Part 16

Kónyi páratlan szorgalommal és gondossággal búvárolta át a régi országgyülések iratait s a 48 előtti publiczistika összes sajtótermékét Deák beszédei végett. Ezen kivül utazásokat tett Zalavármegyébe Deák ifjukori barátaihoz, tisztelőihez, rokonaihoz s egykori tiszttársaihoz, kik Deák sok beszédét, nyilatkozatát, magán levelét ereklyeként őrizték. Részint személyesen, részint levélben fölkereste Deák szereplő egykoru társai közül az élőket s az elhunytak örököseit, hogy a birtokukban levő adatokat engedjék át. Éveket töltött el e fáradozások közben.

Midőn a beszédek gyültek: akkor eszébe jutott, hogy minden beszéd csak akkor lesz egész, akkor teljesen érthető és élvezhető, ha egy kis előszóban minden beszédnek történetét s minden alkalmi eseményt és érvet, melyre a beszéd vonatkozik, összeállit s lehető rövidséggel, de a szükséges teljességgel megszerkeszt. S ez szerfölött nehezíté a munkát.

Deák beszédei a szó igaz értelmében mind alakilag, mind tartalmilag igen becses s nagy részükben valósággal remek beszédek, a magyar politikai nyelvnek s a specziális magyar észjárásnak páratlan alkotásai. Azonban Deák azért, hogy beszédet tartson s hatalmas elméjét és ékesszólását ragyogtassa, soha nem beszélt s minden beszéde az alkalmi szükségnek, a szükséges czélszerüségnek szüleménye. Épen ezért volt helyes, sőt szükséges Kónyi terve, hogy minden beszédnek történetét is megírja. A legtöbb beszéd megkezdett vagy bevégzett cselekmény jelentőségével és súlyával bír s a legkisebb és legjelentéktelenebb nyilatkozat is Deáktól a kor jellemének megértésére nagy becsű.

Ám egy beszéd történetének, valódi indokának s hű előzményének megírása nem könnyü dolog. Meg kell ismerni a kérdést magát; életre kelteni azokat, kik abban felszólaltak; rámutatni az érdekekre és szenvedélyekre, melyek a kérdés körül kifejlődtek vagy azt felszínre hozták: mindez elengedhetlenül szükséges. De az érdeklődők közül esetleg ma is élnek talán többen is; Kónyi pedig nem akarta, hogy akár a beszéd, akár annak története felszólalás, ellenzés vagy politikai czáfolgatás tárgyává tétessék s ezért minden fontosabb beszédnél az összes érdeklődők s közvetlenül érdekeltek nézetét s véleményét is előzetesen megismerni s egyúttal tájékozni is törekedett. Czéljául tűzte ki az emberileg elérhető legtökéletesebb tárgyilagosságot és történeti hűséget s e végből egy vagy két esetben, a hol szükséges volt, Ferencz József király tanuságtételét is korrekt alkotmányos módon megszerezte.

E nagy gondosságnak s a Kónyit jellemző e skrupulózitásnak némi árnyoldalai is valának, melyeket a nagy közönség ugyan alig vesz észre, de a melyeket egy későbbi kiadásnak el kell távoztatni. A mit Kónyi gyüjteménye ad, az mind becses és történetileg teljesen igaz és hű; de épen e nagy skrupolózitás miatt Kónyi gyüjteménye nem ad sok dolgot, melyet adni kellene s mely nélkül Deák mint szónok, mint államférfi s mint korát vezérlő hatalmas egyéniség csak hézagosan áll előttünk.

Merültek fel egyéb nehézségek is, melyek közül csak egyet említek fel. Ez a beszédek váriánsai. Deáknak nem egy 48 előtti beszéde egymástól sokszor jelentékenyen eltérő több szerkezetben maradt meg tisztelőinél. A költők verseinek minden váriánsa becses s híven megőrizendő, mert minden váriánst maguk a költők irtak. De Deák a beszédet csak egyszer s egy szerkezetben tartotta, s azért a váriánsok egyike vagy másika, esetleg mindegyike lehet hamis vagy helytelen. Kónyi szerencsésen választott ezek közt, de alig hihető gond, utánjárás és tanulmány előzte meg minden választását.

