Part 15

Tanulótársai voltak még a többi között Bretzenheim Ferdinánd herczeg és Rohonczy Ignácz. Amaz nagyon is herczeg volt ahhoz, hogy Deák valami bizalmas baráti viszonyban állhatott volna vele, emezt kedvelte régebben, de később, miután ez az Apponyi-regime szolgálatába szegődött s a Bach-rendszer alatt is előkelő hivatalokban volt, elhidegedett tőle. Ghyczy Kálmán, bár több izben állitották, nem volt tanulótársa Deáknak, nem is egy időben hallgatták az előadásokat. Ghyczy csak az 1821/22-ik tanévben jött a győri akadémiára, Deák ekkor már – végezvén ott a kurzust – onnan eltávozott.

Volt azonban még egy tanulótársa, kit emlitetlenül nem hagyhatok. Ez Sárkány Miklós hittudor s bakonybéli apát, a negyvenes évek politikai küzdelmeinek a konzervativ táborban egyik érdekes alakja, ki nem egyszer nevezetes csatákat vivott a győrmegyei ellenzékkel.

Sárkány Miklós a győri lyceumnak volt hallgatója s vele Deák akkor ismerkedett meg, mikor Grőber tanácsára a lyceumba ment physikát hallgatni. Sárkány, bár ő Deák pártjához 48 előtt nem tartozott, mindig egyik legnagyobb tisztelője volt Deáknak, még akkor is, mikor a vegyes házasságok kérdése oly igen elmérgesité a kedélyeket. De maga Deák is úgy nyilatkozott előttem, ha jól emlékszem, ezelőtt két évvel, Sárkányról: »Őszinte, becsületes ember, meggyőződése vezérelte a politikai küzdelmekben, bár minden pártfele olyan lett volna, mint ő; esze és tudománya is helyén van.« Sárkány Miklós volt az, ki aggkora és a tél zordonsága daczára is kérelmem folytán szives volt a Deák tanulói korára vonatkozó adatokat összegyüjteni s velem közölni.

Deák Győrben tartózkodásának egész ideje alatt Jósa Józsefnél, ennek házában volt szálláson. Házi gazdája a győri püspöki javak praefektusa volt, tekintélyes és eléggé értelmes ember. Ugyane házban lakott Fejér György is, mint győri tankerületi főigazgató s ekkor már a »Codex diplomaticus« fáradhatatlan gyüjtője. E körülményből sokan azt következtették s Dunán túl ma is hiszik, hogy Deák Fehér Györgynél lett volna szálláson s a vele való társalgás folytán szerezte volna közjogunk történetének mélységes ismeretét. E hit azonban alaptalan, ámbár könnyen hihető, hogy az élénk szellemű s vidám kedélyü, de a mellett tanulni szerető ifjú Deák már ekkor is ismeretségben állott Fejérrel. Annyit biztosan tudok, hogy később, midőn már Fejér György a pesti egyetemhez került, Deák vele gyakran és szivesen érintkezett s társalgott történelmi dolgokról.

Jósa József házát Deák ott tartózkodásának emlékére a győri polgárság kegyelete már több év előtt márvány emléktáblával látta el.

Deák Ferencz külső modora már tanulóifjú korában is oly igénytelen és egyszerü volt, mint később. Tarányi Ferencz kanonok állitja, hogy kora fiatalságában ruháját elhanyagolta s a külsőségekkel keveset törődött. Ez állitást, ismervén Deákot, én egész nyugalommal elhiszem. Hogy már tanuló korában is bizonyos tekintély környezé nemcsak tanulótársai, hanem tanárai szemében is, abból a körülményből magyarázható, hogy Nagy-Kanizsán, mikor a poétikát végezte, tanárja nyugodtan bizta rá az előadást és az iskola feletti felügyeletet, ha néhány órára vagy napra neki az iskolától távol kellett maradnia. Ekkor pedig Deák nem volt több tizennégy éves gyerkőcznél. Hogy ily esetnek kellett történni, azt onnan merem állitani, mert ezt képviselői körökben 48 előtt Deák tudtával s az ő ellenmondása nélkül széltében beszélték s én is egy 48-iki követtársától hallottam.

