Part 10

Sötét, de örökké nagy a _költészet a halálban_. Minden megérti e poesist, a mi születik és meghal. – A virág elsárgul, ha halálát, az őszt, megérezi; a pusztai vad, ha e sápadt szellemet érzi közelgeni, megy fölkeresni a legsűrűbb vad erdőt, hol sem napfény, sem szélzúgás, sem ember szeme csontjára nem talál. A hattyú bucsúdalt mond a tó vizének, midőn annak szinén az árnyék, mely elviendi, felé suhan. S az ég akkor öltözik rózsákba, mikor a nap meghal. Ez a _költészet a halálban_.

Ha egy halottat a föld alá tesznek s azután ott hagyják s míg honn a ház, melyben lakott, üres és szomorú, künn sírja tele nő szagos virágokkal… Ha ábrándos gyermek téved a sírkertbe, apja, anyja sírját sorra látogatja, s órákig eltérdel egyik-egyik előtt, a sírfát csókolja, s míg kezei az élek-e? halok-e? szirmait tépkedik, mint fehér lepke virágról-virágra, úgy száll árva lelke a multak napjaira vissza… Ha özvegy nő férje sírja mellett magának helyt hagyat s látó álmaiban bánatos halottja képével beszélget; – ha az elfeledett költő sírján összenő a vadfű s a virágos hangabokorban, mely fejfája helyén nőtt, esténként oly csodálatos dalt zeng az erdei madár: – _ez a költészet a halálban_.

Tengerhallgatásban, esti madárdalban, virághervadásban, alkonyat fényében, csillagfutásban és özvegyek könyében, romok közt zuhogó hideg éji szélben, behunyt szempillákban, sápadt hold fényében mutatja magát a _legmagasabb költészet_. A halál költészete.

Csoda-e hát, ha a _költő_ a _halált_ megszereti?!

Kinek lelke megszokta a költészetet keresni napfényben és éjsötétében, emberörömében és emberfájdalmában, ki oly fájdalmakat tanult megérezni, minőket más nem ismer.

Az ábrándok országa rejtett tündérvilág. Kinek csak egy tekintetet hagyott ebbe vetni ihlő geniusa, meg nem szabadul ennek képeitől soha. Örök vágyat fog érzeni el nem érhetők után, méla kínt, melynek okát maga sem ismeri, szomjat, mely a kielégítés által nő, gyönyört, melytől az élet elfogy.

Szerelmi vágyódás ideál képek után, ábrándos rajongás szebb, boldogabb világról, gyönyörködés a halál eszméiben, találkozás a földfölöttiekkel s csalódások a földönlevőkben: ezek a költő átkai. Ki a szellemek beszédét meg tudja érteni, ki lelke röptében az égből lehozza a csillagsugárt, oly ritkán talál szivet, mely őt megértené s a föld járt utain eltéved.

De e fényes kisértet nem hagyja el őt. Ott van vele, ha szenvedései ágyán fekszik, s fülébe súgja: _rút az élet, szép a halál_, a halál után nincsen szenvedés; – ha üldözötten bujdosik s lábait az út tövisei sértik: vele van; ha küzd az emberi prózaiság colosstömegével s lerogyik alatta, vele van s mindannyiszor csábítva mondja: _a halál szép_, a halál az isten angyala.

Óriási a fájdalom, mit egy költő lelke tud viselni, a világ minden balzsama nem képes azt megenyhíteni, cseppenként szívja ki vérét, cseppenként tölt helyébe lelkesítő mérget az üldöző dæmon, a költészet dæmona; mint a mesék rossz szelleme, mely vérrel írt szerződésben kötelezé le a lelkeket egy élet örömei által az örök kárhozatnak, úgy csábítja ez örök hatalmú szellem túlvilági gyönyörökre, kiket bűvkörébe vont, élethosszú szenvedések által.

Boldogtalan ő, mint ki egy képbe szeret, melyet álmában látott, s aztán örökké álmodni szeretne. Pedig az örökké álmodásnak neve: halál.

Önlelkétől gyötörve, mindenütt azt látva csak a világban, a mi sötét, érzéketlenül a mindennapi élet örömei, élvei, reményei iránt, a mellett az élet apró szenvedéseit kétszeresen érezve, mi vigasztalása lehet az üldözöttnek?

