Part 2

Bizalom fejlődött ki köztünk. Csodálkozását adta ugyan tudtomra a fölött, hogy a magyar gazda némileg Hegel bölcsészetével is foglalkozik, de azt meg egészen természetesnek találta, hogy a magyar gazda Hegel bölcsészetének magaslatára egészen még sem tud fölszállani s amikor ezt én is egészen természetesnek találtam: ő visszatért az eredeti kérdésre.

– Lássa, tisztelt uram, – mondá, – ha ön e könyvet elolvasná, mégis rájönne talán arra, hogy a német család és például a magyar család közt mégis csak van valami különbség.

– Tisztelt uram, ön nem ismeri a magyar családot, én pedig nem ismerem a német családot, tisztába tehát úgy se jönnénk a kérdéssel. Hanem Hegel szerint tökéletesen igaz, hogy ha a német család különbözik a magyartól: akkor a magyar család is különbözik a némettől. Hogy a két család közül melyik a bazilika és melyik a gót templom: azt se én nem tudom, se az ön könyve, se Hegel. Hanem azt mégis tudom, hogy az a család a tökéletesebb, a melynek kebelén tisztább, bensőbb s magasztosabb a férfi és nő boldogsága. És azt is tudom, hogy a családi boldogság annál a népnél legfenségesebb, a mely a nőt legjobban tiszteli. De nem jobban és nem magasabban mint a magyar. Nincs a kerek föld népei közt alkotmány és jogrend, a mely a feleségnek annyi nemes és szép jogot biztosítana, mint a magyar. S így van ez ezer esztendő óta. Pedig a magyar keletről jött, ahol a nő nem családtag, hanem családi vagyon. S már keletről is magával hozta a nő magas tiszteletét. S ha szilaj haragjában kitör s mosdatlan szájára veszi a vallás jelszavait: még akkor is az Istent és a Krisztust és a Jehovát káromolja, de soha szűz Máriát.

S utána tettem: Mit jelent mindez, professzor úr, Hegel bölcsészetének világánál?

Azzal váltunk el, hogy én őt meg fogom látogatni Lipcsében, ő pedig engem Mező-Szent-Györgyön. Ez is megeshetik még.

A KORTES.

Teher alatt nő a pálma – mondá egykor saját nyelvén valamelyik római bölcs. Ha a pálma alatt a kortest értette: igaza volt. A kortes annál vidámabb: minél több a dolga, minél nagyobb a feladata, minél sulyosabb a terhe. Még ha nincs is reménye a győzelemhez: a valódi kortes annál nagyobb önfeláldozással, annál rózsásabb kedélylyel végzi el a mindennapi feladatot. Hoffmann Pál kortese sokkal szerencsésebb, mint Deák Ferenczé. Ez csak egy helyen ül; sört iszik ha ébren van, és sört ihatnék, mikor alszik. Unja magát, mint a szobaczicza, a mely nem mehet ki egerészni, (valahogy a szobacziczust ne tessék érteni, a ki rendszerint ki mehet egerészni.) De Hoffmann Pál kortese: az már egészen más. Van annak dolga éjjel-nappal, reggeltől estig és estétől reggelig. Keze, nyelve, két villogó szeme, két penegő sarkantyuja: mind-mind talál foglalkozást szünet nélkül, fáradság nélkül, örökkön örökké. Minthogy Hoffmann Pál nagy tudós, egyetemi tanár, tanult szónok, ennél fogva mindig nehezen kap választókerületet.

