Part 3

– Engem semmi sem, zokogá a leány. Hanem úgy megsajnáltam nagyasszonyomat. Már régen gondolkoztam valamiről, de sohasem mertem megmondani. Sokszor beszéltünk róla, hogy urunk fogva van, s váltságdíját nehéz lefizetni; – nekünk a faluban leánytársaimmal mindegyikünknek van nyakbavaló láncza, a mire annyi hiábavaló arany- és ezüstpénz van felfűzve, a minek senki sem veszi hasznát. Mi tehát leányok összebeszéltünk egymással, hogy ezt a pénzt, melyre nekünk úgy sincsen szükségünk, összerakjuk, s odaadjuk nagyasszonyomnak, hogy küldje el nagyuram váltságdíjába. Ha nem lesz is elegendő, de annyival is több lesz.

Apafiné önkéntelen könynyel ragyogó szemében szorítá meg a parasztleány reszkető kezét.

– Köszönöm leányom, szólt megilletődve. Többre becsülöm ajánlatodat, mintha Bánfiné húgom tizezer aranyos nyakkötőjével kinált volna meg. De hisz az Isten majd így is megsegít.

E pillanatban lódobogás hallék künn az udvaron, s az ebek ordítva kezdtek el üvölteni.

– Ki az? – Talán zsiványok? A vörösüngösök, hebegé a vén dajka, s egyik cseléd sem mert az ajtóhoz közeledni.

Apafiné erre fölvevé a gyertyát s bátran az ajtóhoz lépve, felnyitá azt, kivilágítva az udvarra.

– Ki jár itt? kiáltá ki erős, reszketéstelen hangon.

– Mink, akarám mondani – én: viszonza egy tétova hang, melyben mind a hárman Bandi hangjára ismertek.

– Ah te vagy az? siess, siess! kiálta örvendve Apafiné s betuszkolta az ajtón a nyilvános zavarban levő cselédet, ki kalapját forgatva kezében, nem látszott tudni, hogy min kezdje a beszédet.

– Láttad őt? beszéltél vele? Egészséges-e? kérdé hevesen Apafiné.

– Egészséges, felele a szolga, örülve, hogy van mihez kötnie a szót, tiszteli, csókolja nagyasszonyomat. Azt izente, hogy – majd jó az Isten.

– De hát mit tekintgetsz félre? kit ugatnak ottkünn a kutyák?

– Tán a Rárónak örülnek, hogy rég nem látták.

– Átadtad a murzának az erszényt?

Bandi felelet helyett ködmöne zsebében kezde keresgélni, s minthogy annak nyilása igen magasan, feneke pedig igen mélyen esett, volt kínja az ábrázatjának, míg a kutyabőrt előkereshette s szinte reszketett, a mint átadta asszonyának.

– Sok van-e még hátra? mit mondott a murza? kérdé Apafiné reszketésre hajló hangon.

– Nem igen sok van már. Mondhatni, hogy kevés, szólt lesütött szemmel Bandi s kalapja szélét kezdé rágicsálni kínjában.

– Mennyi? mennyi? kiáltának rá minden oldalról.

Bandi elvörösödött. – Hát, – hát, – semmi sincs hátra! Kiáltá kitörő hangon s azzal véghetetlenül elneveté magát s rögtön utána sírva fakadt.

Apafiné lelke egyszerre megkapta az igazi eszmét.

– Te ember! kiáltá indulathevesen megragadva a szolga vállát. Te elhoztad férjemet!

Bandi öklével mutatott hátra s fejével némán billentett, egyszerre sírt és kaczagott, szó sem jött ajkára.

Apafiné a végtelen öröm őrült sikoltásával rohant az ajtónak, s az már félig meg volt nyitva, valaki ott hallgatódzott régen és az – Apafi Mihály volt, a régen várt, az annyiszor megsiratott.

– Mihály! férjem! sikoltá az indulattól reszkető nő s magánkívül rogyott férje nyakába, érthetlen szavakat, gyöngédség, öröm és szerelem hangjait suttogva félig aléltan.

Apafi keblére ölelte a nőt, ki görcsösen látszott karjaival körüle fonódni, nem hallatszott más hang, mint a néma zokogás.

