Part 7

Apafit kissé lehűté e szilárd tekintet, mit Anna észrevéve, nyájasan simult ismét hozzá.

– Azt kezdém gyanítani, hogy a fejedelemnek több szüksége van rám, mint a férjnek; – s azután ellenállhatlan bűbájával mosolyának tevé utána: Remélem, hogy nem fogod jó indulatomat félreérteni.

Apafi átölelve Annát, maga mellé ülteté. A trón elég széles volt arra, hogy mind a ketten elférjenek rajta. Félig ugyan férje térdén ült a szép nő, hanem az nem tesz semmit.

– Igazad van, szólt Apafi, neked jó én hozzám közel lenned. Valami úgy hiányzik mellőlem, ha téged nem látlak. Mindenesetre megérdemled, hogy legközelebb állj szívemhez, sőt eszedet is latra merem vetni ezen urak bármelyikével, a kik itt körülem vannak.

– Kik ezen urak mind? kérdé Apafiné.

– Hírükből ismerni fogod őket. Azon nyulánk magas férfi Csáky László uram, a ki fiát hozta apródul.

– Mi jókor jár! nemrég Kemény János apródja volt e fiú.

Apafi arcza elkomorult.

– Ama nagy bajuszú férfi volt Haller Gábor.

Anna csodálkozva csapta össze kezét: «az is itt van».

– S mi kifogásod ellene?

– Az, hogy mindig ellenségeid kéme volt, ő vitte a legelső hírt Keménynek beigtatásod felől, ő adta hírül Kucsuk basa jövetelét.

Apafi arcza mindig sötétebb kezde lenni. «Pedig ebédre híttam ő kegyelmét» dörmögé fogai között.

– Hát Naláczi és Daczó uramék mit akarnak, hogy oly bizalmasan vannak veled? kérdé Anna.

– Hű párthíveim azok, kik mind elejétől velem voltak.

– De azért nehogy elsőkké tedd őket az országban. Együgyű, tudatlan emberek nagy hatáskörben rosszabbak az országra nézve az okos ellenségnél. Adj nekik saját magukhoz mért jutalmat.

– Hiszen azt akarom, szólt a faggatott fejedelem s mindenkép azon volt, hogy inkább a férj szerepébe vihesse a jelenet folyamát, de Anna nem tágított e tárgytól.

– Hát Szász János uram mit keres nálad? őt is láttam.

– Üldözik szegényt, felelt Apafi röviden, unni kezdve a mulatságot.

– Azon emberről rossz hírek szárnyalnak. Azt beszélik róla, és pedig nagyon hangosan, hogy fiatal szász leányokat raboltatott el s miután azokat nemtelen vágyainak föláldozá, méreggel gyilkolta meg, hogy láb alól eltehesse. Az elveszett leányok családjai vizsgálat alá vonták az embert, s most az által hisz megmenekedni, hogy kegyedbe fúrja magát.

Apafi boszúsan mordult fel:

– De ha így van a dolog, akkor bekötöm a koszorúját Szász uramnak, az én köpenyegem alá ugyan nem veszi magát.

– S vajjon az a becsületes czondrás székely mi jóért jött? – kérdé tovább Anna, mindent meg akarva tudni, – nagyon furfangosnak látszik előttem a képe; a székely, mikor legegyügyűbb képet csinál, akkor legravaszabb.

A fejedelem elnevette magát s alig bírva kaczagás miatt szavait kiejteni, monda:

– Ez az oláhfalusiak követe.

E szóra Anna sem állhatá meg, hogy el ne mosolyodjék.

– A jó oláhfalusiak, folytatá kaczagva Apafi, a kik lepedővel hordják a templomba a világot, s agyonverik a zsebórát.

– Ah, sokat ráfognak a szegényekre, mi nem való. Csak az eszük járása furfangos.

– De az csak igaz, hogy a lajtorját keresztbe vitték át az erdőn.

– Igen, mert a kapitány megtiltá nekik az erdőpusztítást, ellenben kivetette rájok, hogy varjufejeket szedjenek, ők tehát keresztbe vitték át az erdőn a hágcsót fészket szedni, s a mi fa közbe esett, azt levágták előtte.