Tiszta vérü jó magyar kortes részére még nem született meg az a kalendáriomcsináló, a ki meg tudná mondani, mikor kel fel a nap és mikor nyugszik. Ő csak ama folyadékok szine, szaga, mennyisége és minémüsége után képes magát naprendszerünk különböző titkai iránt tájékozni, melyeket időszakonkint önmagába vagy másokba töltöget. Van olyan időszak, a mikor a jó szilvapálinka kerül elő valahonnan. Ez az időszak kezdődik körülbelül akkor, a mikor a kondás kihajtja a csürhét és tart addig, a mikor a menyecske tűz mellé teszi a leveses fazekat. Csillagászok és világutazók meg tudnák mondani, mi minden történhetik égen és földön ez időszak alatt. Ennek elteltével, ha melegek járnak, rákerül a sor a jó kettős márcziusi sörre; ha pedig szilaj, hideg, fergeteges időjárás köszönt be, a még sokkal jobb borlevesre tojással vagy paprikával, langyosan vagy égetően. Aztán jön a papramorgó appetitoriuma, aztán jönnek a borok, néha egy kis hűtő vízzel keverve, néha fekete kávé, vagy thea által félbeszakitva, mint mikor a folyóvíz néha elbuvik és ismét előtör. – Mint az eocén, miocén, pliocén, kréta, jura, márgakorszak a földnek történetében: úgy következik a szilvorium, sör, bor, fekete kávé és theakorszak a kortesnek választási történetében. – És valamint a földnél is van pihenés, a mikor még a Vezuv sem okádja a tüzet: azonképen a kortes is megpihen néha, a mikor nem szórja a jelszót, a dalt, a programmot, a káromkodást. Ez rendesen akkor szokott bekövetkezni, mikor a feleség megcsipi valahol, hogy váltson egyszer már tiszta inget, vagy ha nyelvéről a szivar és pipa vagy a bagó leszedi a bőrt. Ez utóbbi a legbiztosabb jel, mely a kortest arra inti, hogy most már ideje egy kevéssé megpihenni.

Csodálatos életerő lakik a kortesben. A kortes örökké él, mint az isteni irgalom vagy a deákkori adósság. És miként él! Ismer minden embert, minden asszonyt és minden titkot. Jövendőt mond; tenyérből olvas; beteg marhát gyógyít. Esküvő, keresztelő és disznótor nélküle meg nem esik. Atyafiságban áll három vármegyével. Minden választásnál betörte valakinek fejét s minden választásról hozott magával valami csatajelt. Vagy az orrán, vagy a fogán, vagy a fokosán. Büszke, mint egy szolgabiró s kezet szorit vele még a főispán is. Sógora és komája van annyi, mint akármelyik terézvárosi képviselőnek. Mindig tudja: ki halt meg és ki született s ki fog meghalni és mi fog születni, fiu-e vagy lány? A huszárnak és kolduló barátnak minden erényét gyakorolja férfiak és nők körül. Verekszik és hízelkedik, adakozik és kéreget. Öltözete mindig egyforma, szava mindig más. Országos vásár és heti vásár, korcsma és faluháza rendes tanyája. Birtoka kevés, adóssága sok, hitele semmi, hitelezője mindenki, de neki is vannak adósai. A muzsikus czigányt nagyon szereti, de a papot ki nem állja. Templomba azért eljár, ha az üzlet azt hozza magával. Törvényt nem ismer, prókátornak nem adózik. Isten nevét hiába föl nem veszi, mert nem imádkozik soha. Szíve jó, szereti az embereket, a szép asszonyt és a disznóhuspecsenyét. Néha megél atyafilátogatással. Dalol és toasztoz, mint akármelyik kálomista pap. A múltakról szeret megemlékezni, de nem úgy, mint a katona, a ki mindig csak azzal dicsekszik, hol mulatott jól; de nem is úgy, mint a barát, ki mindig azt panaszolja föl, hol koplalt legtöbbet. Ő jót-rosszat egyaránt elbeszél, mikor se követválasztás, se tisztujitás nincs előtte. Ha van: akkor csak győzelmeit ismeri a világ.

Ez a kortes, tudniillik az öreg kortes. Az ő idejében még nem volt választási törvény, hanem volt választási szokás. A szokást ő jobban megtartotta, mint utódja a törvényt. És ez természetes. A törvényt tudósok készítik, a szokást pedig ő csinálja. A tudósokat különben sem nagyon tiszteli. Azt hiszi, tőlük ered minden veszedelem, ők hoznak törvényt az etetés-itatás ellen, a mi sehogy se megy a fejébe. Ő csak annyit tud, hogy a katona, ha éhes, elszalad az ellenség elől, ha pedig jól van tartva, megveri azt. Étlen-szomjan becsületes tisztujitást vagy követválasztást képzelni sem tud. Az idealisták és materialisták küzdelmét ő nem ismeri.

