Part 9

E napokban Wahrmann Mór barátom által egy barátságos «pártonkívüli» lakomára voltam meghíva, a minek egyébiránt senki se tulajdonítson semmiféle politikai horderőt. Először azért nem, mert Csernátony is ott volt. Másodszor pedig azért nem, mert én rólam már köztudomású dolog, hogy ha hivatalos banquettre hínak, ott egy toaszttal róvom le a tartozásomat; ha pedig barátságos lakomára, ott egy a családi albumba írott emlékmondattal. «Wenn alle Stricke reissen» ezzel fogom megkeresni kenyeremet, végig ebédelem az országot s teleírok minden albumot. S még az könnyű és háládatos feladat, a hol, mint Wahrmann barátomnál, csak egy bájos kisasszony van a háznál; de hát akkor, a midőn, mint Trencsén-Teplitzben, egyszerre tizenkét bájos honleány hozza elém az albumát s mindegyiknek valamit kell kigondolnom, ha csak úgy nem akarok tenni, mint Bauernfeld, a ki készen tartott egy emlékmondatot s azt írta fel mind a tízezer emléklapra, a mit hozzá küldtek. Ha jól emlékszem rá, a bájos és szellemes Wahrmann kisasszony emlékkönyvébe ezeket iktattam be:

«Három van, a mit szeretünk,

Én, – Te, – Ő.

Önzés, – szerelem, – honszeretet.

A ki az elsőt teszi, az jól született, – a ki a másodikat, az jól élt, – a ki a harmadikat, az jól halt meg.»

De hát nem ez, a mi megörökítendő.

Hanem az, a mit Horváth Lajos barátom és képviselőtársam az asztal fölött nekünk elregélt.

Horváth Lajos barátom a «vad emberek» között a legszeretetreméltóbb alak. – Vad embereknek nevezik azokat, a kik semmi párthoz sem tartoznak. – Most már egy «kaczikát» is kaptak – Sennyeyben. Eddig csak két tagból állt a párt, s mikor en masse ment tisztelkedni a ház elnökéhez, egy comfortabelben elfért. (Wahrmann és Horváth Lajos.)

Tehát a szent István koronájáról volt szó.

Épen akkor írta róla az «Egyetértés», hogy az nem a szent István koronája, sőt nem is korona, hanem csak egy pörkölt torta-sütő, nem is arany, hanem csak tombak.

E fölött általános volt a tisztelt ház indignácziója.

Végre felszólalt az én Lajos barátom.

– Az biz ez; maga az igazi korona. Én nemcsak láttam azt, nemcsak a kezemben volt, de valósággal viseltem is: a fejemen hordtam. S erre aztán elmondta nekünk a következő történelmi rajzot, a mit én jobban nem tudnék előadni, mint az ő saját szavaival:

1848 és 1849-ben folytonosan Szemere Bertalan mellett működtem, előbb mint belügyminiszteri elnöki fogalmazó, utóbb mint belügyminiszteri elnöki titkár.

Vele jöttem le Pozsonyból 1848 ápril havában s elnöki osztályában dolgoztam mindaddig, mig felső magyarországi teljhatalmú kormánybiztossá ki nem neveztetett.

Vele, mint kormánybiztossal mentem 1848 végén Miskolczra, vele jártam, keltem, biztosi útjában vele voltam Tokajban a Klapka táborában, a tarczali ütközet után, vele mentem a tiszántúlra vonuló sereggel Szőllősre, onnan Dembinszky csapataival vissza Miskolczra, honnan a Roth és Schulczig dandárai eltakarodtak, vele mentem Egerbe, a kápolnai csatába, majd Tisza-Füredre, hol akkor a kápolnai és kövesdi csaták után visszavonuló Dembinszky-féle hadsereg tanyázott; vele mentem Debreczenbe, már a függetlenségi nyilatkozat után, melynek hírét nagy megdöbbenéssel Miskolczon, Gencsy alispán egy alkalmi nagy ebédjén vettük.