Rokonlélek nem találkozik vele. A földön az emberek egymásnak urai, lekötelezettei, űzérek, élvezők s az ég nagy, a gondolatok szárnyai két egyenlő lelket ritkán vezetnek össze. Félre érti, félre ismeri mindenki. Keblét, mely minden szépért és nemesért lángol, kénytelen elzárva tartani, mindenki elhagyja, csak üldöző dæmona marad végig vele, hogy megmondja neki: az élet semmi, a halál minden. A lélek elszédül, nem érzi többé magát, röpülni akar…

S ekkor – a csillag lehull.

_És ez a halál a költészetben_…

Mint csillag ragyogott ő is az égen, mint csillag hullott alá.

Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le az égről…

És nem akadt, ki a _költőt_ megsirassa. Sajnálták, megsiratták benne az _embert_, itéletet hozának fölötte, az _ember_ fölött, koporsóba tették, koporsóját felczímerezték és egyetlen szó költőtárs ajkáról nem kisérte a költőt sírjába. Azon halálos hang, mely lelkét testétől megszabadítá, egy kebelben sem birt összhangzó húrt megpendíteni? Nem volt senki, senki, ki őt meg birta volna érteni? Senki sem sejté azon kínokat, mik őt megölék, miknek gyanító tudása is egy neme a boldogtalanságnak.

A költészet volt élete, a költészet volt halála is.

Oh, hogy a halál minden nemeinek csak _egy neve_ van! A bátor, ki a csatatéren elvérzik s a gonosztevő, ki a hollók kövén végzi életét, a gyáva, ki kétségbeesve szakítja el önélte fonalát s az ábrándos rajongó, ki költői fanatismusában letépi lelkének földi bilincseit… Mind _ez halál_, sötét, gyűlölt, irtózatos eszme, melyet elfogadni fájdalom, adni vétek…

Az _ember_ elérte czélját, nyugalma van, nem bántja semmi fájdalom többé.

A _költő_ elérte czélját, lelkét nem köti többé semmi a földhöz.

Ne mondjatok az emberre itéletet, holtak fölött csak isten mondhatja azt, – a lélek arczát csak lélek szemei látják.

Ne mondjatok a költőre itéletet, élni fog ő, mikor biráinak mindegyike fölött zöld lesz a fű.

Lelke szép volt a földön, szép leend az égben, mert _a mi szép, nem múlik el soha_.

A LEGÁTUS-VILÁG.

(Korrajz.)

Egy darab nemzeti romantika lett a múltak emlékévé: a legátus-élet. Egyedül Magyarországon volt az ismeretes, itt is csak a kálvinista világban. Én legalább más felekezetbeli legátust nem láttam soha.

Alapjában egyházi intézmény volt. Sátoros ünnepeken, leginkább husvét napján lett aktuális érvényrejutása a legátusnak. A tavasz kedvezett a hivatásának.

Ez a hivatás abban összpontosult, hogy az öt magyar helvét hitvallású főiskola felsőbb osztályú tanítványai szétoszlottak széles ez országban, a kettős, sőt hármas ünnepnapokon a szent igét hirdetni a magyar vallású híveknek.

Nem kellett azért teológusnak lenni: prédikálhatott, a ki prókátori pályára készült, a kiből később szolgabiró, viczispán támadt, vagy a ki más közhasznú pályára vállalkozott. Nem kellett hozzá egyéb, mint egy megbízólevél a seniortól, egy selyem stóla, a mit a gallér alá lehetett kötni, – no meg aztán egy pár jól betanult prédikáczió, a mit be lehetett szerezni, kit írásban, kit nyomtatásban, mint főtisztelendő Kalmár, Péczeli, Márton, Katona uraimékét.

Hogy a fődolgot el ne felejtsem a legátusi kellékek közül, kellett hozzá egy pár jó láb.

Mivelhogy a legátusnak még akkoriban nem állt rendelkezésére Illés próféta tüzes szekere, hanem more patrio per equos apostolorum (apostolok lován) gyalog kellett a küldetése helyére eljutni, a holott is három-négy távoli községet futvást bejárva, mindenütt prédikácziót tartani és mindenütt a honoratioroktól a subsidiumot beszedni.