Darwin, Liebig, Vogt és Tyndall ő előtte mit sem nyom. Ő materialista szükségből, de idealista elvből, mint ez már bevett szokás a jó hazafiaknál. Materialismusa mérsékelt. Szénát, zabot a lovának, jó vacsorát önmagának: ez az egész kivánsága. Házat épiteni, jószágot venni, örökséget hagyni ő nem akar. Nem igazi kortes az, a ki kizsákmányolja a maga jelöltjét. Hanem koplalni és szomjuhozni: ez már csakugyan nem az ő világa. Ha ezt meg kell érnie: megbetegszik, pipája kialszik, agara világnak fut s ő maga kiballag a temetőbe. Czudar világ, nem érdemli meg, hogy az ember beléköpjön.

Most már fenyegeti a kihalás veszedelme, mint az ó-világi bölényt. A bölény helyett ma nyulakra vadásznak s a kortes helyét kezdik elfoglalni a lótó-futó napszámosok, az élősdi kapczabetyárok. Sok konkurrense akadt. Papok a szószékből, tisztviselők az irodából, zsidók a korcsmából, nagy hazafiak az országházból, ujságok a postáról – mind-mind az ő kenyerét akarják elenni. És eleszik. Neki nem marad egyéb teendője, mint számba venni az embereket, lajstromba szedni alphabet szerint a neveket s őrizni őket, mint a birkát. És a mi legszomorubb, csak minden harmadik, negyedik esztendőben. Még verekednie sem szabad. Katona útját állja, biró megárestálja, ujság kiprédikálja.

Elvet kell tartania, színt kell vallania. Jobboldal, baloldal, középpárt, szélsőpárt – hogy veszett volna bölcsőjében valamennyi. Nincs ő ahhoz szokva, hogy egy jászol mellé álljon, mint az ökör. Nem barát ő, hogy fogadást tegyen és azt meg ne tartsa. Péter vagy Pál: ez az ő jelszava. Vagy az egyik, vagy a másik s egyszer az egyik, másszor a másik, a hogy illendőbb. Így marad meg a becsület mind a két félnél. De a párthoz állani és annál megmaradni csak azért, mert az elv úgy hozza magával: ki látta azt? És szidni az ellenfelet, noha becsületes ember és szidni a papot, noha keresztkomája. Ezt ő nem szereti. Hajdanában is voltak pártok, míg a választásra mentünk s azt be nem végeztük. Akkor is voltak összeütközések, csak úgy hevert a bevert fő szerteszélylyel, de csak addig tartott a háboruság, míg haza jöttünk. Akkor békesség lett és jövő alkalommal másként szólt a nóta.

És aztán azok a követjelöltek – ha rájuk gondol, a háta is borsódzik bele. Jön egy tudós, jön egy ujságiró s azt mondja, hogy őt küldte a központ. (Központ – miféle központ? Bánja is ő, akármiféle központ.) Jön vasuton, hajtat fogadott kocsin, beszáll más házába, hoz magával nyomtatott levelet s még azt kivánja, hogy a választók adjanak neki társas ebédet. A helyett, hogy befogatná jó négy lovát, bakra ültetné a Pista huszárt, oldalára kötné a sáraranynyal kivert fringiát s azt mondaná: »Atyafiak, holnap szivesen látlak benneteket barátságos ebédre«, a helyett hoz magával esernyőt, papol órahosszant s elmondja: hogy van, mint van angol, franczia, talián országban a világ sora. Törődik is ő azzal. Úgyis az a baj, hogy angolt, francziát, németet oltottak már belénk ötven esztendő óta.