Kónyi gyüjteményének első kötete Deák nyilvános életéből 20 évet ölel fel s 1828-tól 1847 végeig tartott beszédeit közli. A második kötet 1848 elejétől 1861 márcziusig terjed s a 61-iki országgyülésre már nem terjeszkedik ki. Közli Deák 48-iki pozsonyi követségét, igazságügyminiszteri szereplését s néhány e korból eredt nagybecsü magánlevelét. Közöl némelyeket az ötvenes évek abszolutizmusából, az akadémia uj szervezkedéséről, az októberi diploma és februári pátens előzményeiről, az országbirói értekezletről s végül közli Deáknak Zágrábmegye körlevelére írt 1861-iki feleletét. Mindezekről el fogjuk mondani véleményünket.

A mi a gyüjtemény szerkesztését illeti, e második kötet jelentékenyen különbözik az elsőtől és pedig előnyösen. Ebben ugyanis Kónyi már sokkal bővebben közli s használja fel Deák magán leveleit, mint az első kötetben. Úgy látszik, gyüjteményének szélesebb keretet akar adni, azt bővebbé és tartalmasabbá akarja tenni, mint eredetileg terve volt s mint az első kötetnél tette. Mondanom sem kell, hogy ezért csak köszönettel tartozunk neki s hogy ez a könyvet érdekesebbé s Deák egész alakját fényesebbé és világosabbá teszi s ezzel történetirásunknak is gazdagabb anyagot bocsát rendelkezésére.

Azonban meg kell jegyeznem, hogy e kötetnek mégis nagy hiányai vannak.

Az első kötetnél is nagy hiánynak tartom, hogy abból Deák kodifikátori működése csak nagyon kevéssé tünik ki s különösen a büntető kodex körüli 43-iki működése csaknem egészen hiányzik. Igaz, hogy akkor még Kónyi csak a beszédek közlésére fekteté a súlyt s kevéssé a levelekre és egyéb munkálatokra. Deák a 43-iki büntető törvény javaslatánál s annak mellékleteinél nem egy igen becses munkálatot készitett s Mittermayerrel is sűrűn levelezett.

A második kötetben érzékeny hiányok vannak. Csak néhányat emlitek itt fel.

Függetlenségi harczunknak érdekes és fontos epizódja Deák békekövetsége Windischgrätz herczegnél. Ebből Kónyi csak Deák két parlamenti beszédét s két hivatalos jelentését közli. De maga a követségi eljárás is rendkivül érdekes és fontos, mert – a többek közt – ez lőn végzetes gróf Batthyány Lajosra nézve, ki, ha Deák tanácsát elfogadja, könnyen megmenekülhetett volna. Ezt Deák 1869-ban lediktálta Csengery Antalnak, magam is szerencsés voltam Deáktól hallani; Csengery feljegyzése legalább is helyén lett volna a második kötetben annyira, mint Somssich Pál vagy gr. Dessewffy Emil emlékiratai.

Érdekes levélváltás folyt Deák és gróf Széchenyi István közt a kehidai birtok megvétele tárgyában. Fontos dolog ez, mert ez bírta Deákot arra, hogy Pestre jőjjön s a nemzeti közvéleménynek központjává legyen.

Deák 1855 végén és 1856 elején közel száz levelet írt Vörösmarty családja érdekében barátaihoz. Ezek közt vannak olyanok – például a gróf Mikó Imréhez irott – melyeknél szebbet és tartalmasabbat magyar nyelven alig írt még valaki. Ezekben fejti ki, hogy mivel tartozik nagy költőjének és szépirodalmának a magyar nemzet. Nagy kár, hogy ezeket Kónyinak valamely ok miatt ki kellett hagynia. A második kiadásban ezeket fel kell venni múlhatlanul.

Azt hiszem, Deák társalgó szobájáról s a forradalomra törő férfiakkal való passziv érintkezéséről is – 1860 és 61-ből – lehetett volna írni egy fejezetet.

II.

