Part 4

Rettentő haragba jöttem. Dühösen kérdeztem tőle: miként jöttek e vakmerő gondolatra?

Elmondta őszintén, hogy azok az urak az ő pinczéjében (az én szomszédságomban) mulattak s kérdezték: kié a szomszéd hajlék? – Mondták nevemet. Erre azt kérdezték: ki és mi az az úr? – Mondták, hogy én Veszprémvármegye tiszti ügyésze vagyok. Erre Bezerédy örömmel felkiáltott:

– No ez jó lesz. Az ő hajlékában dolgozunk a géppel, ott nem fog ránk gyanakodni senki.

Az izzadtság vert ki felindulásomban, míg e részleteket végig hallgattam.

Elővettem az embert. Figyelmeztettem a bűnre s annak iszonyú következményeire. Figyelmeztettem vagyonos helyzetére, derék feleségére, kis gyermekeire, kiktől mind meg kell válnia, ha e bűntény kitudódik.

Az ember megtört. Megbánta – úgymond – a mit tett, szeretne megszabadulni.

De miként lehetne az?

Tanácsom az volt: ő jelentse fel az esetet nekem s akkor büntetése csekély vagy semmi leend.

Erre nem volt hajlandó. Inkább meghal – úgymond – mintsem társait, kik benne bíztak, feladja, elárulja. Készebb velük szenvedni s velük meghalni.

Tárczámból elővettem egy forintos bankjegyet. Az akkori jegy barna nyomatos volt, később jött a piros, még később a zöld. Az akkori bankjegyre apró betűkkel egy figyelmeztetés volt nyomva, mely így kezdődött: »Die Nachahmung und Verfälschung dieser Noten stb. húsz évi sőt életfogytiglani büntetéssel sujtatik.«

Ezt felolvastam az ember előtt s magyarul megmagyaráztam neki. Halálra ijedt, könyezett, de a följelentésre nem volt hajlandó.

Végre esti tíz órakor megtört s hozzám intézett magánlevélben saját keze irásával az esetet följelenté.

Elbocsátottam s megnyugtattam.

A mint eltávozott: rögtön megtettem a közvádlói előterjesztést a vizsgálat, az emberek elfogatása s a gép és hamis bankjegyek elkobzása iránt. Csak törvényszéki ülést kellett tartani.

Éjjel volt, tizenegy óra tájban volt az idő. Nehéznek látszott most törvényszéket tartani.

Ha nem csalódom: május nyolczadika volt. Épen akkor megyei állatkiállitás a gróf Zichy-Ferráris Bódog, most Todesco-féle telken. Kimentem oda. Ott megtaláltam az egyik alispánt, Késmárky Józsefet. Közöltem vele az ügyet. Rögtön fölkerestünk két táblabirót és egy jegyzőt s pontban éjfélkor törvényszéket tartottunk.

Egy óra mulva a vármegye egyik lovas katonája vitte a stafétát Zalavármegye balaton-füredi szolgabirájához.

A szolgabiró, Mórocza Kálmán jó barátom, eszes, erélyes és humánus ember. Még az igazak álmát aludta, a mikor berobogott hozzá a megyekatona. Rögtön fölkelt, befogatott s hajnali négy órakor a bankjegygép egy csomó félig kész bankjegygyel s a két bűnös emberrel kezében volt.

A vizsgálatot úgy vezette, hogy a két füredi ember: Vörös és Berecz, büntetlen maradt, Bezerédyt és Baloghot sok évre elitélték.

* * *

Ez az eset.

Most már tisztelt barátom, te mint jogász, felelj nekem a gyanujelek elméletének alapján erre:

én alkudtam Vörös Józseffel a szőlőtelek megvételére;

én elfogadtam (mert tehettem volna) a szőlőtelket;

én adtam a hamis bankjegy készítéséhez papírra kétszáz forintot;

az én szőlőhegyi hajlékomban állították fel a gépet s készítették a hamis bankjegyet;

vajjon kell-e még több arra, hogy száz vizsgálóbiró közül kilenczvenkilencz azonnal elvegye az ekként gyanusított ember szabadságát s a nagy közönség kivétel nélkül elitélje az ekként fogságba helyezett vádlottat?