– Enyim vagy, – enyim vagy, hebegé suttogó szóval nagysokára az indulat rohamából magához térő hölgy.

– Tiéd vagyok, szólt Apafi, és esküszöm, hogy sem ország, sem világ tőled többé el nem szakaszt.

– Oh Istenem, mennyi boldogság az! kiálta fel Anna örömkönnyes arczát az égre emelve. Mennyi örömet hoztál nekem vissza! rebegé ismét férjére borulva, s arczát annak keblére temetve.

– És ha az egész világ enyim volna is, még akkor sem lennék elég gazdag arra, hogy visszafizessem neked hozzámvaló hűségedet. Isten engem! ha egy országom volna, azt adnám neked, s még az is koldus-jutalom lenne…

Az örvendő, a szerető, a túlboldog pár egyedül maradt örömeivel, boldogságával. Késő éjszakáig égett ablakukban a gyertya. Mennyi, mennyi mondani valójuk lehetett egymásnak.

III. KÉNYSZERÍTETT FEJEDELEM.

Egy év folyott le Apafi Mihály hazaérkezte óta. Az ebesfalvi háznál nagy lótás-futás volt. Egyik kocsi fogatai alig pihenték ki magukat, már a másik indult útnak, a cselédeket küldözték ide-oda; látszott, hogy valami nagy baj van a háznál, de azért még nem tetszett senki szomorúnak.

A bizalmasabb kérdezősködőnek aztán megsugták, hogy Apafi Mihályné asszonyom minden órán várandós.

A jó Mihály úr egy perczre sem hagyta el szenvedő neje szobáját; mint mondják, az érzékeny asszonyságnak nagy vigasztalására szolgált férjét láthatni, ki nem szűnt meg őt édes, hizelgő szavakkal biztatni.

Egyszerre vad robogás hallatszik az udvaron s az őgyelgő cselédek nagy rémülésére mintegy huszonnégy arnót lovas vágtat be a ház elé, kiket egy nagyfejű török aga vezetett. A törökök mind szörnyen föl voltak dárdázva, késezve.

– Itthon urad? kiáltá le az aga az ijedtében sem jobbra, sem balra mozdulni nem tudó Andrásra. No, ha itthon van, folytatá, be sem várva a feleletet, hát mondd meg neki, hogy jőjjön ide, hadd beszélek vele! András még mindig nem tudott szóhoz jutni; a török újra rá nyomta: vagy ha ő nem jön ide ki, hát majd bemegyek én.

S azzal leugrott lováról s benyitott a pitvarajtón. András egy rövid szót bátorkodott hozzá szólni: «de nemzetes uram…»

A török rámordult.

– Jobb szeretném, öcsém, ha nem papolnál olyan sokat; s azzal belépett a pitvarba.

Apafi épen ekkor lépett ki neje szobájából, meghallva a kardcsörgést s szinte visszahökkent, a mint a nem várt vendéggel szembe találkozott.

– Kegyelmed Apafi Mihály? kérdezé emez haragosan.

– Én vagyok szolgálatodra, kegyelmes úr, felelt Apafi jámborul.

– Jól van. Azt izeni kegyelmednek az én uram, a hires Ali basa ő nagysága, hogy menten minden időhaladék nélkül üljön kegyelmed szekerére és jőjjön ki az én uram táborába, Kis-Selyk alá, senkit sem hozván magával.

– No szépen vagyunk, dörmögé magában Apafi. Megbocsásson kegyelmed derék aga, az most épen lehetetlen, a feleségem betegágyban fekszik, egy pillanaton függ, hogy él-e vagy hal, nem hagyhatom most el.

– Hívasson kegyelmed orvost, ha felesége beteg, és gondolja meg, hogy azzal úgy sem fogja meggyógyítani, ha a hatalmas basa haragját magára gerjeszti.

– De csak egy napot engedjen kegyelmed, aztán nem bánom, ha fejem elütik is.

– Semmiképen sem ütik el a kend fejét, ha engedelmeskedik, ha pedig szót nem fogad, akkor hamarább baja lesz. Azért legyen kendnek esze.