Deák életének utolsó szakában elméleti olvasmányokkal keveset látszott foglalkozni. De ez nem mindig volt igy. Ő készen állott elő az 1832-iki országgyülésen, mint Minerváról, a bölcseség istenasszonyáról beszéli a hitrege, de e nagy varázsnak előföltétele minden esetre hosszas és mély tanulmányozás volt. Könyvtára legalább, melyet 1844 végén Kerkapoly Károly használt s részben rendezett Kehidán, ezt bizonyitja, ha minden más bizonyiték hiányoznék is.

AZ IFJU DEÁK FERENCZ.

A mai nemzedék keveset tud már arról, milyen volt az »öreg ur«, mikor még »ifju ur«-nak hivták, s mikor még megérdemelte az »ifju« nevet. Harmincz esztendő óta, a függetlenségi harcznak lezajlása óta, az ő neve bizalmas körben sohase volt más, csak a kedélyes »öreg ur«.

Országgyülési és képviselői körökben még most is állandó divat, hogy törvényhozók, miniszterek, képviselők egymást »per tu« szólitják. De vajjon hogy szólitották Deák Ferenczet, kinek tekintélye határtalan volt; ki előtt mindenki meghajolt, kit két császár látogatott meg szegényes szobájában, az osztrák császár és a braziliai császár; kinek nagyobb hatalma volt, mint minden közös és nemközös miniszternek összevéve, kihez tanácsért és pártolásért jártak magyar miniszterek, kihez lélekszakadva jöttek az osztrák államférfiak, Giskra és Demel és mások 1871-ben, hogy mentse meg őket Hohenwarth-tól és a csehektől és a pánszlávoktól; ki koronát adott a királynak és királynénak.

Vajjon hogy szólitották őt, az ősz államférfit, ki ifju korától kezdve minden napját és minden erejét a közügyeknek szentelte? Hogy szólitották őt kortársai és képviselőtársai, a kik között akárhány szeleburdi ifjoncz, fiatal mágnás és ifju szolgabiró volt, a ki az embert a szerint mérte meg, hány forint volt a tárczájában, hány hold földje van neki otthon, hány kalandnak hőse fürdőn, szinházban, kaszinóban, rókahajsznál, lóversenytéren?

Bizony öregek és fiatalok, komoly férfiak és könnyüvérü emberek, saját pártjabeliek és ellenzékek egyforma kegyelettel járultak hozzá.

Őt, egyedül őt nem neveztük, nem szólitottuk pertunak. Nem azért, mintha ő azt rossz néven vette volna. Istenért se. Hiszen egyszerübb, szivesebb, kedélyesebb ember sohase volt, mint ő. Ámbár tagja volt a Batthyány miniszteriumnak, mindamellett ő az egyszerü »tekintetes ur« maradt minden rend, rang, czim és czafrang nélkül. Bár a »nagyságos« czimet idegenektől nem utasitá el, hiszen mindennap százan mentek hozzá kérvényezők, mint a királyhoz s ezekkel a czimezés miatt nem perlekedhetett, mindamellett ő a czimekre nem adott semmit.

Gyulai Pál, mikor Vörösmarty életét irta, levélben fordult valamiért Deák Ferenczhez s őt »nagyságos ur«-nak szólitá, de egyuttal bocsánatot kérve azt kérdezé tőle, irja meg, mi az igazi czime? Deák azt felelte: »Czimezzen a minek tetszik, legjobban szeretem, ha barátjának czimez.« Pedig bizony akkor még Gyulai Pál kicsike kis emberke volt. A király »Deák ur«-nak, a királyné egy alkalommal a koronázás után szemtül-szembe »Deák bácsi«-nak szólitotta. Ekként szólitá őt a fővárosban és vidéken minden szép asszony és minden ifju lányka, kinek alkalma volt vele bizalmasan beszélni.