Természetesen mindez nem történhetett meg túlzó óvatosságom miatt, de bizony mondom: ma is komoly megilletődéssel gondolok e különös esetre. Pedig közel negyedszázad múlt el azóta! Mily hajszálon függ gyakran az ember jó hírneve és szabadsága!

A HÍRES BAKONY ÉS A HÍRES SOBRI JÓSKA.

A Bakony megint rossz hírbe jött. Megint azt hiszik országszerte, hogy a Bakony tele van haramiával, emberirtó rablókkal, gyilkosokkal, gyújtogatókkal. A lapok pár hét óta mindig tudnak valamit Renkó bandájáról, utonálló czigányokról, szökevény foglyokról, kik mind a Bakony rengetegeiben tanyáznak s nyúzzák a szegény utasokat.

Pedig hát a Bakonynak régen kiírtották rengetegeit, Luczenbacher fejszései régen keresztűl-kasúl járnak rajta s a moóri völgytől Zala-Egerszegig s a Balatontól Pannonhalmáig hiába keresne az ember négy-öt ezer holdnyi szálas erdőt egy darabban. A gyönyörű bükkösöket és tölgyeseket szántóföldek, nyíres legelők és fiatal vágások váltották fel; tömérdek helyen nyilvános az erdőpusztítás s most már Veszprémtől Pápáig, Zircztől Csesznekig, Nagy-Vázsonykőtől be Zalába sehol se borítja sűrű lombok árnyéka a jól kavicsozott országútakat. A »szegény legények« is megfogytak egészen, csak a »szegény emberek« szaporodtak el rettentően.

Hanem az igaz, hogy a Bakonynak félelmes rossz híre van. Mikor Windischgrätz ránk rontott 1848 deczemberben, táborának szélső szárnya Pápán ment keresztűl: egy osztrák ezredes egész komolysággal mondá:

– Csak a Bakonyon tudjunk átmenni szerencsésen, azután már kardcsapás nélkül foglaljuk el Magyarországot.

– S kitől félnek a Bakonyban? – kérdé Bezerédy prefektus.

– Hát itt vannak a csikósok, kanászok, pandurok, betyárok és a híres Sobri vezér.

Bezerédy minden komolysága daczára is elnevette magát. A jó német szentűl azt hitte, hogy csikós, kanász, pandur, betyár mind külön fegyvernem és hadosztály, Sobri pedig valami híres generális.

Sobri akkor már tizenkét év óta porladozott a lápafői határ erdős domboldalán.

De az igaz, hogy a Bakony félelmes hírét Sobri Jóska alapította meg. Hiszen előtte is voltak már e századokban híres haramiák, még sokkal veszélyesebbek mint ő. Zöld Marczi, Becskereki, Palatinszki, Angyal Bandi; de ezekről még nem írtak akkor a lapok; miután lapok nem is léteztek s különösen nem írtak az osztrák lapok. Sobri föllépése abban az időben, a harminczas évek közepén történt, a mikor már volt bizonyos hírlapirodalom nálunk is s a mikor a bécsi kormány és bécsi sajtó mindent elkövetett, hogy nemzetünket rossz hírbe keverje a művelt világ közvéleménye előtt. A legkisebb kihágásból is rablóhistóriát csinált és Sobrit oly híressé tette, mint Rinaldo Rinaldinit.

Sobrinak egyébiránt itthon is nagy reklámot csináltak, noha ő arról alig tudott valamit. Kezdetleges lapjaink sokat irtak róla, a népdalok felkapták nevét, népszínműben is felhasználták nevét, alakját s képzeletköltötte hőstetteit. Eredetének homályos volta s örökre eltűnésének villámszerűsége is alkalmas volt arra, hogy nevéhez a népies mesék és legendák egész sorát kössék.