Anna meghallá ott benn a szobában a kívül folyó vitát s aggodalmasan kiáltozá férje nevét. Apafi sietett hozzá, ott hagyva az agát a faképnél.

– Mi baj? kérdé szorongva a nő. Oly halvány volt e pillanatban.

– Semmi, semmi, szívem, valahová hívnak, de nem megyek.

Apafiné azonban meglátta a függönynyilásokon fölül a törökök dárdahegyeit s kétségbeesve sikoltá el magát: «Mihály! téged el akarnak vinni!» s görcsösen szorítá férjét keblére. Nem bocsátlak, inkább öljenek meg engem, mielőtt téged rabságra hurczolnának, hogy ismét elveszítselek!

– Csendesülj, édesem, biztatá Apafi, hisz én magam sem tudom, hogy mit akarnak velem? hisz nem vétettem a jámboroknak. Legfelebb is sarcz kell nekik, azt meg majd előteremtem.

– Oh én rosszat sejtek, szívem szorul, téged valami baj fog érni, rebegé a beteg nő, s azzal heves zokogásba törve ki, férje nyakába vetette magát: Mihály! én soha sem látlak téged többet.

Az aga ezalatt megunta magát odakünn s dörömbözni kezde az ajtón és kiáltozott:

– Apafi! Héj Apafi? Gyere ki, mert én be nem lépek a feleséged szobájába, mivel ez illetlen dolog volna tőlem; hanem azt megteszem, hogy fejedre gyujtom a házat, ha ki nem jösz.

– Már csak elmegyek, mondá Apafi, csókjaival csillapítva feleségét, ha ellenkezem, még nagyobb baj lesz belőle, de visszajövök, amint eresztenek.

– Sohasem látlak többet, rebegé Anna s közel volt az ájuláshoz.

Apafi használva e pillanatnyi elszédülés időközét, erőt vett magán s elhagyva feleségét, könnyes szemekkel lépett ki az agához.

– No uram mehetünk, mondá neki.

– Hát csak nem fog kend kard nélkül jönni talán, mint egy paraszt ember, szólítá meg a török, menjen kend vissza és kössön kardot, s mondja meg a feleségének, hogy semmitől se féljen.

Apafi visszalépett szobájába, s a mint ágya felül leakasztá nagy ezüstös kardját, vigasztalólag mondá feleségének: lásd, aligha lesz bajom, mert akkor nem mondanák, hogy kardot kössek; bízzál az Istenben!

– Bízom, bízom, rebegé a nő, férje kezét csókolva hevesen, s szorongatva lihegő kebléhez, s aztán ismét elkeserülve sírva fakadt. Apafi, ha meghalok, ne felejts el!

– Ah! kiálta fel Apafi, keserűen bontakozva ki neje ölelő karjaiból, s hirtelen kirohant a szobából, s a tenger mélységes fenekére kivánt valamennyi törököt, a ki született és születni fog.

Akkor aztán nagy búsan szekerébe vetette magát, s nem nézett sem égre, sem földre, hanem az egész úton azon eszmével küzködött, hogy ha felesége most meg találna halni, még csak el sem hagyták tőle búcsuzni. Ezzel aztán egész lánczolata a legbúsítóbb eszméknek volt összekötve.

Alig haladott Ebesfalvától egy órányira kiséretével, midőn a törökök egy vágtató lovagot vettek észre, a ki nyilván utól akarta őket érni. Figyelmeztették rá Apafit.

Eleinte hallani sem akarta, hogy mit beszélnek, hanem azután, hogy azt mondták neki, hogy a lovag Ebesfalva felől jő, megállíttatá szekerét s bevárta a hirnököt.

Bandi volt az, ki kendőjét lobogtatva nyargalt nagy lóhalálában.

– Mi baj, András? kiálta dobogó szívvel Apafi a szolgára még messziről.

– Jó hír, uram! kiálta Bandi, asszonyunknak fia lett, ő maga, hála Istennek, túl van minden veszedelmen.

– Áldassék az Úr neve, sóhajtá megkönnyebbült szívvel Apafi, s visszabocsátva a hirnököt, a mint bánatának alapeszméje elröppent agyából, elmultak a többi aggodalmak is egyszerre, fiára gondolt és e gondolat mellett a kisérő törököket mind oly derék, becsületes, civilizált embereknek kezdte nézni, a milyet csak látott valaha a világon.

