Part 3

Gyilkosság sok fordúl elő minálunk is, de orgyilkosság, méregkeverés, sőt rablógyilkosság is igen kevés. S ha fordúl is elő: annak legnagyobb részét nem magyar, hanem idegen származásu egyén követi el. Az igazi magyar rabló, mint rabló, ugyan semmivel se jobb a más fajta rablónál, de ha ellent nem állanak neki, ha fel nem bőszítik: rendszerint nem veszi el életét annak, kit vagyonától megfoszt. Ezt inkább olyan gonosztevők teszik, kik nem hivatásszerű rablók, kik egy alkalommal vállalkoznak csak bűntettre s kik ezután még tisztes helyet akarnak elfoglalni a társadalomban. Hideg megfontolással oltani ki az emberéletet: ez az, mire magyar ember igen ritkán vállalkozik. Ritkábban, mint bármely más európai nemzetbeli.

Mégis sok emberéletet oltanak ki nálunk erőszakosan.

Düh, boszú, verekedési hajlam, versenygési viszketeg, vad és vakmerő hetykeség, könnyelmű játék a halállal: ime ezek a magyar fajnál a legtöbb emberölési és gyilkossági eset indokai. Csárdák, korcsmák, búcsuk, vásárok, tisztújítások, követválasztások, szüretek, lakadalmak: ime ezek szolgáltatják a legtöbb emberölésre és gyilkosságra kedvező alkalmat.

Néha azonban rettenetesen tör ki a felbőszűlt nép dühe. Ily eset a borsod-kápolnai vérengzés is.

Az ily eset hasonlítható legjobban az amerikai nép lynchelési szokásához. Csakhogy míg a népboszú Amerikában rendszeres, addig nálunk csak szórványosan szokott előfordúlni.

Leggyakoribb eset, midőn a gyújtogatót tűzbe dobják s megégetik.

Régebben s kivált 48 előtt ez gyakori eset volt. Ha egy faluban rövid időközben több gyújtási eset fordúlt elő: a nép gyanúja rendesen megjelölt valakit, férfit vagy nőt s igen sok esetben vén leányt vagy urahagyott asszonyt, mint gyújtogatót. S ha aztán akkor, mikor az ily gyanú már megerősödött, véletlenűl tűz ütött ki s a gyanús egyén kézbe kerűlt: azt rendesen az égő házba vagy égő kazal tetejére szokták lökni s ekként megégetni. Ily bűnpör száz meg száz van a 48 előtti, de sok van a 48 utáni időből is. Ily esetekben a tűz által megriadt s vagyona elvesztén kétségbeesett, a rég táplált gyanú által őrült dühre gerjedt tetteseknek a gyilkosságot egész mértékben beszámítani nem lehet s nem is szokták a biróságok.

Más dolog az, mikor a falu rosszát, de nem azt, ki a népszínműben előjön, hanem az igazit, szokták elemészteni. Gyakori eset, hogy egy-egy faluban akad valamely elzüllött, vakmerő, kétségbeesett egyéniség, ki lop, erőszakoskodik, beleköt mindenkibe, fenyegeti az embereket minden rosszal s ha kiszabadúl a börtönből: meg nem javul, hanem tovább folytatja istentelenkedését. Ha a falu népe ezt már megúnja s ha látja, hogy a vármegye nem képes e zenebona-embert megjavítani, vagy láb alól eltenni: gyakan összebeszél s bármi kis ürügyre tömegesen ráront a falu rosszára s agyonveri azt. Ez már tömegesen s meglehetős hideg vérrel elkövetett kegyetlenkedés. Ez az amerikai módra való igazi lynchelés vagy népboszú. A biróságok természetesen ez esetben elitélik a tetteseket, de jelentékeny mérvben alkalmazzák az enyhítő körülmények számbavételét.

Az igazi népdüh azonban nem ilyen. Hanem olyan, a minő kitört a kápolnai adóvégrehajtó ellen. Ez typikus eset, melynek azonban sok párja van.

