől szokott járni a magyar fejedelme a csatában mindig!

– Jó volt az akkor, de combinált ütközetben az olyan becses személy, a kinek életére mindig vigyázni kell, csak útjában van a vezérnek s mindig gátolja a sereg mozdulatait. Hanem, ha úgy kivánja nagyságod, én átadom a vezéri botot s magam a sorba állok; parancsoljon nagyságod. Itt szükségképen csak egy ember lehet egyszerre fővezér.

– Csak maradjon az kegyelmed és intézkedjék, a hogy tetszik, csupán engem hagyjon oda állani, a hova akarok s miattam ne korlátolja magát.

S ezzel a fejedelem néhány urral az asztalnál maradt.

… Alig tette meg Wenzinger a szükséges elhelyezéseket, midőn jöttek jelenteni a fejedelemnek, hogy a sereg csatarendben áll.

Azzal Kemény véghetetlen nyugalommal fölkelt helyéről, fölkötteté kardját, s a mint pánczélját föl akarták csatolni, nem engedé: «Minek az? úgymond, bátrabban ver tán pánczél alatt a szív?»

Erre előhozatá legdélczegebb paripáját, melynek hánykodó fejét két csatlós alig birta tartani kantáránál fogva, a fekete tűzszemű paripa ágaskodott, orrlyukain fúva a gőzt, s a fehér tajtékot szügyébe szórva; hosszú hullámzó farka csaknem a földig ért.

Kemény János nyergébe vetette magát s kardját kivonva, vágtatott a seregek elé. Mindenki bámulta, a milyen jó lovas volt, mintha hozzá lett volna nőve a ménhez, annak minden szökellésével összehangzottak saját mozdulatai; midőn a seregek elé ért, délczeg paripája kevélyen kezdte aprózni lépéseit, sebesen kopogva tánczos lábaival s fejével mintegy köszöntgetni látszott a seregnek, mely egyszerre hangos éljenzésben tört ki; – azon pillanatban megbotlott a fejedelem lova, s a mint két első lábával egyszerre előre bukott, az ezüst zabola ketté tört szájában s a fejedelmet csak a legnagyobb ügyesség és lélekjelenlét menté meg, hogy lova fején keresztül nem bukott.

Kisérői rögtön ott termettek mellette.

– Ez baljóslat! nagyságos uram, hebegé Bethlen Elek, üljön nagyságod más paripára.

– Nem baljóslat, viszonza Kemény, mert lovamon maradtam.

– Azonban jó volna, ha nem maradna nagyságod rajta. Ez a ló már most mindig botlani fog, mert megijedt.

– Csak azért is rajta maradok, hogy megmutassam, mennyire nem félek az omenektől; monda daczosan Kemény s levétetve lova fejéről az eltört zablájú kantárt, másikat tétetett föl rá.

Ezen pillanatban hangzott fel a távolból Kucsuk basa seregeinek trombita-riadója.

* * *

Egy, végeivel hátra felé fordult félholdat képezett a török lovasság, melynek közepében Kucsuk basa lovagolt.

A basa szokatlan pompájú öltönyt viselt ez alkalommal, kaftánja arany virágokkal szőtt nehéz selyemből volt, mely alatt arany fonalakból szőtt dolmány látszott elő; derekát sokszorosan áttekert drága keleti shawl övedzé; visszafelé kötött kardja ragyogott a drágakövektől, s turbánja kontyába egy egész kerecsenszárny volt tűzve gyémántos forgóval. Paripája tűzvérű berber-fajta mén, száraz fővel, hosszú befont sörénynyel s repülő fekete farkkal, büszkén hányta fejét, sallangos csótárját rázva, egész testét valami arany reczés háló ékesíté, s szironyos sallangjairól nagy arany félholdak csüngtek alá, egymáshoz verődve.

A hogy Kucsuk basa meglátta Kemény János fölállított hadsorait, leszállt paripájáról, arczczal a földre borulva, azt háromszor megcsókolá, mind annyiszor térdre emelkedve s kezeit s áhitatteljes arczát föltartva az égre, kiáltá Allah nevét.

