Part 14

– Nagyon örülök, – úgymond, – hogy meglátogattál, senki sem jön hozzám. Messze vagyok, hiába.

Lassu hangon, nehezen beszélt, mintha rettenetes testi munka után teljesen ki volna fáradva. A kor és a betegség együtt okozta a nagy erőtlenséget.

– Lásd, már írni akartam neked, – folytatá – egy dolgot akartam rád bízni, valamire meg akartalak kérni.

– Ugyan mi lehet az?

– Ha haza mégysz, menj föl lakásomba, keresd össze irományaimat, azok közt találsz egy papirban egy chamaeciparist és egy aster alpinust, küld el ezeket nekem gondosan, de úgy, hogy össze ne törjenek.

– Megkeresem és elküldöm, légy nyugodt. De hiszen, majd haza jösz te, miért küldjem én azokat ide az idegen földre?

– Csak tedd meg te az én kérésem. Mikor megyek haza, én nem tudhatom. Addig nem megyek, míg egészségem teljesen vissza nem tér s ujra erőhöz nem jutok. Nem lehet ez a késő tavasz előtt. S nekem becsületbeli kötelességem azokat a virágokat rendeltetésük helyére juttatni.

Most tudtam meg, hogy az a chamaeciparis egy virág. Azt gondoltam, valami tengeri kagyló. Nem egyszer hallottam barátomtól, hogy ő, mikor bujdosó volt s Angliában tartózkodott, egy szép és gazdag gyüjteményt állított össze kagylókból. Mikor haza jött, egyelőre ott hagyta becsomagolva egy jólelkű angol családnál, hogy őrizzék csak, majd egyszer eljön érte s haza hozza Magyarországba.

Az a jólelkű család talán most is őrzi, talán ezentúl is őrzi, de a szegény magyar bujdosó nem megy el többé azért Angliába. Ott pihen már nyolcz év óta a temetőben.

Nem kérdezősködtem tovább, átmentünk egyéb tárgyra. Pártról, politikáról, a sötét jelenről és a fényes jövendőről beszélgettünk. De mikor már a villásreggeli ideje eljött, elméje megint csak visszatért a chamaeciparisra.

– Lásd pajtás, én egy nagy mulasztást követtem el. Feledékeny ember vagyok, de ebben én magamra nézve nem találok egész mentséget. Sok esztendő mulva ez a dolog most jutott eszembe. Nekem ezt a mulasztást minél előbb helyre kell hoznom. Úgy sem tudom már egészen helyrehozni. Csak arra kérlek, mihelyt Budapestre mégysz, azonnal tedd meg nekem ezt a szivességet.

Határozottan megigértem, mihelyt hazamegyek, azonnal felforgatom minden irományát s kikeresem s elküldöm neki azt a két virágot. El nem gondolhattam, miért okoz ez néki oly nagy nyugtalanságot.

Ismét beszélgettünk egyéb tárgyról. Nagy terveket alkotánk, hogy ha majd ő egészséges lesz és hazajöhet, összefogva mily nagy dolgokat viszünk mi véghez.

Alkonyat felé vissza akartam menni Fiuméba. Mikor készülődésemet észrevette, ujra visszatért a két virágra. Ujra lelkemre kötötte, hogy megbizását el ne felejtsem. De már ekkor bántott a kiváncsiság s megkérdeztem őt aggodalmaskodásának oka iránt.

– Lásd barátom, – felelé, – bolondság az egész. Mindenesetre nagy kicsiség. El ne itélj érte, ha megtudod, de azért mégis elmondom neked. Az én lelkemet rideggé tette már a sors, de ily dologban még tudok érezni s tudom más érzését méltányolni.

S alig pihegő tüdővel elkezdett beszélni.

– Ismerted Dietrich Ignácz barátunkat. Tüzes lelkü jó hazafi volt s igazi ellenzéki ember. Mikor ezelőtt tizenkét, tizenhárom évvel a birósági törvényjavaslatot tárgyaltuk, ő használatra elkérte Vidacs Jánostól ennek Corpus Jurisát s ez egy parlamenti szolgát egy levélkével haza küldött s a Corpus Jurist azonnal elküldötte, a nélkül, hogy látta volna, Dietrichhez.

