Part 8

Jól emlékszem, ez a sas még a régi alaku volt, a minőt Mária-Terézia és József császár idejéből ismerünk. Az a kétfejü sas sokkal soványabb és ritkább tollu, mint a mostani és sokkal jobban hasonlit a mai német császári vagy porosz sashoz. Igaz, hogy a mult században az osztrák császárság felállítása előtt körülbelül egy volt mindakettő.

Nem emlékszem, hogy a kétfejü sast túl a Tiszán vagy a Tisza mellékén láttam volna kálvinista tornyokon. Igaz, hogy e vidéken 48 előtt nem jártam. Kakast azonban láttam s különösen sokat láttam a felvidéken, lutheránus templomok tornyain is. S bizonynyal a vén Hurbán, ha már úgy beleszeretett a madárvilágba, jobban teszi, ha kétfejü sas helyett, hitrokonainak ősi szokásához ragaszkodva, kakast tétet temploma tornyára.

Egyébiránt valamikor ezelőtt száz évvel a tiszamelléki kálvinistáknál se volt gyöngébb a Habsburgok iránti lojalitás, mint túl a Dunán.

József császár 1781. október 19-én adta ki hires rendeletét a vallás szabadságáról, a »christiana tolerantia«-ról, mint az egykoruak nevezték. Ez a rezoluczió deczember 26-án érkezett és publikáltatott Debreczenben s a krónikairó megjegyzi, hogy »e napnál nem ért Debreczen örvendetesebb István-napját«.

Ez évnek utolsó és a következő évnek első hónapjaiban az egész országban felharsogott a protestánsok örömének vidám zaja. És az ünneplések, lakomák, hálaadások és áldomások tömegesebbek valának, mint 1848-ban a márcziusi törvények ünneplése.

És ez természetes volt.

A protestánsok, kálvinisták túlnyomó nagy része jobbágy volt, igaz, hogy a köznemességé is.

1715-től kezdve is talán ezer protestáns templomot vettek el s az iskolák százait zárták be. Még nagyobb városokban is folyt az okkupálás. Veszprém 1716-ban, Pápa 1752-ben vesztette el kálvinista templomát és iskoláját.

A kálvinistákat plébános anyakönyvezte; a protestánsok fizetni tartoztak a katholikus papságot, ép úgy, vagy sokkal jobban, mint maguk a katholikusok. Ezenkívül fenn kellett tartaniok saját egyházaikat, papjaikat, iskoláikat.

Mária Terézia szabályozta az úrbért, József a vallásszabadságot. Mindkettő tette mindezt a rendek, a nemesség, az országgyülés, a vármegyék ellenére. Bizony természetes volt, hogy a protestáns nép, mely szabadságát és anyagi érdekeit és vallásának gyakorlatát a Habsburgoktól nyerte: ezek iránt túláradó hálát érzett szivében és demonstrált külsőleg is, a hogy tudott.

Így kerültek a kétfejü sasok a kálvinista templomok csúcsára. – 1781-től a század elejéig száz meg száz kálvinista templom épült s ezek nagy részére hálából odafészkelt a kétfejü sas. Jókai egyik legszebb regényében, az »Elátkozott család«-ban leirt templomépités és templompusztitás is ez időre esik. Az eset Komáromban történt s a komáromi kálvinistáknak is megvolt egykor a maguk kétfejü sasuk.

A »Gott erhalte«-nak hallása ma például rosszul esik fülünknek. 1849 óta annyi keserü emlék támad fel lelkünkben, a mikor ezt halljuk. De 1848 előtt nem így volt ez egészen. S én még jól emlékszem kálvinista népiskolai tankönyvekre, melyekből naponként tanultuk és énekeltük a »Gott erhalte« szövegét és dalát magyarul e kezdettel:

»Isten tartsd meg Ferdinandot«.

Mennyit kellett vétkezniök az ország minisztereinek száz év óta, hogy e hangulatot kiverjék a magyar kálvinista nép szivéből! És a kétfejü sast a kálvinista tornyok tetejéről. Ezt ugyan kiverték alaposan.

AZ ÖREG GULYÁS.