Néhány idősb képviselő, kikkel sok országgyülésen volt már együtt, tegezték őt s »Feri« néven szólitották. Az öreg Justh, Zsedényi, Szentiványi, Kállay Ödön, Pulszky Ferencz, s még néhányan ekként szóltak hozzá még a legutóbbi években is. Mindenki más ez egyszerü névvel közeledett hozzá: »bátyám«. Mintha mindenkinek vér szerinti rokona, édes apja lett volna. Az igaz, hogy olyan jó is volt mindenkihez, mintha édes apja lett volna.

* * *

Hogy fogadták Deák Ferenczet a legelső országgyülésen, melyen megjelent? Ezt már igen sokszor, igen sok ember megirta, noha Deák Antalról, ki Ferencz öcscsét maga után felküldé követnek s Ferencz első szerepléséről kevés adat látott napvilágot.

Deák Antal sokkal idősebb volt, mint Ferencz öcscse. Mikor Ferencz még csak tiz éves volt s tanuló az első gimnaziumi osztályban: Antal bátyja már akkor szolgabiró s tekintélyes férfiu volt a vármegyében s egyuttal gyámja és gondnoka Ferencznek. Épen huszonkét évvel volt idősebb, mint emez.

Az 1832-iki országgyülésen Deák Antal közkedvességü ember volt. Hire megelőzte már őt is. Gróf Amade Ferencz zalamegyei főispán ellenében rettenthetlen bátorsággal lépett fel az alkotmányellenes ujonczozás és adószedési ügyben s Amadét arra kényszerité, hogy Zala-Egerszeget elhagyja, sőt a főispánságot is letegye. Pedig mikor Deák Antal oly erélylyel lépett fel: akkor Egerszegen két dragonyos osztály volt felállitva a megye táblabiráinak s tisztviselőinek megrettentésére.

Deák Antal olyanforma magasságu termettel birt, mint öcscse Ferencz, csakhogy sem oly széles, sem oly erős nem volt. Szakált az sem viselt, tömött bajusza ugy csüngött lefelé, mint Laudon generálisé, noha nem volt olyan hosszu. Legjobb barátai voltak: felsőbükki Nagy Pál, id. Pázmándy Dénes, Marczibányi, Ócskay, Rohonczy János és Kocsi Horváth. Utóbbiak Veszprémmegye követei s Deák Antallal már ifju korból ismerősek. Szerette Kölcsey Ferenczet is, kivel azonban sok tekintetben nem értett egyet. Kölcsey nemcsak Bécscsel szemközt, hanem a jobbágyok iránt is szabadelvü volt, mig Deák Antal Bécscsel szemközt engesztelhetlen, de a jobbágyok felszabaditásáról hallani sem akart.

Voltaképen ez volt egyik oka, a miért lemondott a követségről s öcscsének helyet adott.

– Nem vagyok még vén ember, – mondá Palóczynak és Kocsi Horváthnak, – de közületek már kiöregedtem. Ferkó öcsém jobban illik hozzátok, ő is olyan hóbortos, mint ti vagytok.

A »hóbortos« alatt azokat az ábrándozókat értette, a kik a jobbágyokat felszabaditani s ezzel – szerinte – a nemességet tönkre tenni akarták.

El is ment, ott hagyta az országgyülést. Hanem előbb feldicsérte öcscsét annyira, hogy mindenki a fejét csóválta, vagy mosolygott. Id. Pázmándy Dénes sehogy se hitte, hogy a fiatal, harmincz éves Deák Ferencz oly kitünő ember legyen, sőt később is sok ideig, mikor már Deák Ferencz hatalmas szerepre vergődött, az öreg Pázmándy csak ugy félvállról beszélt vele és róla – egy darabig.

* * *

Öreg emberek, kik Deák Ferenczet harmincz éves korában ismerték, azt állitják, hogy arcza az időtől kezdve nem változott. Valamivel kövérebbé vált, de haja, szemei, bajusza s egész arczjellege ugyanazok maradtak.

