Part 6

Pap Andor is örökre eltünt, mint már többször emlitém. Lápafőnél még látták menekülni; Liliommal együtt volt, de ennek sorsát elkerülte; utoljára Franczlival volt egy társaságban, de elhagyta ezt is idejében. Kiliti Mózsa Mihály azt mondá nekem, hogy élemedett kort élt s úgy halt meg, mint igaz ember. Annyi bizonyos, hogy egyike lőn a Sobri társaság legmerészebb alakjainak.

Virrasztó is eltünt, legalább a vármegye kezére soha nem került. Ez részt vett a lángi rablásban Fehérmegye területén, a gyulakeszi rablásban Zalamegye területén és a dobronyi, sandorkai és peterdi rablásokban Veszprémmegye területén. Azután önként elhagyta a haramia társaságot és életet. Hol élt tovább és miként: nem tudom. Fia az én időmben, mint juhász élt s egykor vádlottként állott hatóságom előtt.

Ezek eltüntével Nagy Jancsi lett a haramia-banda vezére s Franczli is önkényt ennek vezetése alá húzódott. Ez a Nagy Jancsi nyers, vad, kegyetlen s még társaihoz is igazságtalan ember volt. Eredetét s igaz nevét nem ismerem. E banda tettei közt nevezetes a gyulakeszi rablás.

Gyula-Keszi Zalamegyében fekszik Csobáncz vára tövében. Az e vidéki lakosság Csobáncz várát is csak gyulakeszi várnak nevezi. Az uradalom az Eszterházy herczegeké s ez időben is bérben volt.

A sáskai gulyás a Dabas szélén ellensége volt valami ok miatt a bérlőnek s azért Nagy Jancsi bandáját a bérlőre vezette.

A bérlő idejében észrevette a rablókat, az ajtókat eltorlaszolta előttük s fegyverrel védte magát. Heves lövöldözés fejlődött ki közte s a támadók közt.

A harcz éjszaka folyt s a lövöldözésre se mert senki a bérlő megszabadítására sietni. Nejét a rablók agyonlőtték, ő maga Pityerész Istókot lőtte mellbe. Végre a rablók behatolni nem tudván, sebesült társukat magukkal vitték s a lakást a bérlőre rágyújtották.

A haramiák a Dobosba vonultak vissza s ott tanácsot tartottak a fölött, hogy mit csináljanak Pityerész Istókkal. Hosszas tanácskozás után azt határozták, hogy sebesült társukat kivégzik, nehogy betegen a hatóság kezébe jutva, esetleg árulkodó vallomást tegyen. A kivégzés módjául a lenyakazást választották s azért fejét fejszével levágták. E műveletet egyik se akarta végrehajtani, míg végre a vezér Cser Miskának parancsolta, agyonlövéssel fenyegetvén, ha parancsát végre nem hajtja.

Ezután Borbást, haramia néven Máté Miskát és Magyar Jancsit vették magukhoz a bandába. Mindkettő zalai pásztorgyerek volt.

A gyulakeszi rablás után Zalamegye újra mozgósítá pandurerejét s a rablókat csakhamar kiszorítá a megye területéről. Ezek most Veszprém megyébe Zircz tájékára, a magas Bakonyba vonúltak. Néhány napon át nyári időben a borzavári erdőn Zircztől nyugatra tanyáztak.

Ekkor már vezérük: Nagy Jancsi sokat vétett ellenük. A rablott zsákmány fölosztásában igazságtalan s társaihoz minduntalan durva és kegyetlen volt. Elhatározták hát, hogy törvényt látnak fölötte s ezt a borzavári erdőn meg is tették.

Mindenekelőtt elvették fegyvereit s forma szerint tanácsot tartottak fölötte. Halálra itélték egyhangúlag. A határozat szerint Bucs Józsi lőtte agyon s aztán nyakát Cser Miska vágta el fejszével.

– Hadd lássa ő maga is, – mondá a haramia – mire tanitott ő engem a Dobosban.

Ilyen vérengzés Sobri életében sohase történt se maguk közt, se védtelen emberekkel szemben.

