Part 2

A három lovas egyedül űzte tovább a kimenekült szarvast, mely egyszer kiszabadulva, vitte üldözőit magával a lápos ingovány közé. A dalia legközelebb érte, az amazon és lovagja oldalvást futtattak, a sűrű fák miatt nem törhetve az egyenes irányba. A szarvas végre belevágta magát a sűrű náddal benőtt ingoványba, s uszott benne odább, a dalia mindenütt nyomában. A mint azonban a két ifju lovas szintén a sűrű nád közé vágtatott, egyszerre vad horkanással röffen föl előttük két undok vadállat. Egy vadkan fészkire bukkantak; a két szurtos vadállat ott hevert nagy süketen a nádból és sárból lehevert alomban, s csak akkor vette észre a közeledőket, midőn az ifju paripája épen rajtuk hajtva, egy párt az anyjukat döfölő koczák közül agyongázolt, a többi kis csíkos állatocska sikoltozva futott szerte a nádasban, míg a két vén fenyegető röfögéssel rohant megtámadóira. Az emse egyszerre felugrott s vaktában egyenesen neki vágtatott az ifjunak, a kan még egy perczig ülve maradt, sertéi szélylyel borzadtak, füleit fölhegyezé, agyarait összecsapkodva, s azzal hirtelen felszökve, vérben forgó szemekkel rohant az amazon felé, tompa röfögés közt.

Az ifju messziről, biztos kézzel hajítá el kopjáját az emsére, a süvöltő dárda megrendülve állt meg a futó vad koponyájában, hegyével agyvelejeig hatolva. A vad még futott odább, a fejébe vágott gerelylyel, mint egy monstrosus egyszarvú, szemeivel nem látott már, elfutott a lovag mellett, s nyögés nélkül bukott el távolabb.

A hölgy nyugodtan várta be a tajtékzó vadkant. Kopjáját visszakézre fogva, hegyével aláfelé irányzá, s lova kantárát rövidre szedte. A nemes paripa mozdulatlanul várta be veszett ellenfelét, füleit hegyezve, nyakát kissé félrehajtva nézett alá a vadkanra, s azon pillanatban, midőn az épen hasa alá ért s egy dühös vágással felcsapott hasához fehér agyarával, egyszerre felszökött a betanított mén, keresztül ugrott megtámadóján, mialatt az amazon ügyesen meghajolva a vadkan bal lapoczkája fölött mélyen döfte kopjáját.

A halálra sebzett vadkan ordítva dült el a fűben. Még egyszer neki akart rohanni a hölgynek, de az ifju lovag leszökött paripájáról s egy karddöféssel megadta neki a kegyelemszurást.

E perczben hallatszott távolabb a kürtriadó. A dalia elejté a szarvast. A többi lovagok, kik nagy kerülő után csak most érkeztek a vadászat hőseinek nyomába, kitörő éljenzéssel fogadák a nap hőseit, a daliát, az amazont és az ifju lovagot.

A herkulesi férfi nyakig volt sárral befecskendezve, a többiek is mind, csupán az amazon öltözete volt tiszta és szakadástalan. A hölgy még ilyenkor is tud vigyázni ruhájára.

A dalia meglátva az unokaleánya által elejtett vadat, mely holtan elterülve még nagyobbnak látszék, az első tekintetre megdöbbent, mintha a veszélyre gondolna, melynek kedvenczét kitette s ijedten kiáltá el magát: «Ilonkám!» azután mosolyogva nyujtá neki kezét s diadalmas arczczal tekinte szét a körülállókon.

– Úgy-e mondám, hogy az én vérem ő.

Mindenki sietett valami bókot mondani a bátor delnőnek, ki ezuttal azon szokatlan megelégülést látszék érezni, mely a szerencsés vadász tulajdona.

A dalia büszkén látszék szemeivel keresni az erdélyi ifjut, ki ismét uj paripára ült s kérkedve szólt hozzá, az elejtett vadkanra mutatva:

– Miklós öcsém, teremnek-e ily derék vadkanok Erdélyországban?