Hejh nem így volt ez hajdanában. Ismerte követjelöltjét szopós korától kezdve. Ismerte apját, anyját, egész uri familiáját. Szolgabirája volt, viceispánja volt, nemes birtokostársa volt. Ha hazajött az országgyülésről, akkor sem volt más, mint mikor oda küldték. De hiszen próbálta volna csak megváltoztatni jó magyar erkölcsét, soha se lett volna egyéb, mint világ csúfja. Ma már azt sem szégyenli a követjelölt megvallani, hogy ő kormánypárti. Csak azt szeretné tudni, mi szükség van odafönn Pesten kormánypárti követre? Meg van a kormány anélkül is s legalább nem szükséges fejét törnie a fölött, mit csináljon saját pártjával. Tud annak okozni elég bajt az is, a ki nem támogatja, minek még oda támogató is? – Kormánypárti! Úgy beszél a kormányról, mintha valami nagy becsület volna ahhoz közel állani! Csak legalább meg ne vallaná. A követ lehet kormánypárti, de a kortes nem. Még mikor a pénzügyminiszter mellett dolgozik is: akkor is a stemplit szidja meg a finánczot. Ez már annak a rendje. Kortes gyomra utálja a kormánypártiságot, mint a fürdővizet.

– Igazad van öreg barátom! Szomoru ez a világ most a fenekéig. A választási törvény egész perrendtartás, a képviselő szegény ember, a zsidó földes uraság, a kortes ütött-kopott öreg legény. Prókátor és patika falura is kerül immár s a felköszöntést, szerelmes verset és kortesnótát csak úgy árulják kinyomtatva, mint az álmoskönyvet, vagy Zöld Marczi szomoru históriáját. Te vagy a lenyugvó múltnak utolsó sugára, a politika költészetének utolsó lélekzetvétele. Hunyd be szemeidet. A te világod nem e földről való. A hol te és a te apáid vadruczára vadásztak: vöröshagymát nem tudsz te ott termeszteni. Pedig ma már ebben rejlik az életnek bölcsesége. Nem a becsület adja a pénzt, hanem a pénz adja a becsületet. Hunyd be szemeidet, mert bizony még meg kell szoknod a vízivást is. Ezt pedig már csakugyan meg nem érdemletted.

MAGYAR RUHA, MAGYAR PAP.

Hogy a magyar katholikus papság, kiváltképen pedig az alsó papság, mindig hazafias volt és most is az: erről beszélni egészen fölösleges, mivel hogy ezt Magyarországon mindenki tudja. Sőt hogy a főpapok közt is minden időben találkozott hol egy, hol több kiváló hazafi: erre is megoktat bennünket a történelem. A mi pedig annyival inkább épületes dolog, mert a magyar főpapnak a király adja a hivatalt és uraságot, még pedig valóságos uraságot, tehát azt egészen emberi dolognak kellene tartanunk, ha főpapjaink inkább járnának kedvében a bécsi udvarnak, mely a királyt tanácsával vezeti, mint a nemzetnek, a mely bizony a bécsi udvar előtt nagyon ritkán s akkor is nagyon rövid ideig állott kedvességben.

Másfelől azonban az is egészen igaz, hogy kivált Kollonich óta a bécsi udvarnak sem igen lehetett panasza úgy »nagyban és egészben« a magyar főpapság ellen.

De hát végre is én nem a főpapokról vagy legalább főleg nem azokról akarok most egyet és mást megjegyezni.

Hanem megjegyzem azt, hogy a katholikus alpapság a magyar ruhához mindig hű maradt s hogy a magyar társadalom mívelt osztályai között egyedül a katholikus alpapság az, mely soha egy pillanatig se vált meg a magyar ruhától. Sem a nemzeti elszunnyadásnak a bécsi kongresszus utáni idejében 48-ig, sem a vad abszolutizmusnak idejében 50-től 59-ig. Volt idő, a mikor ügyvéd, tisztviselő, nemes urak, bérlők, birtokosok, mind letették a zsinóros nadrágot s mind felvették a plundrát és pantallont, csak a plébános, ispán és paraszt maradt meg az ősi öltöny mellett.

A plébános persze csak annyiban, a mennyiben az egyházi öltöny megengedte a magyar ruha használatát.

A corpus juris és a tripartitum Könyves Kálmán királyunk óta természetesen nem szól arról, hogy a papok minő ruhát viseljenek. És ez talán szerencse. Ha e jó, régi törvények a magyar ruha viselését parancsolnák: Bécsben bizonyosan gondoskodtak volna már arról, hogy e törvények eltöröltessenek.