Vele mentem Budavár bevétele után, junius első napjaiban, Debreczenből Pestre, Pestről junius utolsó vagy julius 1-ső napján Szegedre, Szegedről julius utolsó, vagy augusztus 1-ső napján a Görgey táborába, s onnan aug. 9-én Aradra, Aradról aug. 11-én Radnára, Radnáról aznap este Lippán át Lugosra, hol tőle és gróf Batthyány Kázmértól aug. 14-én elváltam; s a Kossuth egyik titkárával – nevére nem emlékszem – és Léderer nemzetőrségi titkárral előbb Bemhez Facsetre, onnan Stein tábornokhoz Dévára, onnan – a mótzok miatt Kolozsvárra nem mehetvén – vissza Facsetre, onnan Tótvárad, Buttyin-Boros-Jenő, Vásárhely, Szent-Jób, Margitta községeken át Nyiregyházára, s onnan aug. 29-én Miskolczra.

Aeneás huszadrészét sem állta ki annak a tengereken, a mit én és társaim kiállottunk. Még csak Didónk se akadt, pedig tűzről pattant fiatalok voltunk.

A mi a szent koronát illeti:

Előállván 1849 junius végén a kormány Budapestről Szegedre való átköltözésének a szüksége, Szemerétől rendeletet kaptam, hogy a szent koronát Duschek pénzügyminisztertől vegyem át.

E rendelet folytán átvettem a szent koronát, térítvény mellett – ha jól emlékszem – Gondol Dani belügyminiszteri fogalmazó társaságában.

Ha emlékezetem nem csal, a koronát még aznap Gondol Dániel Kecskemétre vitte szekéren. Onnan – azt hiszem – együtt vittük Szegedre.

Szegeden a korona a Szemere szobájában lőn elhelyezve.

Szegedről nem tudom, ki vitte Aradra. Én, Szegedről julius 31-én vagy augusztus 1-én együtt távoztam el Szemerével s vele mentem a Váczról Losonczon, Miskolczon, Tokajon, Debreczenen át visszavonuló Görgey táborába. Velünk volt-e a korona, nem tudom, de azt hiszem, hogy igen. Csak arra emlékszem tisztán, hogy szekeremen volt a fekete vastag bőrből készült nagy elnöki bőrönd, melyben az elnöki iratok helyeztettek el. E bőröndöt Szalontán hagytuk Lovassynál. Szalontán meglátogattam Aranyt és nejét. A bőrönd utóbb irományostul a Nagy-Váradon székelt Józsa nevű császári biztos kezébe került, mi módon: azt nem tudom. Az elnöki iratokból néhány becses eredeti levelet (Kossuthtól, Batthyány Kázmértól, Görgeytől, Damjanicstól stb.) néhány fogalmazványt, néhány jelentést magamhoz vevén, megmentettem. Ez iratok egy részét felhasználta később Szemere és Horváth Mihály, kiknek másolatokat szolgáltattam ki. Valamennyit a múzeumnak fogom átadni.

A Görgey táborából aug. 9-én értünk be Aradra, Szemere a saját fogatán, én Debreczen városa négy szép lován.

Horváth kapitányné vendégszerető házához szálltunk meg.

A szent korona szobámban helyeztetett el.

Itt történt az, a miről Wahrmannál beszéltem, t. i., hogy az ősi, felül 2 vagy 3 erős vaspánttal lezárt nehéz vasszekrényt a Szemere rendeletére felnyitottuk, s a szent koronát, a királyi jelvényeket kiszedtük, s azoknak a Szeiverth János hű belügyminiszteri szolga által előteremtett könnyű vas szekrénybe való áthelyezését megkiséreltük. A művelet meghiusult. A korona és jelvények a vasszekrénybe be nem fértek, s valamennyit ősi helyére visszatettük és a vaspántokkal gondosan elzártuk. Időközben a koronát a fejemre tettem, a jelvényeket kézbe vettem, s a palástot felöltöttem. Így lettem én koronás fő, még pedig olyan, minő Vilmos császár, ki mint porosz trónörökös, tudvalevőleg maga tette fejére a porosz koronát.

Aug. 11-én déli 1 óra tájban épen a házi asszonynyal ebédeltem, midőn Szemere a várból jövet dúlt arczczal a szobába lépett, s tudatta velem, hogy Kossuth a legfőbb hatalmat a Görgey kezébe tette le, kitől se a hazára, se saját személyére jót nem vár, meghagyta, hogy azonnal pakoljunk, a koronát a szekeremre helyezzük el, s egy óra mulva indulásra készen legyünk.