A Duna-Tisza közén sokáig hitték és sokan hiszik ma is, hogy egyik Vay gróf volt Sobri voltaképen. Túl a Dunán pedig szentűl meg voltak sokan győződve, hogy Sobri senki se volt más, mint a becsehelyi Csúzy híres vagyonos családnak egyik tagja, kinek nagy nemesi telkét ma is Csúzy-háznak hívják Pápán. Betyáros modorú, délczeg, bátor, nagyúri alak volt ez. Mint ifjú nem tűrte az apai ház fegyelmét, a huszas évek elején eltűnt hazulról. Sok csavargás után – mint maga mondogatta – csikóssá lett a Bácskában s tíz évi bújdosás után a negyvenes évek elején jelent meg Pápán s élvezte s érvényesíté nemesi nevét, jogát és nagy birtokát. S miután eltűnése Sobri szereplésével esett össze: jó barátai és ellenségei egyaránt azt suttogták, hogy ő volt Sobri, senki se más. Vay Józsi gróf pedig szándékosan tréfálta meg a világot azzal, mintha maga is hinné a róla költött meséket, melyek épen azért határozott alakban képződtek ki s maradtak fenn róla.

Sobri Jóska pedig nem volt se Vay, se Csúzy, hanem egyedűl csak Sobri, sőt még ez sem voltaképen. És én most elbeszélem magának és bandájának történetét híven és igazán, minden romantika, minden túlzás nélkül. Elbeszélem azért, hogy a sok mesének véget vessek s hogy ifjabb írótársaim ismerjék azokat a viszonyokat, melyek a Sobri-világot szükségképen megteremtették s hasonló körülmények közt megteremtenék most is.

Sobri Jóska egy endrédi vasmegyei kanásznak volt fia Baltavár mellett. Apját s őt magát is igazán Pap Józsefnek hívták, Sobri neve csak álnév volt, melyet a haramia-élethez választott. A század elején ez közönséges szokás volt legalább túl a Dunán, sőt a juhászok, kanászok közt a Bakonyban most is szokás. Sobri társai közt például ott voltak: Mógor, Zsidó, Fűmag, Kalarábi, Franczli, Bódai, Virrasztó, Liliom, Csuha, Görhes, Czifra. Ez egy se igazi családi név, ez mind haramia álnév. Társai voltak például: Milfajt, Pap Andor, Király Jancsi, Pityerész Istók. Ezeknek más neveit nem ismerem, de csaknem bizonyosnak tartom, hogy ezek se az igazi nevek. Sok társát csak egyetlen keresztnév után ismerte maga Sobri is. Ilyenek voltak: Ádám, Peti, Pista, eredetileg mind szökött katonák, dezentorok, mint akkor mondották.

Sőt még Sobrinak nevét se tudta minden társa s ez igazán sajátságos.

A lápafői véres harcz után, melyről később szólok, elfogtak és Szegzárdra bevittek egy haramiát. A neve volt Varga István. Összevágva, lőve, zúzva, törve büszkén vallott a fiú mindent s bátran ment az akasztófa alá. De mikor azt kérdezték tőle, hogy Sobri elesett-e Lápafőnél, azt felelte:

– Nem tudom. Azt se tudom, melyik volt a Sobri. Mi csak úgy ismertük egymást: Pista, Jóska, Ferkó. Én tőlem sem kérdezték a nevemet, én se kérdeztem senkitől.

A megyei urak nem hittek neki, pedig igazat mondott. E titkolózásnak meg volt a jó oka akkor is és később is.

Egyszer húsz év előtt volt a kezemen egy szegény legény. Ha jól emlékszem, épen annak az Oroszlán Palinak bűntársa, a kit mint megyei fiskus egykor én ítéltettem el s a ki most mint szökevény fogoly Renkó Kálmánnal az úrkuti erdőben együtt találtatott. Annak a szegény legénynek Hatlábú volt a neve s igaz nevét sehogyse akarta megvallani. Zalamegyei juhász volt s hiába kutattam igaz neve után.

Egyszer bejött hozzám a szeretője s engedelmet kért, hogy tisztát és ennivalót adhasson be Hatlábúnak s beszélhessen vele. De ő igaz néven nevezte a betyárt, melyet már elfeledtem. Szeretője kérelmét teljesítém s Hatlábút hivatalszobámba hozattam s ott szemrehányólag mondtam neki, hogy íme tudom már igazi nevét ettől a leánytól.

Hatlábú megütközve s aztán mély szomorúsággal mondta a leánynak:

– Szerencsétlen, mennyi keserűséget okoztál te most szegény öreg szüleimnek. És azután hogyan legyek én most becsületes ember valaha, ha mindenki tudja a vidéken, hogy a vármegye kezébe jutottam.

