Part 7

A hullán ugyanis, mikor a kútból kivették, szokott szűk magyar nadrág és kordován csizma volt, szintén lehetőleg szűk szabású. Ámde a magyar nadrág egyik szára szokott módon a lábszárra felhúzva, a másik szára pedig fel nem húzva volt, de azért mindkét lábán rajt volt a szűk magyar csizma, a nadrágon pedig semmi sértés, semmi repedés, valamint a csizmákon se.

Itt egy talánynyal állottam szemközt.

Elgondoltam, hogy az ifjú, mint ügyes tornász, megkisérté a menekülést a kút oldalain való felmászással. S elgondoltam, hogy ebben őt talán a csizma is, de a szűk magyar nadrág minden esetre akadályozá s ezért annak levetését határozta el.

Magyar nadrágot csak úgy lehet egészen levetni, feltéve, hogy elszaggatni nem akarjuk, ha előbb a csizma lehuzatik. Fel kell tenni, hogy oly kétes sikerű kisérletre, a minő az omló oldalú kút oldalán való felmászás, csak akkor szánja rá magát az ember, a mikor egyéb menekülésre lehetőség már nincsen. De minden esetre több percz, sőt több idő kell ahhoz, míg a lezuhant, megijedt s ijedéséből felocsudó s tán a szenvedett sérülésből is némileg felüdülő ember az ilynemű kisérletre s midőn ebben ruhája akadályul szolgál, a ruha levetésére elhatározza magát.

A kordován csizma néhány percz alatt is a vízben paczallá ázik. A csizmát ily minőségben szűk helyen, kút fenekén, megfogyott erővel lehúzni igen nehéz s ha igen szűk a csizma, segitség nélkül majdnem lehetetlen. De ha az ifjú erre képes volt is, a mi elvégre megengedhető: annyi bizonyosnak látszott előttem, hogy a paczallá ázott kordován csizmát több óra mulva újra fel nem húzhatá.

Ő ugyanis – feltevés szerint – teljesen levetkőzvén, a felmászási kisérleteket minden irányban megtette s midőn ezek eredménytelenségéről meggyőződött: csakis akkor juthatott eszébe nadrágját és csizmáját újra felhúzni. Igen, de akkor már a kisérletek előtt még megvolt izomerőinek nagy része is elenyészett s ő az újra felöltözés erőfeszitésére képtelenebbé vált.

De miért is kellett neki nadrágját és csizmáját újra felhúzni? Azt felelhetjük: fázott, mert hiszen a kút fenekén 12 R. foknyi melegnél nagyobb semmi esetre nem lehetett, sőt tán annyi sem volt. Ez igaz, de az is igaz, hogy a víz legalább oly magas volt, a meddig nadrágja ért. Vízben pedig semmiféle ruha sem ad, ha az tökéletesen átázik, több meleget, mint a mennyit maga a test meztelenül a vízzel szemközt ki tud fejteni.

Ez azonban hideg elmének okoskodása, melyre talán nem képes az, a ki ifjú korában véletlenűl irtóztató éhhalál előtt áll. A szegény ifjú – feltevés szerint – ösztönszerüleg újra fel akart öltözni, mert fázott a vízben. Ámde, ha nadrágjának egyik szárát felhúzta: miért nem húzta fel a másikat is? Ösztöne és homályosodó elméje egyaránt indíthatá mindkét ruhadarab felvevésére. Hiszen mindkét csizmáját felhúzta s az a halluczináczió, mely őt erre bírta, okvetlenűl mindkét nadrágszár felhúzására is ösztönzé.

A dolog azonban valósággal úgy állt, hogy szűk kordován csizmát, mikor az tökéletesen el van ázva s az ember lába is nedves, még teljes erejében levő s erejét akadály nélkül kifejthető férfi sem képes felhúzni lábára. Tettem én ezzel kisérletet. Elszakadt a csizma húzója, összeszakadozott maga a bőr, de a csizma fel nem ment. A szerencsétlen ifjú lábbelije pedig ép volt, valamint nadrágjának lábfejakasztója és szövete is, a mi kizárta annak lehetőségét, hogy a nadrágot a csizma levetése nélkül tépte volna le magáról.