– Ditrich nem sokáig élt ezután, mikor az a betegség rájött, mely halálát okozta, engem elhivatott magához s ekkor tudatta velem, hogy ő Vidacs könyvében két száraz emlékvirágot talált, hátha kedves tárgyai Vidacsnak, én azokat vegyem át s adjam oda barátunknak. Én babonás sejtelmet láttam ebben, vigasztaltam Dietrichet és rábeszéltem, hogy csak tartsa magánál a virágokat, majd ha meggyógyul és fölkel, adja át személyesen. Úgy illik az.

– Rábeszélésem meggyőzte s talán megnyugtatta őt. De bizony meghalt nemsokára. De halála előtt két nappal a virágokat egy papirkuvertbe tette s elküldötte lakásomra. Akkor a »Nádor« vendéglőben laktam. Vidacscsal nem találkozhattam hamarjában. Később más lakásba költözködtem s a málházás közben a papircsomag elkeveredett és utóbb én az egészet elfelejtettem.

– Szegény Vidacs barátunk nyolcz év előtt meghalt. Legszebb, legerőteljesebb férfikorában önmaga oltotta ki életét. De sötét elhatározása előtt három nappal lázasan kérdezősködött Dietrich örökösei után. Egy kedves emléktárgyat szeretne – úgy mondá – visszakapni. Bizonyára azt akarta, hogy sírjába tegyék hideg szive fölé.

– Ezt is csak később tudtam meg. Leirhatlan fájdalmat és szemrehányást éreztem, hogy az én mulasztásom minő gyötrelmet okozott a haldoklónak. Talán ha látta volna azt a két hervadt virágot, elrepült volna agyából az a sötét elhatározás s még most is élne, örülne és küzdene velünk együtt.

– Mikor megyek haza, – fordult ekkor hozzám, – nem tudom. De te vedd magadhoz azt az emléket s küldd el nekem. Barátunk már elporladott, de hátha én megtalálom azt a nőt, kinek nemes szive s gyöngéd kezei egykor megajándékozák ezzel barátunkat. Mátul fogva keresni fogom s legalább neki visszaadom.

Kereste-e: nem tudom. Megtalálta-e: nem tudom. De nem is hiszem. Oly beteg volt már, hogy pár nap mulva ágynak esett s mielőtt a szép tavasz igazán beköszöntött volna: át kellett őt adnunk a sírnak.

Az emléket én később megtaláltam.

Egy száraz, halvány sárga aster alpinus virágboga az egyik. Még megvan minden szirma, de illata már nincs meg.

Egy örökzöld chamaeciparis ágának két száraz tört darabja a másik. Amaz talán a vidám barátságnak, emez talán egy szomoru, de jól megérdemelt dicsőségnek a szimboluma.

S egy fehér atlaszra gyönyörüen hímzett két szőlőlevél s két babérlevél a harmadik. A három együtt alkotja az emléktárgyat.

Egy szép és ifju lelkes hölgy adta egykor ezeket Vidacsnak, egy diadalmas honvédütközet után örök emlékül. A csatában sebet kapott s a sebet ez az édes és gyöngéd figyelem gyógyitá meg. Hogyne nyugodott volna meg zaklatott szive ott a sírban, ha ez édes és dicső kis emléket oda temetik vele a koporsóba.

Most már a száraz virág ott porlad az én gyüjteményemben. Mind elköltöztek már azok, kiknek egykor joguk volt hozzá. Most már az én örökségem, én nem adhatom senkinek.

DEÁK FERENCZ.

Sokáig tünődtem, fölvegyem-e gyüjteményes művembe ama kisded czikkeket, a melyek e czim alatt olvashatók. E czikkek a hirlapok hasábjain Deák halála óta mindig alkalmilag jelentek meg. Megjelenésük alkalmi volta kényszeritett arra, hogy őket azzal a repülő gyorsasággal irjam meg, a melylyel a napok és a hirlapok születnek és élnek.

Ha fel nem veszem gyüjteményes műveimbe: az örökkévaló feledés a sorsuk. Még magam is elfeledtem s elfeledném őket végkép. Mint a hogy mindenki elfeledi a hirlapok közleményeit. Szerencséjükre azoknak, a kik a hirlapokat irják.