Azzal ismét felült lovára s fiát maga elé hivatva, egyet a kontyában levő kerecsentollak közül kiszakasztott s azt a deli ifju kontyába tűzve, így szólt hozzá:

– Menj a sereg bal szárnyára, és ott úgy cselekedjél, hogy vitézül harczolj. Mert jobb, hogy ellenség fegyvere emészszen meg, és halva lássalak, mintsem elszaladván, ez az én kardom (s itt megüté kezével oldalán függő fegyverét) öljön meg.

Feriz bég hódolatteljesen hajtá meg fejét s megcsókolva apja köntösét, büszkén nyargalt a kimutatott helyre: szinte tudta, hogy mindenki azon sastollat nézi most, melyet az apja az ő turbánjába tűzött.

Ezzel végig lovagolt a basa a hadsereg előtt s ily szavakat intéze lovagjaihoz:

– Jó vitézek! im szemeitekkel látjátok az ellenséget. Nem mondom sok-e ez, vagy kevés? mert magatok nézhetitek. Sokkal többen vannak ők minálunk. De bízzatok Allahban, és harczoljatok vitézül, jobb dicsően itt kezünkben levő karddal halnunk meg, mint gyalázatosan elfutnunk. Erdély közepében vagyunk; a ki elfut, mire a határokig ér, az üldözők agyon verik, s a ki megmenekszik, a császár fojtatja meg. Nincs mit válogatnunk, csak a győzelem és halál között.

Azzal a kurtányokhoz fordulva, rájok riadt kemény, haragos szóval:

– Jól tudom, ti kutyák, hogy az első lövésre készen vagytok megszaladni, de meghagytam a határokra rendelt seregeknek, hogy ha csak visszatekintend is valamelyik közületek, ott rögtön fejét vegyék.

Ezzel serege élére állva a basa, kivont kardjával intett, hogy fujják meg a trombitákat, s a mint széttekinte seregei fölött, meglátta, hogy a háta mögött levő szarácsiak, féldinnyealakú rézsipkáikkal, elő kezdik szedni hosszú puskáikat, s lövésre készítik.

– Hát ti mit akartok? riadt rájok a basa. Tegyétek le azt a puskát, több van amott az ellenségnek. Most csak kardra leszen szükség. Mindenki lovagoljon bátran az ellenség elé, s mikor én kardommal inteni fogok, boruljon le a lova nyakára, s nyargaljon minden tétova nélkül előre.

A sereg úgy tett, miként parancsolva lőn. A szarácsiak nyakukba vetették tölcséres lőfegyvereiket s széles pallosaikat kivonva, ügettek mindnyájan előre, a basa nyomdokában.

Kemény seregei mint egy érczfal állottak előttük, elől a puskások, hátul a lándzsás had. Középett Wenzinger, a jobb szárnyon Kemény János. Az oldalhadak a malomárok, s a málé-ültetvények mögött vonultak lappangva a török háta mögé.

Midőn a török had szinte lőtávolságra érkezett Kemény hadához, Kucsuk basa hátra fordulva, jobbra-balra haragos szemmel széttekinte katonái fölött, mire azok egyszerre lehúzva fejeiket lovaik nyakához, kardjaikat előre feszíték s kengyelvasaikat lovaik oldalába vágva, sebesen nyargalva rohantak elleneik sorába.

– Allah! Allah! Allah! hangzék háromszorosan a támadó török kiáltása, s harmadikra roppant dördülés következett; Kemény János seregei egyszerre sortüzet adtak a támadó lovasságra, mely egy pillanatban füstfellegbe borítá soraikat.

A puskatűz rendesen keveset szokott a hadban ártani, s nagyobb a hangja mint a veszedelme. Itt is alig hullott ki miatta egy-két török a sorból, bukfenczet vetve lovával. A többi veszett ordítással vágtatott előre.

Wenzinger észrevevé, hogy lövészei nem érnek rá másodszor tölteni, rögtön a lándzsás csapatokat parancsolá előre. Még azon időkben nem volt föltalálva a puskára alkalmazott szurony, s külön csapat kezelte a puskát, ismét másik a dárdát.