Igaz, arra nézve nem tettem kisérletet, vajjon derékig vizben állva miként lehet az ázott kordován csizmát fel- és lehuzni.

Gondos vizsgálatot teljesítettem arra nézve is, nem volt-e az ifjú azon este, mikor utoljára látták, részeg. Nem volt. A mennyi szeszes italt ivott, mert valamelyest ivott, az őt részeggé egyátalán nem tehette. Ha pedig józan elmével volt: miért kellett volna neki a világosan látható s általa igen jól ismert járt útról letévedni, miért kellett volna neki a kút eresze alá menni s miként lehetett volna oly vigyázatlan, hogy a kútba beleessék, holott jól tudta, hogy az ily ereszek alatt kútak vannak?

Mind e sok körülmény arra utalt, hogy nem véletlen balesettel, hanem gyilkossággal állok szemközt és pedig olyan gyilkossággal, mely óriási leleményességgel követtetett el. S ez esetben maga a jegyzettárcza kézirata sem valódi, hanem vagy teljesen hamis, vagy páratlan erkölcsi nyomással kényszeríttetett arra az ifjú.

De ki hát a gyilkos?

III.

Gyilkosságot ok nélkül senki sem követ el. S mihelyt a szerencsétlen ifjú esetében sem az öngyilkosság, sem a véletlen baleset hipothézise teljesen biztosnak tekinthető nem volt, sőt mindkét hipothézis sok tekintetben valószinűletlennek tűnt fel, s mihelyt én gondolataimban tért engedtem a gyilkosság lehetőségének: természetesen ennek indokait kellett kutatnom s a feltett indokok szerint a gyilkosság különböző esélyeinek föltételes képét kellett kirajzolnom, hogy a vizsgálatra a rendelkezésem alatt álló bírói és rendőri közegeknek útasítást és irányt adhassak.

Az ifjút rablási vágyból ölték meg: ez volt egyik legközelebb álló ötlet. Ha a gyilkosságnak ez volt indoka: akkor ezt az ifjúnak semmiféle ismerőse el nem követhette, valamint a két falu lakosai közül se követhette el senki. Hiszen szegény segédtanítónak nem szokott pénze lenni, ruhájáért pedig nem tették el láb alól, mert minden ruhája megvolt. Tanítókat különben sem szoktak kirabolni, ilyen esetről nem volt tudomásom sem addig, sem azóta. Ha mégis rablás kisérlete forgott fenn, azt más, mint ismeretlen csavargó vagy oláh czigányok el nem követték. De még ez is valószinűtlennek tűnt fel, mert afféle emberek legalább kalapját, kabátját vagy csizmáját elvitték volna, a mi pedig nem történt. De éjjel, éjféltájban, csikorgó téli hidegben efféle nép nem szokott az országuton járkálni vagy zsákmány után leskelődni. Végre leggondosabb nyomozásaink daczára sem merült föl semmi jelenség, hogy az eltűnés napjaiban e vidéken efféle emberek megfordultak volna.

A rablógyilkosság hipothézisét tehát föltétlenűl el kellett ejtenem.

A második föltevés a boszu s különösen a szerelmi boszu indokából elkövetett gyilkosságra utalt.

Ez volt nézete a tiszti főorvosnak, egy nagy tapasztalatu s éles elméjü tudós férfiúnak is, ki az éhhalál orvosi véleményét megállapítá. De ez volt nézete az alispánnak is, ki szintén leleményes elméjü tapasztalt férfiú volt, később képviselő, majd törvényszéki elnök. Ez a nézet fogamzott meg bennem is. S a lehetőség képét úgy alkotám meg, hogy az ifjút valaki nagyon kényes helyzetben feleségénél vagy szeretőjénél lephette meg s aztán erőszakkal valamely elhagyatott földpinczébe vagy használatból rég kiment szőlőhegyi ó verembe zárta s aztán a bekövetkezett halál után a hullát a kútba dobta. Balatonfő-Kajár körül ily pincze s ily verem elég van. Vagy pedig az ifjút valami szerelmi vetélytársa csalta s lökte bele vagy az ó verembe, vagy az elhagyott szőlőhegyi kutak valamelyikébe. A hullát ő is csak később vetheté az illető kútba, miután a jegyzettárczába a közlött szavak bevezettettek.