Az érsekek, püspökök és apáturak, ha emberek szemei elé kerülnek, ősi idők óta szakadatlanúl a hosszú, bő papi reverendát viselik, hol szineset, hol feketét, a hogy egyházi állásuk vagy izlésük hozza magával. De a hosszú, bő öltöny alatt rendszerint ott volt régebben a zsinóros magyar nadrág s a feszes csizma.

Kopácsy József esztergomi érsek s primás szenvedélyes gazda volt s ha ideje engedte, szeretett a gazda ságnak utána nézni. Veszprémi püspök korában egy tábla luczernavetést nagyon sokba kerített a tiszt s a püspök saját szemeivel akart a következő évben meggyőződni, mennyit ér a luczerna. Kiment a földre s a pantallonos kasznár az útról mutogatta, mily szép a vetés.

– Nem ér az semmit, kasznár uram, tessék csak velem bejönni a közepébe, ott kell azt megnézni.

Eső után volt, a luczerna harmatos volt s a kasznár féltette czipőjét és új pantallonját.

– Kegyelmes uram, harmatos lesz a reverenda.

– Nem lesz az kasznár uram, csak jőjjön.

A püspök felhúzta a reverendát s alól olyan zsinóros nadrág és fényesre mázolt magyar csizma volt, hogy magára vehette volna a csizmadia czéh-mester is.

Kovács Zsigmond egykori veszprémi püspök se tette le a hosszú száru czizmát és a magyar nadrágot. Ebben járt még az ostendei tenger partján is, mikor ott fürdőzött.

Furcsán is járt e miatt egyszer.

Ugyanis sok orosz és lengyel zsidó is jár ott s ezek nagy része is hosszú száru csizmában, noha nem magyar szabásúban. Tudni kell pedig, hogy az ostendei nép épen nem szereti a zsidót s a rakonczátlan, siheder kölykek gúnyolni, boszantani, kavicscsal dobálni szokták a zsidókat. A zsidó bajuszt, szakált s gyakran halantékfürtöt is visel, a minek Kovács Zsigmond püspök arczán nyoma se volt. A kölykek csak csizmáját nézték s mert ez a zsidókéhoz hasonló volt, őt is megdobálták. A rendőrségnek kellett beavatkozni. No hiszen lett ebből derűltség, a mikor otthon egyházmegyéjében megtudták az esetet.

A kálvinista papok időnként jobban elhanyagolták a magyar öltönyt, mint a plébánusok. És ez annál csodálatosabb, mert hiszen a kálvinista egyház hívei képviselték szakadatlanúl a tős-gyökeres magyarságot s náluk volt a nemzeti érzelem a leggondosabban kultiválva.

A protestáns egyház s annak mindkét nagy felekezete különösen József császár idejében viseltetett Bécs és az udvar iránt nagy hódolattal. József császár bocsátá ki a türelmi parancsot, a püspökök és katholikus földes urak ellenében ő engedé meg protestáns templomok építését: a protestánsok külsőleg is törekedtek egyben-másban hálájukat és elismerésüket kifejezni.

Így jött sok protestáns s kivált kálvinista templom tornyára azon időben a kétfejű sas. Ez azonban még hagyján, de némely kálvinista templomban még belűl a falra is felfestették ama kétfejű madarat, a mi annál furcsább, mert a kálvinistáknál a templomban még Jézus-Krisztus képének festménye se foglalhat helyet, épen Kálvin szigorú tanai miatt.

A magyar ruha viselése országszerte a szolferinói csata után jött divatba. Először Pesten s aztán az egész országban. Először a jogászoknál s aztán mindenkinél.

Még a pinczéreknél is, a mi pedig nagy szó.

Ez év őszén Sopronban jártam iskolába az ágostai lyceumban. A maturitásra készülendő nemes ifjúság kebelében akkor három párt állott fenn. A magyarok pártja, kiknek zömét a kemenesaljiak és alföldiek képezték a kálvinistákkal együtt. A németek pártja, kiknek sorai a vasi és soproni Kraxelhuberekből ujonczoztattak, de a kik azóta elszánt magyar emberekké alakultak át. És végre a tótok pártja holmi Sturok, Hodsák és Balthazárok akkor, részben magyarok, részben panszlávok most.

