Part 5

Azonban orvosról és ápolásról kellett gondoskodni s azért a következő éjszakán bevitték a sebesültet Kéthelyre, Pap Andor sógorához, a már említettem Gerhárt András törvénybiróhoz. Ez egy öreg asszonyt rendelt a beteg mellé ápolónak, ő maga pedig hírt adott az esetről a járási főbirónak.

A gesztesi járás főszolgabirája Thaly Lajos volt, Thaly Kálmán édes apja. Ő a hír vétele után haladéktalanul mozgósitá pandurjait s egyúttal a komáromi várból katonát rekvirált. Az óvatosság indokoltnak látszott, mert kis erővel szemben a haramiák bizonyára megvédelmezték volna sebesült vezéröket.

Az elfogatás műveletét maga Thaly vezette esküdtjével, a még most is élő öreg Milkovics Zsiga bátyánkkal, ki szintén több országgyülésen át volt balközépi képviselő.

Én az elfogatás körülményeit egy Gangol Mihály nevű egykori német őrmestertől hallottam, ki később falumban volt Matkovich Tivadar ispánja. Ennek kellett katonáival a beteg haramia szobájába törni s őt elfogni. S a jó német őszintén megvallotta, hogy mind ő, mind társai reszkettek, mikor a szobába behatoltak, oly rémitő híre volt már akkor Sobrinak és Milfajtnak a katonák közt is.

Pedig előttük egy fájdalmában nyöszörgő súlyos beteg feküdt. Igaz, hogy ágya mellett egy széken két töltött pisztoly hevert, de mit használt az már akkor?

A rablót Komáromba vitték s az esetről rögtön értesítették Veszprémvármegyét. Milfajt kérte, hogy engedjék meg neki, hogy Kisbéren lakó ártatlan feleségével és két kis lányával beszélhessen. Természetesen megengedték. Szívrázó volt az utolsó találkozás.

Milfajtot 21-én vitték Veszprémbe. Az egész úton mindenütt, de különösen Veszprémben összesereglett a nép, hogy Sobrinak főemberét a híres Milfajtot láthassa.

Magas szélü kerek kalapot viselt. Kalapjának pereme ezüsttel volt szegélyezve és fekete selyem nyakkendőjén is ezüst rojt volt.

– Szép nyakravalód van fiam, mondá neki Micsky Lajos képviselő barátom édes apja, akkor megyei főszámvevő Komáromban.

– Szebbet ád majd nekem Veszprémmegye nemsokára, felelt nyugodtan a haramia.

Testhez álló prémes dolmánya, gyönyörüen kivarrott bakonyi szűr, a hideg tél daczára is egy szál gatya, ezüst sarkantyús kordován csizma s derekán egy értékes színes salikendő, ebből állott Milfajt öltözete.

Egy Bucher Ferencz nevű veszprémi szentkép-festő le akarta arczképét festeni. Milfajt ebbe csak oly feltétellel egyezett, hogy a képet összetéphesse, ha neki nem tetszik.

Mikor a kép készen volt, sokáig komolyan nézegette a rabló.

– Meg van-e kend elégedve? – kérdezé a festő.

– Jól van no, – felelt a haramia – hanem már nekem szebb képeim is voltak.

– Mifélék?

– Hát Zöld Marczié és Becskerekié, a kiket mindig magammal hordoztam, de most nemrég elástam a bokodi erdőben. Minek legyen másé?

Deczember 22-én állították a »talponálló« biróság elé, mint a statáriumot akkor nevezték és karácson előtti napon 24-én akasztották fel. Hullája éveken át látható volt az akasztófán.

Ez után gyorsan következett Sobri társainak pusztulása.

Mógor és Király visszamentek a Bakonyba s nehéz bujdoklás után deczember végére Nagy-Szőllősre jutottak a Somlyó alá, Király Jancsi szülőhelyére. A vármegyének híres pandurőrmestere volt akkor Paál Dániel e vidéken. Ez nyomról-nyomra üldözte a két rablót és 1837 évi január 1-én este Szőke Péter nagy-szőllősi jobbágy házánál megnyomta és elfogta őket.