Késő éjjelre értek Ali basa táborába. Az őrök aludtak, mint a tök, az egész tábort el lehetett volna miattuk lopni. Apafit ott várakoztatták a basa sátora előtt, míg ő maga felöltözött, s midőn félrehúzták a sátor függönyeit, unszolva Apafit a belépésre, Ali ott ült a sátor hátuljában leterített szőnyegen, keresztbevetett lábakkal, háta mögött két czifra öltönyű szerecsen, kivont handzsárokkal. A sátor másik rekeszének szőnyegén egy pár hátul álló arcz kiütő lenyomata látszék. Tán a basa hölgyei lehettek ott, kik fölkeltek hallgatózni.

– Kegyelmed azon Apafi Mihály, kérdé a basa az illő üdvözlések megtétele után, a ki több esztendeig volt a tatár murza fogságában?

– Igen is, kegyelmes basa, s a ki énnekem irgalomból elengedé váltságdíjam hátralevő részét.

– Igazítsa meg magát, kegyelmed. A murza elengedé a hátralevő váltságot, mert az én uram, a felséges szultán parancsolá azt ő neki; és még többet is fog kegyelmedért tenni a felséges nagyúr.

– Álmélkodva hallom és köszönöm, nem tudva, hogy mivel érdemlettem e kegyelmet; viszonzá Apafi.

– Hallotta a felséges szultán, hogy kegyelmed szomorú fogságában mily becsülettel, okossággal és emberiséggel viselte magát és hogy annyira meg tudta nyerni a többi foglyok szivét, mikép ámbátor a rabok között nem lehet rang, mert azok mindnyájan egyenlők, mégis a többi fogoly magyarok úgy tekintették kegyelmedet, mint a kire legtöbbet hallgattak. Ezt tekintve, de meg másrészről figyelembe véve azt, hogy a mostani fejedelem, Kemény János uram ő kegyelme, a magas portától nyilván el akar szakadni, elhatározta a felséges nagyúr, miképen kegyelmedet minden időhaladék nélkül Erdély fejedelmi trónjára emelje és abban megerősítse.

– Engemet? tréfálni méltóztatol, kegyelmes úr, hebegé Apafi, káprázván szemei előtt a világ.

– Igen, tégedet magadat, és azon nincs mit csodálkoznod. Ha a felséges úr akarja, basák, fejedelmek lesznek egy intésére rabok, koldusok, vagy halottak, és másik intésére közkatonák, nemesek, vagy rabok lépnek amazok helyébe. Te szerencsés lettél kegyét megnyerhetni. Élj vele és vissza ne élj.

– De kegyelmes uram! Miképen gondolod te, hogy én fejedelem lehessek?

– Az az én gondom. Majd azzá teszlek én.

– De Erdélynek más fejedelme is van: Kemény János.

– Az is az én gondom. Majd elbánok vele én.

Apafi vállat vont. Érzé, hogy még ilyen bajban nem volt. «Csakugyan megérezte előre a feleségem, hogy valami nagy veszedelem fog ma érni,» gondolá magában.

A basa újra szólt:

– Azért minden tétovázás nélkül siessen kegyelmed menten országgyűlést hirdetni, hogy a beiktatás czeremoniái mentülelébb végbemehessenek.

– Én! De hát ki fog az én szóltomra megjelenni? Uram, én legkisebb vagyok az ország nemesei között, kinevetnek vele s azt mondják, hogy bolond vagyok.

– Majd átlátják, hogy ők voltak azok.

– Aztán nem is küldhetnők sehova a leveleket, mert a székelységet kivéve, mindent kezében tart Kemény.

– Tehát elküldjük a székelységre, majd eljönnek onnan.

– Azok között sem ismerem én a nevezetesebb embereket, mert nem vagyok közőlük való. Legfölebb oly embereket ismerek közőlük, mint Kun István, meg Daczó János, meg Naláczi István uraimék.

– Hát hívja meg kend Kun István, meg Daczó János, meg Naláczi uramékat, ha becsületes embereknek tartja.