Ha a lándzsás csapatok csak annyi ideig ellent birtak volna állani a lovas rohamnak, míg a puskások ujra megtölthetik fegyvereiket, vagy az oldalt előrohanó seregek a törököt hátul megszorítják, Kemény megnyerendé az ütközetet; de a lándzsás had az összeütközés első pillanatában keresztül lőn törve s kétségbeesett védelem után nagyobbrészint leaprítva, mire a védtelen puskás had tömegestül megfutott, a legnagyobb rendetlenséget idézve elő a hadseregben kétségbeejtő ordításával.

Wenzinger erre rögtön helyre akarva állítani a megbomlott rendet, parancsot adott az egész csatavonalnak a visszavonulásra, s ha parancsát végrehajtják, tán megfordítá még az ütközetet, de a lovasság, melyet a fejedelem vezérlett, ennek büszke ellenparancsára ott maradt elébbi helyén, midőn a többi csapatok már mind megváltoztaták állásukat, egyedül küzdve a neki jutott szakaszszal.

Ekkor a basa rögtön fölhagyva a hanyatthomlok rohanó puskások üldözésével, egész erejével Kemény ellen fordult, a ki egyszerre oldalt és elől levén megtámadva, elveszté lélekjelenlétét s nem levén többé helye és ideje nyugodt visszavonulásra, a merre utat lát, vad futamodással törte magát keresztül, eszeveszett rohantában nem vevén észre, hogy épen saját visszavonulóban levő gyalogságát gázolja el; a mint hogy a lovasság bomlott nyargalással rohanva a még rendben levő sorokra, tulajdon népét kezdte eltipratni, teljesen meggátolva a tartalék kifejlődhetését s a legbomlottabb zavarba hozta az egész sereget. A gyalogság fegyvereit elhányva futott szét az egymást üldöző lovassereg elől; a ki útban maradt, azt a nyargaló tömegek agyontaposták; sem a vezér talentuma, sem egyes vitézek önfeláldozása nem volt képes többé a csatát rendbe hozni, az egyik vad futása zavarba hozta a többit; a csata tökéletesen elveszett.

A bomlott viadalban futott maga a fejedelem is; minthogy a küzdelemben legelől volt, most leghátul maradva, az előtte futóktól alig birt üldözői elől menekülni. A törökök mindenütt nyomukban voltak a futóknak, pusztítva, a kit utólértek; a fejedelem mögé egy fiatal török ifju férkőzött, lovának sokkal könnyebb terhe lévén, mint a fejedelemének, hamar utólérte. A kontyába tűzött sastollról rá lehete ismerni Feriz bégre.

A fiatal levente arcza ifjui hévtől lángolt, a fejedelemé sötét volt düh és szégyen miatt. Hátra-hátra nézett futtában s fogait csikorgatá, hogy egy gyermek elől kell futnia. Sokszor meg akart állani, de elvadult lova magával ragadta.

Az ifjoncz e közben oly közel ért már hozzá, hogy kardjával kezde feléje csapkodni. A fejedelem eleinte védelemre sem méltatá a suhancz támadását, csak a midőn az mindig jobban beérve őt, merészebben kezde hozzá vagdalni, emelé föl kardját, visszasujtva hozzá.

– Elmaradj rólam, fattyú! kiálta dühösen Kemény, vagy ha megfordulok, úgy pofon váglak, hogy minden csikó-fogad kihull.

Feriz erre egy szökéssel épen mellé rugtatott s fényes, karcsu görbe damaszk kardját a fejedelem nyakának mérve, villogó szemekkel tekinte le reá, míg a fejedelem elborult arczczal fogta hátra kardját, egy visszafelé intézett kegyetlen csapásra, mely arra volt szánva, hogy a merész ifjút derékban ketté szelje vele. Olyan volt e két alak egymás mellett, mint egy fiatal sas, mely ujjongva üldöz egy futó párduczot, vérengző agyarkodással kiáltva le és fel egymásra.