Van egy képem a Képzőművészeti Társulat téli kiállításán. Ott van valahol a tizenkettedik teremben. Nem is én festettem, nem is engem ábrázol, meg se vettem, mégis az én képem.

Van egy ifjú, hajadon urnő, a ki még kis lány, de már nagy művésznő. Ismerik nevét, a kik ismerik a mai magyar képzőművészetet.[1] Istenadta lángelmével, sors- és születésadta független vagyonnal a színek költészetének engedi át ábrándozó szellemét. Fölösleges játék serdülő lányok részére.

Ez a művésznő valahol valamikor megpillantotta az én gömbölyü tarfejemet. S jó műtárgyat talált benne. S le is festette volna nagy kedvvel és türelemmel, ha én tudtam volna »ülni« nagy kedvvel és türelemmel. De kárpótolta magát. Fogott Törtelen egy öreg gulyást, beédesgette műtermébe, megtanította »ülni« s lefestette én helyettem. És az én számomra. Ez az én képem. Azt gondolta a művésznő: mindegy az. Öreg gulyás: öreg politikus. Mindegyik nyájakat terelget. Pedig mégse mindegy. Mert az öreg gulyás nyája szót fogad, még ha bogárzik is. Másként van az öreg politikusnál.

Ott gubbaszt az öreg gulyás aranyos rámában a falon. Napsütötte fekete-barna arczán egygyel sincs több redő, mint a mennyi egy öreg gulyást megillet. Szemeiben még eleven tűz villog, vastag bajusza még ki van fenve keményen. Kalapját már nem vágja félre, de arczát még gondosan borotválja s öreg korára még fogaiból is megtakarított annyit, a mennyi a pörkölthöz szükséges.

– Hány éves kend, öreg gulyás?

– Találja el kegyelmed.

– Hatvan.

– Az is voltam valamikor.

– Hetven.

– Az is voltam már régen.

– Nyolczvan.

– Tavaly nyáron találkoztam vele künt a legelőn.

Tehát nyolczvanegy éves az öreg gulyás. Szép kor, szép idő, kivált ha még keményen pödrött bajusz is jár vele.

Mosolyog az öreg. Mosolyában jólelküség s egyuttal egy kis ravaszság leskelődik ránk. Bámulom a művészt, mikor az arcz szinein és vonalain elém tud állítani egy egész lelket, egy egész jellemet a maga ezer indulatával.

A hősnek, az elkeseredettnek, a dühöngőnek, a kaczagónak, az irigynek, a lelkesülőnek, a haldoklónak, a részegnek, a nagy indulatok emberének csak egy arcza van. Az arczvonások szövetének egyetlen változata elénk állítja azt a jellemet a müvész színeinek segélyével. De mit csinál a művész ott, a hol mindennapi egyszerű lelket egymásnak ellenmondó határozott indulatokkal kell egy arcz keretében elénk állítania?

Az öreg gulyás arczán ravaszság van. Tehát lelkében is ravaszság van. Nyolczvan éves életének egész jellemében ott kell lenni a ravaszságnak. Ha ott nem volna: hol vette volna a művész?

Nem az a ravaszság, melyet Csemegi a büntető törvénybe beiktatott. Mely az előtte állót, a vele beszélőt e gondolattal üdvözli: Mid van, a mit elcsaljak tőled? Az öreg gulyás ravaszsága némán szól, de így szól: Hátha nem is oly derék legény kegyelmed, a milyennek első pillanatra látszik? Hátha én nem hiszek el mindjárt mindent, a mit kegyelmed állít? Hátha én jól megnézem azt, a mit meg akarok látni? Hátha én nem azt látom, a mit nézek s nem azt nézem, a mit látok? Hátha nekem nem lesz jó a fapénz? Hátha én nem tartom addig a zsákot, míg meg nem nézem, mi van felöntve a garatra? – Ne félj, meg nem csallak, de ne is bízd el magad, hogy engemet megcsalsz.

Ime az öreg gulyás ravaszsága.

Harczban a születéssel, harczban az élettel, a nyomorusággal, a betegséggel, harczban az asszony és gyerek éhes gyomrával és meztelen testével, harczban nyolczvan éves korral s öregség súlyával: bizony a vén gulyás régen elpusztult volna ravaszság nélkül. Nagy erő és nagy erény van az ő ravaszságában.