Az erdélyi vadász, némileg ingerült lévén előbbeni balesete miatt, de meg, mint erdélyi ember, nem hagyhatva szó nélkül, hogy valami különbnek tartassék Magyarországon, mint Erdélyben, – daczosan viszonza:

– Vannak biz ott, még különbek is.

A kérdezőt e perczben semmi sem haragíthatta volna jobban ily feleletnél. A szenvedélyes vadásznak azt mondani, hogy szebb vad terem másutt, mint a mivel ő dicsekszik, kivált mikor azt kedvencze ejté el!

– Jól van, jól van öcsém, dörmöge mogorván a dalia. Hiszen majd meglássuk.

Ezzel elfordult tőle a neheztelés nyilvános jeleivel arczán s parancsot adva, hogy az elejtett vadakkal térjenek vissza a tanyára, egész odáig senkihez sem szólt egy szót sem, csupán kedvenczével beszélt, annak hizelkedett, azt magasztalá.

* * *

Késő délután volt, mire a vadászok lakomához ültek; egy nagy sík pázsitos téren volt számukra fölterítve az erdő közepében az egyszerű, izletes ebéd; a bor és a víg szó helyrehozá a kedélyeket, beszéltek egyről-másról, háboruról, vadászatról, szép asszonyokról, költészetről (akkor ez divat volt a magasabb körökben, nem úgy mint most) és udvari intriguekről, össze-vissza; de a sok víg beszéd után sem felejtheté el a dalia, hogy neheztelőleg el ne mondja: «hát csak különb vadak teremnek Erdélyben!»

Az erdélyi ifjut nyügözni kezdé a tárgy, nem oly komolyan mondá ő azt; – a kopasz férfi észrevéve a feszültséget s más irányt adandó a beszédnek, fölvevé kupáját és elköszönté:

– Adjon Isten jó kedvet a töröknek!

A dalia boszusan dönté fel poharát.

– De biz annak ne adjon, a bancsokos fejének, kiálta fel duzzogva, ha megvénültem úgy, hogy mindig verekedtem vele, csak nem fogok most imádkozni érte. Bolond az, a ki csak azért fárad, hogy gazdát cseréljen.

– Nekünk kegyelmes urunk a török, szólt közbe kétes mosolylyal az erdélyi ifju.

– Nem mondtam? nálatok még a török is szebb és jobb mint minálunk. Hisz úgy van! Erdélyben minden különb terem, mint Magyarországon; a vaddisznók nagyobbak, a törökök kisebbek, mint itt.

E pillanatban odalépett a daliához Dávid, a vén vadász, ragyogó szemekkel sugva valamit fülébe. A dalia arcza egyszerre kiderült e szóra. Hirtelen felszökött helyéről: «adjatok egy puskát!» kiáltá s hosszú ezüst-veretes lőfegyverét kezébe kapva, ragyogó arczczal fordult vendégeihez: «Csak maradjatok csendesen, egy roppant óriási vadkan van a közelben. Meg fogod látni öcsém, szólt Miklós vállára verve. Kétszer űztem már ezt a vadat, most el fogom hozni. Valóságos utóda az aper caledoniusnak!»

S azzal ment szenvedélyes önfeledséggel az erdőrész felé, melyet a vén vadász mutatott neki. Azt is visszaparancsolta, senkit sem engedett magával menni.

– Én nem tudom mit érzek? szólt Ilonka suttogva a mellette ülő ifjuhoz, mintha attól félnék, hogy valami veszély éri nagybátyámat. Úgy szeretném, ha te ott volnál mellette.

Az ifju szótlanul fölkelt helyéről s puskája után nyúlt.

– Nehogy utána menj, – szólt az erdélyi ifju, észrevevén annak készülését, dühbe hoznád azáltal, elvégzi ő azt maga is; a ki egész tatárhadakat emésztett föl, csak el tud bánni egy oktalan barommal.

A menni készülőt ott marasztották. A férfiak tovább ittak, a hölgy magábavonulva ábrándozott, minden perczben nyugtalanul tekintgetve az erdőszél felé.

Egyszerre lövés hallatszék az erdőben.

Mindnyájan letették poharaikat s szótlanul, szívdobogva tekintének arra.