Kegyetlen szokás volt akkor az elfogottat nyomban mindaddig kinozni, míg minden bűnét be nem vallja. Így történt itt is. A két haramia január 3-án állíttatott a biróság elé s 5-én akasztatott fel Milfajt mellé. Ruhájáról mindkettő felismerte Milfajtot.

– No lásd, megint csak összekerülünk, szólt társához Mógor.

Mógorról azt hallottam még, hogy ez kegyetlen és ravasz ember volt, gyakran női ruhában járt s szegény öreg asszonynak alakjában menekült. Épen így menekült egyszer Thaly Lajos főbiró kocsiján is Nagy-Igmánd körül.

Pap Andor és a majki kaland többi részese ismét egyesült nehéz bujdoklás után és folytonos üldöztetés közben Sobrival, de Sobri csapatja teljes számban többé sohase jött össze, mert oly nagy számú sereggel mind a menekülés, mind az élelmezés nehéz lett volna vagy épen lehetetlen. Egyesek, sőt egyes kisebb csapatok külön váltak s így kisérelték meg a menekülést.

Megyei fiskus koromban volt kezem alatt egy szép, erőteljes betyár: Görhes Jancsi. Máskor talán elbeszélem történetét. Ennek apja szintén társa volt időnként Sobrinak Görhes név alatt, mely azonban csak fölvett haramia álneve volt. Mellesleg megjegyzem, hogy fia már talán nem is tudta igazi családnevét.

Az öreg Görhes látta, hogy a haramia életnek nemcsak rossz vége lesz, hanem előreláthatólag hamar vége is lesz s miután vér nem nyomta lelkiismeretét, nagy dolgot határozott el magában.

Bement egyenesen Bezerédy főbiróhoz, megmondta bizalmasan, hogy ő meg akar javulni és kegyelmet kér a vármegyétől. Bezerédy azt mondá, hogy ő szót emel mellette, ha Sobri társai közül legalább kettőt kézre ad élve. Görhes meggondolta a dolgot.

– Élve nem tudom tekintetes uram, – úgy mond – de halva megpróbálom.

Görhes kanász volt s a baltavetéshez úgy értett, mint a kinai jongleurök a késhajigáláshoz. Ötven lépés távolságról embernek vagy disznónak le tudta biztosan vágni a fülét. Nem telt bele egy hét, a dabronyi csárdában Sobri két bujdosó társát poharazás közben két fejszecsapással agyon vágta. Az esetet maga jelenté be s a zsákmányolt fegyvereket maga adta a kézhez.

A vármegye nem állította statárium elé, pár hónapot ült Veszprémben s aztán megszabadult.

Sobrinak jelentékeny híres társa volt a vakmerő Fekete Jóska. Ez sárvári, vasmegyei születésü s eredetileg kanász volt; Sobrinak egyik legrégibb társa. Haramia neve egyszer Sipos Józsi, máskor Zsidó Józsi s február 10-ike körül fogatott el a Dobos vidékén. Ez a Dobos a Bakonynak egyik ága Zalában, a birtokviszonyok tekintetében egészen rendezetlen roppant erdőség; – már akkor is, később az én megyei időmben is, sőt még most is valóságos menedéke a »szegény legények«-nek.

Fekete Jóskát Sümegen állitották a statárium elé. Bevallotta, hogy résztvett a kónyi, tüskevári, tornai és szolgagyőri rablásokban Sobri vezetése alatt. Nála találták meg Hunkár egyik pisztolyát és egy ezüst sarkantyúját. Nyalka gyerek volt, kordován csizmája piros szattyánnal volt kivarrva s bakonyi szürének posztója alig látszott a rávarrt virágtól.

Február 16-án akasztották fel. Mikor hámba öltöztetve, felhúzták már az akasztófára, szép beszédet tartott a néphez, intvén különösen az anyákat, hogy jól neveljék gyermekeiket, nehogy az ő szomorú sorsára jussanak.

Ez a február 16-ika emlékezetes nap. Ekkor történt a lápafői összeütközés is, melyben Sobri elesett.

Lápafő Tolnamegyében fekszik, de egészen a somogyi határon. Hullámos és erdős vidék, kivált akkor nagyon erdős volt. Sobrit Tamási és Szakcs felől szorították oda.