Rendelete teljesíttetett.

Aradról 3 óra tájban indultunk el, Szemere a saját fogatán, én a debreczeni fogaton. A korona szekeremre helyeztetett el, s a kocsis ült rajta, nem is sejtve, hogy mit visz és min ül.

Este felé, a Maros partján, a Lippával szemben fekvő Radna városkába értünk. Itt találtuk Kossuth kormányzót, Duschek pénzügy, Batthány Kázmér külügyminisztert, báró Perényi Zsigmondot, a felsőház elnökét, és sok más menekülő notabilitást.

A Maros álló hídját ellepte a bankóprés alkatrészeivel terhelt s Lugosról vissza igyekvő temérdek szekér. Kossuth, Szemere s a többiek tehát a hidast használták a Maroson való átkelésre. Mi titkárok e miatt hátra maradtunk, s a visszatérő hidason csak setét este vergődtünk át Lippára.

Szekeremen maradt-e a korona, vagy áthelyeztem azt Radnán a Szemere fogatára: nem tudom. Arra tisztán emlékszem, hogy a Szemere bőröndje a szekeremen maradt; hogy kerékkötő hiányában igen sok bajom volt a debreczeni bokros és hegyhez nem szokott lovakkal; hogy éjjeli 12 óra tájban báró Perényi Zsigmondra bukkantam, ki Cséry Lajossal egy tűznél üldögélt. Keserűen panaszkodott, hogy a kormányzó és Szemere nem közölték vele útjok irányát és végczélját, ő tehát nem bódorog, hanem Radnára visszatér. Vissza is tért, bár figyelmeztettem, hogy Lippa tájékán az esteli órákban uhlanusok mutatkoztak. Visszatért, hogy fogolylyá és vértanuvá legyen.

Én hasonló helyzetben voltam. Velem se közölte Szemere, hogy merre és hová megy. De én mentem tovább, míg reggeli szürkületkor Ferdinand-huszárokra bukkantam egy erdőben, kik tudatták velem, hogy a kormányzó és társai néhány ölnyire egy tanyában időznek. Oda mentem. Egy hosszú szobában egy hosszú asztalnál ott ült a kormányzó és cziberét reggelizett.

Innen együtt mentem vele és társaival Lugosra, útközben meg-megállította a kisebb-nagyobb csapatokban szállingózó honvédeket, s beszédet tartott nekik.

Lugosra érve Szemere, gróf Batthyány Kázmérral s annak nejével és velem a város végén egy csinos házban szállott meg. Enni nem volt mit. A temesvári csatában megvert, demoralisált hadsereg ide vonult, s mindent mihamar fölemésztett. Én hizelegtem ki egy özvegy magyar nőtől, gondolom Papházynétól, egy pár kappant, melyet a padláson az eresz alá rejtett. Nem lévén szállásunkon se gazda, se cseléd, a két kappant gróf Batthyányné készítette el.

Az estét azzal töltöttem, hogy a Szemere ingeiből a betüket távolítottam el.

Aug. 13-án egy angol jött Szemeréhez, néhány angol, kitöltetlen útlevéllel. Ez útlevelek Kossuthnak voltak szánva, de az angol őt már nem találta Lugoson, mert eltávozott onnan a nélkül, hogy útjának irányát vagy végczélját valakivel tudatta volna.

Aug. 14-ikén, reggel váltam el Szemerétől.

Batthyány és neje zokogva, Szemere hidegen adta meg utasításait a teendők iránt.

A megmentett iratokat, a «Közlöny» egy teljes példányát és a Szemerénének szóló levelet a szalmaülésbe varrva, a Szemere fogatán útra keltem Erdély felé, a Kossuth egyik titkárával és Lederer nemzetőrségi titkárral, kik saját alkalmatosságaikat használták, s akiktől Déváról visszajövet, valahol Margitta környékén elváltam; egyik Dunántúlra igyekezett, a másik Erdélybe tartott.