Azon perczben, midőn mind a két kard egyszerre süvöltött, Kemény alatt újra nagyot botlott a ló, s megtört lábbal bukott térdre. Kemény csapása az által más irányt véve, Feriz bég helyett, annak lova fejét érte, azt végig hasítva fölfelé, míg Feriz kardja épen a fejedelem homlokára villant.

A lováról lebukó fejedelem sötéten tekinte föl ellenére, homlokáról patakzott alá a vér a fenyegetően összevont ránczok között; még egyszer sarkantyúba kapta paripáját; az inaszakadt mén felrugta magát hátulsó lábaival s azzal lehulló lovagját maga alá temetve, a rohanó ellenség által urastul együtt elgázoltatott.

A vad viadalban senki meg sem jegyzé a helyet, hol a fejedelem elhullott. Csak napok mulva lelték meg a segesvári piaczon hasgatott köntösét és tört fegyvereit, miket török martalóczok áruba bocsátának s miket Apafi Mihály, most már Erdély egyedüli fejedelme, magához váltott s később fogarasi tárházában őriztetett. Az elesett fejedelem testét is sokáig keresteté Apafi a csatatéren, hogy tisztességesen eltemettesse; a megfosztott s eléktelenült hullák között senki sem birt arra ráismerni.

* * *

Kucsuk basa megnyerve a csatát, trombitát fuvatott üldöző hadainak, visszatérítve őket a vert had kergetésiből. A takarodó hangjaira visszaszállingóztak a török lovagok, ellenkezőleg azon rendes szokásukkal, miszerint a török seregek megnyert csata után ép úgy szélyel szoktak szórva lenni, mint maga a megvert ellen. Kucsuk szoros fegyelemre szoktatá őket.

A visszatérők füsttel és vérrel voltak lepve, legvéresebb volt mindannyi között Feriz bég, köntösén itt-amott látszottak a keresztül lőtt golyók szakadásai, s a harmadik paripán ült a csata kezdete óta, kettőt megöltek alatta.

Kucsuk szótlanul ölelte fiát keblére s homlokon csókolva, saját arany lánczát akasztá annak mellére, s kardját megcserélte vele, a mi a tiszteletadás elképzelhető legnagyobb jelének tartatott.

De Ferhád agát a jobb szárny vezérét halva hozták a vezér elé, lándzsákra fektetve. Minden nemei voltak rajta a sebeknek, golyó, kardcsapás és lándzsadöfés.

Kucsuk leugrott lováról, sirva borult a holttestre, s össze-vissza csókolá azt, Alláhra esküdvén, hogy egész Erdélyországért nem adta volna ez ember életét.

S addig be nem vonult a városba, míg Ferhádot el nem temetteté. A dervisek rögtön körülállták a halottat, megmosdaták, betekergeték illatos patyolatba, maga a basa keresett ki számára egy szép verőfényes helyet sudaras fák alatt; oda temették el, arczczal napkeletnek fordulva, s lobogós kopját tűzve behantolt sírja fölé; s három napig őrzék ott kiküldött őrök, hogy holttestét meg ne csonkíthassák a boszorkányos dzsínek.

VII. A FEJEDELEMNŐ.

A nagyszőlősi nap után Kemény János hívei kifutottak Magyarországra, az elhullt fejedelem fia, Kemény Simon pártjára esküdve, ki Aranyos-Meggyesen maradt; a hanyatló ügynek azonban kevés barátja szokott lenni; míg Kemény Simon pártja lépésről-lépésre fogyott, Apafié akként nőtt nyomról-nyomra. A diadalmas siker által az ország színe, java meg lőn számára nyerve, a városok főbirái, az előkelő nemesség, a várak kapitányai siettek elő hódolataikkal: az ország minden rendei elismerék őt fejedelműl.

Csupán néhány vár állott még ellent, a hol Kemény pártja német helyőrséget hagyott, s ezek között volt Kolozsvár.

Kucsuk basa megerősített hadakkal hozá Apafit Kolozsvár alá s sátort üttetve számára az Óvár átellenében a Hidelvén, hol még akkor csak szalmaviskók álltak, az új fejedelem ott fogadá el látogatóit.