Körös-körül nyomában volt nyolczvan pandur, félszázad uhlánus lovasság, a megyék által kirendelt népfelkelés s vagy huszonöt fiatal nemes gyerek önkénytesen. Sobri az akkori hivatalos felfogás szerint heted magával volt. Minden egyes emberére ötven üldöző esett legalább.

Hogy Sobri azonban nemcsak heted magával volt, az én előttem egészen bizonyos. Hiszen négyen halva maradtak ott, Varga Pistát Szegszárdra vitték be; az pedig bizonyos, hogy Pap Andor, Recze Marczi és Liliom Peti innen is megmenekültek. Ez már összesen nyolcz s menekülhettek még többen is. Azonban ha kétszer heten voltak is, ez még mindig eltünő csekélység az üldőzők nagy számához képest.

Sobri és minden társa el volt szánva megát meg nem adni, hanem halálig kűzdeni. Sobri nem egyszer mondá:

– Az én kezemen más vére soha nem szárad. Én csak egyszer fogok vért ontani.

A magáét értette alatta.

Egy kis patak van ott a lápafői határban, a Magyarád-patakja, melynek egyik oldalán letarolt ritka vágás, másik dombos oldalán ritkás szálas erdő volt akkor. Havas és zúzmarás volt az erdő.

Pandurok és felkelők messze maradtak, de a lovasság és a lovas csendbiztosok nyomon üldözték Sobrit. Ez a patak mögé a szálas erdők szélére vonúlt társaival s bízva abban, hogy a lovasság a gyöngén befagyott patakon talán nem tud áthatolni, ez állásból több mint egy órán át folyton tüzelt a támadókra.

A támadók tömeges sortüzelése alatt egyik embere a másik után esett el vagy sebesűlt meg. Végre közelegtek minden oldalról a pandurok is. Ezt az ulánusok bátor kapitánya is észrevette, ő pedig nem szerette volna, hogy a híres haramia vezért ne ő kerítse birtokába, hanem a pandurok. Megsarkantyúzta tehát lovát s egy közlegény kezéből kikapott lándzsával Sobri felé rugtatott s neki ment a pataknak.

Sobri ezt jól látta. Puskáját megvizsgálta s a legbiztosabb lőtávolban arczához emelé, hogy a kapitányt lelője. Azonban egy pillantással körülnézett üldözőik nagy seregén, villámgyorsaságú elhatározás lobbant fel benne, arczhoz emelt puskáját leereszté maga mellett a földre s egy pisztolyt rántván elő, magát szíven lőtte.

Egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül rögtön meghalt. Piros vére befesté a havat körülötte.

E jelenetet ugyanez a tiszt beszélte el apámnak s hozzátette:

– Nem adtam volna magamért egy rossz garast, mikor a ficzkó puskájának csövét láttam. Hanem ez bátor gyerek volt – tette hozzá.

Sobri elestével társai megfutamodtak, a kik még épen valának. Négy meg volt halva. Varga Pistát sebesűlten elfogták, Recze Marczi és Liliom Peti gyorsan eltünt az üldözők látköréből. Pap Andort még sokáig látták, a mint ment fölfelé a hegynek, s száznál több lövés ment utána eredménytelenűl.

Ezzel be volt fejezve Sobri élete.

De be volt-e hát? Vajjon Sobri Jóska volt-e valóban az az elszánt legény, a ki ott szíven lőtte magát? Ez a kérdés a túladunai körökben, sőt országszerte is beszéd tárgya volt éveken át és nagyon sokan élnek, a kik ma is hiszik, hogy nem Sobri volt az, a ki ott a lápafői erdőben meghalt.

Nekem nincs semmi kétségem.

Igaz, hogy a holtat akkor nem agnoszkálták, nem bonczolták, jegyzőkönyveket nem vettek fel róla, tanúkat nem hallgattak ki s mindenféle hókusz-pókuszszal a hatóságokat nem zaklatták.

Hanem eltemették a holtat nyomban ott, a hol vére kiomlott. Hiszen ki is lett volna ott Sobri tanúja. A kik ismerték volna, azok vagy bújdostak, vagy meg voltak halva, vagy messze-messze vidéken laktak túl a Balatonon és Bakonyon.