Íme az álnév használatának valódi oka. Gyöngédség a szülék iránt s számítás arra, hogy az ifjúság kitomboltával s a büntetés kiszenvedésével valamikor becsületes emberek közé számíttassék még a haramia is.

Sobri apja nagyon istenfélő, kegyes ember volt. Minden búcsura elment Kis-Czellbe s minden vasárnap térdepelve látták imádkozni a baltavári templomban. Ha mondták neki, hogy üthetett el tőle fia annyira, azt felelé:

– Igaz, hogy rosz gyerek volt s nem is tudom, hol van, talán el is vette már az Isten, de hogy a Sobri az én fiam volna, azt el nem hihetem.

Holta napjáig sohase hitte igazán, hogy az ő fia volna ama hires haramia.

Sobri nagyon szép fiú volt, nagyon elkényeztették a falúbeli leányok és menyecskék, szeretett szépen öltözködni s a kocsmán mulatni s hogy pénzhez juthasson, disznót lopott.

Megcsípték, elítélték, kiállta a börtönt és botot, de mikor kiszabadúlt: újra lopott. Újra a vármegye kezére került s ott, mint csinos, tiszta és ügyes fiú, börtönbüntetésének vége felé a várnagy konyhájára került pecsenyeforgatónak.

Innen megszökött s Fényes Istók nevü bajtársával szövetkezve, kirabolta a kolomposi számadójuhászt. Társát elfogták, felakasztották, ő maga megugrott.

Ez történt 1835 évi májusban. Ettől kezdve lett hajléktalan rabló, erdei haramia.

Első társai: Milfajt, Mógor, Király Jancsi, Pap Andor és Franczli valának.

Milfajt Ferkó volt Sobri bandájában a vezér után a legtekintélyesebb legény. Legértelmesebb is volt, iskolába járt, írni, olvasni jól tudott s ponyvairodalmú művekből egy kis kézi könyvgyűjteménye is volt, melyet a bokodi erdőben ásott el, mikor megsebesűlt. Valamikor urasági inas volt kanász korában és Sobri legbizalmasabb emberének őt tartották társaik is, a hatóságok is. Közel másfél évig, 1836 őszéig Vas-, Sopron- és Győrvármegyékben űzték portyázó rablásaikat, leginkább papok, zsidók, birkások ellen. Abban az időben a bérlőket nevezték túl a Dunán birkásoknak.

Mógor igaz neve Nagy Jancsi volt. Veszprémmegyében Nagy-Szőllősön született, apja Zichy Manó gróf jobbágya volt. Katonafogdosás elől ugrott meg s lett duhajjá és Sobri társává.

Király Jancsi szökött katona, Pap Andor kanász volt. Származását egyiknek sem tudom. Pap Andor örökre eltünt és senki se tudja bizonyosan, hova lett. Egyike a legérdekesebb mesés alakoknak.

Franczli igaz neve Kaufmann Ágoston volt. Ez két társával, úgymint Babóthi Istókkal és Páli Józseffel, kit haramia néven Bodri Ferkónak neveztek, 1831 évi áprilban szökött meg a fraknai sopronmegyei börtönből és több évi bujdoklás és betyárélet után Sobrihoz csatlakozott. Mikor Sobrit elérte végzete: ez a Franczli két szökött társával, azután Virrasztóval, később Pap Andorral alkotott külön rablóbandát. Társai lassankint részint elhagyták, részint elvesztek és ekkor ő 1838-ban Nagy Jancsi vezérlete alá szegődött, de mikor ezt társai kivégezték, megint ő lett haramiavezérré.

Sopronmegye 1836 nyarán megúnta már a rablásokat és Sobri ellen katonát kért, mozgósítá egész pandurseregét és népfelkelést is rendezett, kihajtván Sobri üldözésére, mint a megyei végzés mondja, »a föld népét.« Tudniillik a jobbágyságot.

Sobri ekkor átvonúlt Veszprém- és Győrmegyékbe s végrehajtván a tüskevári és tornai rablásokat, elhatározta, hogy nagy számra felszaporodott seregét két részre osztja. Felének Milfajt vezetése alatt átadja Veszprém-, Fehér- és Komárommegyéket, maga pedig megtartja Győrt, Vast és Zalát. Mielőtt azonban e tervét megvalósította volna, még két feltűnő rablást vitt véghez, melyek utóbbika volt végzetes sorsának kezdete. E két rablás volt a kónyi és szolgagyőri.