Egy községben például sok a közös birtok s rendezetlen a közös haszonélvezet. A birtokosok egy része tagosítani akar, nagyobb része s kivált a kisebb birtokosok tömege nem akar. Ha van egy valamennyinél nagyobb földbirtokos s az akarja a tagosztályt: annak személye ellen nem folyik a gyülölködés és az izgatás, de ha a birtokrendezés élére valamely kisebb birtokos áll: annak személye ellen gyakran hihetetlen mélységüvé válik a gyülölség. Férfiak, nők, örege, apraja féktelen dühvel beszélnek róla s az emberek egymást gyakran annyira felizgatják a legjobb, legbecsületesebb ember ellen is, hogy annak életét folytonosan halálveszély fenyegeti.

Szomorú példát tudok arra, hova fejlődhetik az ily fokozott népdüh.

Volt egy barátom. Derék, kitünő, eszes ember, jó gazda, jó férj, nemes gondolkozásu emberbarát, szegényeknek istápja, egyháznak, iskolának, községnek támasza. 48-ban honvéd; – később az ötvenes évek végén s a hatvanas évek elején egyik toborzó tisztje ama titkos forradalmi hadseregnek, melyről Kossuth Iratainak III-ik kötetében van tüzetes ismertetés. Magam is nála lettem mint ifjú beujonczozva e titkos hadseregbe.

Gombás Lajosnak hívták, szentgáli birtokos volt s községének gyönyörű negyven ezer holdas határát akarta tagosítani s a jó, becsületes szentgáli nemességet ezzel az elpusztulástól megmenteni. Csak egyetlen lépés volt még hátra, hogy a tagosítás visszatarthatatlanul megkezdődjék. De ezt a lépést nem tudta megtenni, mert útját állotta a népdüh, mely hetek és hónapok óta folyton izzott már ellene azok közt, kik a tagosztályt meg akarták akadályozni.

Egy szép téli reggelen, 1865. január 7-én, épen barátaival s birtokos társaival tanácskozott a községháznál; a nép oda tódúlt, őt meglátta, egy-két bújtogató szó a düh kitörésére elég volt; a község tanácstermébe betörtek, őt kihúzták s a templom előtt irtóztató kegyetlenséggel agyonverték. Még rokonai közt is találkozott, ki élettelen hullájába beleszúrta a vasvillát. S találkoztak nők és gyermekek, kik a tiszta havon fekvő véres hullát örömükben körülujjongták és körültánczolták, mint a hottentották a leölt áldozatot.

Ez az eset borzasztó hatást gyakorolt akkor rám.

Eliszonyodtam a néptől, a mely dühöng s fenevadakat láttam azokban, kik így bánnak a becsületes emberrel s a jó hazafival. De aztán vérem csillapultával megismerkedtem az egykori gyilkosokkal. Kissé nyers, de nem megromlott, erkölcsileg nem elveteműlt embereknek találtam őket. Ellenállhatlan düh uralma alatt, alig beszámítható állapotban, tömegesen, egy pillanat folyamán követték el az iszonyú tényt, s bizony tisztességes emberekké váltak azon perczben, a mikor az igazságszolgáltatás keze szabadon ereszté őket. Szentül meg voltak arról győződve, hogy maguk és családjuk jóléte és jövendője a tagosztály megakadályozásától függ s hogy ezt megakadályozniok sikerül, ha ennek bajnokát elteszik láb alól. Halálát el is határozták sokszor, de annak hideg észszel elkövetésére sohase vállalkozott senki. Az ellenállhatatlanul kitört dühnek egyetlen pillanata ragadta csak el őket – a végzetes tett elkövetésére.

Egy másik eset hivatalos elintézés végett jutott kezembe.

Suur községben a lakosok az egyik politikai párton, a jegyző a másikon volt. Lelketlen kortesek mélységes gyülöletet szitottak borozások közben a jegyző személye ellen.