Mivelhogy a legátió beneficzium volt.

Ez képezte a tudományos pályára készülő ifjúnak a subsistentiáját. A kinek az Isten nem adott módot hazúlról fedezni a maga siklusát, az a kosztot, kvártélyt adó asszonyát azzal biztatta, hogy majd lerója a tartozását «post festa» (ünnepek után). Akkor hajtja be a diák a maga adóját, a mivel aztán egyik ünneptől a másikig kihúzza.

A beneficziumok között pedig tetemes különbség volt. Ennek a statisztikáját minden aspiráló diák jól ismerte. A legjobb legátió volt Ó-Szőny, onnan a legátus biztos száz forintot hozott haza, a legrosszabbat pedig úgy hítták, hogy Bergengóczia. Nem azért, mintha kevés lett volna a fináncziális eredmény: felment az húsz forintra is; hanem hogy igen messze kellett érte elkutyagolni. Ez a Bergengóczia volt ugyanis az a hat szlavóniai falu, melyben magyarok laknak és kálvinisták: az egyedüli magyarok és kálvinisták a horvát glóbuson. Derék, buzgó hívek, kik hitüket és nemzetüket annyi időn keresztül el nem hagyták.

Csakhogy odáig Kecskemétről, melynek kollégiumához tartozik e hat derék hitközség, huszonhét német mértföldet kell a legátusnak oda és vissza begyalogolni. S ez sok egy apostolnak. Azért Bergengócziának nagyritkán jutott ünnepi legátus.

Mert annak is meg volt a maga rendszere, hogy miként kerüljön a legátus és a legátió egymáshoz.

Volt két lajstrom, melyek közül az első sorakoztatta az egyházközségeket, a második pedig a legátusságra kvalifikált diákokat.

Ünnepek közeledtével következett az eligálás.

A kandidáltak válogattak a legátiókban. Legelől a quinquennisek (ezek a teológusok). Tanulmányi klasszifikáczió szerint. Az eminensek legelől, azután a jurátusdiákok. Azonban voltak preferencziák is. A nagy botos tíz számmal előbb eligált, az első bassista nyolczczal. Fenn volt hagyva mindenkinek a jog, megcserélni a legátiót. A biennisekig szállt le az eligálás joga. Minden községcsoportnak jutott legátusa. És azok mellé kinek-kinek egy «dárdás». Elemi iskolát járó alumnus, a ki a legátust kísérte s vitte utána a vászonkoffert, a tógával, fehérneművel, bibliával, prédikáczióval, meg a hosszúszárú pipát. Maga a legátus nem vitt semmit, legfeljebb egy vállára vetett gitárt, ha jó énekes volt.

Az én kecskeméti diákkoromban még Bergengócziának is jutott legátusa. Éppen az én szobatársamat, Gyenes Palit nyomorították meg vele. Nagy kedve volt világot látni s rá hagyta magára diktáltatni a szlavóniai missziót, pedig semmi hivatása nem volt az apostolkodásra. Hebegett és hadart. Nem is készült papnak; életpályának azt választotta, a mit szakszerűen «hites matematikus»-nak, régi magyar nyelven «inzsellér»-nek híttak. Az is lett a fátuma. Mint megyei mérnököt hivatalos földfelosztás közben lőtte agyon egy békételen komposszesszor fiatal korában.

Az én kedves pajtásom megjárta gyalog a hosszú vándorútat Szlavóniáig és vissza. Csupa gyönyörűség volt hallgatni a tapasztalatait. Hogy járta meg a legátiót: egyik falutól a másikig koplalva. Gyakran a vadkörtefa alatt ebédelt. (A vaczkor husvét tájon hull a fáról, miután a téli hideg puhára érlelte.) A legátusi dácziáját az utolsó sustákig megtakarította, abból csináltatott magának Kossuth-zekét, zöld posztóból, rózsaszín béléssel; abban járta el a körtánczot a juristabálon.

Sok adoma járja a hajdani legátus-életből, a mikből magam is többeket följegyeztem itt-amott. Eredeti tipus volt, tele ős humorral. Most mindez elmúlt már. Vasútaink vannak. Az apostolok az Illés próféta tüzes szekerén utaznak. A mióta a legátus nem jár gyalog Bergengócziáig: nem legátus az már.