Innen a rablók Bakony-Bél és Pápa felé portyáztak, most már megint Franczli vezetése alatt. Szeptember 11-én az iharkúti csárdában mulattak, mikor 8 óra tájban a pandurok őket megtámadták.

A rablók bevonultak a csárdába s nagy elszántsággal védték magukat éjfélig. Török Imre pandurt meglőtték, de közülők is agyonlövetett Cser Miska meg Bodri Ferkó és Bucs Józsi súlyos lövési sebeket kapott. Ekkor Franczli megadta magát. Őt és két sebesült társát másnap Veszprémbe szállították, hol a talponálló biróság elitélte őket. A halálos itélet szeptember 16-án hajtatott végre.

A banda legújabb két tagja Máté Miska és Magyar Jancsi is csakhamar kézre került Bakony-Tamásiban. Ezekre nem bizonyult be, hogy rablásban részt vettek volna, a statárium nem itélte el őket, hanem átadta a rendes biróságnak. Pár évig raboskodtak s aztán megszabadultak.

Így végződött a Sobri-világ. Így vesztek el Sobri és társai. Ők tették rosz hirűvé túl a Duna erdős vidékeit s különösen a Bakonyt, melynek többnyire svábokból álló jámbor lakossága csakugyan nem szokott a törvénynek ellene szegülni. A Bakony a Sobri-világnak mind előtte, mind utána teljesen biztos volt mind személyre, mind vagyonra. Még a lókötés se volt ott annyira divatban, mint például Fehér- és Tolnamegyében. Juhász, kanász lopott és lop ugyan ma is egyik a másiktól, de az orzásban a duhaj versenyzési vágy legalább is szerepel annyira, mint a szegénység vagy kapzsiság. Ha egy számadótól ügyesen elterelhetnek harmincz-negyven juhot, a fölött valamely búcsún vagy lakodalmon nagyot nevetnek a társak. S a kárvallott bojtár ritkán megy panaszra, önjószántából soha, hanem megkeresi juhait s azok nyomát meg is találja föltétlen biztossággal. S egyéb nem kell neki. A ki juhait megvette, vagy elvásárolta: attól előbb-utóbb duplán lopja vissza a magáét. Egyik-másik rajt veszt s a törvény kezébe kerül, de a legtöb esetben sohase nyernek értesülést a hatóságok.

A negyvenes és ötvenes években csendes volt a Bakony. Még a Patkó, Illés, Kulicsbandák se az igazi Bakonyban, hanem Somogyban és Zalában garázdálkodtak. Igaz, hogy a hatvanas években borzasztó katonai rögtönitétő biróság működött túl a Dunán s vagy száz embert juttatott kötélre, de legalább a veszprémi biróság működése nem bizonyít semmit, mert itt a szónak pathologiai értelmében valóságos őrült hadbiró dolgozott, kinek rögeszméje volt, hogy minden embert – kivált ha magyar – fel akasztani s ki egy akkori főispánt is statárium elé akart állitani s bizony nem rajta múlt, hogy meg nem tette.

Még egy megjegyzést.

Mívelt társadalom s rendes állami élet az oly alakokat, minők Sobri és társai voltak, meg nem tűrheti kebelében s azokat minden alkalmas módon kiírtani törekszik. S ezek akkori társadalmunkban mégis nagy rokonszenvet keltettek föl maguk iránt s felfogásunk minden szigorúsága daczára is a mi részvétünket is megszerezték. Ennek okát akkori törvényeink és intézményeink borzasztóságában kell keresni.

Hihetetlenül vad és kegyetlen volt a börtönrendszer és testi bűntetés. Ha a szabadsághoz szokott nyers, de egyeneslelkü pásztorfiú, valamely bár kisebb botlásért a börtönbe került: a vas, a sötét penészes lyuk, melyet börtönnek neveztek, a megszégyenitő közmunka, a börtönőrök hetyke és durva bánásmódja, a rossz élelmezés s különösen a piacz közepén való nyilvános botoztatás negyedévenkint – lelkét örökre elvadították. Ő kutyájával és barmával se bánt így s ha elkeseredve, megszökhetett: alig volt más menedéke, mint földönfutóvá, bujdosóvá s »szegény legény«-nyé lenni.