– Ezt jól kimagyaráztad, de az csak nem tagadható, hogy a hegyen nem szántják végig a földjeiket, attól tartva, hogy mire a szélére érnek, fölbillenik velök a föld.

– Ezt azért teszik, mert a föld széle kősziklás, nem fogja a szántóvas.

– Hát még az, hogy követül azt küldik az országgyűlésre, a kire a község ősi zekéje legjobban ráillik. Én fogadom, hogy már láttam ezt a zekét, a mi ezen a követen van, ezelőtt tizenkét esztendővel a kolozsvári országgyűlésen, csakhogy akkor más ember viselte.

– Azt tartják az atyafiak, válaszolt erre Apafiné, hogy úgy sem sok szólója van ott a követnek, ott ülni pedig kényelmetlen oly öltözetben, melyet nem ránk szabtak.

– Te mindennek tudod az okát, jer fejtsd meg azt, a mit ez a székely megigértetett velem. Kettőt kért: az egyik az, hogy hadd legyen Oláhfalu Kolozsvárhoz két mérföld.

– Oh a ravasz együgyűek! kiálta föl Apafiné. Hisz ezzel oda czéloznak, hogy szabadalmuk levén deszkáikat két mérföldnyi távolban árulni, Kolozsvártt is vásárt nyithassanak maguknak.

– Ez ugyan igaz, szólt meggyőződve Apafi; már most a másik kérésük is gyanús előttem, ámbár ez nincs semmi vonatkozással helységükre. Azt kívánták, hogy ezentúl legyen törvényben adva az, hogy a kinek lova nincsen, járjon gyalog.

– Értem! mondá Apafiné rövid gondolkodás után. Újabb időkben a postajárás falujokon visz keresztül, s e miatt sokszor követelnek tőlük lovat a futárok. A jó emberek unják a terhet, s kellene nekik törvény, mely a futárokat gyalog járni parancsolja.

Apafi haragosan dobbantott lábával.

– Lélekadta góbéja! velem ilyen tréfát űzni. No meglásd, mint fogom visszatréfálni őket. Ideje lesz az urakat beereszteni.

– Még egy szóra Apafi, szólt Anna nyájasan, férje vállára fűzve selyem karjait. Kucsuk basát is itt láttam a tisztelgők között, hihetőleg bucsút venni van nálad.

Apafi megütközve kapta hátra fejét.

– Korántsem bucsúzni, hisz tudod, mi czélból állunk itt, hogy Kolozsvárt bevegyük. Ez a munka Kucsuk basára néz.

– Mihály! szólt Apafiné a könyörgés reszketeg hangján, összekulcsolt kezeit férje vállára téve. Te a törökkel akarod elfoglaltatni Kolozsvárt? Nem gondolsz arra, hogy a mely magyar várat valaha török elfoglalt, azt önkényt vissza nem adta senkinek? Nem gondolsz arra, hogy ez országod fővárosa, melynek falain belül önnéped, honfitársaid, hitsorsosid laknak, kiket prédára vetsz az ostromlók dühének? És akármik legyenek barátaid, pogányok ők és idegenek, kiket nem szabad nemzeted szívébe markolni engedned. Nem esett meg szíved, midőn megláttad Kolozsvár falait? Láthattad e tornyokat, e házakat, a nélkül, hogy arra gondolj, hogy ez néped lakhelye, hogy ezek Istened templomai, melyeknek az ostromlók üszköt fognak vetni? nézhettél e bástyákra a nélkül, hogy meg ne lásd rajtok az oda csoportosult anyákat, kik repeső csecsemőiket tarták karjaikon, tudatva veled, hogy itt belül saját néped lakik, ártatlan, becsületes nép! s te e nők, e gyermekek felkonczolt holttestein át akarsz országod fővárosába lépni.

Apafi izzadó homlokkal kelt fel ülhelyéről, zavarodott arczán önkénytelen megbánás nyomai látszottak.