A LEGERŐSEBB FEJ.

(1896.)

Legerősebb feje volt valamennyi kortársam között báró Kemény Zsigmondnak. A szó minden értelmében.

1848/49-ben országgyűlési képviselő volt. De nem igen hallatta szavát az ülésekben. 1849 április 13-án Debreczenben Almássy Pál, a képviselőház elnöke szállásán értekezletre gyűlt össze az úgynevezett «békepárt». Jelen volt a kormány két tagja is, Nyáry Pál és Patay István. Én is ott voltam, mint a párt lapjának szerkesztője. Beszéltek többen: Nyáry, Kazinczy Gábor, Kovács Lajos. Egyszer felállt Kemény Zsigmond. És aztán tartott, rögtönözve, egy olyan remek szónoklatot, a milyenhez hasonlót én soha nem hallottam. Az ember nem tudta, hogy mit bámuljon benne inkább: az ismeretek gazdagságát, az eszmék világosságát, az erős logikát, a széles politikai látkört s az adatok és ismeretek szilárd talaja fölé zodiakal fényként emelkedő jövendőbe látást, a prófétai látást.

Ha azt akkor egy gyorsíró megörökítette volna, ez az előadás tenné fel a koronát a legnagyobb magyar prózaíró munkálataira.

Kazinczy Gábor azt mondá Keménynek e beszéd után:

– Az Isten ellen való vétek, hogy te ennyi bölcseséget és szónoki tehetséget a gyomrodba temetsz el.

– Nohát nem temetem el.

A pártértekezlet egy szívvel-lélekkel azt határozta, hogy a holnapi nyilvános ülésen Kemény szólaljon fel. Ő lehetett leghivatottabb előadója a párt nézeteinek. Nyáry Pált feszélyezte korábbi radikális politikája, Szemere Bertalan, Csányi László távol voltak, mint kormánybiztosok, Jósika Miklós nem volt szónok: Keményre nehezedett a feladat. Ő lett volna képes annak megfelelni.

De nem tehette meg; mert a másnapi ülést, közkivánatra, a kollegium nagyterméből a kálvinista nagytemplomba tették át s ott a képviselő urak úgy összekeveredtek a tisztelt közönséggel, hogy egymást nem találták; én ott hallgattam a kormányelnök beszédét egy oszlophoz szorítva Nyáry Pállal együtt. A szónok a katedrából beszélt s a szemközti karzat minden szót kétszeresen adott vissza. Vitáról szó sem lehetett. Templomban! A katedrával szemben!

Nyáry Pál azt mondá: «Hát ha Isten úgy akarta: vesszünk el _együtt!_»

Így maradt el Kemény szónoklata.

Higyjünk a kizmetben, a prædestinatióban.

Kemény erős agyáról aztán későbbi időkben alkotott költői és jellemrajzi művei eléggé tanuskodnak.

Én itt csak a testi erejéről a fejének közlöm visszaemlékezéseimet.

Nehezen dolgozott; mert költői alkotása nem a festőéhez hasonlított, hanem a szobrászéhoz. Éjszaka írt s egész hajnalig itta a legerősebb fekete kávét.

Egyszer egy 1848-iki képviselőtársa (később 1849-ben Görgei parancsnoksága alatt kitünő vezéralak), Z… J… bácskai versenyre hívta fel Keményt. Hogy mi az a bácskai verseny? Hogy kettő közül ki issza a másikat az asztal alá.

Elkezdték erős borokkal, folytatták még erősebbekkel. Az egész asztaltársaság kidűlt lassankint mellőlük. Egyet, K… G…t, megválasztottak maguk közül «bortanúnak». Annak józanon kellett maradnia. Az csak ribiszkeborral áldomásozott.

Meg is virradt már, de még sem a költő, sem a huszárezredes nem adta meg magát.

Ekkor a bácskai azt mondá, hogy: borral nem boldogulunk mi egymás ellenében, hozassunk rostopsint.

S aztán hozattak muszka pálinkát s elkezdtek azzal a zöld méreggel áldomásozni pezsgős poharakból.