Deák Ferencz nem vállalt mandátumot az 1843-iki országgyülésre. Hogy ez országgyülés oly eredménytelenül oszlott el: ezt Deák távollétének rótta fel a nemzeti közvélemény. Így nyilatkoztak az országgyülésen Beöthy Ödön és mások; igy vélekedett Majláth kanczellár; így írtak a lapok, így volt meggyőződve Zalavármegye s ama többi vármegye is, mely Deáknak felajánlotta a mandátumot.

Hogy Deák más irányba tudta volna-e terelni a sors kerekét: oly kérdés, mely meg nem oldható soha, Somssich azt mondja Kónyi gyüjteményében, hogy 1844-ben már Deák se tudta volna kiegyenlíteni a nagy ellentéteket, melyek a bécsi kormány és a nemzet közt kifejlődtek. Annyi bizonyos, hogy 1848-ban már nem tudta, de 1840-ben még ki tudta egyenliteni, pedig 1839–40-ben legalább is volt akkora távolság Bécs és a magyar nemzeti párt közt, mint 1844-ben.

Tény az, hogy 1841 és 1847 közt a reformokra léhán telt el hat-hét drága év s hogy a 48-iki rázkódás semmi esetre se lett volna oly nagy, ha 44-ben legalább a belpolitikai kérdések nagy része egészséges alkotásokban megoldást nyert volna. S az is valószinü, hogy amaz egyetemes bizalom, mely Deákot a nemzet részéről s ama nagy tisztelet, mely a konzervativek részéről 44-ig kisérte, Deákot 44-ben is nagy dolgok elvégzésére tette volna képessé. Deákot mint embert sohasem vezérelték magasztosabb indokok, mint 43-ban, mikor a követséget visszautasítá, de Deák mint államférfi ezzel végzetes mulasztást követett el. Érezé ezt maga Deák is, mind 1848-ban, mind 1861-ben s nyiltan megvallá barátainak, hogy a kibontakozásra ugyan semmi reménye nincs, sőt a jövőt felette komornak és veszélyesnek látja: mind a mellett elvállalja a követséget, nehogy a bekövetkezendő rossz fordulatot az ő kimaradásának tulajdonítsák. (1861. január 9-én Pesten kelt levele.)

Deák az 1847-iki országgyülés kezdetén betegen s komor lélekkel ült kehidai birtokán, visszautasítva megyéjének a követválasztáskor fölajánlott bizalmát. Okul betegségét s reményeinek a közel jövőre való elenyésztét hozván fel. Tétlensége nem a haragvó Akhillesé s nem is a száműzött Belizáré, hanem a felelősségét mélyen érző bölcs hazafié volt, ki nem akart oly munkára vállalkozni, mely erejét túlhaladá s mely temperamentumának meg nem felelt. Miért vállalkozott mégis?

Sajátságos kérdés ez, de Deák magas erkölcsi gondolkozásának természete szükségessé teszi a kérdést.

A 48-iki márcziusi napokban Kossuth vezeté az országgyülést s a közvéleményt. Mindkettő a birtokkérdések gyökeres megoldását, az államjogi önállást s a teljes alkotmányosságot követelé s mindezeknek elengedhetlen föltétele gyanánt a felelős miniszteriumot tekintette.

A miniszterium elnöke rendes viszonyok közt csak Kossuth lehetett volna, de a tényleges viszonyok gróf Batthyányt kényszerítették a kabinet élére. Batthyány pedig a kabinet alakításába fogni Deák nélkül nem akart. Hogy mik voltak erre legközelebbi indokai, ezt fejtegetni nem akarom. Tény az, hogy nem akart.

Márczius 13-án kiüt a bécsi forradalom.

Márczius 14-én rövid, de tartalmas manifesztumban állapodik meg Pozsonyban a követek kara.

Ugyanez napon gróf Batthyány, a kijelölt miniszterelnök, Tolnay Károlyt és Wenckheim Bélát küldi Kehidára azzal a kéréssel, hogy Deák menjen fel Pozsonyba.