– Nem akarok, Anna, nem akarok. Ne képzelj engem oly szívtelennek; én, a ki egy asszony sirását sem bírtam soha kiállani, nem hallgathatnám egy egész népét; de mit tehetek? Szándékom volt az egész banderiumot összehívni, hogy a várost körülvéve, az őrséget föladásra kényszerítsem, de hova tegyem Kucsuk basát? ő ostromolni akarja a várost, s én nem találok okot neki ellenmondani.

– Légy nyugton. Az Erdélyben levő török hadak parancsnokai mindnyájan megkapták fermánjaikat, melyben az van nekik parancsolva, miszerint minél elébb siessenek Érsekújvár alá a fővezér seregéhez csatlakozni, e fermánt hihetőleg Kucsuk is megkapta.

– Ezt nem tudtam. Azért sietteti hát az ostromot oly nagyon.

– Kegyelmed is fog ily parancsot kapni a divántól, hogy Érsekújvár alá siessen. Azt mutatva, mintha már e parancs megérkezett volna, könnyű leend a basát szép szinnel és szóval rávenni, hogy hagyja el Kolozsvárt.

– Megteendem Anna, megteendem. Szólt Apafi, föl s alá járva sátorában. Azzal tartozom népemnek; inkább ide hagyom bástyáikat, mint hogy tűzzel, vassal nyissak magamnak rajtok útat.

– Azt ismét nem kell tenned, szólt Apafiné okosan. Van út és mód a vár birtokába jutni, a nélkül, hogy azt ostrommal bevennők.

Apafi megállt, kiváncsian tekinte feleségére, ki aztán közelebb húzva őt magához, titkolózva sugá fülébe:

– Mielőtt Kolozsvár alá jöttetek, Káldit, több benszorult híveinkkel együtt odautasítám, hogy a várőrséget iparkodjanak számunkra megnyerni. Ma reggel tudósítottak kémeink: hogy a gyalogság fraternisatiók, igéretek és a körülmények fenyegetése által annyira meg van számunkra nyerve, hogy a legelső dobszóra, melyet a falakon kívül meghall, kész a kapukat megnyitni s seregestül hozzád átpártolni. A lovasság aztán magában nem állhat ellent.

Apafi csodálkozva kiáltá el magát:

– Asszony! hisz te valóban fejedelemnek születtél!

Anna gyöngéden fogá meg férjét karjánál s trónjához vezetve, abba leülteté.

– A kormánypálcza nem játékszer Apafi, monda komoly hangon a nő, soha se feledd, hogy az utókor és a túlvilág itéletet mond a fejedelemre; minden szava, minden tette a fejedelemnek milliók üdve, vagy elpusztulása. Ugy gondold meg, a mit mondasz és cselekszel. Most Isten veled, légy erős.

Apafiné magasztos arczczal csókolá meg a fejedelem homlokát; e pillanatban Kelemen diák pergamenjére estek szemei.

– Micsoda haditerv ez? kérdé felfogva a pergament.

Apafi restelkedve akarta kivenni neje kezéből. Már késő volt. Anna fölgöngyölgette azt, s meglátva a hizelgő családfát, megpiritó szemrehányással tekinte a szemlesütő fejedelemre.

– Te készíttetted ezt? kérdé halkan.

– Épen nem! siete Apafi válaszolni; valami szemtelen poéta hozta a nyakamra.

– Vesd a tűzbe, monda Apafiné nyugodtan.

– Úgyis azt akartam; egy pár aranynyal majd lerázom iróját a nyakamról.

– Korbácsot neki, nem aranyat! szólt Anna haragosan, s rögtön újra megszelidültek arczvonásai; mélyen tekinte férje szemeibe s nyájasan monda:

– Légy erős; légy fejedelem! Pártfogás a hűnek, – bocsánat a megtérőnek, – megvetés a hizelgőnek.

S azzal lehajolt, megcsókolva férje kezét, s mielőtt az visszaadhatá neki a kézcsókot, eltűnt a sátorból.

Apafi hívatá rögtön a belépő Cserey által a várakozó urakat.