– De már ezt az öngyilkosságot nem nézem végig! – mondta K. G. s átment a benyilóba, lefeküdt, elaludt.

A besütő nap felébresztette. A szomszéd szobában semmi nesz. Kijött széttekinteni a csatatéren.

Hát a bácskai hős ott hevert a szőnyegen mozdulatlanul. Kemény Zsigmond pedig a pamlagon ült s olvasta a legújabb franczia regényt, a «Les Miserables»-t, s a belépő bortanút ezzel a szóval fogadta: «Bizony csak zseniális ember ez a Hugo Victor!»

Máskor meg kirándulást tett a Zugligetbe gyalog, ott a Fáczánhoz érve (dél volt az idő) leült egy asztalhoz, rántott csirkét, öntött salátát hozatott, jól megebédelt. Akkor jut eszébe, hogy hiszen ő mára Emich Gusztáv kiadóhoz hivatalos ebédre. Se baj! Kifutja az időből. A míg az ember a Fáczántól hegynek fel az Istenhegyig felkapaszkodik, elfelejti az első ebédet.

Úgy is volt. Pontban a leves-befőzésre megérkezett a vendég az akkori Emich-villához, s becsülettel megfelelt a pompás ebédnek, melynek csak a késő délután vetett véget.

Akkor aztán neki indult, – ismét gyalog, – a hazatérésnek, a mi hegynek alá sokkal könnyebben megy. A mint a lánczhidfőhöz megérkezik, ott várja már elkeseredett szívvel Királyi Pál.

– Hol késik a báró? Elfelejtette már, hogy Dánielikkel halebédre várjuk a Steinschreibernél?

– Igaz biz az!

S azzal kocsira ültek, vágtattak az emlékezetes külvárosi vendéglőhöz s Kemény ott is becsületére vált a szépasszony főztének, és senkinek sem árulta el, hogy az már a harmadik ebédje ez napon…

Száz esztendeig kellett volna neki élni ezzel az erővel.

A VILLÁS-REGGELI.

(1890.)

Az ötvenes évek elején két szépirodalmi lapszerkesztő között valami irodalmi vita folyt. Az egyik szerkesztő volt a «Hölgyfutár»-é, Tóth Kálmán, a másik a «Délibáb»-é, Friebeisz István. A polemia nagyon elmérgesült. Különösen Friebeisz részéről, annyira, hogy Tóth Kálmán lovagias elégtételt követelt; a kihívást Friebeisz el is fogadta. Tóth Kálmán segédje volt Kemény Zsigmond, Friebeiszé Bérczy Károly. Kard lett választva. – A találkozás helyéül a «Szép juhászné» volt megjelölve. – Pontban nyolcz órakor reggel.

A felek pontban nyolcz órakor ott voltak a «Szép juhászné»-nál; de alig szálltak ki a bérkocsikból, azonnal tapasztalták, hogy valaki még pontosabb volt náluknál. – Az volt «Pultz» úr! A rendőrbiztos.

Pultz úr jó reggelt kivánt az érkező uraknak. (Jó ismerős volt: ő szokta lefoglalni lapjaikat.) «Villás-reggelire tetszett kijönni, úgy-e? A korcsmárosné már várja nagyságtokat. Az _étszereket_ nem szükség behozni a kocsiról.»

(Étszereket? A kardokat!)

Azzal szépen karonfogva bevezette az urakat az étkezőbe. Fel volt már terítve. A mellékasztalnál ült négy zsandár, feltűzött szuronynyal.

Az urak szépen megreggeliztek, fizettek s aztán búcsút véve Pultz úrtól, visszakocsikáztak Budapestre. Útközben megállapodtak a holnapi hadi jelszóban. «Találkozó a szent-lőrinczi pusztán, a csőszháznál, pontban hét órakor.»

Ott volt mind a két fél pontban hét órakor a segédeivel a szent-lőrinczi csőszháznál.

A ki őket a csőszházból kilépve legelsőül üdvözölte, az nem volt más, mint Pultz úr: a nyitva hagyott ajtón át lehetett látni a négy csendőrt, szuronyos fegyverekkel.