A választás előtti izgalmas napok egyikén a tömeg oda ment a jegyzői lakhoz s a jegyzőt bántalmazá. Ő pisztolyt ragadott s önvédelme közben meglőtt s megsebesített egy ifjút. Az ifjúnak halálhire terjedvén a faluban, a nép összefutott, a menekülő jegyzőt elfogta s az utczán agyonverte s hulláját, vagyis hullának vélt testét az iskolában kinyujtóztatta. Az erős fiatal jegyző azonban magához jövén, az ablakon át megkisérté a menekülést. Erre a düh újra fellángolt, újra elfogták, az utczára újra kivonszolták s fél oldalára fektetve, fülébe fakarót illesztettek s fejszéket hozván elő, a karónál fogva fülén keresztül fejét a földhöz szegezték. Ez nemcsak kínos, hanem egyúttal hosszadalmas, iszonyú kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság volt. Ennek tettesei iránt sohasem tudtam kiengesztelődni s ellenük a törvény szigorát óhajtottam alkalmazni.

A nép, mely ezt tette, nem magyar, hanem tót eredetű.

Általában a magyar faj által elkövetett tömeges kegyetlenkedések nem is hasonlíthatók borzalmasságban azokhoz, melyeket a 31-iki kolera-lázadáskor a tótok, 48-ban az erdélyi móczok elkövettek.

A népdühnek kápolnai kitörése, bármily borzasztó is különben, egyúttal sok enyhítő körülményt is tüntet fel. A nép nem egy helyütt nagyon el van keseredve az adókezelés közegei ellen s az a szegény falusi földműves, kinek marháját, vetőmagját, ágybelijét viszi el az adóvégrehajtó, nem igen tud különbséget tenni az eszmékben, intézményekben és emberekben s dühe az ellen lángol fel, kit közvetlenül lát s kiről alig tudja, hogy az csak alárendelt tedd-ide tedd-oda közeg s nem maga a végrehajtó hatalom, hanem annak csak vak eszköze. S aztán nem lehetetlen ugyan, de nem is valószinü, hogy az első lövés és emberhalál nélkül is agyonverték volna azt a szerencsétlen végrehajtót.

Az igazságszolgáltatásnak mindenesetre szomorú dolga lesz a kápolnai esettel, de intézkedni kell annak tanulságai alapján a kormánynak s törvényhozásnak is.

A népdüh, ha egyszer kitör, olyan mint a leütő villám. Okos gazda megfogja a villámot, hogy kárt ne tegyen; – a népnek bölcs vezetői meggátolják a dühnek és haragnak romboló kitörését.

A RÉGI MEGYEI FIZIKUSOK.

Hajdan nem volt annyiféle hivatalbeli orvos, mint mai napság a vármegyében. Most a főfizikuson kívül a kórházi, pénzintézeti, uradalmi és magánorvosokon kivül ott vannak a központi, a járási, a községi és körorvosok, akik mind valamennyien hatósági orvosok. Most ennek mind megvan az ő teljes joga és kötelessége a betegséget üldözni s az egészséget költségessé tenni. Főképen pedig a halálesetekről, betegségekről és veszedelmes balesetekről rovatos íveket kitölteni, statisztikát készíteni.

Hanem azért voltak hajdanában is tudós doktorok és kirurgusok és borbélymesterek, a kik egyformán gyógyítottak és nem gyógyitottak, akiket a vármegye, ha szüksége volt az orvosi tudományra, egyformán megkérdezett. A kit legközelebb ért, attól kért tanácsot. És pedig felette rövid tanácsot. A kinek például beverték a fejét s abban halt meg: annál a vármegye nem volt kiváncsi arra, hogy a tüdeje, mája, lépe rendben volt-e?

Egyáltalán a bonczolások, látleletek, megfigyelések, vélemények és felülvélemények, egyetemi s orvostanácsi szaknyilatkozatok szükségét sokkal kevésbbé vette észre a régi vármegye, mint a mai divatos igazságszolgáltatás. Miért tagadnám: a mai fölfogásnak igaza van. De azért az orvosi vélemények sokszor ma is csak oly furcsák és tévetegek, mint voltak hajdanában.

Azonban a kérdést nem vitatom. Se tudományt, se törvénykezést irni nincs szándékomban. Csak egy pár esetet akarok fölidézni emlékeimből, miként járt a régi vármegye a régi orvosokkal, a régi fizikusokkal.

* * *

A híres Sobri Jóska meghalt ezelőtt hatvanöt esztendővel. A lápafői erdőszélben találkozott össze huszonnégy pandúrral, egy század ulánussal s vagy százötven fegyveres hajtóval. Neki is volt hat legénye, köztük az öreg Pap Andor s a fiatal Liliom Jancsi. A csata eredménye nem lehetett kétséges.