Némi elmosódott, halvány nyom mindkét irányban szükségessé tette a vizsgálat arra irányzását.

Kerestem, vajon az ifjúnak nem volt-e valami engesztelhetlen ellensége bármely czímen. Ilyet nem találtam. Egy falusi segédtanító, egy tizenkilencz éves jókedvű ifjú egyszerű kis magyar falúban kinek állana útjában, kit gátolhatna a pénzszomj vagy a fékezhetlen dicsvágy kielégítésében?

Egyedül szerelmi viszony s tán női cselszövény lehetősége juthatott eszembe.

Rájöttem, hogy Balatonfő-Kajáron volt egy férjes nő, ki iránt némileg érdeklődött, kihez gyakran és szivesen betért beszélgetni s kinek férjével is – egyszerü paraszt emberrel – jó viszonyban volt. Ama végzetes estén, melyet e faluban barátaival borozgatásban töltött, szintén említé barátai előtt, hogy e nőnek ma még, ha későn lesz is, egy izenetet kell átadnia. De midőn barátaitól kilencz és tiz óra közt este elbucsuzott, e nőhöz nem tért be, hanem kiballagott a faluból egyenesen Csajág felé. Föltettem, hogy talán később az éj folyamában visszatért. Nő és férj egyaránt kijelenték, hogy nem tért vissza. Szomszédok se vették észre semmi nyomát még kutyaugatásban sem, pedig a nő lakása körül tömérdek kutya volt. Mind a nő, mind a férj oly őszinte, nyilt, egyenes, alig csalható arczczal s a részvétnek oly kétségtelen jeleivel nyilatkoztak, hogy őket egyszerű feltevésre mint vádlottakat faggatni erkölcsi és jogi lehetetlenség volt. Falusi, egyszerű, mezei gazda nem képes úgy szinlelni, mint fővárosok próbált gonosztevője. Aztán, ha a férj – föltevés szerint – kényes helyzetben találta volna is nejével: magyar földmives ember a pillanatnyi fellobbanás és harag uralma alatt áll s oly kikeresett leleményességgel nem követ el gyilkosságot. Vagy ha követ is: előbb egyet vagy kettőt mindenesetre üt a kilobbant szenvedélynek boszuló hevében. A hullán pedig semmi ütésnek vagy egyéb külső sértésnek nyoma nem találtatott.

Nagy nehezen rájöttem, hogy egy pár évvel nála idősebb ifjú emberrel, lakatossegéddel volt ama végzetes estén utoljára. Ez is csajági lakos volt. Ez is falujába akart haza menni amaz estén s a kajári falú végétől együtt indultak hazafelé az országúton. Ez volt életének utolsó tanuja, nála kellett a nyomra vezető fonál kezdő végét kézbe vennem.

Elrendeltem a lakatossegéd letartóztatását előlegesen s az épületet, hol elzárva volt, a legmegbízhatóbb pandurokkal őriztettem, hogy senkivel semmiképen ne érintkezhessék. S így kezdtem nyomozni: minő viszonyban állhatott ő a szerencsétlen ifjúval.

Nyomozásaim eredménye az volt, hogy mindketten egy ifjú leánykának udvaroltak, ki szülőinél ott lakott a faluban s hogy a szerencsétlen ifjú egykor panaszkodott, hogy a leányka nagyobb figyelemben és kitüntetésben részesiti vetélytársát, mint őt.

Megidéztettem a leánykát s apja jelenlétében kérdezém ki a viszony felől.

A leányka teljesen kifejlett, szép magas és széles termetű hajadon volt. Midőn évei felől kérdezém: tizennégy éves életkort vallott be. Semmiképen se hittem el, hogy csak annyi éves legyen. De csalódtam. Keresztelő levele s kifogástalan tanuk vallomása bebizonyítá csalódásomat. A leányka vallomása különben semmi felvilágosítást nem tartalmazott. Beismeré, hogy ő szivesen beszélgetett mindkét ifjúval, de valami különösen nem tünteté ki egyiket sem. A két ifjú ő előtte tréfásan sokat versenygett ugyan ő miatta, de versenygésük a jókedv határait soha se lépte túl. Ugyanekként nyilatkoztak egyebek is.