Az országgyülésen élczeiről és anekdotáiról előbb ismerték s előbb megismerték, mint nyilvános beszédjeiről. Akkori anekdotái közül fölemlitem a következőt:

Kocsi Horváth Sámuel veszprémi követ nagyon békesség szerető ember lévén a magán társalgásban is, mindig mindenkinek igazat adott s mint alispán is minden peres felet kibékitett. Az országgyülésre is utána ment az az adoma, hogy egyszer bement hozzá a felperes s baját elpanaszlá, mire ő mint alispán azt felelé: »Fiam, neked teljesen igazad van«, – de ugyanakkor odamenvén az alperes is s baját az is elpanaszolván, annak is azt felelé: »Fiam, neked is teljesen igazad van«; – mikor pedig ezt az ott jelen volt Rohonczy János első alispán meghallotta s azt mondá: »Bolond vagy te Samu, mindakettőnek csak nem lehet igaza«, – erre azt felelé: »Neked is teljesen igazad van János.«

Ez a Kocsi Horváth Sámuel az országgyülésen is ilyenformán viselte magát. Hol az aulikusokkal szavazott, hol a liberálisokkal, csakhogy meg ne haragudjék rá egyik se.

Egyszer aztán Beöthy Ödön és Balogh János keményen megtámadták Kocsi Horváthot a pozsonyi ligetben Deák Ferencz jelenlétében. Deák mosolyogva hallgatta Beöthy és Balogh szemrehányásait s mosolyogva nézte Kocsi Horváth kellemetlen helyzetét. Midőn már a vita kissé élessé kezdett válni, Deák közbeszólt:

– Olyanformán gondolkodik az én Sámuel barátom, mint az egyszeri szentgróti menyecske. Az is egy kissé hűtelen lett az urához s beleszeretett a szomszédban lakó csizmadia czéhmester fiába. A menyecske ura nem nézvén jó szemmel a dolgot s pörlekedése se használván, elment a plébánushoz panaszra, hogy az hívja meg a feleségét magához s téritse istenes útra. A plébánus meghivatja a menyecskét, lelkére beszél istenesen s megmondja neki, hogy isteni és emberi törvények szerint az asszonynak hűségesnek kell lenni törvényes urához és senki másra még csak gondolni sem szabad, hanem meg kell maradni egyetlen egy férfi mellett. »Jaj édes tisztelendő uram, igy felel a menyecske, könnyü a gazdagnak, de az olyan szegény asszonynak, mint én vagyok, mindegyik jó, nekem nem illik válogatósnak lenni.«

Ez anekdotára hatalmas kaczagás lett a felelet s ez naptól fogva Kocsi Horváth Sámuel nem válogatott a két párt között, hanem megmaradt – aulikusnak.

* * *

A pozsonyi országgyülések a pozsonyi országház nagy termében tartattak.

Ez a terem egyszerü pajta volt oldalablakokkal, kőboltozattal minden festés vagy ékesség nélkül egyszerü fehér meszeléssel volt ellátva.

A terem belső végén volt egy emelvény deszkából, melyre három lépcsőn kellett felmenni. Ez emelvény le volt teritve pokróczczal s ez emelvényen volt egy hosszu asztal keresztben, ez le volt teritve zöld posztóval. Ez asztal közepén ült a királyi személynök, az alsó tábla elnöke. Mellette jobbról a királyi tábla tagjai és a protonotáriusok, balról pedig a káptalanok követei, az alsó táblai prelátusok.

Ez emelvényhez támasztva három hosszu asztal volt a terem hosszában, zöld posztóval bevonva. E három asztal mellett egymással szemközt ültek a vármegyék követei, párosával egymás mellett. Azok, kik a középső asztal mellett ültek, természetesen a hátuk mögötti sorokra nem is nézhettek. Mint valami nagy vendéglői étterem: ugy volt berendezve az országgyülés helyisége. Karzat csak egy oldalon volt, a baloldalon. A követek nejei onnan szokták a gyüléseket végig hallgatni. Az országgyülési ifjúság, a juratusok lent a követek mögött álltak kardosan, kalpagosan, fekete magyar ruhában.

Deák Ferencz a középső asztalnál, a királyi személynökkel egy vonalban a kilenczedik széken foglalt helyet. Fekete franczia nadrág, fehér mellény, fekete átilla, s oldalán vaskos ősi kard: ebből állott öltönye.