Az uhlánusokat b. Beust kapitány vezette. Bátyja a későbbi b. Beust közös miniszternek. Sobri és társai sokáig lövöldöztek az ellenségre a fák mögül, mit Beust utóbb megunt s rohamot vezérelt. A híres haramiavezér szép aranyveretű Hunkár-puskájával vette biztos czélba a kapitányt, de mielőtt lőne, körülnézett. Látta, hogy Pap Andor és Liliom menekülnek, négy más társa pedig összelőve-vágva. Eldobta a puskát, kirántott egy pisztolyt s azzal magát agyonlőtte.

Ott volt közelben a járási kirurgus is. Valami Durcsány nevű jámbor férfiú, ki menten odament a csata színhelyére, hogy a sebesült, de még élő haramiákat keze alá vegye. Valami Szűcs nevű fiatal ember azt mondta neki:

– Hozzám ne nyúljon az úr, meg tudok én dögleni doktor nélkül is.

Két golyó és három szurony járta keresztül s kardvágás is volt a fején és mellén egy csomó. A kirurgus mérgesen szólt rá:

– De hiszen gazember, akasztófán kell neked meghalnod.

– Oda sem kell nekem doktor.

Lefogták erővel, úgy bírt vele csak a kirurgus.

– Hát ezzel mit csináljunk? – Kérdi egyik csendbiztos a járási kirurgust, oda mutatva Sobri holttestére.

– El kell temetni.

Úgy lett. Eltemették bonczolatlanul. Reggelre kereszt is volt a sírján, koszorú is a kereszten.

A vármegye megnyugodott a dolgon. Csak jó későre, miután a helytartó-tanács kérdezősködött, hívta fel a vármegye a járási kirurgust, hogy mit csinált Sobri holttestével, hol az obductionale protocollum? A kirurgus azt felelte:

»Minek utána mind közönségesen meggyőződtünk arról, hogy az istentelen duhaj rabló maga magát egy pisztolylyal agyonlőtte s ekként saját életét kioltván, érdeme szerint való gyalázatos véget ért: ennélfogva holttestének obdukálása szükségesnek nem találtatott.«

Szinte lehetett egy kis igaza.

* * *

A szentgáli kanásznak egy kanásztársa ketté vágta egyik karját fejszével. Sokáig tartott a gyógyulás, sokára tarthattuk meg a végtárgyalást.

– Mit kivánsz orvosi költségre? – Kérdi az alispán a sértett kanászt.

– Semmit! – volt a felet.

– Mit kivánsz fájdalom dijúl?

– Semmit!

– Mit kivánsz munkamulasztásért?

– Semmit!

Eléje tartják a kanásznak a főorvosi véleményt, mely három íven keresztül fejtegetette, hogy minő nagy volt a seb, milyen életveszély származhatott volna belőle mennyibe került az orvoslás. A kanász rá sem hederitett, csak annyit mondott:

– Beszélhet a doktor, a mit akar, de azt ne mondhassa senki, hogy az én bőrömet megfizette.

S nem fogadott el semmit.

* * *

1834-ben nagy késői fagy pusztította a túl a dunai gazdaságokat. Vasvármegye elkezdett tünődni, mi az oka a kései fagynak s lehetne-e az ellen mentőszert találni? Felhívták egyebek közt a vármegyei fizikust is: adjon e tárgyban indokolt véleményt.

A fizikus véleménye az volt, hogy miután a kései fagy évenkint összeesik a kökényfa virágzásával, tehát azt nem idézheti elő más, mint a kökényfa. Ki kell tehát irtani a vármegye területéről minden kökényfát s meg kell keresni az ország összes vármegyéit, de főképen a szomszéd vármegyéket, hogy a kökényfát hasonlóképen irtsák ki mindenütt.

Zalavármegyében nem kisebb ember, mint Deák Ferencz szólalt fel az inditvány elfogadása ellen.