Fennállott a jobbágyság. Az úrnak, sőt tisztjeinek, de még hajdunak is jogukban állott a jobbágyot felelősség nélkül testileg fenyíteni. Ha nem volt is ez törvény, de százados gyakorlat volt s a jobbágy bántalmazásaért soha az úr vagy tisztje feleletre nem vonatott.

Az öreg jobbágy eltűrte rendszerint az oktalan kínzást is, de nem tűrte el minden ifjú. Különösen nem tűrte, ha robotmunkán öreg apját, vagy ifjú jegyesét a hajdú vagy ispán ártatlanul botozta – az ő szeme láttára. Lehet-e csodálni, ha leütötte azt a hajdút vagy ispánt? Sőt ha le nem ütötte, ha csak kezét megfogta is; a bűntetés ötven vagy száz bot s egy-két évi börtön nyilvános botoztatással. Mi volt a menedék? Megugrani és Sobrihoz állani, vagy a halál vagy a halálos börtön.

Képzeljük el a katona-fogdosást! A katonakötelezettség nem volt általános s az ujonczok összefogdosása oly durván és igazságtalanul hajtatott végre, melyből a mai kornak alig van fogalma. S a katonaság egyértelmű volt a társadalomból örökre való kiszakitással. S a szegény pásztorfiú, ha jegyesét vagy az ő két keze után élő agg anyját volt kénytelen elhagyni, csodálható-e, ha néha elkeseredett, megvadult, elszökött, erdőbe vette magát s bosszút esküdött a törvénynek és rendnek és ezek őreinek?

Csak a 36-iki és 40-iki törvényhozás tudott ez állapotokon kissé segíteni. De a Sobri-kor e törvényhozás előtt támadott. Sobri és társai bizony megérdemelték a »szegény legény«-nevet. E két szóban benne volt halálos végzetük, de egyuttal a jobb és igazságosabb kornak fájdalmas és nemes részvéte is – sorsuk iránt.

REJTÉLYES ELTŰNÉS.

I.

Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése eszembe juttat egy bűnvizsgálati esetet, mely megyei tisztviselő koromban fordult elő Veszprém vármegyében; mely földerítve sohasem lett s mely mind maig rejtély előttem, s meglehet, az marad örökre. Ha magam nem vezettem volna a vizsgálatot, ha ifjú embernek egész hevével, egész nagyravágyásával s egész találékonyságával nem törekedtem volna világosságot deríteni oly körülményekre, melyek – úgy látszik – örökre homályban maradnak: a vizsgálat sikertelenségét hajlandó lettem volna a vizsgálati eljárás lanyhaságának s talán az illetékes egyének gyöngeségének tulajdonítani.

A sajtó csak akkor szabadult fel igazán nálunk. Akkor még nem volt annyira divatban, mint most, a büntető bíróságok titkait, a bűntények érdekfeszítő részleteit, a vizsgálat előhaladását, a nyilvános tárgyalások menetét napról-napra oly részletesen közzétenni mint most. A sajtó tehát és a nagy közönség érdeklődése nem jöhetett segélyére a vizsgáló bíróságnak, de annak működését nem is zavarhatta örökös közbeszólásával. Legfölebb egy-egy vidéki levélben vagy rövid ujdonságban vettek tudomást a lapok a büntetőjogilag legfontosabb, legérdekesebb esetekről.

Az esetet elmondom azzal a részletességgel, a melyre emlékező tehetségem tizenhat év multával képes. Sok apró mellékes körülmény talán nem jut eszembe, de a lényeges dolgokat érinteni fogom.

1866-ban a karácsonyi ünnep keddre és szerdára esett. Karácsony előtt való szombaton a csajági segédtanító átment a szomszéd faluba, Balatonfő-Kajárra, állítólag az ottani tanító látogatására s többé nem jött haza soha.