Apafi a fejét kezdte vakarni.

– De hátha, fölteszem, hogy eljönnének, hát hol tartanók meg velök az országgyűlést? helyünk sincsen. Kolozsvárott Bánfi Dénes a sógorom, esküdt ellenségem, és ő a kapitány; Szebenben maga ül Kemény János.

– Hát itt van Kis-Selyk. Gyűljenek kegyelmetek ide.

Apafi kínjában elnevette magát. – Hisz nincs itt olyan ház, a hol csak harmincz ember is elférjen együtt! szólt újabb elevenséggel.

– Ott a templom! riadt rá a basa. Megtarthatják benne kendtek az országgyűlést: ha Istent tisztelni eléggé szép a ház, azt hiszem, egy embert megtisztelni is az lehet.

Apafi nem látott többé menekülést.

– Tud kegyelmed írni? kérdé tőle a basa.

– Tudok, szólt Apafi nagyot sóhajtva.

– No mert én nem tudok. Tehát üljön neki kegyelmed és írja meg a rendeknek a levelet.

Egy csausz rögtön asztalt, pergament és veres tintát hozott. Apafi leült, mint valami áldozatra szánt bárány, s első kezdetnek akkora betűt kanyarított a pergamentre, hogy a török fölugrott ijedtében s azt kérdte, hogy mi az?

– Ez egy M betű, válaszolt Apafi.

– De hát a többinek is hagyjon kend helyet.

– Ez csak kezdőbetű, a többi majd apró lesz.

– No hát mondja kegyelmed fenhangon, hogy mit ír?

Apafi reszketve írt és mondá: Minekutána…

A basa elkapta előle dühösen a pergament s ráordított:

– Mit «minekutána» és «annakutána»! Mit czikornyázza kegyelmed. Írja kegyelmed úgy a hogy szokás: «Mi Apafi Mihály, Erdély fejedelme, parancsoljuk neked, hitvány szolga, hogy a mint e levelet veszed legottan mi előttünk Kis-Selyk helységében megjelenni, fejed vesztésének büntetése alatt – el ne mulaszd.» Punctum.

Apafinak nagy bajába került capacitálhatni a basát arról, miszerint magyar nemesekkel nem szokás ilyen stylusban correspondeálni: végre is annyit megengedett neki, hogy fogalmazza hát úgy a levelet, a hogy neki jobban tetszik, de tartalma határozott legyen és parancsoló.

Apafi megirta a körlevelet. Ali basa rögtön lóra ültetett egy csauszt s elküldte vele lóhalálában azokhoz, a kiknek szólt.

Apafi kiverte pennáját és fölsóhajtott, mondván magában: Azt az embert szeretném most látni, a ki megmondaná, hogy mi lesz mind ebből?

– Addig pedig, a míg az országgyűlés összejön, itt marad kegyelmed táboromban.

– Hát nem mehetek haza a feleségemhez és fiamhoz? kérdé Apafi szívdobogva.

– Mehet kegyelmed a ménkőbe! majd hogy elszökjék előlünk! Ezek a magyar urak mind így vannak a fejedelemséggel, a ki nekünk nem kell, az mindig a nyakunkon van a fejedelemkéréssel, a kit meg oda akarnánk tenni, erővel szökik előlünk.

S ezzel kimutatva leendő sátorát Apafinak, elbocsátá őt a basa, de a tiszteletére állított őrnek egyuttal az is utasításul volt adva, hogy el ne hagyja őt szökni.

– Ebben ugyan szépen benne vagyunk, sóhajta magában Apafi nagy resignatióval. Csak az az egy reménye volt még, hogy az urak, a kikhez a körlevél szólt, nem fognak eljőni az általa hirdetett országgyűlésre.

* * *

Pár nap mulva, midőn Apafi Mihály uram, reggel levén az idő, még tábori ágyán heverészne, ime betoppannak hozzá Kun István, Daczó János és Naláczi István uraimék, a többi székely nemesekkel egyben, a kikhez a körlevél szólt.

– Ugyan az Istenért, kiálta föl Apafi Mihály, hová jönnek ide kegyelmetek?

– Hiszen nagyságod parancsolta, hogy ide jőjünk, felelt Naláczi.