Egy csajági templomszolga vagy egyházfi vagy harangozó azt vallotta, hogy a végzetes estén ő elaludni nem tudott s este úgy tizenegy óra tájban hallotta, a mint a téli éj csendjében a segédtanító és lakatossegéd együtt énekelték azt a dalt: »Télen-nyáron pusztán az én lakásom.« Megjegyezte, hogy a dalolók, mikor ezt dalolták, az úgynevezett Röcsöge hegynél jöhettek. – Ez a Röcsöge nevü hegy, vagy inkább dombocska a Kajár és Csajág közti úton Csajághoz mintegy kétezer lépésnyire fekszik. A dal hangja onnan téli csöndes éjszakán a falu felé lengedező széllel a templomhoz jól elhallatszik.

Kérdezém a tanútól, mi alapon tudja azt állítani, hogy a két daloló a segédtanító és lakatossegéd volt? Azt felelé: jól ismeri mindkettőnek hangját a templomból is, de ő is sokszor szokott velük együtt dalolgatni; – a tanítónak vékony alt hangja volt, a lakatossegédnek mélyebb, érczesebb, férfiasabb hangja.

Ekkor kérdeztem ki a lakatossegédet.

Feltünő szép ifjú volt, sugár erőteljes termettel, fehér arczbőrrel, csinos fekete bajuszszal. Szinte nem csodálkoztam, hogy a leányka – ha igaz volt – előnyben részesíté. Bátor, nyilt, őszinte arczczal állott meg előttem; – látszott, hogy se nem fél, se hetvenkedni nem akar. Komoly, önérzetes ifjú benyomását gyakorolta rám.

Nyiltan elmondá, hogy azon az estén hol és mikor találkoztak egymással, miként jöttek haza felé, miről beszélgettek, hol és minő dalokat daloltak el. Elmondá, hogy a Röcsöge aljáig jöttek együtt, de onnan a tanító visszafordult azon szóval, hogy neki Kajáron egy nőnél még üzenetet kell átadni, ő tehát visszamegy. Figyelmezteté – úgymond – hogy Kajár messze van, az idő hideg és éjfélre jár, hajnal előtt nem jöhet vissza Csajágra, baj érheti útban, de az ifjú minderre nem hallgatott, hanem tényleg visszafordult s így váltak el egymástól örökre.

Kérdeztem: miről tudta, hogy már éjfélre jár az idő? Azt felelte, hogy kakasszót hallott Csajágról, ennek az első kakasszónak kellett lenni, tehát akkor már éjjeli tizenegy óra volt kétségtelenűl.

Kérdezém: minő dalt daloltak Röcsögén. Hamarjába nem jutott eszébe, de aztán némi gondolkodás után elsorolván magában az elmondott dalokat, egész biztossággal kijelenté, hogy a Röcsöge oldalán ezt a dalt: »Télen, nyáron pusztán az én lakásom« énekelték.

Kérdezém: miként hagyhatta el barátját oly rideg körülmények között, miért nem fordult vele vissza, ha már őt a hazatérésre nem bírhatá. Egész megilletődéssel felelte: tudja ő, hogy ez a gyöngeség nem válik becsületére, eleget búsult ő ezen, de most már nem tud rajta segíteni.

Mondám neki, hogy őt terheli a gyanú s azért, míg az egész szomoru rejtély ki nem világosodik, ő le lesz tartóztatva.

Nem ütközött meg rajta. Egész komorsággal mondá: »Uram, szivesen várok, pár nap alatt ki kell derülni az igazságnak, olyan biztos vagyok ebben, hogy én addig se nem eszem, se nem iszom, míg ártatlanságom ki nem derül.«

Nem tarthattam fenn ellene tovább a vádat, de még a gyanut sem. Szabadon bocsátottam.