A segédtanító neve Szombathy János volt. Ismertem kis gyermek korától kezdve, mert falumból származott. Szegény özvegy asszonynak, falusi paraszt nőnek volt – úgy tudom – egyetlen fia, öröme, reménysége. Erőteljes, szép fiú volt s eltűnésekor lehetett vagy tizenkilencz éves. Több semmi esetre, de kevesebb sem.

Elmaradása nem tűnt fel Csajágon, mert ott a lelkész, a tanitó s a lakosok azt hitték, hogy a szomszéd faluból a karácsonyi ünnepekre haza ment édes anyjához. Édes anyjának sem tűnt fel, mert az meg azt hitte, hogy fia Csajágon van, tanítói székhelyén. S végre Balatonfő-Kajáron sem tűnt fel, mert onnan este későn eltávozott, különösen nem is érdeklődtek utána, mert senkinek se jutott eszébe valamely rejtélyes eltűnésnek vagy bűnös elsikkasztásnak lehetősége. Kemény hideg tél volt; tiszta, szép napok, a földön csikorgó hó, a szent ünnepeket mindenki otthon tölté, a három falu lakossága nem igen érintkezett egymással, a segédtanító után tudakozódni senkinek se jutott eszébe hamarjában. Napok, sőt tán hetek teltek el, míg végre a szerencsétlen ifjú után kérdezősködni kezdtek s a járásbeli szolgabíróság az ügyet kezébe vette.

A hivatalos nyomozás megindult. Keresték vagy az élőt, vagy annak holttestét. Több napig eredménytelenül. Az ifjú haza nem ment se anyjához, se Csajágra: ez bizonyos volt. Kajárról eltávozott és pedig kissé boros fővel késő este s azzal a szóval, hogy Csajágra megy s tényleg a faluból ez irányban el is indult. Kajár és Csajág, a két szomszéd falú nincs messze egymástól, gyalog szerrel se igen több jó félórai útnál – tehát csak kis séta az egész. Farkasok meg nem ehették, mert azon a vidéken nincsenek. El sem igen tévedhetett, meg sem fagyhatott, erdőn nem vezetett keresztül az út s az ég is tiszta, csillagos, holdvilágos volt. Hova lett hát?

A két falu közti út egyik oldalán gyenge emelkedésű hegy van, mely régebben szőlőhegy volt, most már szántóföld. De néhány szőlőhegyi hajlék s néhány elhagyott kert volt még akkor a dombon. A kutak kámva nélkül, de afféle deszka kunyhó-féle tetőzettel ellátva, a minők mint csőszkunyhók a budaelőfoki szőlőkben láthatók. Azért voltak, hogy a barom a kútba be ne eshessék, de azért a kútból esetleg vizet lehessen merítni.

Hosszas kutatás után végre a kutak egyikében meg találták a holttestet. Az azonosság iránt semmi kétség se foroghatott fen. A hulla teljesen ép állapotban volt, ruhája is megvolt sértetlenűl. Jegyzet-tárczája oldalzsebjében, tollkése s egyéb apró tárgyai mellényének zsebében valának.

Jegyzettárczájában egyik tiszta lapon irónnal a következő jegyzet találtatott:

»Az utat eltévesztettem, e kútnál leültem pihenni, a kútba beleestem, innen ki nem tudtam menekülni, erőm elfogyott, a kiáltozásban hangom elveszett.«

»Négy napig éltem, akkor elaludtam. Senki se jött mentésemre, itt meghaltam.«

»Édes jó anyám, adjon az isten a te szívednek vigasztalást, bocsáss meg szerencsétlen fiadnak, az isten áldjon meg, örökre.«

»Örökre…« itt még vonások következtek, de azokat elolvasni már nem lehetett.

Az írás kétségen kivül a szerencsétlen ifjú kezeírása volt. Legalább látszólagos, felületes megtekintésre mindenki, ki írását jól ismerte, az ő keze írásának tartotta azt. Nem volt okom ezen nekem sem kételkedni, mikor később vizsgálat alá vettem a kéziratot.

A hulla felbonczoltatott. A bonczlelet és orvosi vélemény azt igazolta, hogy az ifjú éhen halt meg. A gyomor és a belek üresek valának, a beleken gyuladás jelenségei.