Mert a ravaszság csúnya dolog, ha valakit megejteni készül, de szép dolog, ha megvédi azt, a mit a sors és a rossz ember el akarnak ragadozni. Okosság és kötelesség ilyenkor a neve.

S volt erre a vén gulyásnak alkalma a hosszú életen keresztül.

Ime, most vertek ki eléje egy nyolczhetes borjút. Nem legel az istenadta. Csak áll, csak feltartja a fejét, csak elbődül egyszer-másszor, csak néz arrafelé, a hova a legrövidebb úton visszakivánkozik. Anyja tejéhez, melyet most vettek el tőle; kisebb testvérjeihez, kikkel összeszokott; az udvarbeli csatangoláshoz és a szérüskertbeli legelőhöz, mely jobban megfelelt ízlésének. Az öreg gulyás első pillanatra észre veszi, hogy a borjú megugrani készül. Vagy hazafut s ő kap ki miatta, vagy elbódorog s ő ad számot róla. Minő körmönfont ravaszsággal kell a borju szándékát megelőzni s bojtárt, ebet úgy állítani, hogy mire a borjú érett megfontolás után elkezdené a futást: akkorra útját állják mindenfelől. Mert ha egyszer már megindúl: paripa se vágtat jobban, mint ő kelme.

Pedig hát ez csak egy rugott borjú volna, a ki az ő elméjét próbára teszi. Hát még a czeglédi, abonyi, nagy-kőrösi vásárban mennyi okos emberrel kell megtilódnia, míg szűrét, kalapját, dolmányát, csizmáját, minden gönczét beszerzi, tehénkéjét eladja, újat vesz helyette, borját rávallja a mészárosra vagy a pesti zsidóra s asszonynak, gyereknek, lánynak minden vásári dolgát eligazítja?

Asszony! Hejh, az asszony régen ott porlad már a törteli temetőben. Sírhalmát is elegyengette már az idő, fejfája is régen elkorhadt, de az öreg gulyás azért odatalálna még éjszaka is. Nagyon jól emlékszik még örökös nyugvóhelyére, pedig bizony ritkán látja. Virágot se hord oda, a pázsitot se öntözgeti, mindenszentek napján lámpát se gyújt az örök alvó fejéhez, de öreg szíve még nem korhadt el egészen s benne még mindig nyílik a halványuló emlékezetnek szerény kis kakukfű virága. Ezt a virágot nagyon szerette a boldogult s ez nyílik a sírhalma körül is. Tudja jól, mert ha mikor vásárra megy: ott vezet el az út a temető mellett s ha egyszer nem, másszor csak betekint a temetőbe. Dolga ugyan nincs ott, de mégis csak betekint, mintha nógatná valaki.

– Hát aztán jó asszony volt-e az Istenben boldogult?

– Minden vasárnap tisztát adott, gyereknek, házi jószágnak gondját viselte, szomszédolni nem volt a kenyere, az ebédet meg pontosan kihozta s míg fiatalok voltunk, el is időzött nálam egy-két óráig mindennap. Most is élne szegény, ha a Berkiné komaasszony virrasztásánál át nem fázott volna. Kolerás idő is járt, ágynak esett, nem is kelt fel többé. Azóta is eszembe jutott egyszer-másszor, hogy az abonyi orvosnak mégis meg kellett volna mutatni, de olyan gyorsan elgyalázta a betegség, hogy nem lehetett kocsira tenni. Így volt biz az! Nyugodjék békével!

– De kegyelmed más menyecskét is meg-meg nézett hamis szemmel.

Az öreg gulyás komoly képet mutat erre a hiábavaló beszédre. Nem is felel rá semmit. Az asszony halála után soha se jutott ilyesmi eszébe. A mi pedig valamikor volt, az meg már nagyon régen volt. Még bojtár-gyerek korában volt, mikor a kocséri Jenei Viczát megkedvelte. Szemre való lány volt, csakhogy nagyon pajkos lány volt. Nem ijedt meg a csintalanságtól, maga is csintalan jó kedvű volt. El is vette volna, ha isten úgy rendelte volna. De egyszer az abonyi vásáron két forintos sali-kendőt vásárolt. Idres-bodros széle csak úgy röpködött a karcsú derekán. Nyolcz forint volt a bojtárnak esztendei bére: mit csináljon ő sali-kendős lánynyal? Beszéltek is utóbb a szép Viczáról Kara-Jenőben, a hova feleségül vitték. De az öreg gulyás azóta se látta, nem volt arra járója se neki, se a gulyának.