– Igen, de kegyelmeteknek lehetett volna annyi eszök, hogy ne jöttek volna el. Most mitevők lehetünk?

– Hát azt teszszük, hogy nagyságodat inauguráljuk ünnepélyesen, s ha kelleni fog, meg is védelmezzük székelyesen! felelt erre Kun István.

– Kevesen vagytok ahhoz, atyámfiai, veté ellen Apafi.

– Tessék kinézni a sátorból, szólt Naláczi, félretolva a szőnyeget, s egy csoport karddal és lándzsával fegyverkezett székelyt mutatván be, kik a sátoron kívül maradtak. Cum gentibus jöttünk mi, hogy ha fejedelmünknek elfogadtuk kegyelmedet, megmutathassuk, hogy nem tréfálunk.

Apafi Mihály uram vállat vont, s elkezdte csizmáit fölhuzni, de folyvást oly gondolkozó, mélázó volt, hogy beletelt egy órába, míg felöltözködött, mert minden ruháját félszeg vette magára, elébb a dolmányt, utoljára a mellényt.

Körlevelére több száz nemes csoportosult össze Selyk alatt, a mit ő nem is gyanított, de nem is óhajtott.

Ali basa, kijövén sátorából, a vitézlő rendek közé lépett, s Apafi Mihály uramat kézen fogva előttük, egy ujdonatuj zöld bársony mentét adott reá s egy hermelinprémes süveget nyomva fejébe, tudtul adá az összegyűlt rendeknek, hogy tekintsék őt ezentul valóságos és igazi fejedelmüknek. A székelység éljent ordított rá, s Apafi Mihály uramat fölemelék vállaikra, úgy ültették fel a bársonynyal bevont emelvényre, melyet Ali basa készíttetett számára.

– Már most menjenek kegyelmetek a templomba, s esküdtessék meg a fejedelmet a maguk szokása szerint, præstálják a homágiumot egymásnak, már én beharangoztattam, kegyelmetek szolgáltassanak misét, a hogy illik.

– Megkövetem, én református vagyok, szabódék Apafi.

– Azt még jobb szeretem. A dolog annál rövidebb bajjal történik meg. Itt van tisztelendő Magyari Ferencz uram, ő mondhat prédikácziót.

Apafi Mihály uram hagyott magával történni mindent, nem tett egyebet, mint hosszú bajuszát simogatta erre arra, s vállat vont, ha valamit kérdeztek tőle.

Naláczi s a többi székelyek jónak látták oly tisztelettel bánni vele a templomban, mely egy fejedelmet illet; Magyari Ferencz uram hatalmas prédikácziót improvisalt ex tempore, dörgő szózattal bizonyítgatva, hogy az Izrael Istene, ki Dávidot a juhok őrzésétől hivta el a királyi székre, s hatalmassá tette minden ellenei fölött, bizonyára tetszése szerint megtartandja most is, a kit kiválasztott, bárha ellenségeinek száma annyi lenne is, mint a mezőkön a fű.

E kis egyszerű templom sem gondolta volna, hogy valaha országgyűlés és fejedelemválasztás szinhelyévé legyen; de még Apafi sem, hogy mindez rajta essék meg.

Nem látott, nem hallott ő sem fölszentelést, sem prédikácziót, mert neki folyvást azon járt az esze, hogy már most ha Kemény el találja őt fogni, feleségét, gyermekét kizavarják jószágából, hová lesznek azok szegények? hol huzhatják meg magukat? Utóbb eszébe jutott, hogy él még a Székelyföldön valahol István testvére, a kivel mindig föntartotta az atyafiságot, az majd csak pártjokat fogja, ha látja, hogy elpusztulnak.

E gondolatok annyira elfelejtettek vele mindent, a mi körüle történik, hogy a mint szónoklat végeztével a gyülekezet fölállott, hangosan rákezdve a «Téged Isten dicsérünk» hymnuszát, ő is felállt, elfeledve, hogy e szertartás most az ő tiszteletére történik.

Ekkor valaki hátulról két kezét vállaira téve, visszanyomta őt székébe, s egy ismerős hang dörmögé:

– Maradjon kegyelmed ülve.