A bejövők arczairól világosan lehete olvasni azon gondolatot, miszerint most a fejedelemtől minden jót lehet kérni és várni, mert az előljáró családi jelenet boldogsága alig engedheti őt oly helyzetbe jönni, melyben bárkitől valamit megtagadjon. Csupán Apafi István volt eléggé józan észrevenni, hogy testvére arczán ezúttal minő változás ment végbe. Igazi fejedelmi szilárdság, méltóság és erély látszott rajta honolni.

– Híveink, szólt Apafi szilárd kemény hangon, nem várva, hogy valaki megszólítsa. Tekintve kérelmeiteket, mikkel hozzánk folyamodtatok, méltó és igazságos választétellel kívánunk benneteket elbocsátani. Hódolataitokat illő méltánylattal fogadtuk s reméljük, hogy a hűségben mind végig állhatatosak lenni meg nem szüntök. Kegyelmednek Csáky László uram, ezennel megengedjük, hogy haza mehessen, házi körének nyugalmát élvezni, fiát pedig saját költségünkön neveltetni fogjuk a külföldön addig, míg szolgálatunkra alkalmas leend.

Csáky László uram savanyú képpel köszönte meg a kegyelmet, mely neki megengedé, hogy eltávozzék, holott ő családostul az udvarnál akart maradni.

Haller Gábort egészen átugrotta a fejedelem, mintha meg sem látná, s azzal Naláczi és Daczó uraimékhoz fordult, kik iparkodtak minden áron alázatosaknak látszani.

– Hívünk, Naláczi István, tekintve kegyelmednek körülünk tett fáradozásait, ezennel kinevezzük kegyelmedet udvari főkomornyikunknak. Kegyelmedet pedig, Daczó János uram, ugyancsak csikszeredai hadnagynak.

A két úr oly képet csinált, mint szokott az, a ki nagyon nagy jutalmat várt s igen keveset kapott. Mosolyog, pedig a méreg eszi belül, szeretne nyugodt képet mutatni, és fülig vörösödik. Alig bírták megköszönni a fejedelem kegyelmét, a nagy elfogódás miatt.

Pók Márton uram e közben előre furakodott, nehogy a fejedelem figyelmét kikerülje, egészen eltakarva alakjával a becsületes Csereyt, ki szerényen húzta magát a többiek háta mögé.

– Miért húzza kegyelmed magát hátra? szólt felé intve Apafi. Pók Márton azt vélve, hogy az intés őt illeti, még előbbre lépett. – Kegyelmedhez intéztük szavunkat, Cserey uram, folytatá a fejedelem. Vagy azt hiszi kegyelmed, hogy mi nem tudjuk magunknak megjegyezni próbált híveinket? Kegyelmed hűsége és okossága ismeretes előttünk, mire nézve jónak látjuk kegyelmedet ezennel fogarasi várunk kapitányává kinevezni.

Pók Márton uram ijedtében a padlásra nézett, azt gondolta, hogy az szakadt rá.

– Pók Márton uramat pedig, folytatá a fejedelem, megerősítjük előbbeni hivatalában, ő ugyanazon vár porkolábja marad.

Pók Márton uram nagyot nyelt, Cserey pedig kifogásokat akart tenni. A fejedelem kezével inte, hogy hallgasson.

Azzal Szász János uramra került a sor.

– Kegyelmed nagy bűnökkel vádoltatott előttünk, mik alól fölmenteni sem kedvünk, sem hatalmunk nincsen; mire nézve kegyelmed őrizet alatt fog visszavitetni Nagy-Szebenbe, oda levén utasítva, hogy ott tisztítsa ki magát, a hogy tudja.

Szász János uram csodálkozva tekintgetett szemre-főre, sehogysem akarva érteni a dolgot.

– Kegyelmed pedig Zágoni Mózes uram, majd az illető kincstári birák előtt adja be számadásait.

Zágoni jónak látta Szász Jánost vigasztalni, nehogy saját megszomorodását észrevegyék.

Ekkor az oláhfalusi követre került a sor. Ideje is volt már, mert a fejedelem kegyelemosztása alatt lassankint elmult minden mosolygás az arczokról, miszerint épen csak a góbéra volt szükség, hogy az ő rovására némileg ismét fölviduljon minden ember.