Pedig hát akkor még volt a gulyának elég mezeje.

Törteltől Abony alá lehetett hajtani. De ez még semmi. A Gerje folyásán három egész nap lehetett terelgetni a gulyát arra napnyugat felé. Híre se volt a tilosnak. A nagy-kőrösiek pedig a város alól Tetétlenig engedhették a juhot, ökröt, csikót legelni. Nem olyan világ volt akkor, mint most. Most a tinó, ha bogárzik, se futhatja ki magát. Sánczba, garádba, tilosba ütközik azonnal. Nem is hiszem, hogy nem én vagyok ezen a vidéken az utolsó gulyás. Hiszen csak lesz még marha azután is, de gulyás már nem lesz többé én utánam.

– Hát ehhez a föstött képhez mit szól kelmed?

– Nem tudom mire vélni ezt a dolgot. A mi jó kisasszonyunk aligha csúffá nem akart engem tenni. Pedig akár a képre nézek, akár a tükörbe nézek, mindegy az. Azt mondta, üljek le előtte, majd ő engem leföst. Gondoltam magamban: engem ugyan nem. De szépen is beszélt, rám is parancsolt, egy-egy pohár bor is járta: no hát Isten neki. Valami kenőcsöket addig kevergetett ide-oda, míg utóbb magamat láttam a táblán. El nem tudtam gondolni, miért tölti az idejét ilyen hiábavalósággal. Hiszen a kertben sétálhatna, kávét is ihatnék ezalatt. Csak azt röstellem, hogy a kopott kalapomban föstött le. Pedig van énnékem jobb kalapom is.

– De kiállítják ám kegyelmed képét Budapesten az urak előtt!

– Hallom. De hiszen én meg nem nézem. Még rám találna ismerni valaki!

A NAGY ÉV APRÓ EMLÉKEI.

Lesz-e még háború? Lesz-e még forradalom? Fölharsan-e még egyszer a függetlenség szilaj szenvedélyének riadója az alföld síkjain, a Duna és Tisza völgyén, Erdély bérczei közt s a Bakony rengetegeiben? Lesz-e még hős a magyar egykoron? S elszenvedi-e még egyszer a csaták tüzét, hősei bukását s üldöztetésének néma kínjait?

Nem tudom. Az én életemben már nem zúdulnak ránk többé a harcz viharai. Több mint félszázad telt el az utolsó szabadságharcz óta. Én gyerek észszel, de éber és kiváncsi szemekkel láttam az utolsót. Annak is csak azt a kis részét, mely az én szülőföldemen folyt le s melyben az én családom s az én véreim és ismerőseim vettek részt. Bizony kis rész volt az. S nem is oly véres és nem is oly irtózatos, mint Erdélyben és a Bácskában.

És ez is érdekes volt.

Nem külső eseményei miatt. Hiszen én elvégre se láttam mást, mint Jellasich bevonulását, Roth és Filippovich táborának fegyverletételét s apámnak egy csapat horváttal való csatározását. Mi ez a nagy csatákhoz képest?

De az én családom mindazt átérezte, a mit minden jó magyar átérzett akkor a haza egész területén.

A gyász és aggódás keserű napjait, a mikor fegyverünket a bukás fenyegette. A diadal dicsőségének hajnalderűjét, mikor az ellenség megfutamodott. A kétségbeesés sötétségét, mikor északnak számlálhatlan csapatai ránk hömpölyögtek. – S aztán jöttek a szolgaságnak, ez elnyomatásnak, az üldöztetésnek szomoru évei.

Az én kis köröm érzésének és gondolkodásának változatairól akarok néhány kis korrajzban számot adni.

Alakjaim mintha most is előttem állanának.