Olvastuk az ujságban, hogy Pesten magyar ruhát viselnek.

Nagy szeget ütött ez a magyarok fejébe. El kezdtünk a fölött tanakodni: milyen lehet az a magyar ruha?

Mert hogy az a pötyögős nadrág és kurta dolmány, melyet a rábavidéki és hansági paraszt visel, nem valami különös szép s a maturitásra készülő ifjú Magyarországhoz épen nem illendő, a fölött nem volt semmi kétség.

Különösen nagy gondot okozott az a kérdés, hogy a testhez simuló feszes nadrág fekete posztóból vajjon miként állhat az ember fián s vajjon a sétányon mit szólnának ehhez a soproni menyecskék!

Elhatároztatott, hogy ilyféle nadrág fölött szemlét kell tartani úgy, a hogy az élő emberen szemlélhető.

De hát hol található ilyféle nadrág?

Hol másutt, mint a czenki plébánoson, a jó Tolnay Antalon, a ki a legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak, a döblingi szenvedőnek oly kedvencz papja?

Dictum-factum. Küldöttség ment Czenkre, hogy szemlét tartson a plébánusnál a magyar nadrág fölött, hogy ennek mintájára új öltönybe bujhasson a maturitásra készülő nemes fiatalság.

Szegény jó Tolnay Antal!

A czenki templom roskadozó állapotban volt akkor. Ép úgy, mint patronusa, a legnagyobb magyar. Széchenyi ez után néhány napra, épen új évre, írt egy levelet a czenkiekhez s e levelet Tolnayhoz küldé.

E levélben így szólitá a czenkieket, kiket 1848 óta nem látott s aztán sem láthatott soha:

»Drága hazafiak, tisztelt magyar polgártársak, egykori hűn szeretett jobbágyaim!«

E levélben arra hívta fel a czenkieket, hogy vele közös erővel építsenek új templomot.

»Mi czenkiek – úgymond – édes és egykor oly boldog hazánk véghatárán állunk. Czenk nyugot felé első hely, hol drága anyaföldünknek szívünk és lelkünkbe belészőtt nyelvén dicsértetik a királyoknak királya, a nagy Isten.«

»A nyomorultak szívrepedt fohászait meghallja ugyan Isten mindenünnen és a lakosok erénye erdő közepett és a nyílt mezőn is oltárt képez, melynek áldozata felhat az egekbe«…

Ez volt Széchenyinek a nagy pusztulás után első levele, melyet a bécsi kormány kinyomatni nem engedett. Minő nyelven írtak és írnak az igazi nagyok!

Tolnay oly buzgósággal látott a dolog után, hogy kegyura óhajtásának eleget tehessen és pár hó múlva oly keserű zokogással temette el a legnagyobb magyart!

– – De végre mi ifjabb nemzedék e plébánuson láttuk akkor a legelső divatos magyar nadrágot. A világiaknál divatos, a papoknál százados öltöny volt az.

Divatos!

Gonosz szó ez. Ez ölte meg a magyar ruhát. Ez és a fényüzés és a mi jó fajunknak oly sokszor emlegetett szalmalángja.

Akkor azt hittük: örökké tart a magyar ruha és azt soha többé le nem teszszük.

Midőn a hírlapok tudtul adták, hogy az attilát és feszes nadrágot Bécsben is széltében viselik: midőn Eugenia császárné divatba hozta nők számára a kis pörge kanászkalapot; midőn külföldi divatlapok, még a Bazár is, zsinórral ékítették a női felöltönyöket: azt hittük, mi fogjuk ezentúl Európára ráparancsolni a divatot.

Kemény Farkas is azt mondá, midőn Szebent bevette Bem: »Uj mappát csinálunk Európának.«

Hajh azóta nagyot kopott, nagyot fogyott a magyarnak önbizalma. Alig van belőle valami.