Szűz beszéde nem keltett nagy figyelmet. Igaz, hogy a vitakérdés nem is volt valami fontos. Mindössze is a fölött tanácskoztak egy hónapig, hogy az urbéri kérdésen vagy a kereskedelmi kérdésen kezdjék-e a tanácskozást.

Azonban következett a lengyel kérdés. Szegény Lengyelországot akkor osztották fel utoljára s a magyar közvélemény ép ugy lelkesült a lengyelek mellett, mint negyvenöt év mulva a törökök mellett. Ép úgy hiába.

Deák Ferencz felállt. Szokott ruhájába volt öltözve. Egyik térdét feltette a székre, melyről fölkelt. Kardját is a székre állitá s balkezében kardjának markolatát fogva, tartá azt a beszédet, mely első beszédje volt valósággal. Azóta közel ötven év telt el s most már a tizenegyedik országgyülés folyik, de ennél szebb beszédet alig tartott.

E naptól kezdve vezére volt a nemzeti pártnak.

* * *

Minő magas tekintélye volt Zalavármegyében Deák Ferencznek mint harminczhárom éves ifjúnak: arra csak egy példát.

1836-ik évi junius 22-én és 23-án tartották a megye rendei azt a gyülést, melyen követeik, Deák és Hertelendy, beszámoltak. Deák fogadtatását lelkesültnek nevezi Kossuth Lajos akkor, a mikor még a hirlapok nem beszéltek superlativusban, mert a világon se voltak.

Ugyanekkor főispáni beiktatás is volt s a főispánnak le kellett tenni az esküt.

Az esküformát ős időktől fogva alkotmányos gyakorlat alapján mindig egyházi férfiú szokta előolvasni. De a rendek felkiáltottak, hogy Deák Ferencz olvassa fel. »Az tekintetes követ ur szájából akarjuk hallani istennek igéjét«, kiáltott fel egy kővágó-eörsi nemes. Pedig jelen volt két apát is.

»Aligha nem ez volt az első eset, hogy hivatal nélküli polgári személy esketett fel főispánt magyarul« – irja e jelenetről Kossuth Lajos.

DEÁK FERENCZ MAGÁN KÖRBEN.

Deák Ferencz, mikor még állandóan Kehidán lakott, minden év nyarán Balaton-Füreden szokott néhány hetet tölteni. Lakása, étkezése, ruházata, társalgása oly egyszerü, oly igénytelen, oly feltünés nélküli volt, hogy aki egyébként nem tudta, ki ő, el nem találta volna, hogy ő nemzetünknek és korunknak egyik legnagyobb államférfia s a világtörténetnek egyik legnemesebb alakja.

Hogy azokat, kik az emberi lélek nagyságának jellemvonásait észlelni és fölismerni nem szokták, mennyire csalódásba ejté Deák egyszerüsége, erre furcsa, de jó példát tudok saját ismerőseim köréből.

Volt egy jó tiszttársam és kedélyes keresztkomám a vármegyénél. Mérnök és főszámvevő. Ország, nemzet, politika, emberi vagy államférfiui nagyság, művészet, irodalom, hirlap, ismeretlen dolgok voltak előtte. A numeruson, restauráczión, jó ételen, italon és vadászaton kivül más munkát vagy élvezetet nem ismert.

Az ötvenes évek elején mint ifju mérnöksegéd Kehidát és vidékét mérte. Deáknak volt ingyen lakója s Deák asztalának mindennapos vendége. Ha rokon vagy látogató nem volt Kehidán, az öreg úr csak vele, a kasznárral és a plébánossal szokott társalogni, enyelegni és csak nekik adomázni.

Jött 1861. Deák ujra a nemzet vezére lőn. A lapok csak róla írtak, a nemzet csak róla beszélt. Lehetetlen volt, hogy az én jó keresztkomám is meg ne hallja, hogy milyen hires, nevezetes ember az a Deák Ferencz. Meghallotta s egyszer, mikor Deákról beszéltünk, így szólt hozzám:

– Én is ismertem pajtás egy Deák Ferencz nevű embert. Mikor Kehidát mértem, három fertály esztendeig laktam és étkeztem nála mindennap. Csöndes, jó ember volt, nem fogadott el tőlem semmi fizetést, hanem se mulatni, se vadászni nem lehetett vele. Nincs ez valami atyafiságban ezzel a hires Deák Ferenczczel? Azt mondják, ez is zalai ember.