A kálvinista pap, a ki perbe száll saját istenével is, ha az elhagyná magyar népét.

A czigány, a ki sebesülten jön haza a piskii csatából s világgyőzelmek hirét hozza messze földről.

A hős, a kit szegény öreg német jobbágyok mentenek meg a moóri csatatéren.

A lázadó rácz, a ki megbánja fajának bűneit.

A börtönből hazatérő főur, a kit romba dőlt várában nem vár és nem fogad senki, de a kihez leszáll a felhőből az erdei sas, hogy őt üdvözölje.

A kétségbeesett törvényhozó, a ki kioltja saját életét, de még akkor is rágondol arra a virágra, melyet egykor győzelmes harcz után a csatatéren gyöngéd női kéz nyujtott neki elismerésül.

És még sokan, a kik már nem élnek s a kik mind rokonaim vagy jó ismerőseim és barátaim voltak.

Mindannyinak története nem e könyvben van együtt. De együtt van és együtt lesz összes műveimben.

Bizonyosan akad ifjú lélek, a ki szent gyönyörűséget talál visszaemlékezéseim tarlózatán.

EGY SZILVESZTER-ESTI TÁRSASÁG 1832-BEN.

Az 1832-ik évi országgyülés az év végére, deczember 16-ára hivatott össze. Ősi szokás szerint az első három nap gyülekezésre volt szánva, tehát csak 19-én lehetett tartani az első nyilvános ülést. Karácsony ünnepe előtt még két ülés volt és azután a karácsonyi és uj évi ünnepek czímén elnapoltatott az országgyülés 1833-ik évi január hó 10-ig.

Akkor még nem vasuton, nem is gőzhajón, hanem közönséges utazó kocsin vagy forsponton jártak a megyei követ urak az országgyülésre. A máramarosi, szatmári és temesi követeknek rossz úttal és rossz idővel jó két hét kellett, mig felértek Pozsonyba. Arra tehát a távolabb lakó követek nem is gondolhattak, hogy a húsz napra terjedő szünet alatt egyet haza tekintsenek.

Egyébként se siettek haza. Kedélyes, vidám életet éltek Pozsonyban. Sok követnek ott volt felesége, családja; a barátságos és tömeges vendéglátás, a mennyire a hivatalos szállás engedte, divatban volt. Bor, kártya és szép asszonyok csevegése jobb mulatság volt, mint a sárban, hóban, fergetegben való utazgatás ide-oda.

Néhány követ összebeszélt, hogy együtt töltik a Szilveszter-estét egyik alkalmas vendéglőben. Különösen Siskovics József baranyai követ és első alispán buzgólkodott egy jó társaság összehivásán. Buzgólkodása sikerre vezetett. Összejöttek Deák Antal, Kölcsey Ferencz, Niczky vasi követ, Sárközy Albert somogyi, Kocsi-Horváth Sámuel veszprémi, Balogh János barsi, Beöthy Ödön bihari követek s még vagy tízen-tizenketten. Sőt a mágnások közül is megjelent az estélyen báró Wesselényi Miklós és báró Perényi Zsigmond. A társaság nagyobb része, mint látszik, nőtlenekből állott.

A vacsora szokott kedélyes, vidám zajjal folyt le. A leghangosabb társalgást természetesen Wesselényi, Beöthy, Balogh János folytatták: az ellenzék legifjabb és leglángolóbb tagjai.

Deák Antal ült az asztalfőn. Ő komoly, sőt komor volt ez estén és kevés beszédű, mint rendesen szokott lenni. Nem messze ült tőle Kölcsey, az álmadozó költő és szónok, kit a zajos társalgásban alig vettek észre. Ő ép oly szótalan volt, mint Deák.

Vacsora után nem ültek kártyához, mint a hogy különben a követek általános szokása volt, ha nők nem voltak jelen. Hanem kártya helyett mély politikai eszmecserébe bocsátkoztak és sok reményt, nagy vívmányokat, a haza felvirágzását s nemzetünk megerősödését kötötték az épen most megnyilt országgyüléshez. A társalgás leggyakoribb tárgyai a juliusi forradalom, a felvidéki lázadás és Széchenyi nagy röpiratai valának.