– Kegyelmeteknek a mit megigértem, szólt a fejedelem, alig bírva uralkodni belső jókedvén, azt megengedem, ám legyen Oláhfaluhoz Kolozsvár két mérföld, ha ez kegyelmeteknek könnyebbségére szolgál, s járjon gyalog, a kinek lova nincsen, ha kegyelmetek úgy kivánják: hanem azt a záradékot kötöm ki magamnak, hogy a deszkát ezentúl sem árulhatják kegyelmetek Kolozsvárott, s a futároknak kiszolgáltatandják a kívánt előfogatokat.

A székely vigyorogva csóvált egyet fején, megvakarva tarkóját s azután felütötte szemeit a fejedelemre, mintha azt kérdezné, hogy mint találhatta már ezt is ki?

A fejedelem nem állhatá meg, hogy a góbé zavarba hozott ábrázatján el ne nevesse magát, mire a jelenlevők egyszerre kitörtek alig fékezhetett kaczajukkal; a székely azonban, ki egész addig zavarodottan mosolygott, a kaczajra egyszerre elkomolyodék, fejét daczosan hátra vágta s vad tekintettel nézve szét az urakon, félvállra veté zekéjét s pattogva hányta nekik oda a szót.

– Hallják uraimék! – fejedelemtől eltűröm, hogy tréfát űzzön velem, de kegyelmetek kövessék meg magukat, hogy rovásomra ne kaczagjanak.

A fejedelem inte, hogy csendesüljenek el s más tárgyra viendő a figyelmet, jelt adott Kelemen diáknak, ki hosszú száraz lábaival, mikkel úgy lépegetett, mintha mindig térdre akart volna esni, odalippent.

– Meghagytuk kincstárnokunknak, monda a fejedelem, hogy azon munkáért, melyet kegyelmed átadott, magánpénztárunkból fizessen ki kegyelmednek három márjást.

– Méltóztatott mondani? – hebegé megütközve a poéta.

– Jól hallotta kegyelmed. Három márjást mondtam. Ennyit megér a papiros és a tinta, a mit kegyelmed rá vesztegetett, máskor fordítsa idejét hasznosabb munkára.

Azzal inte a fejedelem az uraknak, hogy eloszolhatnak.

Azok nagy hajlongások közt elhagyák a sátort; egyedül Kucsuk basa maradt hátra.

Ez egész jelenet alatt meglepetve csóválgatá fejét a basa, mintha mindazt, mi történt, épen nem várta volna Apafitól. És midőn egyedül maradt vele, észrevevé, miszerint Apafit nem kell többé arra figyelmeztetni, hogy fejedelmi tekintélyét mások irányában föntartsa.

Apafi nyájas képet mutatott, de nyájasságán meglátszott, hogy ez fejedelmi leereszkedés.

– Sajnálkozva értettük meg, szólt a basához, miszerint kegyelmedet, kinek vitézségét annyira tudtuk bámulni, barátságát tisztelni, rövid időn el kell veszítenünk.

A basa meglepetve ütötte föl fejét.

– Hogy érti ezt nagyságod?

– Azon fermánok következtében, mik az erdélyi vezéreknek a nagyvezér táborához gyülekezést parancsolnak, kegyelmedet, oh fájdalom, csak rövid ideig fogjuk körünkben láthatni.

Kucsuk mérgesen harapott ajkaiba. «Hát ezt már honnan tudja?» kérdé magában.

– Örömest marasztanók kegyelmedet, mert személye becsesebb előttünk mindenkinél. De tudjuk, hogy a magas porta parancsai haladéktalan engedelmeskedést követelnek. Mire nézve nehogy kegyelmed a hozzánk való túlságos jó akarat miatt oly mulasztást kövessen el, mely a magas porta rossz kedvét vonhatná kegyelmed fejére, úgy intézkedtünk Kolozsvár kézrekerítése felől, hogy az minden ostrom nélkül, capitulatió útján történjék meg, s ez által kegyelmed föl legyen oldva azon terhes állapot alól, hogy seregeit e helyben időztetni kényszerítse. A mi a fejedelemségbeni megerősítést illeti, azt majd Budán a nagyvezérrel elvégezzük, magunk is föl levén rendelve Érsekujvár alá.