Ezeket az eredményeket mutatta fel a nyomozás és elővizsgálat. S miután a jegyzet-tárczában talált szavak a véletlen kútba-esést s az onnan való kimenekülés lehetetlenségét világosan igazolták; miután azon kútnak környékén téli napokban, karácsonyi ünnepekben csakugyan nem szokott járni senki, a ki a segélykiáltást meghallhatta volna; miután a kút a két falú közti úttól akkora távolságra esik, hogy az úton járók a kútból jövő segélykiáltás hangjait nem igen hallhatják meg; miután az eltévedés és kútbaesés lehetősége ellen a helyszíni körülmények egyike sem képezett semmi akadályt; miután az orvosi vélemény teljesen megerősíté a tényállásnak mindezen esetlegességét s végre miután semmi más gyanus körülmény az egész nyomozás alatt semmi irányban föl nem merült: mindezen okoknál fogva a járásbeli szolgabíróság a további vizsgálatot megszüntette s az összes iratokat a zsebekben talált tárgyakkal együtt a vármegye törvényszékéhez fölterjesztette.

Ez idő alatt én fiskusi állást foglaltam el a közbejött tisztújitáskor a vármegyénél. Az iratok kezembe kerültek; a vizsgálatban némi hézagokat véltem fölfedezni; merültek fel előttem bizonyos körülmények, melyekre – így hittem – a vizsgálat alkalmával kellő súlyt nem fektettek; a kézírás szakértőileg még nem volt megvizsgálva; az éhhalálnak a hullán talált s az orvosok által megállapított jelenségei én előttem nem egészen kétségteleneknek tűntek fel s egyéb aggályaim is nagy számban merülvén föl, én a további tüzetes vizsgálatot tartottam szükségesnek s az eset rejtélyes volta s nem mindennapi természete arra indított, hogy annak ellenőrzésére, sőt vezetésére magam menjek ki a hely szinére.

Erre indított ama mély részvét is, melyet bennem a szerencsétlen ifjú anyjának határtalan fájdalma gerjesztett. Az anya eljött apám házához hozzám s mindenre kért engem, ne hagyjam az ő szerencsétlenségét megtorlatlanúl. Nem hiheti ő – úgymond – hogy a jó isten maga szerezte volna egy szegény özvegy asszonynak ezt a nagy bánatot, rossz embernek kellett az ő fiát elemészteni.

Haladéktalanul hozzáláttam az eset körülményeinek tanulmányozásához, s megállapítottam magamnak ama feltevéseket, melyeknek kisebb vagy nagyobb valószinűsége a vizsgálat eddigi adatai által igazolható volt.

Egyik feltevés az öngyilkosság lehetőségére irányult.

Ez volt legkevésbbé valószinű. Az ifjú tökéletesen egészséges és korához képest tökéletesen szabályos termetű volt. Emlékeztem rá, hogy 12–13 éves korában egyszer Pápán a vízben úszkált mezitelenen s egyik tanárommal, Vályi Ferenczczel, épen mellette a hídon menvén át, tanárom figyelmeztetett, nézzem csak annak a fiúnak a termetét, ilyennek kell lenni a tökéletes emberalkatnak. Azt is tudtam, hogy meglehetős jó tornász volt. Édes anyja biztosított, hogy betegség soha se lepte meg semmiféle alakban. Tanítófőnöke s ismerősei, kiket kihallgattattam, biztosítottak, hogy kitünő jókedvű természete volt, semmiféle beteges ábrándozásnak soha semmiféle jelét nem adta, regényeket nem olvasott, nem búslakodott, soha semmi bajáról senkinek nem panaszkodott, a lelket mélyen megrázó és szerencsétlen szerelmi viszonyáról senki se tudott semmit, de az ily értelemben való mély elmerülés már koránál s természeténél fogva sem volt valószinű, a szeszes italokat mértéken túl nem itta, kitünő étvágya és alvása: az ily ember öngyilkos nem lehet, kivált ha származásának s családjának társadalmi állásához képest előnyös anyagi helyzetben van; már pedig szegény, vagyontalan, tizenkilencz éves paraszt fiúnak jó községben a segédtanítói állomás csakugyan nem kedvezőtlen állás.