A «Közlöny», melyet megmentettem, tudtommal egyedüli teljes példány az országban. Nem hiányzott belőle egyetlen szám sem, még az aug. 11-ikén Aradon általunk összeütött szám sem. A nemzeti múzeum 1876-ban e példányból egészítette ki a magáét, mely most már teljes példány, míg az enyém csonka.

Lugosról Szemere a debreczeni fogaton, Szeiverth János szolgával aug. 14. kelt útra.

Szeiverth János állítása szerint – ki a török határszélről visszatérve, engem Miskolczon egy párszor meglátogatott – Szemere a koronát Orsován egy görögkeleti orthodox lelkész éléskamrájába ásta el, de onnan ismét kivette és Fülöp kormánybiztos, 1868-ban orsz. képviselő, utóbb curiai tanácselnök és valami Szőllősy nevű úriember, azelőtt török basa társaságában azon helyen ásta, illetőleg ásatta el Szeiverth Jánossal, a hol később, a mint mondják, a Varga feljelentése folytán, kit Kossuth küldött be, hogy a koronát külföldre vigye, csakugyan megtaláltatott.

Szeiverth visszatért Pestre, hol 48 előtt a városi rendőrségnél szolgált volt.

Kihallgatták több ízben, igértek fűt-fát, ha a koronának nyomára vezet. De ő nem vallott, bár helyzete épen nem volt kedvező. Nejét és három-négy gyermekét nagy nehezen tudta fentartani azon házmesterség jövedelméből, melyet neki Balassa István eszközölt ki s midőn házmesteri állomását, nem tudom mi okból, elvesztette, azon adományokból, melyeket egyikünk, másikunk, nagyon szerény mérvekben koronkint kiszolgáltatott. Különösen Szemeréné és Balassa István segélyezte egész haláláig. Özvegyét, ki a kishid-utczában egy bőröndkereskedésben nyert alkalmazást, még az utóbbi években is gyakran segélyeztem. Koronkint el-eljárt hozzám, mint képviselőhöz a Huszár-házba, a hol 1872. évi novembertől lakom.

Több mint egy vagy két éve, hogy nem láttam. Egyik fia műpallér, szépen rajzol, de beteges, s e miatt akkor, mikor pár év előtt nálam volt, állomását elvesztette, s újat számára kieszközölni nem tudtam. Meghiusult azon törekvésem is, hogy az özvegy vagy a várostól, vagy a kormánytól nyugdíjat kapjon, pedig 1867/68-ban mind Szentkirályi Móricznál, Pest városa akkori polgármesterénél, mind báró Wenckheim Bélánál többször közbenjártam.

Megtaláltatván térítvényem, a korona iránt engem is kihallgattak, s nyomozást tartván nálam, irataim egy részét elvitték.

A nyomozást Soltész Nagy János főszolgabiró vezette, mindjárt 1849 végén vagy 1850 elején.

Elmondtam, a mit tudtam híven, Lugosig, de vallomásomnak hasznát nem vehették s tovább nem zaklattak, bár egy évig Miskolczra internáltak. A titkároktól lefelé minden hivatalnok amnestiát kapván, más bántódásom nem volt.

Vallomásomból konstatáltatott az, a mire a Szemere érdekében nagy súlyt helyeztem, hogy a velünk volt vas szekrényben nem a Beniczky által Losonczon az osztrákoktól elvett és Szemerének átadott ezüstpénz volt, mint azt sokan hitték, hanem a magyar szent korona. Szemere annyira pénz nélkül maradt, hogy én adtam át neki Lugoson, elválásunk előtt egy pár órával néhány ezüst forintot, gondolom 40–60 forintot, elnöki kasszánk maradványát. Ő teljesen puszta kézzel és üres zsebbel távozott hazájából. Legyen áldás emlékezetén.

… Úgy adtam elő, a hogy ezt tisztelt barátom szájából mindnyájan hallottuk. Vajha mindenki följegyezné így a korrajzoló számára e nevezetes korszakban átélt tapasztalatait.

VÖRÖSMARTY APÁNK.

(1900.)

Egy nagyon régi krónikában, ékes fametszetekkel megvilágítva, találtam magyar ősapánkról följegyezve egy adomát. A hagyományok szerint az ősmagyarok nap- és holdimádók voltak. Két táltos vitatkozott a fölött, hogy ki az imádásra méltóbb istenség: a nap-e vagy a hold?