Hogy utolsó együttlétük alkalmával jókedvüleg dalolgattak együtt: ez kétségtelen volt. Hogy ő éjfélre azon este haza ért: ez is be lett bizonyítva. Hogy első kakasszótól, tehát tizenegy órától kezdve a Röcsögétől vissza lehessen menni addig a kútig, melyben a hulla volt s onnan ismét éjfélre Csajágra lehessen menni: ezt sebesen nyargaló ló is alig teheti meg, gyalogló ember semmi esetre. Pedig ha ő dobta volna is bele a kútba: ezt küzdésnek s a küzdést odacsalogatásnak kellett volna megelőzni. Ez esetben reggeli 5–6 óra előtt haza nem érhetett volna. S aztán lélektani lehetetlenség, hogy jókedvü dalolás közben jusson ifjú embernek eszébe oly iszonyu bűnt elkövetni. Még ha el akarta volna is követni: akkor teszi azt, a mikor az elhagyott kútak és vermek körül jártak, azok pedig Kajár közelében s Röcsögétől messze vannak.

Ez az ifjú nem volt gyilkos: ez meggyőződésemmé vált.

De ki volt hát?

E kérdésre nem tudtam megfelelni. E kérdésnél szürke lett a világ előttünk. Hiszen azt sem tudtuk igazán, az is csak feltevés volt, igaz, hogy súlyos jelenségekkel támogatott föltevés, hogy egyáltalán gyilkosság áldozata lőn a szerencsétlen ifjú.

Elfogyott előlem minden nyom, kialudt az elmének minden találgató fénye. Tizenhat év telt el azóta és a rejtély ma is rejtély. Ma sem tudja senki, hogy a szerencsétlen ifjú öngyilkos volt-e, véletlen baleset folytán szenvedett-e éhhalált vagy iszonyu gyilkosságnak lőn áldozatává.

Rettentő talányok vannak a büntető igazságszolgáltatás mezején. Szerencsés az a bíró, ki az esetlegességeknek s az emberi lélek működésének megfejthetlen titkai közt kikerülheti azt, hogy ártatlan ember szenvedjen az ő kemény itélete által kemény büntetést. De az az igazság örökké igazság marad: inkább száz bűnös meneküljön meg, mint egy ártatlan szenvedjen büntetést.

MEDDIG BORJU A BORJU?

Limitáczió volt a vármegye gyűlésén, meg kellett szabnunk a hús árát. Régi eset. Akkor még a vármegye szabta meg: hány krajczár legyen egy font marhahús ára, hány latot szabad csontból, májból, tüdőből nyomtatéknak adni.

Báró Fiáth Ferencz volt a főispán, ő elnökölt. Elmondta pár szóval, hogy a limitáczió jön napirendre. Felhívta a második alispánt: terjessze elő a kérdést.

Mi volt a limitáczió?

Az volt, hogy disznóhúst, birkahúst, borjuhúst, vadat, halat, baromfit szabad árban adhatott mindenki, a hogy vették, de a marhahús árát a nemes vármegye szabta meg. Hogy pedig a marhának melyik húsa mennyit ér: azzal a nemes vármegye nem törődött. Szegye, felsárja, rostélyosa, bordaköze, vesés fele, nyelve, fartöve, veséje: mindegy volt. Csontot, paczalt, májat nem vett hússzámba a nemes vármegye. Velőt se. Ezekből csak nyomtaték lehetett. De azt azután keményen megszabta, hogy a nyomtatéknak három-négy laton túlterjedni nem lehet.

Az alispán, Késmárky József, nem volt bőbeszédű ember. De azért röviden mégis megjegyezte, hogy a közegészségügynek és a magyar embernek javára válik, ha minél több húst eszünk. Ettől nől a gyerek és a virtus. Ha pedig a hús drága: akkor elég húshoz nem juthat, a kinek pénze nincs. Minthogy pedig a szarvasmarha ára leszállt: ennélfogva a nemes vármegye bölcs megfontolása elé terjeszti javaslatát, a mely szerint egy font húsnak az árát húsz krajczárban kell meghatározni. Egyébiránt fölkéri a vármegye tiszti főügyészét: terjeszsze elő hivatalos véleményét.