Az öngyilkosság feltevését csakhamar elejtettem.

Másik feltevés volt a baleset, a kútba való véletlen bebukás s abban az éhhalál, a mint saját keze irása, az orvosi vélemény s a helyszíni körülmények valószinűnek tüntették föl.

A kézírást szakértőileg is megvizsgáltattam; – de megmutattam egyik testi-lelki jó barátjának is, ki az esetről még semmit nem tudott s ki írását kis gyermek korától fogva ismerte. Barátja a kézíratot első pillanatra valódinak nyilvánítá, valamint a szakértők is – kellő indokolással.

A kézirat valódiságának volt más jelensége is. – A sorok ingadozva következtek egymás után; egyik helyen az egyik sor majdnem tetejébe írva a másiknak, másik helyen pedig a sorok nagy távolságban egymástól. Tehát úgy írva, a hogy írni tudott, de később megvakult emberek szoktak, vagy a hogy az ember teljes sötétségben szokott írni. Öt öl mély kút fenekén pedig, melybe a nap be nem süthet, meglehetős sötétség van.

Íme az orvosi véleményen s a helyszíni körülményeken kívül ezek voltak a véletlen baleset valószinűségét igazoló jelenségek. De a jelenségek, melyek különös ügyességgel elkövetett s egyuttal elleplezett gyilkosságra mutattak, talán még súlyosabbak valának.

II.

A véletlen balesetnek s kútba zuhanásnak némi igazolásául szolgált az is, hogy a holttest mellényzsebjében talált tollkés tele volt sárral, mi azt mutatá, hogy a szerencsétlen ifjú késével megkisérté a kővel ki nem rakott kút oldalfalában lépcsőül szolgáló lyukakat vágni, melyek azonban az agyagfal elázottsága miatt használhatlanok valának s midőn ő e kisérlet sikertelenségéről meggyőződött: kését azon sárosan, földesen tette vissza zsebjébe. Megjegyzendő, hogy a kútban a járásbeli szolgabíró mérései szerint annyi víz volt, a mennyi az ifjúnak derékig érhetett.

Én a helyszinén rögtön leküldendő emberekkel s lámpákkal a kút oldalfalait megakartam vizsgáltatni, hogy vajjon vannak-e ott késsel vájt lyukak vagy ilyenek jelei. Azonban mire én a helyszinére érhettem, a kútat gazdája már betemetteté hetekkel előbb. Ezt a kisérletet tehát meg nem tehettem, mert a kút ujra kiásása akként, hogy oldalfala meg ne sértessék s az a betemetés előtti állapotban legyen, teljesen lehetetlen volt.

A gyilkosságra – mint mondám – súlyos tünetek mutattak.

Mindenekelőtt feltünt nekem, hogy az orvosok úgy írták le a hullát, mint a mely az élőt »jól táplált«-nak mutatá. A ki éhen hal: annak hullája »jól táplált« alakot rendszerint nem mutat. Én ugyan éhen halt embernek hulláját akkor még nem láttam, de a medica forensisre kezemnél levő kitünő források szerint az éhen halt ember hullája nem kövér, hanem teljesen lesoványodott, kiaszott alakot mutat, a mi természetes. Másrészről azonban meg kellett engednem azt a lehetőséget, hogy télen, kút fenekén, derékig vízben, fiatal, erőteljes ember előbb meghalhat éhen s bizonyos más mellékes heveny betegségben is, mely az éhséghez csatlakozhatik, mintsem teljes csontvázzá lesoványkodhatnék.

A másik aggályos tünet az volt, hogy a mely kútban a hullát egy bizonyos napon horoggal megtalálták: ugyanazon kútat pár nappal előbb már ugyanazon horoggal s ugyanolyan módon kikutatták a nélkül, hogy benne a hullát felfedezhették volna. Ez fontos körülménynek látszott s arra mutatott, hogy a gyilkosok a kútba akkor dobták a hullát, a mikor azt egyszer már a hatóság gondosan kikutatta s egyáltalán nem számitottak arra, hogy a hatóság annak az egész szőlőhegynek minden kútját és pinczéjét még egyszer ismételve át fogja kutatni. Ezen föltevéssel szemközt állott ama lehetőségnek megengedése, hátha az első izbeni kutatás nem volt elég gondos s hátha a hulla már akkor is a kútban volt, csakhogy nem akadtak rá a horoggal.