Ugyane czélból a főrendek és a követek nagy serege levelet írt Deákhoz. Nagyon rövidet, melynek végpontja ez: »Szükségünk van rád s bizton várjuk minél előbbi jelenlétedet.«

Márczius 16-án Zalavármegye közgyülést tart s ott Horváth kamarás előadja Tolnay Károly követ hivatalos levelét, mely szerint »az összegyült országos rendek pártszinezet nélkül, a mágnások s maga az ország fenséges nádora közakarattal Deák Ferencz urnak az országgyülésen leendő megjelenését óhajtják, a körülmények szüksége pedig ezt parancsolja.«

A közgyülés nagy választmányt alakít, mely az alispán vezetése alatt Kehidára menjen Deákot a követségre felkérni.

Márczius 17-én Zala mindkét követe lemond, hogy Deáknak helyet engedjenek.

Márczius 18-án Batthyány kijelenti, hogy Deákot megvárja, addig a független, felelős miniszteriumot nem alakítja meg.

A »Pesti Hirlap« márczius 21-én ezt írja: »Deák Ferencz Pozsonyba megérkezett. Megnyugvással és bizalommal van függesztve reá a közönség szeme, mely a legközelebbi napok villámzó eseményei közt káprázni és tévedezni kezdett.«

Ime a külső körülmények, melyek Deákot arra birták, hogy követséget és miniszterséget vállaljon. Vállaljon annak daczára, hogy hite és bizalma nem volt a jövőben. Annyira nem volt, hogy Pozsonyba érkezte után egy hét mulva márczius 28-án, midőn az egész nemzet örömmámorban úszott s lelkesült bizalommal ment a jövő elé, azt írta sógorának: »Hazánk talán nagyobb veszedelemben soha nem volt. Oroszok nyomnak el bennünket vagy ismét az ausztriai hatalom, vagy talán a legborzasztóbb anarchia: ezt csak Isten tudja!«

Halandó embernek nem adatott élesebben és biztosabban látni a jövendőt.

Miniszterré lőn s miniszter maradt a Batthyány-kabinet végeig és jelen volt az országgyülésen az évnek végeig Pozsonyban és Pesten. Debreczenbe nem ment kezdetben azért, mert nem tudott s később mert nem akart menni. Bár semmi adat sincs arra, Deák vérmérséklete kétségtelenné teszi, hogy ápril 14-dike után nem maradt volna Debreczenben s nem ment volna oda semmi esetre. Arra azonban van adat, noha nem Kónyi gyüjteményében, hogy ő Kossuthot semmi esetre se akarta volna gátolni abban a fenséges munkában, mely folyt a csaták mezején először az alkotmányért, azután a nemzeti becsületért.

De mi szerepet töltött be hát Deák Pozsonyban és Pesten? Oly kérdés, melyet e kornak s e kor történetének mélyebb búvárlója mindenesetre fölvet.

Egészen furcsa, mai napság alig érthető jelenségek állanak előttünk Kónyi könyvében, melyek a parlament ingadozását bizonyítják egész az év végeig – a fölött, vajjon Kossuth iránya fogadtassék-e el vagy Deák iránya.

Az udvarhoz és a főherczegekhez Deák megy a törvényjavaslatok elfogadásának kieszközlésére.

Az osztrák birodalmi gyüléshez követül őt küldi a parlament.

Európához manifesztumot küldeni őt kérik fel.

A néphez proklamácziót intézni őt akarják kényszeríteni.

Windischgrätz herczeghez, ki győzelmes hadak élén jön az ország fővárosát elfoglalni, őt küldi az országgyülés békekövetségbe általános felhatalmazással s minden részletes utasítás nélkül.

Felszólalásainak mindig enged a többség s nyugodt, de erélyes szavával mindig le tudja fegyverezni egy pillanatra a parlament forradalmi elemeit.

Kossuth mindent fényesen keresztül visz a parlamentben, a mit akar s Deák mellé is mindig oda áll a többség, valahányszor felszólal.

Kossuth és Deák soha nyiltan összeütközésbe nem jönnek; egyiket vagy másikat elejteni a parlamentnek soha sincs alkalma; a két férfiu se nem követi egymást, se nem mérkőzik egymással. A mi bizonyítja, hogy girondi és montagnard egyik se volt s a hazafiságban mindakettő magyar volt egészen.