Kenessey Károly volt a tiszti főügyész. Becsületes és nagyon szigoru ember. Szerette a nagy szakált és az ékesszólást. Nagy szakálát végig simitotta s aztán ékes szóval előadta, hogy minő nagy volt őseinknek bölcsesége, mikor a hús árának megszabását a nemes vármegyékre bízták s ekként a marhahús élvezését a mészárosok haszonlesésének és nyerészkedési vágyának, e minden közjólétet fenyegető ártalmas szenvedélyeknek veszedelmes karmaiból kiszabadították. És így tovább. Nagyon szép beszéd volt. Vagy tizenöt piros-pozsgás mészárosmester hallgatta a karok és rendek háta mögött. Valamennyi szerette volna egy kissé megmarkolni a tiszti főügyész szép szürkülő, hosszú szakálát. A tiszti főügyész egyébként átadta a szót a főszámvevőnek.

A főszámvevő bódéi Bóday József hatalmas termet, piros arczu, igazi ősi mészáros-mesterhez s legalább is atyamesterhez hasonló derék alak. Ettől már jót vártak a mészárosok. Nem is csalódtak.

Elmondta ő okos irásokból a próbavágás eredményét; negyvenhét forint volt a próbatehén, – feje, szarva, bőre, patája nyomott egy mázsát, – bele, gyomra, tüdeje, szive, mája, paczalja nyomott szintén egy mázsát, maradt tehát húsra, csontra kétszáznegyvenhét font, ha tehát egy fontra 19 74/100 krajczárt számítunk: megvan a tehén ára, elég a mészárosnak az esedékhaszon minden font után 26/100-rész krajczár. Egyébként a nemes vármegye bölcseségére bizza az elhatározást.

Most már megindult a vita s folyt szent hévvel és nemes hazafiúi lelkesedéssel órákon át.

Egyszer csak szóhoz jut Gombás Lőrincz szentgáli birtokos nemes atyánkfia s ellenségriasztó harsány hangon el kezd beszélni:

– Mivelhogy a mészárosoknak a borjuhús árát szabad árban lehetséges árulni, ennélfogva nálunk minden húst borjuhús gyanánt mérnek ki, pedig olyan öreg már az a marha, mint a bábaasszony. Hiába határozza el tehát a nemes vármegye, hogy mi legyen a húsnak ára, tessék egyúttal azt is elhatározni, meddig borju a borju?

Úgy emlékszem, 1647-ben épült a vármegyeház. Falai két öles vastagok, ágyú ellen várfalnak készültek. Ez volt a szerencse, mert különben nyomban összeomlottak volna arra a harsogó nevetésre, a mi a Gombás Lőrincz szavaira kitört. Elvégre csillapult ugyan a kaczagás, de akkor meg egyhangu lett a felkiáltás: Halljuk a tiszti főügyészt!

A tiszti főügyész megőrizte hivatalos komolyságát. Elmondta, hogy ő a felvetett kérdést érdemes kérdésnek tartja s annak bölcs megoldását a hazai közérdekek szempontjából szükségesnek látja, minthogy azonban erre nézve se a corpus juris, se a tripartitum nem határoz, ellenben pedig itt a fizika, fiziologia, kémia és higiénia, valamint a megyei és községi adminisztráczió szempontjából fontos szakkérdések forognak fenn: erre nézve szakértői vélemény beszerzését javasolja s ilyennek adására a megyei főfizikust és járási orvosokat, úgy a veszprémi és pápai patikáriusokat kéri utasíttatni.

Hosszú és eleven vita után a tiszti főügyész véleménye fogadtatott el.

Nosza lőn erre nagy keveredés a szakértők közt. Mert hát csakugyan ki tudná megmondani azt teljes biztossággal, hogy meddig borju a borju?

Tegyük fel, hogy addig borju, a mig szopik. Igen, de hát meddig szopik, ha ő rá magára bizzák? Olyan öreg ember nem volt a vármegyében, a ki látott volna olyan borjut, a melyik önkényt mondott le a szopásról. A borjut erőszakkal szokták elválasztani. Vagy borjukötélre kötik, hogy anyjához ne férhessen; – vagy pedig vasgerebent kötnek az orrára, hogy anyja ne engedje magához közel se férni.

A szarvasmarha természetének törvénye szabhatja csak meg: meddig borju a borju. Ámde az emberi akarat és erőszak, mely a borjut anyja emlőitől elválasztja, a szarvasmarha természetét nem helyettesitheti. S azután más természete van a szép fehér magyar marhának, s más a tarkaszőrü nyugoti marhának. S azután tovább kell szopni a borjunak, ha abból magmarhát akarnak nevelni, mintha azt eladjuk a mészárosnak. S száz szónak is egy a vége, a borju még sokáig borju marad, a mikor már nem szopik is.