Néhány percz mulva hallatszék a vadkan veszett ordítása, de nem azon ismeretes ordítás, mely a halálra sebzett vadkané, inkább valami sajátszerű meg-megszaggatott küzdés hörgő hangja. Mi ez? kérdezék egymástól. Tán csak kiáltana, ha valami veszélyben forogna? Erre ismét egy lövés hallatszott. Hát ez mi volt? kiáltának fölugrálva.

– Menjünk, menjünk oda, rebegé minden tagjaiban reszketve a leány, az egész társaság útnak indult a hallott lövések tája felé.

* * *

Alig haladt a dalia mintegy négy-ötszáz lépésnyire a berekben, midőn megpillantá egy nagy cserfa tövében a keresett vadállatot. Roppant túlizmos kan volt az, hátán és homlokán arasznyi magasan állt a fekete sörte, vastag nyakán ránczot vetett a pánczélkemény bőr, lábai hosszúk voltak és izmosak, nagy röfögő orrával fekvet turt magának a cserje között, s abba nagy idomtalanul végig hevert, a mint roppant fejét elhelyezte, agyarainak egy-egy ütésével karvastagságú csemetéket törve ki gyökereikből.

A mint a közelgő férfi lépteit meghallá a fenevad, boszusan emelé föl fejét s haragos agyarkodással tátotta el száját, féloldalt nézve megtámadójára.

A férfi féltérdre hajolt, hogy jobban czélozhasson, s hosszú fegyverét a vadnak irányozva, azon perczben lőtt rá, midőn az fejét egyszerre fölkapta. A golyó a vad koponyája helyett annak nyakába furódott, csak sebet ejtve rajta, a helyett, hogy megölte volna.

A megsebesített vad egyszerre dühösen ugrott fel fektéből, görbe agyarai szikrázva csattogtak össze, a mint egyenesen ellenfelére rohant; az ily dühös roham elől félre lehet ugrani, de a dalia nem volt az az ember, a ki ellenségét ki szokta kerülni. Elvetve puskáját, kardját rántotta ki, s szembe rohant a vaddal s egy irtóztató csapást intézett annak fejére, mely képes leendett azt állkapczáig ketté hasítani.

A veszélyes csapás a vadkan agyarát érte, e kőkeménységű csontot, s a kard markolatban törött ketté.

A csapás megszédíté a vadkant, s a mint agyarával felcsapott a férfihoz, csak könnyű sebet ütött annak czombján, mire ez két kézzel megragadva annak füleit, bősz dulakodásba eredt vele. Fegyvertelenül küzdött a fenevaddal; az hörögve, röfögve csavargatta fejét, de a férfi aczélöklei legyőzhetlen erővel fogták széles füleit, s midőn egyszer a fenevad két hátulsó lábára ágaskodott, hogy ellenfelét feltaszítsa, ez egyszerre óriás erővel egyet csavarított rajta s a vadkant hanyatt vágta, maga is rá esett s akkor felkerekedve, lenyomta a hatalmasabb erő ellen hasztalan küzdő vadállatot s hasára ült nagy diadalmasan.

A vadkan egészen meg látszott magát adni, hályogosodó szemei elfordultak, orrán, száján folyott a vér, megszünt ordítani, csak hörgött, lábai begörbültek, orrát hanyatt szegte, néhány percz mulva bizonyosan el kellett volna vesznie.

A daliának csak kiáltani kellett volna nem messze levő társai után, hanem ezt szégyenlé, – vagy elvárni, míg a vadkan vérvesztés miatt magától kimúlik, ezt meg unni kezdé; ekkor hirtelen észrevevé, hogy török kése övébe van dugva s egyszerre véget vetendő a további tusának, fél térdével lenyomta a vadkan fejét, hogy azalatt, míg kését kiveszi, félre ugorhassék, s egyik kezével övébe nyult.

E pillanatban valahol az erdőben egy lövés roppanása hallatszék. A legázolt vadkan érezni kezdé, hogy ellenfele kezeinek s térdének nyomása gyengül, s azzal végső erejével egyszerre lehányva magáról a férfit, még egyszer hozzácsapott agyarával, és e csapás halálos volt: a férfi torkát hasítá fel.