Wesselényi a maga ifjui tetterejét és elszántságát látta feléledni az ujra ébredt nemzetben. Csak Bécscsel kell – mondá – megküzdenünk, erre pedig elég erőnk és akaratunk, s a nemzetet nagygyá és boldoggá teszszük, a milyen nem volt Mohács óta.

Beöthy Ödön megjegyzé, hogy van még más ellenség is, nemcsak Bécs. Ez ellenség a főpapság, mely szövetkezni fog Bécscsel, egymás ellen uszítja a felekezeteket s a nemzet figyelmét és lelkességét átkos felekezeti harczban fogja kifárasztani.

Balogh János hozzátette, hogy se Bécs, se a főpapság nem oly veszélyes, mint a mágnások. Ezeket leszorítani, az igazi demokrácziát megalapítani s a szabadságot és nemzeti jellemet ez alapon kifejteni: ez a mi feladatunk.

A három pont közül folyt az élénk eszmecsere. Kölcsey lehunyta ép szemét, Deák Antal néha megsimogatta vastag, lecsüngő bajuszát: úgy hallgatta ez üde szellemek érdekes nyilatkozatait. Végül megszólalt Deák Antal:

– Se Bécstől és az udvartól, se a főpapságtól, se a mágnásoktól nem tartok annyira – úgymond – mint saját gyengeségünktől. Meg tudnánk mi küzdeni mind a hárommal külön is, együttvéve is, ha igazán meg akarnánk küzdeni. De én akaratunk komolyságában és kitartásában kételkedem. Sok bennünk a hivalkodás s azok, kiknek elől kell járni, hamar megunják a vezetést s vagy nyugalomra térnek, vagy a kormány édes szavaira és kecsegtető igéreteire elhallgatnak, sőt a nemzet ellen állanak pártot. Ez aggaszt engem.

– Kit sujt ez a vád? – kérdé Wesselényi. – A nemzetet-e vagy az országgyülést?

– Minket, a nemzet választottjait – felelte nyugodtan Deák Antal. – Emlékszem a tíz év előtti nagy alkotmányos küzdelmekre s az 1825-iki országgyülés dolgaira. Mily nagy reményeket kötöttünk Barthalhoz, Plattyhoz Szerencsyhez, Somssich Pongráczhoz s ma már valamennyien a kormány árnyékába huzódtak és csöndes emberek, sőt az udvar igyekezetét támogatják. Vay Ábrahámtól sokat vártam s egy nyomorult grófságért lemondott szép nemzeti szerepéről. Mit gondoltok: ha Nagy Pál, ha Ragályi, Bernáth, Pázmándy, Borsiczky s még néhányan a vezetők közül megadnák magukat az udvarnak: mi lesz akkor nemzetünk ügyéből?

– Itt leszünk mi, – dörgé Wesselényi.

– Mi meg nem ingadozunk, – kiáltá tüzesen Beöthy.

– Elhiszem, mond Deák Antal, hogy titeket és még igen sokat az édes szó és kecsegtető igéret el nem tántorit, de vajh meg tudtok-e állani az ármány, erőszak, meghurczoltatás és vérpad előtt is s példátokat követni fogja-e majdan a sokaság? Mert héroszok nem tesznek nagygyá nemzetet, hanem csak oly nemzet lesz nagygyá, mely héroszait nemcsak megszüli, hanem azokhoz hű is marad.

Viharos szóváltás következett ez után. Csaknem mindnyájan megegyeztek abban, hogy az udvarnak és kormánynak régi eszközei; ranggal, hivatallal, adományokkal széditeni el a nemzet vezetőit, többé nem lesz sikeres.

A vita hevében Kölcsey oda ment Deák Antalhoz s lassan mondá neki:

– Nagyon tisztelt barátom, az én hitem nagyobb mint a tiéd, pedig az én hitem is gyenge.

– Az én gyenge hitemmel – úgymond Deák Antal – nem is szabad nekem itt maradnom. Azért, mihelyt lehet, megyek haza birtokomra, vigyék az ország dolgát az erősebb hitüek, rám mint hű közlegényre mindig bizton számithattok.