Finom varrású és kelméjű szorosan testhez álló prémes dolmány, igen gazdag hímzésű szűr, csizma és gatya volt a hullán. A puska, melylyel lövöldözött, Hunkárnak legszebb, legdrágább aranynyal kivert damaszk fegyvere volt és a szűrkötőszíjat Hunkárnak zománczos és drágaköves aranyláncza helyettesíté. Csak a haramia vezérnek lehetett osztályrésze mindez a szolgagyőri zsákmányból.

Ez az egyik bizonyíték arra, hogy a halott nem volt más, mint Sobri.

A másik az, hogy ettől kezdve Sobri örökre eltünt és élve soha többé senki nem látta.

A harmadik az, hogy Sobrit úgy ismerték, mint huszonnégy éves ifjút mintaszerű szép arczczal és termettel s a halott ifjú csakugyan mintaszerű szép alak volt.

A negyedik az, hogy Recze Marczi, midőn később elfogták, nyilván megvallotta és halálos óráján is megerősítette, hogy az az ifjú, a ki Lápafőnél agyonlőtte magát, Sobri volt. – Íme ez már egyenes és közvetlen tanú.

De nekem Kiliti Mózsa Mihály és Basa Szente János, e korszak utolsó öreg betyárjai és Sobrinak jó ismerősei határozottan állitották Sobri ottani halálát s állitották oly körülmények közt, melyek nem engedik meg a feltevést, hogy engem félre akartak volna vezetni. Kiliti Mózsa Mihályt, mint a halál révén álló öreget kieresztettem a börtönből s ekkor önkényt száz meg száz leleplezést közölt velem rég elfeledett rettenetes bűntényekről s a betyárvilág ismert és ismeretlen alakjairól. A hány esetben elrendeltem a vizsgálatot, az öreg mindenütt igazolva lett. Miért nem mondott volna ez egyben igazat? Sőt hozzá tette:

– Én uram megnéztem Sobri sírját másnapon, sokan voltak ott csodájára. Megnéztem egy hét múlva, akkor is sokan voltak ott. Aztán megnéztem két hét mulva, akkor már senkit sem találtam ott, csináltam hát egy keresztet erdei faágból s oda tettem sírja fölé. Pedig én kálvinista ember vagyok, de a keresztet, ha sírhalomnál van, a kálvinista is tiszteli. Azt gondoltam, legalább legyen a sírján egy kereszt, hiszen nem akasztófán halt meg.

Az a hit egyébiránt, hogy Sobri nem halt meg Lápafőnél, legnagyobb tápot nyert elfogott társának Varga Pistának vallomásából.

Ez 22–23 éves ifjú volt, erős, bátor és zord, mint a vas. Bement a vásárra, hogy jegyesének ajándékot vegyen. Épen katonafogdosás ideje volt, ráfogták, hogy kóbor gyerek, elfogták, megkötözték, besorozták egy granátos ezredbe. Onnan megszökött és Vasmegyében csikósnak állt be. Később itt is felfedezték, innen is megszökött és Sobrihoz állott.

A már nagyon is üldözött Sobrihoz épen négy nappal a lápafői összeütközés előtt csatlakozott. Itt a fiu kapott a fejére két kardvágást, oldalába egy lándsaszúrást, balkezének négy újját levágták, jobb karját keresztűllőtték, így azután megnyomták, megkötözték s bevitték Szegzárdra.

Az ütközetben úgy harczolt, mint az oroszlán s biráival szemben is oly bátor volt, mint az oroszlán. – Hogy mit felelt a kérdésre: Sobri volt-e az, a ki magát agyonlőtte, ezt már föntebb közöltem.

Feleletének őszinteségét nem hitték s egyik bírája azt mondá:

– Hazudsz te most is.

Varga Pista komor arczczal végig nézte a birót s így felelt:

– Én hazudok? Ezzel a testtel? Mikor holnap úgyis felakasztanak? Nem szégyenli magát az ur?

S büszkén elfordult attól a ki a halálra menőt sérteni tudja.