Az odaérkező rokonok és vendégek a megölt vadkan mellett haldokolva találták a daliát. Jajgatva futottak hozzá, torkát kendővel kötözve be.

– Semmi, semmi baj, gyermekeim, hörgé a férfi, és meghalt.

– Szegény bajnok, sóhajták a körülállók.

– Szegény hazám! rebegé keservesen Ilona, könnyes szemeit az égre emelve.

A vigalom gyászra vált, a vadászat torrá.

A vendégek búsan kisérék legjobb barátjuk holttestét Csáktornyára.

Csak a kopasz férfi vette más felé az útját: «mondtam, hogy másra is kell az élet, dörmögé magában. Ejh! másutt is él még férfi! Egy országgal megyünk odább».

* * *

Ez volt halála az ifjabb _Zrínyi Miklós_-nak, hazája legnagyobb költőjének s legvitézebb fiának.

Így halt meg a férfi, kit a sors mindig tenyerén hordozott, – honának szerelme, véde, dicsősége.

A vadásztanyát, a mulatókastélyt, hiába keresnétek ott. Elenyészett minden, a hős neve, családja, emléke.

A hadvezért, a státusférfit elfeledték, csak egy maradt fenn belőle, de él örökké: a költő.

II. AZ EBESFALVI HÁZ.

Most egy országgal odább.

Lépjünk előbbre egy országgal és hátrább négy esztendővel.

Erdélyben vagyunk. 1662-dik az év.

Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó ház a helységben.

Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van építve, minden czélra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre. Két oldalt ólak, aklok, kocsiszinek, kőből, vályogból, vagy keményfa-deszkákból, ketreczek, szárnyas állatok számára külön csűrök, zsuppal fedve, s nagy tetejű birkarekeszek, hátul gyümölcskert, melyből egy méhes félszeg teteje látszik ki, s a széles udvar közepén a fehérre meszelt lakóépület, félszárnyra építve, előtte árnyékos diófák, melyek alatt malomkőből hevenyészett gömbölyű asztal áll. A lakó-udvar kőkerítéssel van elválasztva a szérüskerttől, melyben hegyesre rakott boglyák, megkezdett szénakazalok, s roppant nagyságú asztagok láthatók, miknek bubjáról kellemetlenül kiáltoz egy fölreppent páva.

Este van, a béresek haza takarodtak, az ökröket kifogták a széles társzekerek mellől, melyek érett tengerivel rakottan tértek haza, a juhnyáj kolompolva jön meg a legelőről, a sertések végig röfögve az uton, vágtatnak be a nyitott kapun egyenesen futva vályuikhoz, a kakasok czivakodnak a nagy diófákon, hova már naplementkor elültek; a távolban hallik az estharangszó, még távolabb a kútrajáró falusi lányok éneke, a béresek marháik után látnak, ki egy nagy nyaláb friss kaszált muhart hoz, ki meg nagy sajtárban hozza a már kifejt habzó, illatozó sárgafehér bivaltejet. A konyhából kivilágít a lobogó tűz, melyre piros-pozsgás leány tart egy nagy serpenyőt, a jó rántás-illat messzire elérzik. – Majd hozzák az ételt nagy zöldmázos tálban, a cselédség a malomkőasztal körül telepedik s eszik jó étvágygyal, a fehér kuvaszok áhitattal néznek fel a falatozókra. Aztán elhordják az edényt, leszórják a tengerit a szekerekről az ereszek alá. Innen-onnan a szomszédból átjönnek a leányok, a tengeri-fosztásban segíteni. Ráülnek az illatozó halmazra, mely átfülik a nyers melegségtől, valami pajkos fiú érett tököt vájt ki, annak szemet, szájat vágott, s gyertyát gyujtva bele, kitette lámpásnak, a leányok úgy szeretnének tőle félni. A hozzáértő legények hosszú füzéreket fonnak a megfosztott tengeriből, megfordított szakajtóra ülve, és e csöndes munka közben foly a víg dal, folynak a tündéres mesék aranyhajú királylányról, s árva gyermekekről. Itt-ott csók nélkül nem is esik meg a tréfa, a mit hangos sikoltozás kiván tudtul adni; a kis gyermeknépek örülnek, ha tarka vagy piros csövet találtak a sok közt. S addig ülnek ott és mesélnek és dalolnak és nevetnek a legcsekélyebb semmiségek fölött, míg semmi sem marad alattuk, akkor jójczakát kivánnak egymásnak és csevegve, sikongva elbúcsuznak hosszan, a távozók végig dalolnak az utczán – féltökben vagy jókedvükben.