Veszprémvármegyében is akadtak tüzes szónokok, kik Vasvármegye átiratát pártolták. Végre felszólalt Kocsi Sebestyén Gábor tiszti ügyész, kinek elméssége később az országgyüléseken országos hirűvé vált:

– Én pártolom, – úgymond – nemes Vasvármegye közönségének átiratát s egyetértek a vármegyei fizikussal, de sőt még meg is toldom az inditványt. Minekutána köztudomásu ugyanis, hogy nálunk nyáron felette kevés eső szokott esni s az aszály sok kárt okoz s viszont azt is tudja minden ember, hogy a tyúkszem két-három nappal rendesen előre megérzi az eső bekövetkezését: ennélfogva a nemes vármegye szigorú büntetést szabjon mind azon borbélyokra és kirurgusokra, nemkülönben magánszemélyekre is, kik nyári időn a tyúkszemet kimetszik s ezáltal aszályt idézvén elő, embertársaiknak sok nagy károkat okoznak.

A nemes vármegye elnevette magát s ekként Vasvármegye átirata el nem fogadtatott.

* * *

Volt vármegyémben a Schmerling-rendszer alatt egy esküdt: Németh Imrének hivták. Jámbor, szelid ember volt, de zene-bonás, ha ivott. Ugyanilyen természete volt egy birtokos nemes társunknak is, kit Vámosi Saáry Dénesnek hívtak, ki a Bach és Schmerling rendszernek természetesen nem volt nagy barátja. Most már meghalt mindakettő, sőt a harmadik is, kiről mindjárt szó lesz.

A két férfi találkozott Devecserben. A találkozásból feleselés, a feleselésből pedig az következett, hogy Saáry Dénes kiütötte az esküdtnek három fogát.

Nosza fut az esküdt a járási orvoshoz visum repertumért. A járási orvosnak Puposs Károly volt a neve. Adott az visum repertumot.

A vizsgálat sokáig húzódott s végre tárgyalásra került az ügy. Az orvosi látleletben ezt a furcsa mondatot találtam:

»Sértett előadása nyomán megvizsgálván a bántalmazott testrészeket, úgy találtam, hogy három metszőfog kimozdulva látszott lenni.«

Nem értettem a dolgot. Nem tudtam a látleletből felvilágosodni, hogy a három fog kiesett-e, vagy nem, valósággal kimozdult-e, vagy csak kimozdulni látszott.

A végtárgyalásra megidéztem a fizikust is, ki a visum repertumot adta. Hogy mondaná meg élőszóval, mi történt a három foggal.

Megjelent. Kérdeztük, faggattuk, belevesztünk, de nem mentünk semmire. Nem tudott többet, mint a visum repertuma, az pedig nem tudott semmit.

Ott volt a sértett fél, az esküdt is. Bárgyú képpel hallgatta a vitát, mintha nem is az ő fogáról volna a szó. Utóbb egy táblabiró mérgesen rárivall, hogy mit bámészkodik, mért nem mondja meg: mi történt a fogaival.

Erre fölkel, odajön a tanácskozó asztal mellé s kérdezi egész tisztelettel, miről van szó?

– Az a kérdés, kiestek-e a fogai?

Az esküdt nem szól, hanem komoly képpel belenyúl a mellénye zsebjébe, kivesz onnan egy maroknyi papircsomagot, kibontja a papirt, kivesz belőle három fogat s leteszi a törvény asztalára. Csaknem akkora fogak, mintha lófogak lettek volna.

A mérges táblabiró rákiált a fizikusra: Mit szól ehhez?

Erre az esküdt félrehárítja nagy bajuszait s kinyitja a száját. Nagy szája volt, mint egy hippopotomusnak. Újjaival felső inyére mutat. Nyilvánvaló lett, hogy három metszőfoga hiányzik.

A mérges táblabiró haragos arczczal kérdőleg ránéz a fizikusra:

– Kérem, – szólt a fizikus, – abból, hogy a fogak hiányzanak, én a tudomány szabályai szerint meg nem állapíthatom, hogy miért s miképpen hiányzanak.

A fizikust összeszidtuk s elkergettük. Az összes iratokat pedig felküldtük az egyetemre orvosi legfelső vélemény végett. S az egyetem orvosi tanácsa a fizikusnak adott igazat.

Ettől kezdve minél kevesebbet alkalmatlankodtunk az egyetemnél.