A hold táltosa lett győztes, érvényre juttatva azon állítását, hogy a hold a jótékonyság csillaga az égnek; mert az éjszaka világít, a mikor sötét van, míg a nap csak nappal ragyog, a mikor úgy is világos van.

Vörösmarty százéves születési évfordulóján jutott ez eszembe; minek beszéljek én a költészet egének napjáról, Vörösmartyról, a költőről? Hisz azt mindenki ismeri. Sugaraiban élünk, hajnalpirjában remélünk, szivárványában ábrándozunk, égverejtékében jósolunk. Mit keressem én a kritika sötét szemüvegén keresztül a napkorongban a foltokat és napfáklyákat? Én csak a melegét ismerem annak, mely annyiszor meggyógyított.

Hanem azt a másik bolygót, a holdat, szelid álomképmását a napnak, azt jól ismerem, most is magam előtt látom: Vörösmarty Mihályt, a magyar költészet és művészet édesapját. Ő róla fogok megemlékezni.

Az én gyermekkoromban még keveset beszéltek Vörösmartyról. Apám könyvtárában csak két kötet munkája volt, azok közül az egyik Csongor és Tünde. Majdan Pozsonyba kerültem német szóra. Ott ugyan nem prælegált a professzorom magyar poétákról. Ott az volt a megtanulandó pensum, hogy a dropax, antrax, climax miért hosszú mind a két lábára s a görög «ni» esetleg miért «ephelküstikon»?

De bizony Vörösmartytól is tanított be a magyar nyelv tanára egy verset; azt, hogy «Átok reád, magyarok hazája! Átok rád, te pártos, büszke nép!» Micsoda kedvteléssel deklamálták ezt azok a német és tót discipulusok, a kikből később hirhedett agitátorok váltak!

Ennyit tudtam én is Vörösmartyból, mikor visszakerültem az apai házhoz. Károly bátyám, mint fiatal ügyvéd, akkor jött meg Pestről, kitünően czenzurázva. Ennek az örömére az én édes szüleim összehítták vacsorára a rokonokat, ismerősöket, a kik előtt vacsora végeztével az én bátyám (deli szőke legény) elszavalta szép zengő szóval Vörösmarty legújabb költeményét, a «Szózatot»: «Hazádnak rendületlenül légy híve, óh, magyar!»

Mint a pünkösdnapi égből szálló tüzes nyelvek lángja, úgy hatott az én lelkemre a költők apjának minden versszaka. Hasztalan igyekezett a hatást gyöngíteni az én keresztapám, öreg Varjú János azzal a gúnyos kérdezésével: «Ugyan, édes öcsém, mutass nekem egy embert, a kinek a keble keserűségében megszakadt a honért.» Nekem e naptól kezdve ez lett az evangéliumom s később Vörösmarty munkái az egész szellemvilágom.

A mi legelső varázsa Vörösmarty költészetének, az a honszeretet mágnesereje s Vörösmarty hőskölteményei azok a magyar költővilágban, a mik Dávid király zsoltára a bibliában: élő hangja a nemzet büszkeségének, egetostromló fájdalmának, választott istene magasztalásának. Hitvallás van azokban. A reménytelenség legsötétebb korszakában is erőt, bizalmat tudtunk azokból ujra ébreszteni.

Vörösmarty költészetéből ismerjük a magyar nyelv őseredeti hangzatosságát, melynek oly nagy a változata, iskolája, színpompája, kifejezve hőskölteményi pathoszában, balladái melódiás ritmusában, néprománczai tréfás hangulatában. Ezeket szavalták minden ünnepélyen nagyok és kicsinyek, művészek és diákok. Még most is könyv nélkül tudom őket, miket deák koromban tanultam, s Vörösmarty Fóti dalának mind a két pályadíjas dallamát megtartottam az emlékezetemben s tengeridő multán megörökítettem a hangíró gépben.