A harmadik aggályos tünet az volt, hogy az ifjú kézirata így szólt: »Négy napig éltem, akkor elaludtam.« E szavak azt jelenték, hogy miután szombat és vasárnap közti éjjel és pedig, mint egyéb adatokból kitünt, legkorábban éjfél tájon eshetett a kútba: tehát szerdáig, esetleg szerda estéig még ébren, vagy legalább eszméleténél volt. A medica forensis mutat föl eseteket, a melyekben az éhség kínjai közt időnként elgyengül, sőt el is vesz az eszmélet, de mutat föl és pedig tán nagyobb számban olyanokat, a mikor az eszmélet, noha halaványan, de folytonosan megvan. Az azonban kétségtelen, hogy az éhség és kimerülés kínjai közt is lehet aludni, noha tökéletlenül.

Miután a jegyzettárczába írt szavak a tökéletes eszméletnek és öntudatnak minden jelenségét bizonyiták, e szavak, ha valódiak, csak szerdán irattak, tehát a kútba eséstől számított nyolczvan-kilenczven óra mulva. A napokat a szerencsétlen ifjú kétségtelenűl biztosan számíthatá addig – a meddig; – mert bár öt öl mély kút fenekén felülről nézve mindig sötétség látszik lenni, de alulról nézve fölfelé, a nappal és éjszaka teljes biztossággal sőt pontossággal is felismerhető. Következtetni lehet, sőt kell is tehát, hogy ha a tárczába írt szavak valódiak: akkor az ifjú a kútbaeséstől számított nyolczvan-kilenczven óra múlva nemcsak élt, hanem teljes eszméleténél is volt.

Ámde a vizsgálat folyamán kiderült, hogy egy java idejebeli, komoly természetű telekcsősz kedden reggel napkölte táján, tehát reggeli nyolcz óra körül ment el a kút mellett közvetlenül, sőt a reggeli szél lengedezése miatt pipára gyújtani nem tudván, a kútnak kunyhó-eresze alá ment és épen a szerencsétlen ifjú feje fölött s gyufával ott gyújtott pipára. Megjegyzendő, hogy vele volt kutyája is.

Ez történt a vélelmezett kútba eséstől számitott 56 óra mulva, tehát az az éh-beteg, a ki még 80–90 óra múlva is teljes eszméleténél volt: 56 óra elteltével nagyon is észrevehette volna, a mi feje fölött öt ölnyire történik. Tegyük föl, hogy a beteg szundikált – mert alvása mélynek nem mondható. Ámde a fagyos csikorgó havon egész harsogást idéz elő a nehéz ember lépése; a csősznek a kúteresz alá állása is zajjal járt, az ellobbant gyufa lángja pedig szintén lelátszik a kút fenekére. Mind e körülmény majdnem lehetetlennek tünteti fel, hogy az ifjú, ha szundikált is, föl ne ébredt volna. Ha pedig fölébredt, annyi ereje még mindig volt, hogy jelt adhatott magáról. Ha erős hangon kiáltani, mint feltehető, nem tudott is, de a víznek tenyerével csapkodása s nyöszörgő sóhajtásának hangja is elégséges lett volna arra, hogy azt vagy a csősz, vagy kutyája észrevegye. De a csősz nem vett észre semmit.

Mindezekkel szemben csak egy ellenkező lehetőség van. Az, hogy épen a csősz ottlétének ideje alatt a szerencsétlen ifjú vagy pillanatnyilag eszméleten kivüli állapotban, vagy mély álomban volt. Vagy pedig élve egyáltalán nem volt a kútban és csak hullája dobatott abba.

És ez utóbbi véleményt még egy másik igen fontos körülmény is megerősité.