Minden fény, minden dicsőség s a korszakokra szóló nagy tettek minden emléke Kossuth nevéhez és működéséhez van kötve s méltán, de azért Deák is nagy dolgokat mívelt, melyekre azonban a véres lázadások s a nagy függetlenségi harczok idején a nemzetnek nem lehetett figyelni.

Bizonyosnak látszik, hogy néhány nagy államjogi alaptörvényt Bécsben nem fogadtak volna el Deák befolyása nélkül s az úgynevezett kamarilla előbb megrohanta volna a rendes hadsereggel hazánkat s a szervezkedésre alig engedett volna annyi időt is.

Az pedig egészen bizonyos, hogy a parlament szélső ellenzéki elemei a nemesi középosztálynak óriási károkat okoztak s az egyházat is súlyosan megtámadták volna, ha Deák a maga erélyével és megingathatlan elmeerejével útjukat nem állja. Nagyon szép és nagyon tanulságos az a több mint tíz beszéd, melyet Deák a legviharosabb napokban a magyar középosztály s az egyház védelmére teljes sikerrel tartott.

S ki tagadhatná, hogy függetlenségi harczunk erejének nagy részét tette a nemességnek lelkes csatlakozása s az egyháznak legalább is jóakaró semlegessége? S a nemesség nagy része nem kergettetett volna-e Ausztria karjaiba s nem követte volna-e a pozsonyi konventikulum főurait, ha vele úgy bánnak a parlamentben, mint a hogy néhány rajongó akart a franczia nagy forradalom mintájára?

Magánjogunk s alkotmányunk történetének búvárai egykor felismerik s kimutatandják Deák érdemeit, melyeket e férfiu, kiben egy csepp forradalmi vér sem volt, még a forradalom lázában is szerezni tudott.

Kónyi gyüjteményének második nagy része az októberi diploma történetével foglalkozik. Ebben Deáknak nem volt szerepe. De óriási szerepe volt igazságszolgáltatásunk érdekeinek s a nép benső nyugalmának megvédelmezése körül 1860-ban, 1861-ben. Meglehetősen elfelejtett nagyon becses beszédeket hoz itt Kónyi napvilágra.

A FELIRATOK.

_(Országgyülési visszaemlékezés.)_

I.

Az ujabb alkotmányos korszak óta, ide értve az 1861-iki kisérletet is, kilencz felirat jutott el a képviselőháztól a királyhoz. A tizedik a mostani, melyet Jókai Mór szerkesztett. A kilencz közül ötöt egyenesen Deák Ferencz szerkesztett, részint sajátkezüleg írva, részint másoknak tollba mondva, kettőt pedig, ugymint az 1869-ikit és 1872-ikit, ő sugalmazott s egyenesen helybenhagyott. Csakis két s a mostanival, az 1881-ikivel együtt három felirat az, melyhez Deák már nem szólhatott.

Az 1861-iki első felirat sorsa viszontagságteljes volt s ehhez egy nagyon szomoru emlék is van kapcsolva, melyet azonban kevesen tudnak vagy rég elfelejtettek már.

Ezt a feliratot egész terjedelmében Deák Ferencz írta saját kezével. Irta pedig az 1861-ik év ápril utolsó s május első napjaiban.

Deák legbensőbb tanácsát ekkor Szalay László és báró Kemény Zsigmond képezék. Olyan fontos dolognál, minő akkor a felirat volt, ezekkel közlé nézetét s mielőtt a megszerkesztett művet annak idején nyilvánosságra hozta volna, azt ezeknek megmutatá. Nyilván azért, hogy észrevételeiket meghallgassa s netalán helyes megjegyzéseiket elfogadja. De észrevételek és megjegyzések rendszerint nem voltak, ha voltak is, a művet helyeselték.