Azután letakarodnak mindannyian, becsukják az ajtókat, eloltják a tüzet, a komondorok felelgetnek egymásnak a faluban, a félhold feljön, az éji őr elkezd kiáltozni vontatott rithmusokat, a többiek alszanak és nem hallják az abban foglaltatott aranymondatokat. Csupán egy ablakában a faluvégi nemes háznak látszik még valami világ, ott nem feküdtek le.

Egy vén, tisztességesen megaggott cseléd s egy ifjabb szolgáló a virrasztók. A vén asszony valami zsoltárból olvas keservesen, melynek minden sorát könyv nélkül tudja már; a szolgáló pedig, mintha nem dolgozott volna naphosszant eleget, guzsalynak ült s hosszú szálakat ereszget a selyemsima lenből, melyet tegnap tilózott, s ma gerebenezett el.

Eredj fekünni, Klári, szólt jó szívvel a vén asszony, elég lesz, ha én fenn vagyok. Holnap úgy is majd korán kelsz.

– Úgy sem tudnék addig elalunni, míg nagyasszonyom haza nem jő, szólt munkáját folytatva a leány, ha minden férfi itthon van is, úgy félek, mig ő meg nem jött, s ha pedig nagyasszonyom itthon van, olyan bizton érzem magamat, mintha kerített várban volnék.

– Biz’ leányom, sok férfinál többet ér ő. Hogyne, szegény? Annyi esztendő óta minden gond az ő vállán van, a mi csak egy férfit illet. Az egész nagy gazdaságot neki kell folytatni, s mintha nem lett volna a magáé elég, testvérei Bánfiné és Telekiné nagyasszonyomék itt lévő jószágait is hozzá vette bérbe. Mennyi processusa van majd ezzel, majd amazzal, szomszédokkal, atyafiakkal; de bezzeg emberükre találnak ő benne; maga megy a birákhoz, a törvényszékre, s olyan okosan beszél, hogy tanulhatna tőle akármicsoda prókátor; hát mikor Bánfi János uram eljött ide legyeskedni, azt gondolva, hogy asszonyom is csak olyan fajta szalmaözvegy, hogy kiadta neki az utat! A jó ur azt sem tudta, melyik lábával lépjen ki? pedig királybiró volna. S aztán boszujában sarczoltató hadnagyot küldött ellenünk egy csoport lándzsás gyülevészszel. Ott voltál, úgy-e, mikor azokat kiverette asszonyom a faluból? Hogy elfutottak szegények, mikor meglátták, hogy asszonyom maga is puskát ragadott ellenük.

– Hiszen csak ne futottak volna! beszélt közbe kérkedőleg a tűzről pattant leány, tudom istenem, hogy majd én is végig huztam volna egynek a hátán a pemetefával.

– Látod Klári, hát mikor az asszonyember annyi ideig kénytelen magára hagyatva a házat vezérelni, magát és családját maga erejével védelmezni, utóbb maga is hozzászokik ahhoz, hogy magát egészen férfinak tekintse. Azért van asszonyunknak olyan kemény tekintete, mintha soha sem született volna leánynak.

– De hát mondja meg kend nékem, Magda néni, szólt a leány közelebb húzva székét az asszonyhoz, sohasem fogjuk mi már látni nagyurunkat?