Balogh János felugrott egy székre s férfias szépségének s érczes hangjának egész teljességével kiáltá:

– A fölserkent nemzetet se az erőszak vérebei, se az udvari vesztegetések mérgei, se a kormánynak nemzettagadó ármányai, se saját hitetlenségünk gyöngeségei meg nem rontják többé. Esküdjünk meg barátim, hogy mi kitartók leszünk!

Felkapta poharát; tüze elragadt társaira, mindenki poharához nyult, még Deák, még Kölcsey is s lelkesülten fogadták meg, hogy egyetértők és szilárdak lesznek szegény magyar nemzetünk igaz ügyeinek védelmében.

* * *

Deák és Kölcsey már negyed év mulva nem voltak az országgyülésen. Amaz önkényt, emez kényszerítve távozott el, de ők hívek maradtak.

Niczky vasi és Kocsi-Horváth veszprémi követek nemsokára meghunyászkodtak a kormány előtt.

Wesselényi agyonüldözve, Beöthy számkivetésben, báró Perényi bitófán végezte életét.

Balogh János pedig mint remete, elvonulva a Zoborhegyi kamalduli zárda romjai közé, öregen, koldusan, szeme világától megfosztva, írta egykori jó barátjához, Sembery Imréhez, e levelet:

»Kedves jó régi Barátom.«

. . . . . . . . . . . . . . . . .

»Te jól ismered múltamat minden részleteivel. Jól tudod, hogy én is egyik részese valék ama dicsőségnek, minőt a Nemzet választottjainak osztogat; hiszen Veled egy elvért küzdöttem több éveken át: a hon szabadsága és függetlenségeért.«

»Azonban mi lőn mindennek vége rám nézve? Ősz, kopár homlokomról a babérlevelek mind elhulltak, csillagom elhomályosult, eltünt; múlt életem rózsaágairól a virágok elfonnyadtak, csak tövisei maradtak… Nihil durabile sub sole!«

»… Ha én nem áldoztam, nem vesztettem, nem szenvedtem volna annyit a hazáért; ha a hon méhkasában here lettem volna, ki mitsem dolgozik, csak henyélve élvez: nem panaszkodnám. De isten és a magyar világ tudja, hogy én serdülő korom óta minden leheletemet a haza közügyeinek szenteltem, megtéve, megmozdítva érettük mindent, mit csekély tehetségem engedett.«

»Szerencsétlenül végzett szabadságharczunk után a természet ösztönét követve, életemet megmentendő, egy istennel s egy köntössel kivándoroltam és midőn tíz évi mesés viszontagságok után a honvágy leirhatatlan kínjaitól üzetve, felsőbb engedelem nélkül visszatértem in laribus paternis, még csak annyit se találtam, a mennyi kis ujjam körme alá férne. Hova lett hátrahagyott, elkobzott vagyonom?«…

* * *

Balogh János barátai alamizsnájából élve, nyomorban halt meg.

Azok pedig, kik a hon méhkasában here módra henyélve élveznek: élvezik a föld minden örömeit s élvezeteik tíz éves tartamát országos zajjal jubilálják.

Most már senki sincs életben azok közül, kik 1832-ben a pozsonyi Szilveszter-estén hazájuk javára, a legnemesebb harczra megesküdtek.

A kik megszegték esküjüket: azok boldogultak.

A kik hűk maradtak a haza igaz ügyéhez: azok száműzve, börtönben, koldulva vagy bitófán végezték az életet. De ezeknek utolsó szava is áldás volt az imádott hazára.

Amazok pedig nem áldják, csak élvezik a hazát. De nincs és nem is lesz áldás nevükön, hanem eltemeti őket a feledékenység.

A hősök pedig, a lánglelkek, a koldusok, a bitónak és számüzetésnek áldozatai áldva lesznek örökké – nemzedékről nemzedékre, míg lesz e földön magyar.

S lesz addig, míg ily fiai lesznek.

II.

Az előző sorokban megemlékeztem Balogh Jánosról s érintém életének keserü viszontagságait. Erre nézve Nagy Nepomuk János úr valamely lapban erős birálatot indit rám. Nem hagyhatom szó nélkül birálatát.