Ime minő csalódás! Az igaz, hogy az én jó keresztkomám nem valami lumen, de nem is épen tökfilkó. Mikor az együgyü beszéd miatt a társaság rárontott és majd megette, vállát vonva felelt:

– Csak nem vagyok bolond, hogy én Kehidán keressek olyan hires embert. Csak olyanformán beszélt az mindig, mint akármelyikünk.

Deák Ferencz ott Balaton-Füreden is szivesen felvette társaságába még az olyan embereket is, kik boldog egyszerüségükben szentül meg voltak győződve, hogy Deák is csak épen olyan kicsiny vagy épen olyan nagy ember, mint ők maguk.

Volt vármegyénknek egy Tuba nevű esküdtje. Jó kedélyű, élemedett ember, régen meghalt, hiszen még 48 előtt szolgálta a vármegyét. Balaton-Füred közeléből, Szent-István-Király-Szabadja nevű veszprémmegyei faluból való volt s Füredre nyaranta gyakran ellátogatott. Ő is oda csatlakozott Deák társaságához s az öreg úr szivesen látta az önérzetes öreg esküdtet, ki elanekdotázni és találós kérdésekre furcsa feleleteket adni nagyon szeretett. Különösen meg volt elégedve kálvinista hitvallásával.

Egyszer azt kérdi tőle Deák:

– Ismeri-e barátom a kálomista varjút?

– Hogyne ismerném, domine spektábilis. Szürke gubája, fekete gatyája, mint a veszprémi panduroknak.

– Hát azt megtudná-e mondani barátom, hogy hívták a kálomista varjút, mikor még kálomisták nem voltak a világon? Tudja-e ezt?

Gondolkozik az öreg Tuba, de hiába. Egyszer oda fordul Deákhoz.

– Én nem tudom, hanem hát mondja meg domine spektábilis, hogy hívták?

– Bizony ezt magam sem tudom, – felelt Deák mosolyogva.

– No tessék, – pattant fel az öreg Tuba. – De ne tessék rossz néven venni domine spektábilis, de ilyenek ám a deputátus urak ott a diétán. Hány kérdést fölvetnek, a mire maguk se tudnak megfelelni.

Deák jóizűen és hangosan felkaczagott:

– Ebben – úgymond – igaza van barátom!

Ha Deák Ferencz gyermekek vagy földmivesek, vagy ifjak, vagy politikusok, vagy nagyszabású államférfiak közt volt: modora és társalgása mindig olyan volt, hogy a társaság tagjai azt hitték, hogy ő épen csak olyan ember, mint ők maguk. Azt hitték még a gyermekek is.

E tekintetben senki se hasonlitott hozzá nagyjaink közül. Nála hiányoztak a szellemi nagyság kicsinységei.

S mégis voltak pillanatok, a mikor látszólag önkénytelenül tört ki belőle az eszméknek és érzelmeknek fensége.

Emlékszem egy ily pillanatra füredi társalgásából. Régen volt, kis gyermek voltam, de jól emlékszem.

Még új volt a Kisfaludy-szobor. Nem ez a mostani, hanem a régi, az a vastag, meredt nyakú. Deák a szobor közelében sétált társaival s a társaság Kisfaludy működéséről emlékezve, magasabb eszméket vont a beszélgetés körébe. Nemzetünk nagyságáról, jövendőjéről volt szó.

Egyszer Deák ezt mondá:

– Úgy látszik, minden nagy nemzetnek különös rendeltetése van az emberiség történetében, mely biztosítja fenmaradását. A görög nemzet a művészetet, a római a jogot és állami szilárdságot szolgálta és fejtette ki. A mi időnkben is az angol a világkereskedésnek és a míveletlen földrészek polgárositásának nagy munkáját végzi, a franczia szabadságra, egyenlőségre és dicsőségre törekszik, a német a tudományt míveli különösen, s az orosz világbirodalmi nagyságért lelkesül. Sokat gondolkodtam, hogy a mi nemzetünknek mi lehet missziója. S úgy láttam történeteinkből, s úgy látom mostani helyzetünkből, hogy nekünk az igazságért kell élnünk és küzdenünk, s a vallási, nemzetiségi és társadalmi osztályok közt az igazságot kell diadalra juttatnunk. S fenmaradunk, sőt szép jövő áll előttünk, ha mi rendeltetésünkhöz, az igazság szolgálatához hívek maradunk!