A hatvanegyediki feliratot Deák eleintén beszédnek szánta. Beszédeit ugyan ő előre megirni nem szokta, de most szükségesnek látta a kivételes eljárást. Tudta, hogy az országgyülés nagy része s esetleg a többség ő utána megy, ő rá hallgat; tudta, hogy Bécsben és az udvarnál a magyar alkotmány alapjára áttérni még nem hajlandók, Schmerling már akkor megkészíté a februári alkotmányt, mely Magyarországot is a Reichsrathba akarta terelni, tehát Deák minden általa kiejtett szót kétszeresen fontosnak tartott, nehogy a bekövetkezendő s előre látható ujabb szakitásért Európa előtt Magyarország tétessék felelőssé.

De más oka is volt arra, hogy felirati indítványnyal s már megszerkesztett felirati javaslattal elő ne álljon. Ugyanis az országgyülésen nem az ő pártja volt többségben, hanem a határozati párt, melynek vezére gróf Teleky László volt. A feliratok készítése erre kiküldött bizottságok által szokott történni s a képviselőháznak a javaslat külön jelentés mellett bemutattatni. Deák maga legkevésbbé tért volna el e szokástól, melyet az 1848-ik gyakorlat is szentesített. S aztán a határozati párt feliratot küldeni s Ferencz József császárral szóba állani nem is akart. Hogy állott volna tehát elő Deák kész felirati javaslattal, midőn egyáltalán nem volt bizonyos, hogy a képviselőház általában akar-e feliratot, sőt előreláthatólag azt lehetett bizonyosnak tartani, hogy a világos többség megmarad a határozatnál.

Ezért készített Deák pusztán csak beszédet.

Május 3-án szokatlan időben kereste fel Deákot gróf Teleky László. Olyan időben, korán reggel, a mikor biztos volt arról, hogy Deáknál nincs látogató.

– Mutasd meg nekem Feri, – mondá Deáknak – minő beszéddel akarod te a tárgyalást megkezdeni?

Deák és Teleky contemporaneusok valának, ifjukori barátok s egymással teljes bizalmas lábon.

Deák minden vonakodás nélkül szokott kedélyes szivességével megmutatá kész beszédét Telekynek.

Teleky az asztalra könyökölve, komor arczczal hallgatá végig. Nem mozgott, nem sétált, szokott idegességének semmi jelensége se mutatkozott.

Mikor a felolvasásnak vége lett: Teleky még több ideig hallgatott és gondolkodott. Végre azt mondá székéről felkelve Deáknak:

– Feri, mondanék én neked valamit; ne a magad nevében mondd el ezt a beszédet, hanem valamennyiünk nevében terjeszd elő, mint felirati javaslatot. Az »én« helyett tedd oda ezt a szót: »mi«. Egyebet nem kell rajta változtatni.

Deák nagyot nézett. Komor, fenséges arczával rábámult Telekyre. Meg nem foghatá, miért tanácsolja ezt épen Teleky, ki semmiféle feliratot nem akar s a határozati pártnak vezére. Teleky maga is észrevette Deák kételyét s nagy komolysággal mondá:

– Nem ok nélkül mondom ezt, megfontoltam jól.

– Jól van, – mondá Deák, – meggondolom a dolgot magam is, de ha elfogadom is javaslatodat, itt-amott némi változtatást kell tenni a beszéden.

Teleky ekkor elhagyta Deákot s pár napig nem találkoztak egymással. Másnap, május 4-én volt egy néhány perczig tartó képviselőházi ülés, de aztán 7-ig nyilvános ülés nem tartatott.

E három nap alatt Teleky sötét sejtelmeket és még sötétebb szándékot forgatott agyában. Sajátságos búskomorsággal búcsúzott el barátaitól és rokonaitól, kikkel ez idő alatt találkozott. A 7-iki ülés előtt találkozott Deákkal s kérdé tőle:

– Tehát csakugyan felirati javaslatként fogod előterjeszteni beszédedet?

– Úgy.

– Holnap?

– Holnap, – felelte Deák.

Teleky melegen és erősen megrázta Deák kezét s szó nélkül elváltak.