Mégis arra szántam el magam, hogy összegyüjtöm őket. Ime itt van tíz kisebb-nagyobb közlemény. Méltónak tartom az elolvasásra. Nem az iró miatt. Nem is a miatt, a hogy megirvák. Hanem a miatt, mert Deák Ferenczről szólanak.

Gyermek voltam még, jól elmult annak már félszázada, a mikor én Deák Ferenczet először láttam. Nemzetünk történetének dicső alakja volt ő akkor is. Már az is régen volt, a mikor ő engem méltónak tartott arra, hogy velem szóba álljon. Fél emberélet mult el azóta is. Azután voltam vele együtt képviselő, voltam az ő táborában törvényhozó s mindig áhitattal hallgattam szavait, a mikor szerét ejthettem.

Ki csodálkoznék s ki ne hinné el, hogy én a mélyen figyelő emberi lélek teljes tudatosságával vigyáztam minden szavára, minden mozdulatára, arczának és szemeinek minden változására? Igazán tiszteltem s igazán szerettem őt. Elméjének működése s szivének nagysága egyaránt vonzott. És azután történelmi alak volt ő már hetven év előtt is s minden vitán és kétségen tul emelkedő dicsőségünk az idők végeig.

Az én kis czikkeim nem a haza bölcséről, nem a nagy államférfiról, nem az ő nagy alkotásairól, nem is nemzetünknek az ő életében lefolyt dolgairól szólanak. Könyveket kell ezekről irni, nem apró elbeszéléseket.

Én az emberről, az egyéniségről akartam apró jellemvonásokat gyüjteni. Olvasóim elé az embert akartam oda állitani.

Százszor annyit irhattam volna, mint a mennyit itt közlök. Hiszen mi ez Deák egyéniségéhez képest? De én komolyan sohase készültem iróvá válni. Nálam az irás mindig csak mellékes foglalkozás volt s ha tollat fogtam kezembe, mindig külső ösztönzésre tettem. Vannak nemes és jó barátaim, de egy se akadt köztük, a ki ellenállhatlan erkölcsi erővel hajszolt volna az irásra. Ez oka a kis eredménynek.

És mégis most, a mint végig nézem e rég megirt közleményeket, ugy látom, kár lenne ezeket a feledés sötétségébe temetni. Ezekben is meg van örökitve Deák Ferenczről nehány emberi és egyéni igaz vonás. S ezekben is van itt-ott egy sugár, mely születésére, gyermekkorára s gondolkozásának néhány vidékére egy-egy világot vet.

Ha élünk: talán még többet is tehetünk. Egyéb gyüjteményes müveimben Deák egyéni életének talán sokkal gazdagabb és egységesebb rajzát készithetem el.

KEHIDA.

A Balaton délnyugoti vége gazdag nádas bozótokban vész el, csak egy keskeny folyócska az égszinkék víztükörnek szelid folytatása. De e folyócska már nem égszinkék és igen gyakran nem is szelid. A szeszélyes Zala ez, mely néha szelid morajjal csatangol medrében – de gyakran haragra gerjed s iszapos sárga hullámokkal borítja az egész Zala völgyét s a völgynek gyönyörü erdőségeit.

Mert a Zala völgyét helylyel-közzel vad ős rengeteg borítja, tele óriás magasságu égerfával, melynek apály idején még gyökerei is kiállnak a talajból. Sok helyütt az egymásra dőlt fák, korhadó gyökerek s szétágazó törzsek labyrintján át sem vad, sem ember keresztül hatolni nem képes.

E folyam völgyében és ennek partján fekszik Kehida. Régi fészek, mely állitólag 1266-ban, tehát még az Árpádok korában épült és települt meg. Mondják, hogy néhány évtizeddel ez előtt még meg volt a kehidai várkastély udvarán az a márványlap, melyre az első alapítás éve, 1266 vésve volt s melyet azon kivül a Kanizsay család czímere ékesített.