Kucsuk basa e beszéd alatt összefont karokkal, kemény tekintettel bámult fel a fejedelemre. Midőn az beszédét végzé, ugyanazon helyzetben maradt s ismét egy szót sem válaszolt.

Apafi nyugodtan folytatá hozzá intézett szavait: – Hogy pedig bár csak kis részben is kifejezhessük azon háladatosságot, melylyel kegyelmed személyének tartozunk, ime fogadja tőlünk ezen csekély ajándékot, inkább tisztelet, mint jutalmazásképen.

S azzal levéve nyakából az ott függő pompás drágakövekkel kirakott aranylánczot, azt a basa nyakába fűzte.

Kucsuk még folyvást elébbi helyzetében állt, szemeivel a fejedelem arczát vizsgálva, s miután homlokán legmélyebben vonta a ránczokat, egyszerre elmosolyodék s fejét előre rázogatva, monda:

– Jól van Apafi, mind jól van ez. Hanem a mint látom, te az eszedet a feleségednél szoktad tartani. Béke veled!

S azzal a basa nagy fejcsóválások közt eltávozott.

Apafi pedig könnyebbült szívvel sietett nejéhez.

Még Haller Gábor uram várt egy ideig az ajtóban, midőn egy étekfogó kijött hozzá hírül adni, hogy a fejedelem ma családja körében egyedül fog ebédelni.

Erre aztán ő is elsompolygott.

* * *

Pár nap mulva dob- és zeneszóval tartá Apafi Mihály Kolozsvárra bemenetelét.

VIII. AZRAËLE.

Ismét Magyarországon vagyunk, a Homolka hegyei közt. Egyikében az ország azon részeinek, miket még senkinek sem jutott eszébe megnépesíteni. Tíz mérföldnyi távolban nem találni egy falut; az egész hegylánczolaton nem visz keresztül egy járható út! maguk a gyalog-ösvények is rendesen elvesznek a hegyek kanyarodásai közt, – vagy egy elhagyott szénégető tanyán végződve, melynek szenes, kormos szérüjét sokáig nem tudja benőni a fű.

Már a szélei is laktalanok e vadonnak, az egymásra boltozó tölgyek, bükkök alatt órákig eljárhat az ember a nélkül, hogy saját léptein kívül egyebet hallana; egy szál fű, egy virág, egy bokor nem nőhetett sehol; az irtatlan fák alatt csak a fakó haraszt zörög, melyből csodálatos gombák tolják elé minden színű kalapjaikat, csoportosan düledve ki a mohos fák tövei mellől.

Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam ketté szeli a völgyet, tünik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vadméhe köpűt ásott a vízre hajló fa odvában s dongva röpkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak.

E folyam a Rima vize.

Messze, vigasztalan távolban látszanak még magasabb hegyek, mikről a fehér folyam alázuhogni látszik; a reggeli köd növeli a bűvös messzeséget, s ha az ember legvégső pontját elérte a távolnak, még iszonyúbb távol s még kietlenebb hegyek látszanak előtte, fölötte; – mintha lépcsők akarnának lenni az égbe: oly magasak, oly szakadatlanok.

A Rima mindenütt rovátkokat húz ez ősvilági bérczek között, ő az egyedüli lény, a ki elég vakmerő utat törni magának e vad sziklák tömkelege körül. Néhol harsogó robajjal rohan alá a gránitsziklák fokairól, fehér köddé törve, mire aláért, melynek csöppjeiben örökszivárványt képez a napsugár, mintegy tündérhidat egyik bársonyparttól a másikig. A zuhatag közepéből mohos szikla áll ki, azt kétfelé választva, s a mohos szikláról virágos vad bokrok hajolnak alá a szédítő tomboló örvénybe, örök reszketésben tartva az ágaikat hintáló zuhatagtól. Alább szűk bazalt-sziklák közé szorul a szilaj folyam, lassú csörgedezéséből melancholicus zenét sokszoroz a kettős viszhang, átlátszó kristálya feketének látszik medre köveitől, melyben fürge rózsaszín pisztrángok s fehér vízi kigyók uszkálnak ezüst szalagokként; innen kiszabadulva ismét omlik szikláról sziklára, haragosan korbácsolva a medre közepén fekvő óriási sziklaköböt, melyet egykor megáradtan mérföldnyi távolból hengergetett le idáig s a legközelebbi hóolvadás vagy felhőszakadás után ismét ezer ölnyire hengerítend alább a sziklákkal eltorlaszolt völgybe.