Kónyban, Győrmegyében az uradalmi számtartót rohanta meg s a győri káptalan pénztárát vette magához 1836 évi október 10-én. A pénztár nem volt üres, mert a jobbágytized már eladva volt. A pénztáron kívül elvitte a kasznár értékesebb ingóit is, fegyvereit, ezüstjét, ékszereit.

Mikor mindezt összeszedték, a kasznár neje sírásra fakadt. Sobri kérdezte sírásának okát. A kasznárné azt mondta, hogy holnap jön ki egyik kanonok Győrből a pénztár átvételére s miután Sobri minden ezüstjét elvitte, tisztességesen asztalt se teríthet az uraságnak.

– Egyék a pap – mondá Sobri – fakanállal, Jézus se ezüstkanállal evett.

– Hát mi mivel eszünk? kérdi az asszony.

– Hányan vannak a familiában, kérdé Sobri.

– Heten.

Erre Sobri hét pár ezüst evőeszközt visszaadott a kasznárnénak.

Volt a háznál egy felnőtt fiatal csitri lányka is. Ez is sírt a rablási művelet alatt.

– Hát maga lányasszony mit siránkozik itt a fülembe? kérdé Sobri.

– Hogyne siránkoznám, felelt a lányka, mikor két hete kaptam ujdonatúj aranygyűrűmet és kendtek máris elviszik.

– No egy csókért visszaadom, felelte a haramia.

A lányka habozott.

– Ne viszologj tőlem babám, rivalt rá hetykén Sobri, ma még se lányt nem csókoltam, se pálinkát nem ittam.

Erre a lányka oda ugrott, megfogta a haramia két fülét s hangosan megcsókolta arczát. Aranygyűrűjét azonnal visszakapta.

Itt Sobri huszannyolczad magával volt. A fent említett öt társán kívül még vele voltak Fekete Jóska, Ádám, Hobics Gyuri, Lakat Miska, Recze Marczi, Csuha Anti, Laczi, Liliom, Babóthi, Virrasztó, Nagy Jancsi, Pityerész Istók, Bucs Józsi, Cser Miska, Pista, Czifra Miska, Páli Józsi s még egy pár.

A haramia csapat ezután Győr-, Veszprém- és Komárom megyék összeszögellő határain mulatott s űzte apróbb rablásait hol együtt, hol különválva.

Ugyanez év deczember 6-án Milfajt a csapat másik felével Pápa-Teszéren rabolta ki a bérlőt, ki a falun kívül lakott. Itt a haramiának jó kedve kerekedett, a pinczéből hozatta fel a bort, a faluból dudást hozatott, a cselédleányokat és menyecskéket berendelte s társaival együtt hajnalig tánczolt. Jó kedvében a bérlőnek is visszaadta pénzének egy részét, sőt hajnalban a bérlővel váltatott fel egy 25 frtos bankjegyet s minden leánynak öt forintot adott ajándékba.

Pár nap mulva maga Sobri, legjobb legényeit véve magához, végrehajtotta Veszprémmegye északi részén a szolgagyőri rablást. Ez deczember 8-án este történt.

Szolgagyőr ura Hunkár Antal volt, a legvitézebb inzurgens ezredes az 1809-iki franczia beütés alkalmával. Nagy tekintélyű közbirtokos, több országgyűlésen követ, hírneves liberális hazafi, 1848-ban a Batthyány-miniszterium alatt veszprémi főispán, 49-ben Debreczenben főrendiházi tag.

A kastély a század elején épűlt ódon épület, egyemeletes egy domb tetején, körűlvéve gazdasági épületekkel. Sobri estennen lopózott oda társaival, körülvette a kastélyt, minden cselédet rászegzett fegyverrel beterelt és összehajtott egy pinczébe s aztán nehány társával bement a kastélyba Hunkárhoz. Bátran beköszönt e szóval:

– Jó estét tekintetes uram, én volnék Sobri Jóska, a nevem után tudja már, miért jöttem.

Hunkár felugrott, fegyverhez akart kapni.

– Sohase bántsa tekintetes uram azt a puskát – szólt Sobri – látja, hogy hozzánk közelebb van a fegyver és aztán úgy se lenne annak semmi haszna. Ha tetszik, megnézheti, hogy minden cselédje a pinczében van megkötözve. Két legényem elkíséri.