Történetbuvárok úgy mondják, hogy e birtok egykor a gróf Kanizsay család birtoka volt s ott, hol ma Deák Ferencz egykori háza áll, egy vár állott, kőből szilárdan építve és vízárokkal körülvéve. Annyi bizonyos, hogy a kastély homlokzata előtt a régi vár árkai most is biztosan felismerhetők s mutatják az udvarban azt a régi épületet is, melyben egykor egy partialis országgyűlést tartottak a török ellen a túladunai, szlavon és horvát vármegyék rendei. Ez az épület jó karban van s most istállónak használják.

A Kanizsay család kezéről a Harshágyi család kezére, majd innen a Hertelendy, ma is virágzó zalamegyei család birtokába jutott Kehida. Neve tulajdonkép nem is Kehida, hanem Kéthida volt azon okból, mert itt, hogy a várnak a folyón túli összeköttetése biztos legyen, két híddal volt megnyergelve a Zala vize.

A vár sorsa különben török-tatár-német alatt ugyanaz volt, a mi a közelfekvő Nagy-Kanizsáé. Ettől északra már nem igen hódoltatott a török; Tátika, Gyula-Keszi, Sümegh már inkább megóvták magukat hatalma ellen.

A mint Nagy-Kanizsa a töröktől a tizenhetedik század végén visszavétetett, Kehida is régi urainak birtokába került. De nem volt betelepítve. Népsége, jobbágysága ki tudja hova züllött szélyel. Mondják, hogy régi lakossága visszajövén, Kehidára telepedni nem mert, hanem felvette magát a gesztenye erdők magaslataira, s ott építé Pusztafalut, melyből csak 1470-ben költözött át a mai Kehidára. Annyi bizonyos, hogy a falu ekkor tájt épült ujra templomával és kastélyával együtt.

A mostani kastélyt Hertelendy Gáspár épitette föl a régi kehidai vár helyére és annak romjaiból. Ennek egyetlen leányát, Hertelendy Annát, Deák Gábor vette el s így került Kehida a Deák-család kezére.

A birtok körülbelől kétezer hold, melynek fele gyönyörü erdő volt a magaslatokon. Szőlőhegye a kastélyra mosolyog, ennek homlokzatáról pedig gyönyörü kilátás nyílik a Zala völgyére, melyben buja rétek és legelők termékeny szántóföldekkel váltakoznak. A gazdaság kezelésének gondját egész haláláig, 1844-ig Deák Antal, Ferencznek testvérbátyja viselte, a közös jövedelemben azonban soha meg nem zavart testvéri szeretettel részeltette Ferencz öcscsét. Ide rontott be 1843-ban a felizgatott Forintos-párt garázda csőcseléke; ide jött az 1844-iki országgyülésről Batthyány, Eötvös, Klauzál, Wenckheim és Bónis, hogy a hazának otthon maradt bölcsét a válaszfelirat iránt megkérdezzék, s itt történt az a jelenet, mely oly óriási válaszfalat von a holtáig rabszolgákkal dolgoztató Washington és Deák Ferencz jelleme közt.

A mint Deák Antalt eltemették, Deák Ferencz a kastély udvarára összehívta jobbágyait és zselléreit.

»Fiaim, úgymond, én földesuratok vagyok és ti jobbágyaim vagytok. A törvény megszabja az én jogaimat fölöttetek és a ti kötelességeiteket én irántam. De én jogaimmal élni nem akarok és titeket kötelességtek teljesítésére nem kényszerítlek erővel. Ha azonban jószántatokból eljöttök gazdaságomban segíteni, szivességteket megköszönöm s a becsületes munkát megjutalmazom.«

Sírtak jobbágyai a földesúri szavakra, s bár Deák szavát tartá, jobbágyai még nagyobb hűséggel teljesiték nála a munkát, mint előbb.