Mindig följebb, följebb megyünk. A tölgy- és bükkerdő elmarad, következnek a fenyvesek. A láthatár mindig távolabbnak látszik, az átlátszó köd, mely eddig a magasságot födé, most már a mélységet lepi el. A kis zöldes völgyfoltocskák alig látszanak meg a levegő opálszinén keresztül s az egy sötét folttá mosódott erdős hegyeknek csak a szélei kivehetők, aranynyal vagy lilaszínnel rajzolva a kelő napsugártól.

És előttünk mindig magasabb, magasabb hegyek emelkednek elő. Az ember ingerelve érzi magát ez újabb óriásokra is fölhágni, megtudandó, ha lesz-e hát ezeknek vége? Már a folyam is elhagyott bennünket, mélyen alattunk látszik egy sötétkék kerekded tavacska, mindenütt meredek szikláktól övezve, melynek tükrében fehér hattyúk fürödnek a vízbe hajló fenyők árnya alatt. E tó közepében bukik föl a Rima forrása, öles magasságra vetve föl bugyogó kristályát, örök hullámzásban tartva a tavacskát, mintha valami szellem az egész tavat föl akarná emelni fejével.

Még egy hegyláncz mered föl szemeink előtt, mindenütt benőve sötét fenyvesektől, csak a gerinczeinek nem jutott már növény, azokat hosszában egymásra hányt sziklák födik, mikről semmi zöld sem látszik alá.

Ide is följutva, a legmagasabb pontot véljük elérhetni, midőn egyszerre a sötét fenyvesek fölött egy fehér óriás emelkedik elé, s a kifáradt hegyjáró szemei előtt messze és magasan, az ezüst havasok ragyogó csúcsai rémledeznek föl, magas fehér guláikkal képviselve a lehetlenséget.

Itt állapodjunk meg. A hegygerinczeken végig, kivált a távolban, némi ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között s más irányban ismét előtünik, arra mutatva, hogy e vadon közepett valakinek laknia kell, a mi annál meglepőbb, minthogy egész e helyig laktalannak mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek.

A hegycsúcsról száz meg száz hegy és völgy látszik meg, egymáshoz mindenben hasonlatosak: a szem elfárad rajtok végig tekinteni s a míg a nap sugarai rézsút feküsznek a tájon, arany ködfátyolt szőve a vidékre, alig lehet egyes tárgyakat kivenni a nagyszerűsége által nyomasztó panorámából.

Lassankint azonban egy tágas sziklaöböl kezdi a figyelmet magára vonni, a bérczek kékesen szürkék, melyek minden oldalról reá omolni látszanak, s e torkolat közepén egy roppant sziklabálvány mered elő, különválva mindeniktől, mintha az égből szakadt volna ide.

A futólagos pillanat elcsúszik a sziklatömeg fölött, de figyelmesebb vizsgáló előtt egy keskeny fa-híd tünik szembe, mely hosszú fenyőlábakra verve, e bérczcsutakot a legközelebb álló meredek falak egyikével látszik összekötni.

S lassankint azt is észreveszszük, hogy e bérczemelvényt nem a természet alkotá ily magasnak; hanem azon egymásra hordott hasonszínű sziklák, mik köröskörül falakat képezve, a bérczet mintegy folytatni látszanak, emberi kéz művei, a köröskörül emelt tömör sziklabástya csaknem olyan magas, mint a talapjául szolgáló bércz maga. S miután a fal mindenütt a szikla meredek széleig van kiépítve, úgy látszik, mintha egyenesen abból nőtt volna ki, s a szikláról a falakra kapaszkodó növények indái csak arra valók volnának, hogy azt összekapcsolják vele.