Alig virradt meg a nap, már ostromolva volt Apafi sátora látogatók, hódolók és kérelmezők seregétől.

Az új fejedelem, azon kellemes helyzet ujdonsága által elragadtatva, mely szerint mindenkinek teljesítheté kivánalmait, alig tagadott meg valakitől valamit.

A mint észrevették, hogy csizmáit huzza, már jöttek hozzá Naláczi és Daczó uraimék, mindegyik egy csoport tisztelkedőt jelentve be, a kik mosolygós ábrázattal vártak ott künn a sátor előtt. Apafi sietett öltözködni, nehogy valaki elkéssék miatta. Alig várta, hogy eleget tehessen mindenkinek.

A betolakodók közt első helyen lehete látni Csáky László uramat. A fiát ajánlotta apródul a fejedelem mellé, ki néhány hét előtt még Kemény János poharait töltögeté. Apafi nem birta eléggé kifejezni örömét ez ajánlat fölött.

Jött Haller Gábor uram, magát véghetetlenül hajtogatva s tíz más társai nevében szép beszédet mondott Apafinak, melyben minden tizedik szó a megszólítás volt, s Apafi alig birta gyermekes örömét elrejteni arczán, midőn magát nagyságos uramnak hallá neveztetni, a mi Erdélyben a nagyfejedelemnek czíme volt. Haller Gábor uramat rögtön meghivá magához ebédre.

A sátor hátterében egy magasabb szék állott, melyet a szégyenkedő fejedelem sehogysem akart elfoglalni, míg testvére István erővel le nem nyomta rá, s minden kérelmező előtt fölkelt s egész az ajtóig kisérte.

Jöttek azután egyenkint, tisztelkedők, instansok és hódolók.

A fejedelem mellett álltak Naláczi, Daczó, Apafi István és Cserey János, kiket váltig kinált a jó fejedelem, hogy üljenek le.

A hódolatok elfogadása után, miközben a várkapitányok kulcsaikat rakták le a fejedelem kezeibe, következtek a kérelmezések.

Jött Pók Márton uram, a fogarasi porkoláb, azon alázatos instantiával, hogy miután a fogarasi kapitány Kemény Simonnal elfutott, annak helyébe ő mozdíttassék elő.

Apafi megigérte, hogy gondja lesz rá.

Jött Szász János uram, a szebeni főbiró, töredelmes folyamodással elpanaszolva, hogy őt polgártársai üldözik, s a fejedelem védelmeért esedezett.

Apafi szárnyai alá fogadta.

Következett Zágoni Mózes uram, ki némi számadások elengedtetését kérte, mikkel még Kemény Jánosnak tartozott.

Apafi azt is vigasztalva bocsátá el.

Végtére egy zekés, ködmenes lúfő székely állott elébe, köpczös, tömzsi legény, mint mondá, az oláhfalusi község küldöttje, ki helysége nevében hódolatát adta át a fejedelemnek s két rendbeli furfangos kéréssel járult a fejedelem elé, melyek ilyformán hangzottak: pro primo: engedtessék meg Oláhfalunak az, hogy ezentul Kolozsvártól csak két mérföldnyire legyen (mint tudjuk, messzebb van tőle husz mérföldnél); pro secundo: hozassék a felől törvény, hogy a kinek lova nincsen, járjon gyalog.

A fejedelem nevetve hagyá helybe az agyafurt kivánatokat s rendkivüli jó szeszélybe látszott ez által jőni, mely állapotot Kelemen diák, egy pisze hórihorgas egyéniség, álltól térdig rókatorkos mentébe gombolva, olyformán sietett hasznára forditani, hogy egy kezében régóta tartogatott összegöngyölt pergament térden állva nyujta át Apafinak, ki is másodmagával belekapaszkodva a nagy pergamenbe, a mint azt szélyelhuzá, az Apafi-nemzetség genealogiáját olvashatá róla, zöldleveles családfára festve, mely által családja a Bethlenekkel és Báthoriakkal hozatván kapcsolatba, fölvitetett egészen Aba Sámuel királyig, s ennek a révén a hét vezérek egyike, Hubáig, s itten meg nem állapodva, elszármazott Attila legkisebb fia, – Csabáig, s onnan leányágon fölment Porphyrogenita császár leányáig, fiágon pedig egész Nimródig, a ki legelső király volt a világon.