Ekkor észrevette Sobri, hogy az úrnő nagyon meg van ijedve, láthatóan reszket. Oda ment hozzá.

– Tőlem ne féljen a tekintetes asszony, Sobri Jóska kezén még nincsen másnak vére, nem is lesz, de kérje meg a tekintetes urat, hogy gyorsan végezzünk, mert nekem nincs sok időm.

Az úrnő magához tért s németül oda szólt férjének, hogy adjon oda mindent.

Mást tenni úgy sem lehetett. Hunkár nem állott ellent, csak arra kérte a haramiákat, hogy nejét ne bántsák.

– Egy hajszála se görbül meg, szólt Sobri.

Erre összenyaláboltak mindent. Pénzt, aranyat, ezüstöt, Hunkár díszruháinak lánczait és ékszereit, ezüstsarkantyúit s minden használható fegyverét, ezek közt egy aranynyal kivert damaszkcsövü puskát is.

Végül Sobri az úrnő kezén gyürüket látván, kezdte lehúzni ezeket is.

Hunkár ingerülten szólt:

– Hát ez a becsület gyerekek? Nem megigértétek, hogy nőmet nem bántjátok?

De Sobri nem tudta legyőzni rabló természetét.

– Nekünk is jó lesz ez tekintetes uram, nekem is van szeretőm, annak is kell.

Hunkárt ez nagyon elkeseríté. Annál inkább, mert neje a nagy izgatottság miatt sulyosan megbetegedett. E jelenetről Hunkár még aggkorában is nagy keserüséggel nyilatkozott.

Elvégre a rablók értékes terhükkel eltávoztak, de előbb az uraságra rázárták az ajtókat s keményen elzárták a pinczét is, melyben megkötözve kinlódtak a cselédek. Csak 9-én reggel tudtak kiszabadulni. Sobri ekkor már árkon-bokron túl volt.

De a szolgagyőri rablás aztán fordulópontot képez a Sobri világ történetében. Eddig csak papok, zsidók, birkások, pásztorok voltak Sobri áldozatai, de Hunkár nagybirtoku és tekintélyes nemes volt, tagja a szent koronának s az ő esetét most már másként fogták fel a vármegyék és kormányszékek.

Hunkár rögtön ment Budára a nádorispánhoz és Bácsbe a királyhoz.

Hunkár nem törődött téllel, rossz úttal, ott hagyta még a beteg feleségét is és lóhalálában hajtott Bécsbe, hol a kanczelláriánál levő barátai segélyével csakhamar kihallgatást nyert az uj királynál Ferdinándnál. Miként terjeszté elé panaszát, azt ma már szórul-szóra senki se tudná, de Hunkár maga nem egyszer beszélte, hogy a királynak többi közt e szavakat is mondá:

– Én omló véremmel védelmeztem meg felséged trónját, családját és birodalmát a franczia császár ellen és felséged nem tudná megvédelmezni az én szegény falusi hajlékomat egy haramiabanda ellen?

Szintén Hunkár beszélte, hogy a gyenge idegzetü új király szemmel láthatólag megrezzent, sőt reszketett ez erőteljes hangon kiejtett kemény szavakra s akadozva bár, de határozottan megigérte, hogy minden rendelkezést megtétet Sobriék kipusztítására.

Hunkár innen a nádorhoz ment Budára. A nádor személyesen is jól ismerte őt nemcsak az országgyülésekből, hanem a győri csatából is, melyben a felkelő nemesi hadsereget maga a nádor vezette s melyben Hunkár bámulatos vakmerő vitézséggel kűzdött és sok sebbel maradt a csatatéren s csakis hű lovászának önfeláldozása mentette meg életét. A nádornak ezt mondá:

– Én hű vitéze és igaz bajtársa voltam fenségednek, mikor hazánkat és királyunkat együtt védtük és most nemesi hajlékom védelmét kérem fenségedtől.

A nádor is megigért mindent.

A király és nádor igérete nem maradt puszta szó. Mind az udvari kanczelláriától, mind a helytartótanácstól lovas sürgöny gyorsaságával adatták ki a szigorú és megfelelő intézkedések a vármegyékhez s a budai katonai parancsnoksághoz, Sobriéknak minden áron és haladéktalanul üldözésére.