Egyszer a külföld egyik nagy motropolisában és nagy társaság közepett voltam, mely csupa írókból, művészekből, műértőkből alakult. Arról támadt vita, hogy melyik a világnak legszebben hangzó nyelve? Művészi verseny volt hexameterekkel. Első volt a latin idioma Vergiliusból. «Infandum renovare jubes regina dolorem.» Az előadó tapsokat kapott. Következett a görög Homér Iliászának kezdő strófája: «Ménin aide Thea Peliadeó Achilleosz Ulomenén.» Nagy sikere volt annak is; azután az olasz és spanyol küzdött a pálmáért. Végül jött a német egy distichonnal, de az is elég volt: «Feige, schwächliche nur und aberwitzige Leute schreien von den Dächern ihr Weh, Mitleid erbettelnd vom Volk.» A hatás nagyszerű volt! És az általános hangulat közepett kellett nekem, utolsóképpen a magyar verselést hangoztatnom, a mi Homérunk hőskölteményének bevezetését:

«Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?» Az egész fényes társaság elismerte, hogy a magyar nyelv a leghangzatosabb valamennyi között.

Vörösmarty nyelve volt az. Az ő költeményeiben melódiája van a magyar nyelvnek, és ez a dallamosság annyiféle változatot vesz föl, a mennyi a költemények alapeszméje, iránya, vezérgondolatja; – harsog, dörg, csattog a hőskölteményekben, édeleg, enyeleg, hízeleg, sír a balladákban, pattog, kaczag, csapong a tréfás dalokban, ünnepélyesen, orákulumszerűen zeng a drámákban. A magyar szavaló-művészet Vörösmarty dalain fejlődött oly tökélyre, mely fölülmúlta az idegent. Szini előadások, hangversenyek, országos ünnepélyek fénypontjai voltak Vörösmarty költeményeinek művészi szavalatai, a mik magukkal ragadták a közönség lelkét. De szerte a hazában, minden tanintézetben szavalták mindannyian Vörösmarty hazafias, regényes, tréfás verseit. Különös kedvencze volt a fiatalságnak a Csongor és Tünde bukott királyának búcsúja a világtól: «Égsz még s nem égsz el nap, mely verve látsz?» Én Csongor és Tündét tartom a nagy költő legbámulatraméltóbb remekművének, mely még fiatal fantáziájának izzó tűzében fogamzott, s melyben a költészeti formák egész zodiacusa egyesül.

És aztán, a mi Vörösmarty költészetének aureoláját képezi, az a mély, komoly, igaz hazafiúi érzet, mely nemesítőleg hatott s fog hatni ezentúl is egész nemzedékekre. Szobrot fog emelni a nemzet a nagy költőnek; de azt a dícsfényt a homloka körül, mit szobrász nem adhat meg műremekének, a nemzet szemeinek kell ott derengve látni mindenha.

… Most visszatérek Vörösmartyhoz, a költők apjához.

Még én akkor jogtanuló diák voltam, mikor Vörösmarty drámái, a Vérnász, Marót bán, Bujdosók a drámaírás Icarus-röptére csábítottak. Verses szomorújátékot írtam: ez volt az első munkám. Beküldtem az akadémiai pályázatra. És az történt vele, hogy a két akadémiai biráló: Vörösmarty és Bajza az én drámámat itélte az akadémiai jutalomra méltónak. Ez volt rám nézve a végzet.

Vörösmarty már akkor a magyar költők atyja volt. Ő ismerte fel Petőfiben a lángeszű költőt. Elolvasta költeményeinek első kötetét s az ő buzdító ajánlatára vállalkozott azoknak kinyomtatására és tiszteletdíjazására a Pesti Kör. És Petőfi azontúl is minden újabb versfüzetét a kiadás előtt Vörösmartynak mutatta be, ki azokat beható figyelemmel olvasta át s észrevételeivel ellátta.

Atyai gondoskodása kiterjedt az egész fiatal irói és szinművészi társaságra. Esténkint összegyűltek a «Csigá» – ban (az egy kurta vendéglő volt a Rózsa-téren). Ott az idei karczos mellett oktatta Vörösmarty az írói ujonczokat, a szinészet pályatörőit a versírás, a szavalás mesterségébe, meg is vendégelte őket saját maga készítette pezsgővel, a melynek az a jó tulajdonsága volt (a hogy ő maga mondaná), hogy mennél többet ivott belőle valaki, annál józanabb lett tőle.