– Ilyen korán méltóztatott kijönni villás-reggelire? A csőszné már várta nagyságtokat egy kis jó korhelylevessel. Ahhoz igazán nem kell se kés, se villa.

A kardokat már megint a kocsin kellett hagyni.

Az urak szépen megreggeliztek, fizettek, búcsúztak, haza mentek.

Vajjon ki árúlja el a rendőrség előtt mindannyiszor a végbemenendő párbajt? A vívók fiatal házasok! S az asszonyok nem titoktartók. Kivált élet-halál esélyei előtt.

Denique Kálmán és Pista csak nem tudtak összeverekedni semmiképpen; Pultz úr fogta a gallérjukat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azokban az években volt az akkor még vadregényes Margit-szigetnek a bérlője a gazdagságáról és szépségéről épp úgy ismeretes, mint geniális ötleteiért keresett úrhölgy: Tahyné.

Egy napon a kedélyes úrhölgy az irodalom több korifeusát hívta meg a szigeti lakába reggel tíz órai barátságos dejeunerre. Nem volt új dolog. Vendégszerető házánál gyakran megfordult ez a species.

A gőzhajón találkozának a meghívottak mindannyian. Ott volt Kemény Zsigmond, Bérczy Károly, Tóth Kálmán és Friebeisz István. Furcsa összeállítása egy asztaltársaságnak. Meglehet, hogy a geniális úrhölgy azt az excentrikus élvezetet akarja megszerezni magának, hogyan eszik meg egymást az asztalánál a halálra keserített ellenfelek? De az sem lehetetlen, hogy a szívjóságáról ismeretes háziasszony vidám poharazás között akarja őket összebékíteni.

Semmi gyanús tárgy nem volt a hajón. (Például azok az _étkező eszközök_.)

Csupán Bérczy Károly után hozott egy teherhordó valami nagy kosarat, melyben vászonburkolattal fedve volt egy szép rhododendron. Ezt az írók nemes pártolásáért, mint gavalléros ajándékot, hozzák a sziget úrasszonyának. Ez az ötlet Bérczytől nem is keltett csodálkozást; ő volt az elegáns modor képviselője irodalmunkban.

Szerencsésen megérkeztek a szigetre! Ki-ki párjával különböző utakon sietett a szigetkastélyt felkeresni. A rhododendront egy hajóslegény vitte utánuk a vállán.

A kastélyban pompás reggeli várta őket. A bájos háziasszony díszes reggeli toiletteben jött eléjük, egy már korábban érkezett vendégét is bemutatva. De hisz nem kellett annak bemutatás. Doktor Orsovenszky Károly volt: mindnyájunk jó ismerőse, fiatal deli legény, hajdan tábori főorvos a szabadságharcz alatt, most pedig a szép asszonyok orvosa. Semmi különös nem volt benne, hogy ő is részt vett Tahyné matinéejában.

A háziasszony megmutatta az uraknak a helyeit az asztalnál: ő maga elfoglalta az előlülést, kétfelől maga mellé ültetve a két haragos ellenfélt, a kiket az egész dejeuner alatt egyformán kitüntetett szellemdús társalgásával.

– Nem adjuk át még a rhododendront a háziasszonynak? – súgá Friebeisz Pista az oldalán ülő Bérczy Károlynak.

– Majd csak a dejeuner után. Szép meglepetés lesz.

A fekete kávé és a chartreuse után a bájos háziasszony engedelmet kért a társaságtól, hogy visszavonulhasson, – toilettet változtatni, – visszatértéig majd a _doktor_ fogja vinni a háziúr szerepet, csak mulassanak _tetszésük szerint_.

Szépen vitte a háziúr szerepét a doktor, mondhatom!

Elővesz a kabátja zsebéből egy hosszúkás étuist, felnyitotta. Abban volt az ő «Besteck»-je. Holmi ollók, kések, csiptetők s más efféle kellemetes mulattató zeneműszerek.

– No, most bontsuk ki a rhododendront, – mondja Bérczy. S azzal lefejtették a kosárról a takaróvásznat. A rhododendron, igaz, hogy nagyon szép példány volt, de a szárához volt támasztva gula alakban négy még szebb meztelen kard.