Apafit némileg boszantani látszék a hizelgés, de nem érze magában elég elhatározottságot a hizelgőt kidobatni a sátorból, tehát csak összegöngyölgeté a genealogiát s háta mögé támasztva, elhatározá, hogy egy pár aranynyal majd kiszurja szemét az impertinens poetának.

Mind a mellett maradhatlan jókedvűnek látszék a fejedelem, úgy látszott rajta, mintha minden ember iránt különös hálával, lekötelezettséggel akarna viseltetni, a ki hozzá közeledék, s miután mindenki folyamodásait kihallgatta, mintha még mind azt kevesellené, oda fordult Naláczi és Daczó uraimékhoz.

– Hát kegyelmetek kedveért nem tehetek-e semmit? Azon hűségükért, hogy első percz óta oldalam mellett maradtak, minő jutalmat találjak kegyelmetek számára?

Naláczi és Daczó uraimék már régóta törték fejeiket ugyanezen kérdés felett, nem tudva, hogy mit kérjenek a fejedelemtől? nehogy keveset találjanak kérni.

– Én csekély érdemeim jutalmazását nagyságod nemes lelkére bízom, felele Naláczi uram, s azt gondolá magában, hogy Béldi helyett aligha új generálisra nem lesz szükség a székelyekhez.

– Én magam említésre méltónak sem tartom azon csekélységet, a mit nagyságodért cselekedtem, szólt szerényen Daczó István, magában arra gondolva, hogy a Bánfi Dénes elfutásával megürült kolozsvári kapitányság épen alkalmas állomás lenne az ő számára.

Apafi rájok nézve a legjobb kedélyben vala, s tán belső tanácsosaivá teendé a két jámbor, de különben elég kevéssé alkalmas úri embert; azonban különös szerencsétlenségükre e pillanatban tolongás kezde támadni a sátor előtt, s a mint a testőrök félre vonták a függönyöket, Kucsuk basa lépett be Apafi elé.

A fejedelem székéről felugorva, elébe akart szaladni, azonban Apafi István megrántá mentéjét, s fülébe dörmögé:

– Tartson kegyelmed tekintélyt a török előtt, ez csak egy alárendelt basa, kegyelmed pedig Erdély fejedelme.

Mind a mellett Apafi meg nem nyugodott addig, míg Kucsuk basa nem inte neki, hogy maradjon ülve, s noha a török állva maradt a fejedelem előtt, mégis az maradt köztük a különbség, hogy Apafi arcza volt a nyájas, háládatos, Kucsuké a büszke, méltóságteljes.

– Mivel hálálhassam meg irántami fáradságait? kérdé Apafi őszinte buzgalommal a basától.

– Hálával nem nekem tartozol, hanem császáromnak, viszonza emez szárazon. Én csak az ő parancsát teljesítém, midőn Erdély trónjára behelyeztelek. Isten segítségével szétverem ellenségeidet, most még e néhány vár van hátra, melyeknek elfoglalása után én bevégzem kötelességemet, a többi azután a te dolgod. Holnap hozzá kezdetek Kolozsvár ostromához, s bármibe kerüljön, addig meg nem pihenek, míg el nem foglalom. Ha az elesett, a többi önkényt utána fog esni.

– Nem találja szükségesnek kegyelmed, hogy a vármegyék banderiumait felültessem? kérdezé Apafi.

– Nincs rájok szükségem, viszonza Kucsuk. Maradjanak ők otthon, s lássanak dolgaik után. Az én hadaim elvégeznek mindent.

Apafi meg akarta köszönni a basa nagylelküségét, midőn egyszerre észrevevé, hogy mindenki a sátor egyik mellékajtajára tekint, melyen valaki minden bejelentés nélkül belépett.

A fejedelem oda fordult, s a mit maga előtt látott, egyszerre elfeledteté vele fejedelemségét, el Kucsuk basát és Kolozsvárt. Neje állt előtte, a szép, a méltóságteljes Bornemisza Anna.