Mikor a jurácziára felkerültem Budapestre, Vörösmarty odahivatott magához. Gyerek voltam még, egy névtelen semmi. Ő pedig már akkor a tudományos akadémia rendes tagja, hírneves költő, egyike a drámai bírálóknak, a kik élet és halál fölött, sőt örök élet és örök halál fölött itélkeztek.

És ez a nagy elme, ez az országvezető lángész nem sajnálta tőlem, az észrevétlen paránytól a maga atyai tanácsadását. Előhozatta az akadémia irattárából a kitüntetett drámámat, felfedezte előttem annak a hibáit, hiányosságait, megtévedéseit és aztán összeült velem a saját Uri-utczai lakásán és segített az egész drámai költeményemet, hosszú estéken át, újból átdolgozni.

Ugyan mondjátok meg mai korbeli pályatársaim, melyikünk tenné meg manapság, hogy egy pályázó munka fiatal írójával, a kiben némi tehetséget talál, asztalhoz üljön s egész estéket eltöltsön vele tüzetes munkában, hibákat orvosolni, mesét újra alkotni, tehetséget köszörülni? Dehogy tesszük! Egyszerüen agyoncsapjuk a ficzkót, ha még nem nőtt be a fejelágya; belefojtjuk a vízbe, ha még nem tud úszni.

Ezt az egész állapotot pedig – rajtam kívül – alig-alig érti meg valaki. A mostani írói nemzedék (helyes észjárással) azt kérdezheti tőlem, hogy ugyan mi szükség légyen egy ilyen «költők apjára», a milyen Vörösmarty volt? Kell-e az igazi tehetségnek gondviselő pártfogó? Hiszen itt van egész dandára a hirlapoknak, a mik kapva-kapnak a tollfogható emberen, sőt egymás kezéről elárverezik őket, a kiadók cserkésznek a vad-talentumokra és itt van a nagy közönség, a mely az ablakon át szórja be az aranyesőt a maga kedvencz írójának a Vauclusébe, a ki ha felgerjed, elcsap magától minden kiadót, lapszerkesztőt, s maga alapít új lapot, pompásabbat, érdekesebbet az eddig virágzóknál; ha pedig kritikára van szüksége, no abban meg éppen csavargőzössel hajókázhat. És ha semmi sem hiányzik többé a dicsőséghez, mint egy fényes titulus a neve után, találhat illusztris társaságokat, melyek az ilyennek osztásában elismerők, sőt még érdemrendet is kaphat a mellére, mint legmagasabbról jövő kitüntetést.

Hát az igaz, hogy az «most» így van, de nem így volt ám félszázad előtt.

Az író, a költő ismeretlen, vagy éppen kigúnyolt alakja volt a társaságnak, rokonsága szánta, elveszett embernek tartotta. A múzsájának oltára volt, de tűzhelye nem volt. A tudományos társaságokba nehezebb volt bejutni fiatal költőnek, mint Tibet fővárosába egy utazónak. Kiadó kevés volt s az nem számíthatott a közönségre; a mit kinyomatott, a raktáron veszett; új lap kiadására a kormányhatalom nem adott engedélyt; a kritika nem a gyógyítás, hanem legtöbbször a méregkeverés mestersége volt; a czímeken, pályadíjakon a benfentesek osztoztak meg. S ha a toll embere nagyon elhagyta magát ragadtatni a lelkesedés által, olyan hatalmas régiókba tévedve, mint a haza és a szabadság, kaphatott kitüntetést, de nem a mellére, hanem a kezére, lábára.

Mindezt pótolta nálunk, hajdani fiatal íróknál egymaga Vörösmarty Mihály. Ő emelt, ő buzdított, ő tanított, ő javított, ő méltányolt, ő segített, ő kitüntetett bennünket és erre nekünk szükségünk volt. Az egész nemzet, a művelt világ ünnepli és dicsőíti Vörösmartyt, mint halhatatlan költőjét a magyar Olympnak: – én szellemi apámat, bolygó utam vezérlő holdvilágát őrizem ő benne hálás emlékemben.

CZAKÓ ZSIGMOND.

(1848.)