– Hjah, annak az Isten a tudója! sóhajta föl a vén dajka. Mikor szabadul ki, szegény, fogságából? Hej, de jól éreztem én a dolgot előre, de meg is mondtam, de nem is hallgatott rám senki. Mikoriban az Istenben boldogult fejedelem, György úr, nem érve be a maga országával, kiment lengyel királyságot keresni a szép feles magyar nemességgel, akkor ment el Mihály úr is vele. Hogy elmarasztottam, a nagyasszonyom is, mert csak fiatal házasok voltak még, magának sem nagy kedve volt hozzá a jó úrnak, mert inkább szeretett itthon ülni, könyveket olvasni, malmokat építeni, fákat oltogatni, de a becsület kivánta, hogy elmenjen. Én csak arra kértem, hogy legalább Bandi fiamat is vigye el magával. Jól is adta az Isten, hogy az is vele ment, mert a nélkül tán soha hirét sem hallottuk volna nagy uramnak. Mert a fejedelem úr, a holott meglátta, hogy a nagy marhasokaságú tatárt ellene hozzák, ő maga elszaladt haza, s a szép vitézlő rendeket mind ott rabolta el a pogány tatár, s elvitte keserves rabságba Tatárországba. A fiamat Bandit aztán, hogy hasznát nem vehették, mert a dereka megroppant, nagy kértére hazabocsátották, ő hozta hírét, hogy Mihály úr ott sínlődik a szomorú fogságban, s minthogy a tatárok észrevették, hogy a többi fogoly által milyen nagy becsületben tartatik, azt hitték valami herczeg, s oly iszonytató váltságdijat szabtak érte, a mennyit minden jószága, ha pénzzé törődnék, sem ér. Nagyasszonyom mindamellett nagyon megörült, azt hallva, hogy férje él, s mindjárt futott fáradott, hogy a váltságdíjt kiteremtse. De bizony sem atyafi, sem jóbarát nem adott ő néki semmit, még csak zálogra sem, mert háborús időben fekvőre nem örömest adnak kölcsön. Ő tehát eladta minden drágaságait, a mit anyja házától elhozott, a szép ezüst tányérokat, drágaköves kösöntyűit, metszett arany serlegeit, mik mind őseiről maradtak volt még reá, meg a nagy, selyemmel hímzett, skófiummal kivarrott palástokat, filigrámos mentéket, gyűrűit, boglárait, rezgőit, hajszorítóját, karbunkulusos csatjait, igazgyöngyét, briliánt fülönfüggőit, egy szóval de mindenét, a miből pénzt csinálhatott. Úgyde mindez még fele sem volt annak, a mit a tatár kivánt. Ő tehát rögtön kivette bérbe testvére jószágait, törette, szántatta az elparlagult földeket, erdőket irtatott ki, hogy helyökbe gabonát vettessen, éjszakából csinált nappalt, hogy ideje teljék minden munkára; semmi nemét a gazdálkodásnak ki nem felejtette, a miből valami pénzt teremthetett, majd vályogot vettetett, s kőbányát fejtetett, a miért pénzt adtak a környékben, majd göbölyöket hízlaltatott, a mit örmény hajtsárok vettek meg tőle; maga járt vásárra mindenüvé, borát elvitte Lengyelországig, gabonáját Szebenig, mézét, viaszát, aszalt gyümölcseit Brassóig, sőt a gyapjuval Debreczenbe járt el, hogy jobb áron adhassa. S maga e mellett mily szigorúan élt. A cselédtől ugyan nem húzta el a magáét, de saját szájától mennyire megvonta a falatot; takarítás idején, hogy a mezőn egész nap künn volt, hetekig sem főzetett magának ebédet, egy kis kenyér, a mennyit egy gyermek is keveselne, volt minden étele, s rá egy pohár tiszta víz; elhiszed, hogy sohasem látta őt azért rosszkedvűnek senki, soha egy keserű könycsepp nem esett száraz kenyerére, melyre férje iránti hűsége miatt szorult.

– Hogy érti ezt kegyelmed?

– Úgy, fiam: hogy a mi pénzt ily fáradsággal, szűkölködéssel megtakargatott évről évre, épen ilyen időtájon mindig elhordta Bandi fiam Tatárországba, hogy Mihály úr váltsága leteljék. A szegény nagyasszony ez alatt saját szájától vonta meg a falatot.