Forradalom után itt vigasztalá vérző szivét a nemzet bölcse. A szép természet és a vendégek soha nem apadó serege volt öröme. Vendégei között nagy számmal voltak a rokonok, jó barátok, megyei tisztviselők, kikkel a házigazda szivesen eladomázgatott. Ha országos nevezetességek látogatták meg: azokkal természetesen az országos politika járta. Végre gróf Széchenyi, hogy Deák Ferenczet Kehidáról kimozdítsa s az ország központjába kényszerítse, azt az ajánlatot tevé neki, hogy a birtokot megveszi százhuszonöt ezer forintért. Sokáig tünődött Deák, de végre az alkuba beleegyezett. A vételárnak közel fele terhek kifizetésére lőn fordítva, a másik feléből, ugy tudom, mintegy húsz ezer forintot Deák készpénzben vett föl, a vétel ár többi része pedig évjáradékra lett megállapítva. A hetvenes években a legnagyobb magyar egyik örököse, gróf Széchenyi Ödön, a birtokot az évjáradéki kötelezettséggel Baranyi keszthelyi lakosnak adta el, kinek apjával Deák Ferencz apja már ismeretségben volt.

Az épület egy főépületből s két szárnyból áll. A homlokzatnak völgy felőli részén volt Deák Ferencz kezén két könyvtárszoba, egy nagy ebédlő s két más kisebb szoba. Az udvar felőli részén voltak a vendégszobák.

A kastély és szobái most is épen úgy állanak, a mint ezelőtt huszonegy évvel azokat a legnagyobb hazafi elhagyá. Elismerésünk érte a mostani birtokosnak.

DEÁK FERENCZ MINT TANULÓ.

Deák Ferencz ma már a történelemé s nemsokára a néphagyományé is lesz egyszersmind. Alakjának nagyságát s egyéniségének varázsát nem csökkenté az élőnek szinről-szinre ismerete, de mérhetlen arányokban fogja növelni az emlékezet, a mint az a népnek szeretete s kegyeletes fantáziája által évről-évre gazdagabbá leend. De hogy ő folytonosan oly magasságban álljon az utókor előtt, a mily magasra az élőt a nemzet köztisztelete s az elhunytat a nemzet fájdalma helyezé: ahhoz nem szükséges a költő lantja, nem szükséges a szónok dicsérete, nem szükségesek a hagyománynak ábrándos visiói. Ahhoz elég, ha följegyezzük szigoru hűséggel mindazt, a mit róla vagy általa tudunk, a mit tőle vagy általa nyerénk.

Életének nagy cselekményei a nemzet történelmének képezik dicső részleteit. Ezeket följegyzendi a történetíró. Az államférfit, a törvényhozót, a bölcset, a publiczistát ismerni fogják utódaink a história örök lapjairól. Az embert és közpolgárt megörökíteni a mi feladatunk. A miénk, kik láttuk az ő jóságos és dicső arczát, kik hallhattuk az ő egyszerű és bölcs szavait, kiknek megengedé, hogy az ő nagy lelkének melegénél melegedhessünk s kik sirattuk és siratjuk őt halottaiban. Összegyűjteni róla mindazt, a mit összegyűjthetünk: ez a kötelesség, mely reánk hárul.

Én a kötelességet szintén teljesíteni akarom. Nagynak tartám, míg személyesen nem ismerém s midőn hozzá közelebb juthaték, úgy éreztem magam mindig, mintha oltár előtt álltam volna. Én nem tudom, más is úgy volt-e vele, én csak saját érzelmeimről adok számot. Lestem arczvonásait s figyeltem minden szavára. Föl is jegyezgettem egyet s mást és törekedtem multjában és multjának részleteiben is megismerni őt. A mit tudok róla: abból hadd álljon itt egyelőre e rövidke közlemény.

* * *

Csaknem minden lap megjegyezte az utóbbi napokban, hogy Deák Ferencz a gimnáziális tanfolyam egy részét Kőszegen végezte. E közlemény tudomásom szerint valótlan. A kőszegi gimnázium tanulói között az ő neve nem található. Igenis tanult két Deák Kőszegen, tudniillik Deák György és Deák József, de ezek Deák József tárnoki földbirtokos gyermekei valának s tudtommal Deák Ferencznek csak oldalági rokonai.

Több év előtt Kőszegen egy Koller nevű öreg tanitó gyakran szeretett azzal dicsekedni, hogy Deák Ferenczet írni és olvasni ő tanította. A kőszegiek hitelt adtak a jó öreg tanitónak s midőn 1871-ben a törvényszékek fogdosása napirenden volt, Kőszeg városa Deák Ferenczhez is kérelemmel járult, hogy ő pártolná a városnak törvényszék iránti kérvényét a miniszteriumnál. A kérelem indokául Deák Ferencznek azon város iránti kegyelete is felhozatott, melyben ő első kiképeztetését nyerte. De a kérelem ezen indokára Deák Ferencz kijelenté, hogy ő Kőszegen soha se járt iskolába.