– No, most vetkőzzetek neki, urak! – mondta Kemény Zsigmond. – Aztán itt a kardok, végezzétek az ügyeteket, míg Pultz úr be nem állít.

Két percz múlva már varrta össze doktor Orsovenszky Friebeisz Pistát, a kinek a mellén Tóth Kálmán kardja egy tátongó sebet vágott.

Soha többet ilyen _villás-reggelizést!_

GRÓF ZICHY NÁNDOR ÉS A HON.

(1896.)

Soha sem írtam volna meg ezeket a dolgokat, a miket (a többiekkel együtt) ama történelmi _fátyol_ átlátszó tüllszövete takar: (igaza van annak a természettudósnak, a ki azt az elméletet állította fel, hogy a ragályterjesztő bacillusokat ellenkező bacillusok rájuk bocsátásával kell elpusztítani: tehát az emlékezet spóráit a feledékenység bakteriumaival) – ha már többször ismételve, sajtóban és népgyűléseken, fel nem lett volna emlegetve, hogy volt egy idő, a melyben gróf Zichy Nándor egy szabadelvű lapnak az alapításában részt vett; – mostan pedig…!

Elmondom az egészet, hogyan történt.

A hatvanas évek elején, a Schmerling-uralom alatt (a mire nem elég fátyolt vetni: a pokrócz sem elég vastag annak, hogy eltakarja: még azon is keresztülbujnak a férgek), egy csomó igazlelkű hazafi összebeszélt, hogy ennek az abszolutizmusnál százszorta gyűlöltebb rendszernek, ennek a kancsukaütésnél kínzóbb kikötésnek megellenzésére egy független magyar lapot adjanak ki. Ez alapítók között volt Tisza Kálmán, Almássy Pál, gróf Károlyi Sándor, báró Podmaniczky Frigyes, gróf Keglevich Béla, Ivánka Imre, Beniczky Lajos és én. Még többen is.

Gróf Zichy Nándor nem volt közöttük.

1863 január első napjaiban indult meg a nagyalakú napilap; a szabadelvű Magyarország korifeusai írtak bele: én is egy történelmi regényt kezdtem meg a tárczájában a szabadságharczból. A közönség nagy részvéttel fogadta. Háromezer előfizető gyűlt össze, hirdetmény is akadt elég. A legfényesebb kilátások között indultunk meg. Szó sem volt az alapítók nagylelkűségének igénybevételéről. Csupán a biztosíték letételénél lépett elő Almássy Pál, kezeimbe téve a tízezer forintot, a mihez én még ötszáz forintot toldottam; mert a kegyelmes német abban az egyben respektálta a magyar közjogot, hogy «a midőn az 1848-iki magyar törvényhozás tízezer pengő forintban állapította meg egy naponkint megjelenő politikai lap biztosítékát, utána számította, hogy ez «osztrák értékű» forintokban 10,500 forintokat tesz ki.

Tehát egy hónapig duzzadó vitorlákkal haladt előre A Hon.

Egy februári reggel odajön hozzám Ivánka Imre (A Hon közgazdászati rovatának I. I. jegyű belmunkatársa) s kihúz a zsebéből egy terjedelmes kéziratot.

– Almássy Pál küldi neked ezt a czikket: szerzője gróf Zichy Nándor; olvasd át, ki lehet-e ezt adni A Honban?

Kapva kaptam utána.

– No, csak ne kapj utána olyan mohón, – mondá Ivánka Imre barátom. – Ez a czikk már megfordult Kemény Zsigó kezén is. A gróf természetesen közelebb áll Deák Ferencz organumához, mint a mienkhez: a czikk a Pesti Napló számára lett írva; de Zsigó azt mondta rá, mikor elolvasta, hogy köszöni szépen a grácziát; hanem ez idő szerint még sokkal jobbnak találja a kosztot a Steinschreiber csárdájában, mint a _Károly-kaszárnya_ kantinjában.

(Már ekkor egy kollegánk, Tóth Kálmán, a Bolond Miska szerkesztője ott kosztozott: holmi kinyomtatott politikai szójátékért.)

Az én kezembe tehát úgy került Zichy Nándornak a nagy nevezetességű politikai értekezése, hogy Kemény Zsigó megérezte rajta a börtönszagot.