A dajka könnyezni kezdő szemeit törülgeté.

– S mennyit kíván a tatár váltságdíjul?

– Nem tudom biz én azt, fiam. Bandi mindig elhozta a kutyabőrt, melyre a tatár fölírta, a mit kapott, s a mit még kiván; asszonyomnál megvan, én bizony nem kérdezősködtem utána.

A leány elhallgatott, magában látszék gondolkozni, az orsó kétszerte sebesebben pörgött kezében, szíve gyorsabban dobogott.

– Most is oda van Bandi fiam, szólt az öreg asszony, unva a hallgatást; minden órán várom vissza, majd csak megtudunk már tőle valami bizonyost.

E perczben künn nyikorog a kapu, csörömpölő szekérke hajtatott be az udvarra, s a víg kutyaugatás tanusítá, hogy ismerős érkezett.

– Asszonyunk jő, szól a két cseléd, s mire fölkeltek helyükből, már nyilt az ajtó s belépett rajta Bornemissza Anna, Apafi Mihály felesége.

Délczeg, csaknem férfimagasságú asszony, izmos termetének karcsú, de erőteljes körrajzait az egyszerű, szürke lenszövetű ruha engedi láttatni. Mintegy 36 éves lehet, de arcza egyike azoknak, melyeken a késő vénségig meg nem látszik a kor. A szünteleni naponjárástól elbarnult, de a megtartott ifjúság bársonysíma hamva s az egészség természetes pirja annál sajátságosabb szépséget kölcsönöznek e rendkívüli arcznak. Tekintete meglepő, uralkodó, leigéző, de a varázs, mely benne rejlik, nem a vonásokban tűnik föl, hanem a bennök visszatükröző lélek kinyomatában. Magukban a vonásokban nincsen semmi kemény, semmi durva, éles, vagy férfias, a homlok domború, síma, egyetlen ráncz sem komorítja el, s mégis oly fönséggel tele; a szemöldökök gyöngéden rajzolvák, a szemek metszése bájoló, hosszú pillái félig árnyékban tartják a nagy, de nem vadfekete, hanem inkább mélyvilágú dióbarna szemeket, és e szemekben mégis annyi tűz, annyi villám látszik, és annyi hidegség: az orr, az arcz oválja, mind oly nőiesen szabályos alkotásuak, maga az ajk, ha csukva van, oly szelid, oly édes, a többi vonások erőszakot látszanak rajta tenni, hogy mosolyát nem osztják, és ha megnyilik, mégis parancsoló, oly büszke!

– Mégis ébren vagytok? kérdé cselédeitől. Szava kellemesen csengő volt, bár alhangjai élét kissé tompává verte a bánat.

– Meg akartuk várni kegyelmedet, hogy miattunk ne várjon odakin, viszonzá a vén dajka, tipegve úrnője körül, s annak palástját véve le vállairól.

– Nem jött még vissza Bandi? kérdé Apafiné szinte az elfogódásig mély hangon.

– Még nem, de minden órán várom.

Apafiné hosszan felsóhajtott. Mennyi elfojtott bánat, mennyi messzetünő remény, mennyi lemondás rejlett e sóhajban! A nő erős lelke előtt végig futottak az örömfosztott élet annyi szenvedési, az erős küzdelem sorssal, emberekkel s tulajdon szívével: a fájdalomba oltott szerelem, mely csak vágyakat tudott termeni, élveket nem. Ismét egy küzdelmes éve mult el életének, melynek hangyaszorgalma egyetlen czélra gyűjté áldozatmorzsáit, s ki tudja, mennyi év kelle még, hogy azt elérhesse. És addig mindig fáradni, tűrni és szeretni örömtelenül.

Apafiné visszakényszeríté arczára szokott hidegségét s cselédjeinek jó éjt kivánva, szobájába készült távozni; Klári megcsókolá úrnője kezét, s a nő csodálkozva tekinte rá. Érzé, hogy kezére forró köny hull, s a leány nem akarja azt elereszteni, hanem arczához szorítja.

– Mi lelt? kérdé Apafiné megütközve.