A bekövetkező éjszakán gróf Teleky László agyonlőtte magát s másnap reggel Deák Ferencz reszkető ajakkal s fátyolozott hangon nagy megindulással mondá, hogy: »A haza veszteségén kivül ő egy ifjukori hű barátot vesztett s a fájdalom első rohama alatt neki lehetetlen tanácskozni.«

A tárgyalás elnapoltatott. A nagy hazafit temette a haza. Deák csak május 13-án terjesztheté elő felirati javaslatát. Negyven napig folyt e fölött a felirati vita. A felirat a többségben levő ellenzék módosítványaival küldetett fel Bécsbe junius 25-én. Öt napig az udvar a fölött tanácskozott: elfogadhatja-e a fejedelem a feliratot. Az lett a határozat, hogy nem fogadja el. Gróf Apponyi György országbiró és Ghyczy Kálmán felbontatlanul hozták vissza. A képviselőház julius 5-én Hunkár Antalnak, a legvitézebb inzurgensnek indítványára azt határozta, hogy Deák eredeti felirati javaslatát küldjék fel a fejedelemhez.

Ez az, melyet még gróf Teleky László is látott. E felirat csakugyan elfogadtatott a fejedelem által. Sikere, mint tudjuk, nem lett.

A Deák és Teleky közti titkos beszélgetés történetét maga Deák Ferencz beszélte el két évvel később Németh Albertnek. Annak igazságában tehát kételkedni nem lehet.

Az 1861-iki országgyülés második felirata óriási mű, mind tartalmára mind terjedelmére nézve. Mióta alkotmány van és feliratok vannak, ily terjedelmes feliratot egyetlen parlament se intézett fejedelemhez.

Az igaz, hogy hasonló viszonyok nem is fordultak elő nálunk s talán másutt sem.

A leirat az első feliratra kelt julius 21-én s kihirdettetett a képviselőházban 22-én. A julius 6-ika és 21-ike közti időben báró Vay Miklós lemondott a kanczellárságról, mert a februári pátens kötelező voltát Magyarországra nézve elismerni nem akarta. Helyére gróf Forgách Antal jött. A leiratot már nem Vay és Zsedényi, hanem Forgách és Beke ellenjegyezték.

A leiratot 23-án kapta kezébe Deák s a felirati javaslat készítését 25-én kezdte meg. És dolgozott e művön szakadatlanul tizenhárom napig, majdnem két hétig. Augusztus 6-án lett vele készen.

E mű, mint akkor valaki kiszámítá: 99,170 betüből áll s terjedelmére nézve akkora, mint politikai napilapjaink szokott vezérczikkeiből 25–30 darab összevéve. E mű úgy van megírva, hogy ezt egyszeri felolvasása után az egész képviselőház egyetlen felkiáltással elfogadta s nem találkozott képviselő sem a szélső jobbon, sem a szélső balon, a ki egyetlen szava ellen felszólalt volna. Deák ugyan páratlan könnyüséggel és soha senki által felül nem mult szabatossággal fogalmazott, de ily nagy államokiratot oly gondosan megfogalmazni mégis csak nagy munkával és sok idővel járt.

Beszélték akkor, hogy az alaki szerkesztést Szalay László végezte, valamint később beszélték Deák néhány művéről, hogy azt Csengery Antal szerkeszté. A mit Deák szerkesztett, azt Szalay és Csengery művével összetéveszteni nem lehet. Deák irálya, valamint beszéde is egészen sajátságos, mely mindenki irályától és beszédétől könnyen megkülönböztethető.

A második felirat szerkesztésének külső körülményeiről elmondom azt, a mit tudok. Kicsiny dolgok ugyan, de a mainál nagyobb idők és nagyobb férfiak jellemvonásai. S azok a kicsinységek gyakran szebbek, mint napjaink nagyságai.

Deák az Angol királynő vendéglőben, szokott szobájában lakott. Ott készité művét. Julius és augusztus éktelen forró napokkal köszöntött be, de azért fürdőzni természetesen nem lehetett. Künt a vármegyéken tatár módra ment a katonai adóvégrehajtás, Olaszországban dicsőséges harczokat vívtak menekültjeink az olasz egységért, Kossuth és társai európai szövetséget készítettek Ausztria ellen, Bécsben Magyarország uj divatu bekeblezését csinálták, az országgyüléssel végezni kellett gyorsan. Így akarta az udvar is, de nem bánta a nemzet sem, ha vége lesz a meddő tanácskozásnak.