Apafi odatekintett, s megdöbbenve esett hátra székében. Testvére István állt a háta mögött.

– Kegyelmed is itt van? szólt hozzá Apafi nagy busan.

– Kissé elkéstem, szólt István, hanem azért elég jókor jöttem s a meddig kegyelmed parancsolja, itt fogok maradni.

– De hát te is vesztedre törsz?[1]

– Már bátya, sorsunk Isten kezében van, de a mi kezünkben is van valami, a mi bele szólhat: mondá ez, kardmarkolatára téve a kezét. – Kemény Jánosból az ország nagy része kiszeretett, nem kell magyaráznom, hogy miért? Kegyelmednek oka is, módja is van diadalmaskodni.

– De hát ha nem? mi lesz feleségemből? Nem látta őt kegyelmed?

– Épen onnan jövök, ott késtem el.

– Beszélt vele? Mit mondott esetemhez? Búsul nagyon?

– Korántsem. Sőt nagyon örült neki, azt mondta, hogy Erdélynek nem is adhattak volna jobb fejedelmet kegyelmednél, mert kegyelmed azt megérdemli, jobban mint akármelyik főrendi úr, a ki csak zsaroláshoz és tivornyázáshoz ért; s hogy nagyon sajnálja, mikép betegsége miatt nem jöhet kegyelmedhez, hogy biztatná és erősítené kegyelmedet.

– No akkor hát jobb szeretném, ha őtet választották volna meg fejedelemnek, mondá Apafi Mihály fél tréfásan, fél boszusan.

– Bizony vigyázzon kegyelmed, incselkedék István, mert a menyecske nagyon megszokta már otthon viselni a süveget, megérjük, hogy az ország süvegét is felteszi a fejére ha kegyelmed jól le nem szorítja a maga homlokára. Hanem ez csak tréfából van mondva…

(A közmondás szerint azonban minden tréfában szokott lenni valami valóság.)

IV. EGY LAKOMA A MAGYAR FEJEDELEMNÉL.

Kemény János uram ő méltósága e közben vigan ült és mulatott Nagyszebenben. A jó úrnak kiváló szenvedélye volt az evés; ha az ország minden kereke kihullott volna is, mégsem kelt volna föl ebédjétől s valamennyi tanácsosai közt legfontosabb ember volt mindig a szakács.

Épen ebédnél fogjuk őt találni. A község háza egészen rendelkezésére lévén bízva, azt udvari kisérete végkép elfoglalá; az udvaron sarkantyus, vasas katonák incselkednek a szolgálattevő szász menyecskékkel; az őrségre rendelt egy pár német muskatéros a kapufélfának támasztotta puskáját, s ismeretséget kötve az ételt visszahordó kuktákkal, nagy jucunditással dalol hirtelenében tanult magyar nótákat a kezével magasra tartott pohár bornak, s tánczol valami nagyon ártatlan tánczot, egyik térdét a levegőbe emelve, míg a magyar testőrhajduk, sárga dolmányban, zöld zsinórral nagy hallgatva ülnek itt-amott a fal mellett, meg sem nézve a kezükbe nyomott kupa bort, hanem csak nagy komolyan beöntve az illető helyre egy hajtókával s visszaadva az üres kupát a barátságos kulcsárnak, a ki maga is alig áll a lábán, s nevetve kinálgat boldogot, boldogtalant s mintha könnyebben esnék neki hátrafelé menni, mint előre, neki-neki farol az ételvivő szakácsnak, ki magasra tartva kezeivel egy-egy ezüst tálon majd egy Bábeltornya mintájára épült, fölczukrozott, virágozott mandulatortát, majd egy nagy virágos porczelláncsebret, a melyben forró punchnemű ital fűszeres illata gőzölög szerte, majd egy nagy fatálat, melyen egy egész sült páva fekszik, pompás fejtollai s hosszú farka azon módon rajta hagyva, – bámult terheivel alig tudott végig futni az udvaron a nagy néptömegtől, mely ügyes bajok elintézése végett tódult össze s várja, míg a fejedelem megebédel, kapva azalatt bort, pecsenyét és süteményt, csak igazságot nem, a miért jött.