Tarányi (Oszterhuber) Ferencz veszprémi kanonok, ki Deák Ferenczczel másodizigleni sógorsági viszonyban állott s kit Deák néhányszor látogatásával is megtisztelt, azt állítja, hogy Deák a gimnáziális tanfolyam egy részét Nagy-Kanizsán, a kegyesrendü szerzetesek kezén levő gimnáziumban végezte. Ez állításnak minden esetre hitelt adhatunk, annyival inkább, mert a győri akadémia beirási és osztálykönyveiben is meg van jegyezve, hogy Deák Ferencz oda Nagy-Kanizsáról ment. Remélhetjük, hogy a kegyesrendüek nagy-kanizsai főnöke mindent, mi Deák Ferenczre vonatkozólag rendjének iskolai évkönyveiben föltalálható, összegyűjt s köztudomásra hozand.

Deák Ferencz négy éven át tanult Nagy-Kanizsán, úgymint az 1813/4-ik tanévtől kezdve az 1816/7-ik tanév bezártáig. Itteni iskolai előhaladásáról s élményeiről semmit sem tudok.

Az 1812/3-ik tanévet Deák a pápai királyi algimnáziumban végezte. E gimnázium második grammatikai osztályának első félévi informatiójában hetedik szám alatt Deák ekként van (latin nyelven) bevezetve:

»Deák Ferencz, tíz éves, római katholikus, magyarországi, Kehidáról, Zalamegyéből való. Gyámja: Deák Antal alszolgabiró, lakik ugyanott.«

Mellesleg megjegyzem, hogy a mint e közleményből is látszik, ekkor már Deáknak édes apja s valószinüleg édes anyja sem élt.

Pápán tanára volt: Stajkó Ignácz, ha jól vélem, benczésrendű szerzetes. Szigoru tanárnak kellett lennie, mert az első félévben harminczegy tanítvány közül csak két eminenst, a második félévben már csak huszonnyolcz tanítvány közül négy eminenst osztályozott.

Deák mind az első, mind a második félévben úgy az erkölcs- és vallástanból, mint a többi tudományból classis primae-t, első osztályzatot kapott de az eminensek között nem foglalt helyet.

Egy évi tartózkodása alatt Pápán Deák Ferencz egy özvegy kasznárnénál a Rozmaring-utczában s azon házban volt elszállásolva s nyert élelmezést is, mely most Morvai-féle ház néven ismeretes. Az özvegy kasznárné nevére már nem emlékezik Kéler József pápai lakos öreg úr, kinek emlékező tehetsége őrizte meg e kis adatot.

Győrbe a nagy-kanizsai tanfolyam bevégezte után az 1817-ik év őszén ment Deák Ferencz s a következő négy tanévet, mint logikus, phisikus, primi és secundi anni (első, másod éves) jogász itt végezte. Tanárai voltak 1817/8-ban:

a vallástanból: Mollik Tóbiás világi pap és hitszónok;

a történelemből: Berta György világi;

a szám- és mértanból: Brestyenszky Adalbert benczésrendü szerzetes, ki későbben tihanyi apát lett, s mint ilyen 1850-ben halt meg. Ez kedves tanára lehetett Deák Ferencznek, mert én előttem 1873-ban két izben is nagy kegyelettel emlékezett róla.

Ezen tanévben Deák mind az első, mind a második féléven az összes tantárgyakban eminens, még pedig kevés kivétellel első eminens volt. Erkölcsi magaviselete classis primae-vel jegyeztetett, tudnivaló levén, hogy ebből eminens-t adni nem volt szokásban.

Physikus korában 1818/9-ben tanárai voltak:

a magyar nyelvből Fessel Zsigmond világi s a physikából Grőber Laurent szintén világi. Ezeken kivül Berta, Vernei és Brestyenszky ama tudományokban, melyekben az előző év folyamán át.