A szakértők egyelőre azt javasolták, kérdezzük meg a magas kormányt.

Fölirtunk a belügyek miniszteréhez. A miniszter azt felelte, hogy a kérdést a marhafajok, éghajlat, táplálkozás minősége és helyi szokás figyelembe vételével oldja meg a nemes vármegye maga.

Megint a szakértők nyakába keritettük a dolgot. Szegény szakértők, mind elpusztultak azóta, mindmáiglan be nem adták véleményüket. S azért ma se tudjuk még hitelesen: meddig borju a borju?

A KÁLVINISTA KÉTFEJŰ SAS.

Egykor Kaas Ivor irótársamnak egy szép vezérczikke jelent meg a lapok hasábjain, mely Hurbánról s pánszláv irányu ünnepeiről szól s melyben mint furcsa dolog emlittetik, hogy Hurbánék egy most épitett és fölszentelt lutheránus templom tornyára a kétfejü sast tették föl.

Biz ez furcsa dolog a mi napjainkban, noha hajdanában a legnyakasabb tősgyökeres magyar kálvinisták is országszerte sok templomuk tornyára oda illesztették az osztrák császári vagyis inkább habsburgi kétfejű sast. S azt hiszem, ma is van még néhány kálvinista templom itt-ott, melynek tornya csúcsán a csillag a kétfejü sas nyakára helyezett lándzsahegyen csillog.

Az én szülőfalumnak, Mezőszentgyörgynek is szép sudaras kálvinista tornya volt gyermekkoromban, de a kétfejü sas ezen is rajta volt. 1848-ban elhatározta az eklézsia, hogy azt leveteti onnan, de egy fehérvári ácsmester háromszáz forintot kért a levételért. Ezt már mégis sokalták érte s a nemes ifjak e helyett azt határozták, hogy puskával lelövöldözik a torony csúcsáról. Vagy legalább is puskagolyóval úgy kilövöldözik alakjából, hogy senki se ismer rá.

Persze nem lett belőle semmi. Néhány száz golyót rá lőttek, de a kétfejü sas észre se vette. Magasan állott, erős kalapált vasból készült, a puskagolyó semmit sem ártott neki. Utóbb is abban hagyták a mulatságot s akkor szabadultunk meg tőle, mikor ezelőtt harminczhét esztendővel uj tornyot csináltattunk.

Komárommegyében is csaknem így járt egyik kálvinista falu. Már nem jut eszembe a neve, csakhogy ennek derék presbiterjei okosabbak voltak, mert ők ágyúval akarták 1848 áprilisban a kétfejü sast lelőni. De sokkal okosabbak még se voltak, mert valami gonosz csont tanácsára a várkormányzótól kértek hozzá ágyut és tüzért. Természetesen huszonöt bot lett a vége, oly gyorsan és sommásan kiszolgáltatva, mintha a parancsnok valamikor makai kapitány lett volna.

A komáromiakról azt beszélik, hogy 1848-ban ágyukkal lövöldözték le kálvinista tornyukról a kétfejü sast.

A győriek különösen megjárták a városi őstorony kétfejü sasával. 1848-ban és 1849-ben kétszer levették önkényt, midőn a magyar sereg itt táborozott s az osztrák sereg kétszer tétette vissza erőszakos fenyegetéssel.

Láttam egy kálvinista templomban fészkelt kétfejü sast is.

Egerallyán vagy Adorjánházán a Marczal mellett láttam ezt. A szép fehérre meszelt templom falán és pedig a karzat falán volt fekete színnel fölfestve egy nagy istenadta kétfejü sas. Magassága, szélessége lehetett vagy fél öl. Ezen annyival inkább csodálkoztam, mert mint mindenki tudja, a kálvinisták semmi faragott vagy festett képet nem tűrnek szentegyházaikban. De a kétfejü sast megtűrték. 48-ban, 49-ben elfeledték bemeszelni, az 50-es években pedig már nem lehetett tenniök. Most azonban nem hiszem, hogy megvolna már.