Ime Deák ideálja!

DEÁK FERENCZ BESZÉDEI.

I.

Kónyi Manó nagy munkát végzett, nagy hálára kötelezte maga iránt a nemzetet s a magyar irodalom barátait s nagy szolgálatot tett történetiróinknak is, kik a tizenkilenczedik század Magyarországának történetét megírni lesznek hivatva. S mindezt azzal, hogy Deák beszédeit összegyüjtötte.

E munka sem nem oly kicsiny, sem nem oly egyszerü, mint a minőnek első pillanatra látszik.

Deák Ferencz nyilvános szereplése kora ifjuságától, 1822-től kezdődik s tart ötvennégy éven keresztül 1876-ban bekövetkezett haláláig. Ránk maradt első beszédét 1828-ban tartotta. Ez törvényszéki védőbeszéd volt. 1833-tól kezdve már mint törvényhozó s mint a nagy nemzeti szabadelvü-pártnak elismert vezére szól a közpolitikai kérdésekhez az országgyülésnek s a vármegyének tanácskozó termében. S nemcsak szól, hanem ír is, nyilvánosságra szánt alakban ugyan keveset, de magánleveleiben eléggé gyakran. S beszédei és iratai s nyilt és bizalmas közleményei egyaránt szépek s hangulat, nyelv, irály, tartalom, felfogás tekintetében teljesen összhangzók. Senki sincs közférfiaink közt, kinek egyénisége s nyilt, közérdekü és magán cselekvése s nyilatkozatai közt oly teljes összhang volna, mint Deáknál.

Kónyi Manó azt tűzte ki feladatául, hogy Deák minden nyilvános beszédét s minden közérdekü, de magán természetü iratát, levelét összegyüjti s egyelőre legalább beszédeit rendszeres gyüjteményben kiadandja.

48 előtt a sajtó nem volt szabad s a gyorsírás csak csecsemő napjait élte. Deák nem szokta beszédeit megírni sem előbb, sem utólag. Ime az okok, melyek a gyüjtés munkáját fáradalmassá tették.

Megvannak a rendi országgyülések naplói és jegyzőkönyvei s ezekben a követek beszédei és iratai. De mily keserves dolog ezekből egyes emberek beszédeit hiány nélkül összekeresgélni, ezt csak az tudja, ki valósággal megkisérlette.

A régi kormányok nem szerették, hogy a követek beszédei szó szerint megörökíttessenek. Az alsó tábla elnökei, a királyi személynökök különösen ügyeltek arra, hogy az ellenzék vezérférfiainak beszédei csakis a leghalványabb kivonatban tétessenek bele a diáriumba. S Deákért épen nem tettek kivételt. Rend szerint a naplókban elő sem fordul, hogy személy szerint ki tartotta a beszédet, csak az van mondva: Zala, Somogy, Békés megye stb. követe ezt és ezt feleli. S miután minden vármegyének két követe volt, gyakran lehetetlen megmondani, hogy a kettő közül melyik tartá ezt vagy amazt a beszédet.

Deák mint harmincz éves fiatal ember rögtön feltünt s pár hó alatt pártvezérül fogadtatott el az országgyülésen. E miatt nagyobb figyelmet fordítottak beszédeire, de nem mindig ezek előnyére. Nem egy beszéde, mint az is, melyben a hétszemélyes-tábla szervilizmusát ostorozá a politikai perekben, épen e miatt csak nagyon is csonkán s halvány töredékes kivonatban láthatott napvilágot s maradhatott ránk. Szerencse, hogy az országgyülési ifjak Deák beszédeinek nagy részét kéziratban lehető híven őrizték meg.