* * *

Néha felette jól estek az orvosi tudomány szabályai.

Apám, mint nemzetőri parancsnok, 1848-ban kisded csapatjával megtámadott egy futár »különitményt« Jellasich bán hadseregéből s a csetepatéban a horvát csapatnak mind a tizennyolcz embere elesett. Miután zivataros idők jártak, a jövendőt biztosan tudni nem lehetett, apám óvatosságból a holttesteket nem egy csomóban, nem egy helyre s nem nyilvánosan temettette el, hanem bizalmas emberek által éjjel, több sírgödörbe s félre eső helyekre.

1850-ben kijött a szigorú vizsgálat s keresték a holtakat és a tetteseket. Nem találták egyiket sem. Akadt azonban a hosszú vizsgálat alatt egy áruló, ki titkon feljelenté, hogy ő tudja, hol vannak a horvátok tizennyolczan eltemetve.

Újra kijöttek a vizsgálatra, elmentek a megjelölt helyre, felásták a földet és csakugyan találtak három csontvázat. Se fegyver, se ruhamaradványok nem voltak a csontok körül. A csontokat megmosatta a megyei fizikus. Úgy fehérlettek ott a nádi bozótban, mint Varrus legionáriusainak csontjai a teutoburgi erdőben. Utasíttatott a fizikus, adjon róluk visum repertumot.

A fizikus Röck János volt. Derék becsületes ember, alapos tudós, jó hazafi. Adott visum repertumot és véleményt. Ennek döntő pontja ekképpen hangzott:

»A föntebb előadott lelet adataiból az orvosi tudomány szabályainak s a törvényes gyakorlatnak megfelelőleg megállapítható:

1. hogy a talált csontok teljes korukat elért férfi egyének csontjai;

2. hogy a talált csontokból se a halál neme, se a halál bekövetkezésének ideje biztosan meg nem határozható és nincs kizárva annak lehetősége, hogy a halál három év előtt, de harmincz év előtt is bekövetkezhetett;

3. hogy a talált csontok alakja és méretei semmi támpontot arra nézve, hogy ezek valaha horvátok voltak, nem nyújtanak.«

E vélemény ellen Haynau zsandárjai semmi argumentumot felhozni nem tudtak.

* * *

Volt egyszer egy rendkivül érdekes perem, melyben egy 1794-iki orvosi vélemény helyessége is kérdésbe tétetett.

Azzal vádoltak egy csomó zsidót, hogy megöltek egy gyermeket, nyakát felvágták s így vérét vették. De miután a gyermek holttestén s kivált nyakán vágásnak nyoma nem volt, a sédria orvosi véleményhez folyamodott s e véleményt így iktatta jegyzőkönyvbe.

»Azon cirkumstánciákra való nézve, melyeknél fogva a gyermek vérének vétele alkalmatos tanúk által kétségen kivül való módon megbizonyíttatott, noha torkán a sebnek helye nem látható, vármegyénk hütös borbélya megkérdeztetvén, ugyanezen hütös borbély konkludálta, hogy minek utána vérének vétele megbizonyosodott, másképen a dolog nem történhetett, mint hogy a zsidók a vérontás után a sebet valamiféle titkos írral bekenték és a bőrt összeforrasztották.«

Kérdeztem Mihalkovicsot, a nagy tudóst, mi a véleménye ez orvosi látleletről?

– Ez csak olyan múlt századbeli borbélybeszéd!

Bizony úgy van az. De mit mondanak majd száz esztendő mulva a mai orvosi véleményekről?

„GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÁTODAT!“

_(Levél egy szerkesztőhöz.)_

_Budapest, jul. 27. 1889._

Tisztelt barátom!

Felhívtál és pedig különösen megtisztelő szivességgel, hogy írjak valamit neked a nálunk divatos bűnvizsgálati módszer árnyoldaláról s különösen arról, hogy e módszer mellett a személyes szabadság jogát miként kimélik vagy nem kimélik részint a bűnügyi nyomozásnak, részint a bűnvizsgálatnak közegei.