Sobri halálával még korán se lett vége a Sobri láznak túl a Dunán. Az életben maradt társak tovább bujdokoltak, a hajsza még tovább tartott, sőt tüzesebb volt, mint eddig. Az emberek nem hitték s a hatóságok még kevésbé hitték, hogy Sobri Jóska elveszett, keresték hát nyomát s üldözték nevét és emlékezetét szünet nélkül. A hol egy-két szegény legényt vagy bújdosó szökött katonát együtt láttak, mindenütt Sobrit vélték ott lenni. Akadtak haramiák is, kik Sobri nevében garázdálkodtak. S mert a bakonyi haramiavezér fejére és társaira nagy díjak voltak kitűzve, feladó, sőt árulkodó is elég jelentkezett. Mindez közreműködött arra, hogy Sobri társai oly gyorsan, legalább aránylag gyorsan kiirtattak.

Veszprém-, Zala- és Vasvármegyék összeszögellése, Sümeg, Somlyó, Devecser és Kis-Somlyó köze mindig buja tenyészetű telepe volt az erdei betyároknak. Erdők, patakok, erdei legelők váltják fel itt egymást nagy területekben. Sok a juhász, sok a kanász, kik egymással versenyezni szoktak a tolvajlás ügyességében. A hogy túl a Dunáról minden lopott lovat hajdan Kis- Kúnságba szoktak átterelni: úgy hét-nyolcz vármegyének minden lopott juh- és disznófalkája e vidékbe szokott tereltetni. S az üldözött szegény legénynek, a menekvő bujdosóknak e vidék juhászai és kanászai lehetőleg segítséget, menedéket szoktak nyújtani.

Így volt ez az én megyei tisztviselősködésem idején is. Így volt ezelőtt negyed századdal, mikor a Schmerling rendszer Patkóék és Illésék ellen a katonai rögtönitélő biróságot állította föl. Így volt Sobriék korában is.

A vármegyék sokat törték fejüket azon, miként lehetne e fészket szétrobbantani. Zalamegye gyűlésén épen a Sobri-korban maga Deák Ferencz is foglalkozott e kérdéssel s ő maga is pártolta a rendek ama határozatát, hogy juhásznak, kanásznak ne legyen szabad se hátas, se hámas lovat tartani. Deák Antal erélyesen ellenzé e törekvést, azt mondván, hogy az állattartás s az ingó-jószág megszerzésének joga oly föltétlen joga minden embernek, hogy e jogot elkobozni semmi indokból nem szabad. S érdekes, hogy Deák Ferencz tekintélyénél e kérdésben nagyobb nyomatéka volt Deák Antal tekintélyének. Hiába vetették ellene, hogyha a pásztoroknak lovuk nem lehet: akkor gyorsan nem menekűlhetnek s akkor jól fogják magukat viselni. Az emberi jognak és az alkotmánynak szentsége mindenek fölött való: mondá Deák Antal. S győzött.

A szakadatlan üldözésben Sobri társai szétszóródtak és sokan Sümeg biztos menedékű vidékére vonúltak. De épen ezért idejöttek a legügyesebb csendbiztosok és pandurhadnagyok s ide vezényeltettek a legbátrabb pandurok is.

Február 21-én ezek Sobri három társát lepték meg Rigácson, Sümeg mellett. Ezek voltak: Holics Gyuri, Lakat Miska és egy Ádám nevű katonaszökevény. Ádámot és Holics Gyurit sikerült elfogni, ezeket rögtön a sümegi talponálló biróság elé állították és 28-án felakasztották.

Lakatos Miska elszánt ellenállás és folytonos lövöldözés után itt megmenekűlt, de szakadatlan üldözésben hajszoltatott egész éjjel s a következő egész napon. Február 22-én este bevette magát a rendeki erdőbe s két napi harcz, éhség, szomjúság, futás és álmatlanság után testben-lélekben kifáradva s télben hóban megdermedve, egy dőlt fára leült s lehajtá fejét pihenni. Nehány percz mulva itt is nyomába értek a pandurok. Nehány lövést még váltott velök s azután egy pisztolyt rántott elő, felállt a dőlt fára s odakiáltott a pandurokhoz.

– No hát kutyák, egyetek meg!

E szavakkal szíven lőtte magát s holtan esett le a dőlt fáról a zúzmarás harasztba.