Ez évben nyert osztályzatai szerint második eminens. Kivevén a magyar nyelvet, melyből classis secundae octavus-t (másodosztályt a nyolczadik helyen) nyert, a mely osztályzat bizony a legrosszabbak egyike. Tanára tót ember volt e tantárgyból s alig törte a magyar nyelvet és ez szekundázta meg Deák Ferenczet a magyar nyelvből. Valami kedves egyéniség e tanár mások előtt sem lehetett, mert a midőn ez adatokat közli velem Sárkány Miklós bakonybéli apát s Deák egykoruja s egy éven át tanulótársa, igy sóhajt föl Deákra és tanárjára czélozva levelében:

»Hová nyomta a magyarul alig tudó tót ember a nemes magyar ifjat!«

Első évi jogász korában, 1819/20-ban statistikából tanára volt: Kmethy András, ha nem csalódom, a 48-ki honvédtábornoknak nagybátyja; a római és nemzetközi jogból pedig Szibenliszt Mihály.

Másodévi jogász korában a hazai jogot Bognár Józseftől, a politikai tudományokat pedig Beke Wolfgangtól hallgatta. Az egyházi jogot valószinüleg Pendl Alajos benczés szerzetes adta elő, ki ugyanekkor akadémiai hitszónok (exhortator) volt. Mint jogász már mindenütt első eminensként nyert osztályzatot.

Ez időtájt a győri királyi akadémia az egy Brestyenszky kivételével, világiak kezelése alatt állott. A fundus studiorum, illetőleg a helytartótanács nem sok gondot forditott sem a tanárok megválogatására, sem a kellő taneszközök beszerzésére. Grőber Laurent, a physika tanára csak ugy kongott a physicum muzeumban, mely majdnem egészen üresen állott s egyáltalán alkalmatlan volt a kellő kisérletek megtételére s az elméleti oktatás megvilágitására. Grőber tehát, ki észrevette a tehetséget Deákban, azt tanácsolta ennek, hogy a physikai előadásokat a Benczés-rendü szerzetesek kezén levő győri lyceumban hallgassa, mint a melynek kisérleti eszközei elég bőven vannak beszerezve.

Deák szivesen megfogadta a jó tanácsot. Egyik kedvelt tanulótársával, nágocsi Zichy Jánossal (Zichy Mihály és Antal testvérek apjával) az 1818/19-dik tanévben csakugyan átment a benczések lyceumába hallgatni a természettani előadásokat. Itt a physika tanára akkor Czinár Mór volt, ki később Pannonhalmára az országos hirü könyvtár rendezése czéljából visszavonult. Deák nagyon szerette e különben is kedves modorú és mívelt szerzetest, előttem is többször s mindig kegyelettel emlékezett róla, soha sem nevezvén másként, mint »Maurus Czinár,« a hogy t. i. még tanuló korában szokta nevezni. Halála, mely a mult évben 1875-ben következett be, bizonyára fájdalommal érintette Deákot.

De Czinár is büszke volt egykori tanitványára. Még az ország alig ismeré s a »haza bölcsének« nem nevezé Deákot, már az öreg Czinár – mint később önérzettel mondogatá – megjósolta, hogy Deák Ferenczből minő nagy ember lesz egykoron. Ő mondá egykor Deáknak és tanulótársainak: »Nem az a valódi tudomány, a mit jól megtanultok, hanem az, a mit jól meggondoltok; a ki az iskolában komolyan és alaposan gondolkodni megtanul, az végezte jól az iskolát.« E szavakat különböző alkalmazásban nem egyszer hallottuk Deák Ferencz szájából is a magán társalgások folyamában.

Tanulótársai közül fölemlitem Faiszi Ányos István veszprémmegyei előkelő birtokost, megyéjének egykori főbiráját s a zirczi kerületnek három országgyülésen át országgyülési képviselőjét. E nyers modorú, de egyenes, őszinte jellemű táblabirót Deák mindig kedvelte. Szeretett vele – mint másokkal is – gyakran tréfálkozni, mit Ányos, a ki pedig nagyon hamar komolyan szembe nézett a tréfálkozókkal, az »öreg ur«-nak rendesen megengedett.