Sopron, Győr, Vas, Veszprém, Zala rögtön felállitotta a statariális biróságot.

Ez öt vármegye ötszáz pandurt központosított a rablók bekeritésére.

Ezenkivül a szolgabirák közbenjöttével népfelkelés rendeztetett mindenütt, hol a rablóknak nyomait vélték az ifjabb és erőteljesebb jobbágyokból. A költségeket a vármegyék és uradalmak viselték.

Kalandszomjas nemesi ifjak is számosan akadtak, kik fegyvert ragadva, a felkeléshez csatlakoztak.

Végre mozgósíttatott a katonaságtól egy csomó lovasság és gyalogság s a szükséges helyekre vezényeltetett.

A Bakonyt csatárlánczokká alakitott tömegek vették körül és nyomról-nyomra kerítették be és szorították össze Sobri csapatjait. Az említett öt vármegyén kivül még Somogy, Tolna, Komárom és Fejér is bevonatott a müködési tervbe s e kilencz vármegye állapota valóságos hadjárat képében mutatkozott.

Mindez azonban abban a korban, a mikor vasútnak és távirdának még híre sem volt s a téli zord időben pár nap alatt nem volt foganatosítható. De mégis elég gyorsan következett be a siker.

A szolgagyőri rablás után ismét kétfelé osztá csapatját Sobri Jóska. Milfajt a Vértes felé vonúlt, Sobri pedig a Balatonhoz és Tihanynál átkelve, Somogynak és Tolnának tartott.

Milfajt Mogorral, Papp Andorral, Király Jancsival s még vagy tizedmagával deczember 11-ikén a majki korcsmárost rabolta ki Komárommegyében. S szokása szerint az éjjel ugyanabban a korcsmában dőzsölt és mulatott.

Megjegyzem, hogy Milfajt és Pap Andor e vidékről való volt, mert Milfajtnak itt élt neje és két kis leánya, Pap Andornak pedig a közelfekvő Kéthely községben volt sógora, Gerhárd András nevű, ugyanekkor törvénybiró.

Volt a majki korcsmában, a hol dőzsöltek, egy oroszláni tót is, ki egy külön asztalnál csendesen iddogált önmagában. Előtte az asztalon egy szál fagygyúgyertya égett.

Milfajt jó kedvében odament a tót asztalához s elvette előle a gyertyát s a maga asztalára tette szó nélkül.

Az oroszláni tót, talán kissé ittas is volt, erre felhörkent s a haramiát összeszidta. Milfajt rárívalt a tótra s puskáját félkézre kapta s agyával nagyot ütött a tót vállára. A puska agya ketté törött.

Erre Milfajt rettentő dűhbe jött s puskája csövét két kézre kapva, a tótot agyon akarta csapni. De a tót az ütés elől hirtelen az asztal alá bukott, a puska az asztalhoz ütődött, elsült s egész töltése Milfajt bal czombján ment keresztül. A töltés sörétből állott, csontot nem tört ugyan, de Milfajt azért leesett lábáról. A seb és vérzés nagy volt.

Ez a puska is Hunkártól való volt s a néphit a nemezis kezét látta e balesetben.

Hunkárnak nem volt gyermeke, de elhalt testvérjének volt két árvája: Hunkár Miska és Sándor barátim, képviselők az utóbbi országgyüléseken, de ekkor még gyermekek. A Milfajt-féle puska ezek tulajdona volt s mikor a rablók ezt is el akarták vinni, Hunkár azt mondá nekik:

– Az enyémet vigyétek gyerekek, de azt a puskát ne bántsátok, mert az az árvák tulajdona.

– Hejh uram, mi vagyunk az igazi árvák, szólt hetykén Milfajt s elvitte a puskát.

– No Ferkó, szólt Hunkár, megjárod azzal a puskával, az árvák istene számon kéri tőled!

És csakugyan a puska lett Milfajtnak veszedelme.

A megsebesült haramiát társai felnyalábolták s még ez éjjel a bokodi erdőre vitték. Faágból, hóhányásból csináltak neki árnyékot s hóval borogatták súlyos sebjét. Ez éjszaka s a következő napon itt maradtak.