Sümeg közelében van Prága, a veszprémi püspökségnek egy kis falucskája. A prágai erdőben volt a veszprémi püspöknek egy nyári birka-akla. A zord téli és tavaszelei napokban éjszakánként ez akol árnyékában húzta meg magát Sobri nehány bujdosó társa.

Egyszer, márczius végén, a pandurok ötöt leptek meg ott úgy alkonyat táján.

Az egyik volt Recze Marczi; haramia nevén hol Fűmagnak, hol Kalarábinak nevezték.

A másik volt Csuha Anti.

A harmadik Laczi nevü dezentor, családnevét sohase tudta senki.

A negyedik volt Czifra Miska, haramia néven Peti.

Az ötödik volt Pista. Ennek családi neve is ismeretlen maradt.

E két utóbbi tornamegyei volt a Bodvavölgyből. Kassán fogták el őket, mint állítólag kóbor gyerekeket katonának, hogy a város ezzel is kevesebb ujonczot adjon a maga részéről a hadsereghez. A két fiú nem volt kóbor gyerek, csak vásárolni ment be Kassára. Először könyörögtek, sírtak s kérve-kérték a szabadonbocsátást. Ez nem használt. Azután ellenálltak s daczoskodtak. Ekkor lehúzták őket a deresre. Azután nem szóltak semmit, hanem a legelső alkalommal leütöttek egy káplárt s elmentek világgá. Átjöttek túl a Dunára s beálltak Sobrihoz. Elszántabb legénye alig volt Sobrinak, mint e két tornamegyei fiú.

A prágai megrohanásnál Recze, Csuha és Laczi megugrott. Czifra Miska és Pista menekűlhetett volna, de úgy látszik, ők már kifáradtak a folytonos üldöztetésben. Megállták a harczot s meglövöldözték a pandurokat.

Este lett, besötétedett s a pandurok nem mertek az akolba behatolni. E helyett felgyújtották az aklot s jó távolban körülállták, hogy senki ne menekülhessen. De a két fiú nem is akart menekülni. Lőttek, míg lőhettek s mikor a tető egyik fele égve lezuhant, ők az izzó zsarátnokba egymást átölelve belefeküdtek.

A pandurok megvárták míg a csűr leégett, bevárták a reggelt és se embert, se holttestet nem látva, tovább álltak. Recze Marczi vallotta meg május közepén a biróság előtt, hogy két társuk ott égett s hogy ki volt e két társuk. A hamut és pörnyét szétszórták s akkor találtak ott két megszenesedett csontvázat. Még akkor is átölelve tartották egymást.

Rokonaik talán most is várják hazatérésüket!

Recze Marczi vagy másként Fűmag se élt ezen túl már sokáig. Őt Laczival és Csuka Antival együtt május 17-én a padári vágásban szintén Sümeg közelében lepték meg és kerítették be a biztosok. Heves ellenállás után Laczi elmenekült, de Fűmag és Csuha kézre kerültek s május 29-én Sümegen fölakasztattak. Fűmag részletesen bevallott mindent. Bevallotta, hogy a lápafői összecsapásnál ő is jelen volt s határozottan állította, hogy maga Sobri Jóska volt az, a ki ott szíven lőtte magát. Ő fedezte föl, mint említém, a két tornamegyei fiúnak prágai katasztrófáját is. Egy nagyon elterjedt hírt is megczáfolt. Általánosan azt beszélték ugyanis, hogy mikor Sobri Veszprémből és Zalából kiszorítva Somogyba menekűlt, a szántódi réven Tihanynál lakodalmas népnek öltözve, pandurok társaságában hajózott át, a révésznek szép leánya kísérvén őt, mint állítólagos mennyasszonya. Fűmag azt mondá: ebből egy szó se igaz, ők Sobrival a Balaton jegén menekűltek át.

Hogy Laczi a padári meglepetés után hova lett: ez soha ki nem tudódott. Többé neve elő nem fordul; híre, hamva elenyészett.

Emlitettem, hogy a lápafői vérengzésből megmenekült Liliom is. Ezt keresztnéven hol Petinek, hol Jancsinak nevezték. Ez egy időre nyom nélkül eltünt, 1838-ban azonban valamely kisebb bűntény miatt elfogatott és a szegszárdi börtönbe vitetett. Innen szeptemberben megszökött s a híres Pap Andorral együtt egy nyolcz főből álló bandát alakitott. Leginkább Tolnában űzte a szegénylegénykedését s az erélyes üldözés elől gyakran menekült a Dunán át Kis-Kunságba.