Ez már fejedelmi tekintet volt! az övé. E hódolatra gerjesztő, e parancsoló arcz, mily nyájasan, s mégis milyen büszkén tudott széttekinteni! viseletében nem volt semmi pompa, de kellett-e oda több drágakő, a hol e beszédes szemek ragyogtak, kellett-e bársony vagy hermelin e királyi termetre, hogy annak fönségét mindenki elismerje?

Mióta Mihály elhagyta, most látta őt viszont először.

Betegágyából fölkelve, még egyszer oly szép volt, mint azelőtt; a boldogsághoz és kényelemhez szokva, arcza valami átlátszó ragyogást sajátított el, szemei, miket a bánat könye régóta nem látogatott meg, tisztábban ragyogtak, mint egykor, ajkai, melyek régóta csak örömhöz voltak szokva, édesebben mosolygtak, termete megtelt, a karcsuság mellé gömbölydedséget is nyerve, s a bizalmas, öntudatos méltóság, mely minden vonásán, minden mozdulatán meglátszott, oly jól illett ez alakhoz.

Apafi feledve illemet és méltóságot, a mint feleségét meglátta, felugrott helyéről, s elébe sietve megragadá kezét s keblére ölelve a bájoló asszonyt, mint szokta, midőn még csak egyszerű nemes volt, annak arczát és ajkait az összegyült rendek hallatára elég hangosan megcsókolgatá.

Anna engedékenyen simult férje keblére, s női gyöngédséggel nyujtá gyönyörű ajkait annak csókjai elé, de a mellett nagy komoly szemei férje vállain keresztül a sátorban összegyűltek arczait látszottak vizsgálni, egyen-egyen hosszabb ideig megakadva.

Az ölelkezésnek nem látszott Apafi részéről vége szakadni, ki feleségét mégis jobb szerette, mint egész Erdélyországot a partes adnexæ-vel együtt; míg Anna mosolyogva ki nem bontakozott karjai közől, tréfás gyöngédséggel mondva:

– Kegyelmed egyedül rám vesztegeti ömlengéseit, pedig még itt más valaki is van, a ki azokból magának részt követel, – s azzal odainté Sára asszonyt, ki úrnőjét mosolygástól fényes orczával kísérte a sátorba s Apafi örömittas szemei előtt egy kis alvó szép gyermeket takart fel, kit selyem szőnyeggel födve, a vén dajka karjain duczolgatott.

Apafi magán kívül ragadta kezeibe a gyermeket, s összevissza csókolá annak gömbölyű angyal arczát. A gyermek felébredve, engedé magát ölelni, csókolni, a nélkül, hogy megnyikkanna s kis kék szalagos kezeivel apja szakállát tépdesé, minek az még jobban örült.

A körüllevő urak illendőnek tarták a fejedelemnek gratulálni az atyai örömekhez, ki gyermeke arczát feléjök mutatva, örömtől ittas szemekkel monda:

– Látjátok, milyen komoly; nem sír, mert férfi.

Bornemisza Anna ezalatt odainté magához Apafi Istvánt s fülébe sugta:

– Nem fognak kegyelmetek neheztelni, ha a fejedelem családörömei és gondjai nehány pillanatot elrabolnak a közügyektől.

– A nyelvemről vette le nagyságod a szót, monda István, épen szólani akartam az urakkal! s azzal a jelenlevőkhöz fordulva, felkérte őket, hogy azon néhány pillanatig, míg a fejedelem e családi jelenettel el leend foglalva, hagyják őket magukra, s vonuljanak addig a sátor mellékrekeszébe.

Az urak természetesnek találták e felszólítást s Kucsuk basát elől bocsátva, kitakarodának.

Anna együtt maradva férjével, kivette annak kezeiből a gyermeket s átadva Sárának, azt is kiküldé a sátorból.

A hogy egyedül maradtak, Apafi gyöngédsége újabb jeleivel közelíte nejéhez. Anna megfogta férje kezét, s komoly arczczal tekintve annak szemeibe, monda:

– Én a fejedelemhez jöttem.