E felhivásnak most nem felelek meg. Hanem e helyett elmondok egy esetet, mely velem történt köztisztviselői pályám kezdetén. Ez eset élénk emlékezete kisért és kisér engem a közvádlói, a birói, az ügyvédi, sőt a törvényhozói pályán is folytonosan. Többet tanultam belőle, mint a mennyire Bentham, Beccaria, Carrara, Mittermayer s általában korunk legnagyob büntetőjogi irói taníthattak. Mert a büntető igazságszolgáltatás előkészitő intézményeinek egyikét oly világosan feltárta ez eset előttem, a mint azt könyv és lángelme nem teheti.

Rád bizom: közöld vagy ne közöld lapodban. Azt se bánom, most közlöd vagy máskor. De ha közlöd, add e czímet neki:

„GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÁTODAT!“

Az eset a következő:

Ezelőtt huszonöt évvel apámtól átvettem Balaton-Füreden egy kis szőlőt pinczével s két kis hajlékkal együtt. A szőlőt kivágattam s 1866-ban ujra elültettem. Az volt tervem, hogy saját asztalomon saját termésem, saját borom legyen, míg élek. E tervemet az utolsó években összerombolta a fillokszera. De ez nem tartozik ide.

Kis szőlőm szomszédságában van egy kis üres telek. Ezt nagyon szerettem volna megvenni. A tulajdonos Vörös József füredi gazda ember. Értelmes ember, jó szomszéd, gyerekkoromból ismerem magát is, derék feleségét is, első szülött fiának én vagyok a keresztapja. A telek megér száz forintot, igértem érte kétszázat, de háromra tartotta. Ezt sokaltam, de később ezt is megajánlottam. Akkor meg négyszázra tartotta s utóbb is kijelenté, hogy nem eladó. Egy kissé bosszantott a dolog, azután megnyugodtam benne.

1867-ik évi áprilisban volt megyei tisztujitásunk. Engem tiszti ügyésznek választottak.

Alig voltam két hetes közvádló, egyik nap délutánján, úgy két óra tájban beáll hozzám Vörös József, a füredi szőlőszomszéd.

– Tekintetes komám uram, – úgymond, – ha délután négy óráig ad nekem kölcsön vagy szerez számomra kétszáz forintot: én azt két hónap mulva köszönettel visszafizetem, a kamatokat is megfizetem s azon kivül ráadásul odaadom azt a kis szőlőtelket.

Erre az ajánlatra nagyot néztem.

Nagyon szerettem volna azt a szőlőtelket, de hogy azt ingyen adja oda nekem füredi gazda ember: e fölött nagyon el kellett bámulnom. A dolog nem volt természetes.

Kérdeztem: mire kell a pénz s miért oly hamarosan?

Azt nem mondhatja meg, ez volt felelete.

Figyelmeztettem, hogy az a pénz rendes úton nem hozhat neki két hónap alatt száz perczentet.

Biztosított, hogy neki többet is hoz, ezereket is hoz.

Azt mondtam: ilyen üzletet nem csinálok vele, hanem a szőlőtelket megveszem s árát kifizetem, de csak úgy, ha megmondja, mire kell a pénz.

Attól féltettem ugyanis, hogy a pénzt valamely kártyázó kompániának, vagy szédelgő embernek akarja adni nagy igéretek fejében. Ettől akartam megóvni.

Kereken kijelenté: nem mondja meg, mire kell a pénz.

A dolog gyanússá kezdett válni előttem. Kiváncsiságom, érdeklődésem mindinkább fokozódott. Elkezdtem faggatni az embert.

Végre úgy öt óra tájban megvallotta, hogy két hamisbankó-csináló úr van Füreden, gépük fel van állítva, a nyomás tökéletes, de papirosuk még nincs alkalmas, ezt beszerezni kell a kétszáz forint.

Kérdeztem, hogy hívják azokat az urakat?

Az egyiknek neve Bezerédy, a másiké Balogh volt. Álneveknek véltem akkor.

Kérdeztem: ő maga van-e az ügybe még belebonyolódva, vagy más valaki is?

Megvallotta, hogy rajta kivül még a vörös Berecz bodnár is részes, a két úr is ennél van szállva.

Kérdeztem: hol van a gép felállítva?

Azt mondta, hogy az én szőlőbeli hajlékomat szemelték ki erre.