A túladunai betyárok gyalogszerrel szoktak járni. Ott az erdők, szakadékok, hegyek, völgyek miatt a ló használhatlan. Sobri és társai alig ültek lovon valaha. De Liliomnak a Kis-Kunságban lóhoz kellett szokni.

Ő talán az öreg Petrovics korcsmájában is megfordult. Petőfi legalább sokat hallhatott róla s híres lovas ügyességéről. Legalább úgy énekli meg:

Emberül megült ő minden Paripa hátán; Le nem vetette volna a Hétfejü sárkány.

S a hol vele elvágtatott Gyors paripája. Majd megveszett a falusi Lyánság utána.

A költő azzal végzi költeményét, hogy Liliom Peti nyakravalója elvégre is hóhér kötele lett. Ez ily értelemben nem felel meg a valóságnak.

Liliom Petit 1838. évi márczius 25-én a szabadszállási határban, a városnak Balázsi nevü pusztáján egy tanyai házban szorították meg a pusztázó hadnagyok. Liliom harmad magával volt s az ajtókat eltorlaszolva, kétségbeesetten védte magát. Délutáni 3 órától 7-ig tartott kölcsönösen a lövöldözés s ekkor a sötét este beállván, a hadnagyok a tanyát rágyújtották. Két társa megadta magát rögtön, de ő tovább is ellenállt.

Végre a ház feje fölött kezdett égni s füst és zsarátnok majd megfojtották. Ekkor kinyitotta az ablakot s kikiáltott, hogy megadja magát.

– Add ki előbb fegyvereidet, kiáltották vissza a hadnagyok.

Liliom kidobálta a puskáját s pisztolyát.

A hadnagyok ekkor kötelet vetettek be hozzá, hogy azzal kötözze meg magát s azt kösse nyakára is. A kétségbeesett s egyébként is megsebesült betyár megtette ezt is, hisz a tűz már égetni kezdte.

Mikor a hadnagyok meggyőződtek, hogy a kötél nyakán van, egyik oda szólt hozzá:

– Szép szóra nem akartál kutya kijönni, hát most majd kijösz másként!

S a hadnagyok és legények megfogták a kötél végét s a nyomorult sebesültet a kötélnél fogva vad erőszakkal az ablakon át vonszolták ki. Mire kihúzták: csontjai összetörve, nyaka kificzamodva s maga halva volt.

A hatóságok ezért valószinüleg megdicsérték a hadnagyokat. A lapok minden megjegyzés nélkül közölték e hihetetlen kegyetlenséget. A legvadabb haramiák se voltak akkor embertelenebbek, mint igen sokan a társadalmi rend hivatalos őrei közül.

Sobri főbb emberei közül már csak Pap Andor és Franczli voltak életben.

Franczli több mint egy éven keresztül rejtőzött valahol társaival együtt, vagy azoktól külön válva a nélkül, hogy nyomára jöttek volna. Ép oly ügyesek és szerencsések voltak egyelőre társai is: Babóthi Istók, Bodor Ferkó, Cser Miska, Bucs Józsi, Virrasztó, Pityerész, Nagy Jancsi és a többiek, kiket Sobri maga mellől az 1837-ik év elején elszélyesztett, hogy ő is, ezek is könnyebben menekülhessenek.

Az 1837-ik év vége felé egyébiránt már a vármegyék tevékenysége is csillapodott. A statáriumokat abbahagyták, a katonaságot visszaküldték, a pandurokat állomásaikra visszahelyezték s rendszeres haramia-banda alakulástól nem tartottak.

Csalódtak. A következő évben Sobri szétugrasztott legényei ujra veszélyes bandát alakitottak, melynek központja Franczli volt. Tagjait fentebb elősoroltam.

Ezek közül Babóthi Istók nyomtalanúl eltünt. Maga emésztette-e el magát, vagy agyonlőtték valahol, vagy visszatért a társadalom kebelébe: nem tudom. Franczli és társai, mikor elfogták őket, nem adtak róla semmi fölvilágosítást.