A magyar »divatnak« is vége van. Gróf Károlyi Ede akkor is váltig integetett bennünket, ne csináljunk a magyar öltönyből divatot és fényüzést, mert különben divat-divat s egyik a másikat kiszorítja.

Úgy lett.

Szegény gombkötőkre megint bekövetkeztek a rossz napok. A vitézkötésnek nincs kelete ma.

Egy győri gombkötő mondá az 50-es években, ki nagyon szerette a bort:

– Ha egy kis jó bor, meg a tisztelendő urak nem volnának, a gombkötőnek éhen kellene meghalni.

Most is elmondhatná.

Ám a tisztelendő urak csak tartsák meg a százados divatot s im a katholikus lelkészeket kövessék, ha még nem követnék, a többi lelkészek is.

Nagy Napoleon, mikor nagyon lenézte az olasz nemzetet, azt mondá róla: »a pantallon-nemzet«. – Bizony a magyar is azzá lőn immár.

A NÉP DÜHE.

Borsód-Kápolnán hihetetlen kegyetlenséggel gyilkolta meg a felbőszült néptömeg az adóvégrehajtót.

Borzalmat kelt bennünk az a látvány, melyet az emberi vérengzés elénk tár. Az embert mutatja az fel előttünk, de nem azt, melynek feje az ég felé áll, szelleme az istenséggel rokon, szive részvéttel és szeretettel tölt, hanem azt az embert, melyről Darwin elmélkedik s mely százezer évek előtt testvéreivel, a fenevadakkal együtt kóborlá be a mezőket és rengetegeket, hogy megölje azt, a mi nála gyengébb s ha legyőzetik, még halálvergődése közt is fogaival marczangolja szét legyőzőjét. Irtózatos az emberi állat, mikor tömegben van és tömegben válik dühössé.

A düh és a gyilkos harag az embernek sajátsága s nem a fajnak, nem a nemzetnek. A magyar faj sem nem kegyetlenebb, sem nem lobbanékonyabb, sem nem boszúálóbb, mint Európának bármely művelt vagy nem művelt nemzete. Sőt én abban a véleményben vagyok, hogy minden európai nemzetnél a mesterkélt kegyetlenkedés bűntettei aránylag nagyobb számban jönnek elő, mint a magyarnál. Az angol, franczia, spanyol, olasz és orosz népre nézve legalább ez teljességgel igaz. E népek bűnügyi krónikái sokkal borzalmasabbak, mint a magyaré. De én szentül hiszem, hogy a német se áll mögötte a mi jó nemzetünknek. Bécsnek, Berlinnek és Hamburgnak esetei elég borzalmasak arra, hogy Pitaval szemében elnyerjék előlünk az elsőség díját.

Forradalmi harczról, agrárius lázongásról nem akarok itt beszélni.

Fajunk a forradalmi harczokban nem szokott kegyetlenkedni. 1848-ban és 49-ben Lamberg meggyilkolásán kivül alig fordúlt elő akár tömeges, akár orvtámadás. 48 után az abszolut hatalom gondoskodott jól fizetett, sőt bérbe vett tollakról, melyek utálatos színben tüntették föl a magyar függetlenségi harczot s rablónak és kegyetlenkedő gyilkosnak a honvédet. De még a bérbe vett tollaknak sem sikerült ez. A mit a szerbek és románok cselekedtek védtelen magyarokkal: a csecsemők meggyilkolása, az élők megégetése, az elevenen való megnyúzások, az iszonyú megcsonkítások, mindezt vagy ezekhez hasonlót a magyar fajra rábizonyítani nem volt képes senki.

A franczia forradalom eseményei közt irtóztató részletekre akadunk. Kegyetlenkedések jönnek elő ezer és ezer számra, melyeket vagy a féktelen népdüh, vagy a hideg, számító ész követett el. Féktelen népdühnek kitörése nálunk is fordúl elő igen gyakran, de hideg, számító észszel elkövetett kegyetlenkedés, akár békében, akár forradalomban, igen kevés. Ehhez – szerencsére – nem igen ért a mi fajunk s ez bizony becsületére válik.