Part 8

Most már a muzsikusok bátorsága egészen helyreállt, kapták a fagótot, akarom mondani a mangalétát, megindultak bátran a közelítők felé. S ime kik jöttek rájuk szembe? Nem rabló, gyújtogató gyülevész, hanem magyar jurátusok, az országgyűlési fiatalság in massza Pozsonyból; kik meghallva, hogy a bécsi fiatalság az alkotmányos szabadságot vívja, gőzhajóra kaptak, felrohantak bajtársaik segítségére, praktikus emberek módjára hoztak magukkal kardot is, fáklyát is: kardot, ha nagy áron kell megvenni a szabadságot, fáklyát, ha ingyen, jókedvből adatik meg. Csárdás hang és «éljen» kiáltások voltak azok, a mik felverték a császárváros nyugalmát: «éljen» kiáltások, a mik után a «német» volt ragasztva, a minőt soha sem hallott se Bécs város, se ez a kerek föld, se a többi hét planéta.

Lett aztán a félelmes nagy találkozásból még nagyobb ölelkezés. Ezért mondtuk amott följebb, hogy okosabban tette volna Carl director, ha a női személyzetet állította volna fegyverbe!

A barátság nagy hirtelen meg volt kötve; de most aztán «hová menjünk?» Éjfél után két órakor.

Harczolni nem volt már ok; az alkotmány meg volt adva; de annál több ok volt fáklyás zenét adni.

Kinek?

Hát Kossuthnak, aztán meg a királynak.

De azok a belvárosban laknak ám s Bécsnek még akkor kapui voltak.

– Micsoda? – ordított fel az álmából felránczigált parancsnoka a Vörös Toronynak. Még egy fáklyás zene! Ráduplázni a fáklyás zenére! De már abból nem lesz semmi!

A magyar fiatalságnak okos ember volt a vezére, Szarvady Frigyes: ez kapaczitálta őket, hogy biz az mégis nem jó lesz éjfél után két órakor, mikor már aluszik a német, azzal ébreszteni fel, hogy «meghalt a cselszövő!» Maradjanak csak idekinn.

A Lipótvárosban még akkor nem álltak azok a nagyszerű vendégfogadók, a mik most; az arany bárány nagyhamar megtelt az öregebb fiatalsággal, de egy pár száz jurátus még mindig kinn rekedt az utczán; azokat nem lehetett hevenyében elszállásolni, mikor zárva volt minden kapu. Hogy töltik el azok az éjszakát?

Hogy tölti el az éjszakát a magyar jurátus, ha nincs hová lefeküdni, de van jó bor és czigány? Hát úgy tölti el, hogy tánczol, míg megvirrad.

Ott hevenyében tüzet raktak a Jägerzeile közepén, de azt se maguknak, hanem a czigány számára, hogy meg ne gémberedjék az ujja a hegedűhúron, s ott járták a csárdást kivilágos kivirradtig.

A jámbor németek egyik-másik kávéházból padokat, pamlagot hordtak ki az utczára a számukra; de nem kellett az a jurátusnak, engedte azokra a színházi nemzetőrséget letelepedni: ott mesélte el Nestroy: hogyan járt ezelőtt egy hónappal, mikor színpadon a «Bemoostes Haupt-ban» egy Lumpot játszott, aztán azt improvizálta, hogy a keblére nyúlt, mintha valami bogarat venne onnan elő, mely ismeretes nagy emberbarát s külső színére nézve egészen hasonlít a Bécsben letelepült jezsuita szerzet kámzsája színéhez, a kik magukat akkor ligurianusoknak nevezték. – A lump, a mint megroppantja a kebelbarátot az asztalon, azt mondja rá: «Das war auch a’ Ligurianer!» Lett rá nagy taps s másnap huszonnégy órára becsukták a dutyiba Nestroyt az improvisatióért. – Harmadnap megint adták a darabot! a közönség várta, hogy Nestroy elmondja-e megint a veszélyes improvisatiót.

A némajáték most azon módon ment végbe, csak hogy ezúttal e szavak kiséretében: Das war der andere! Erre aztán nem lehetett becsukni.

Erre aztán ugyanarról a rovarspecziesről mondott a bécsieknek Somogyi pátri egy még jobb anekdotát. Somogyi pátri volt már valami ötvenesztendős jurátus: ő volt valamennyünknek az ősapja; mindig sarkantyús csizmában járt s szegesfejű buzogányt viselt sétabotnak. – Itthon is elmondta azt az anekdotát nekünk a Pillvaxban arról a bogárról, a mi a bécsieket úgy extasiálta, s ha én azt leírnám, nagyobb kelendősége lenne, mint Herman Ottó phyloxerájának; de hát «moderata durant» és «ne quid nimis» – keveset a jóból.

Elég az hozzá, hogy reggelig tánczolták a csárdást a jurátusok a némettel s reggelre mind a pamlagon hevert a német, a juratus még is járta; ivának pedig magyarok és németek nagy barátságot – örök időkre egymással: Bécs városában márczius tizenötödikén.

ADATOK A MAGYAR SZABADSÁGHARCZ KISEBB TÖRTÉNETÉBŐL.

A hadvezérek számára akad historikus, a köznépről, a közkatonákról ki győzne beszélni?

Legyen e néhány adat a magyar nép dicsőségének hajótöréséből néhány megmentett deszkaszál.

Ez adatokat nem azért jegyzém fel, mintha ezek volnának a magyar népélet legfényesebb vonásai, hanem egyedül azért, mivel még ezek sehol sincsenek megírva.

Becsületes hirmondók.

Zala vármegye jó távol esik Debreczentől, közte fekszik a Duna és a Tisza és a Duna Tisza között a császári hadsereg.

Mégis minden héten jöttek fel onnan közönséges parasztemberek Debreczenbe, megtudandók, hogy állanak ott az ország ügyei? Ott a kiadott proklamátiókat, hírlapokat, tudósításokat elrejtették jól igénytelen zsiros szűreikbe s úgy tértek vissza ötven mértföldnyi távolban lakó társaikhoz, tudósítást hordva nekik a magyar kormányról.

A falvak népei összehordták számukra a néhány forintnyi útiköltséget, s a közrendű szegény ember gyalog felvándorolt Debreczenbe, néhány forintjával. Senki sem kötelezte rá, senki sem jutalmazta meg érte, még csak nevét sem írták ki az újságba, s a szegény ember mégis oly híven elvégzé a rábizottakat, oly ügyesen, oly óvatosan.

Mit visz kend?

A Pest körüli falvakból heti vásárokra bejárt a környék földmíves népe. Mikor visszafelé jöttek, hánynak ült szekerén egy-egy szökevény honvéd, zsiros gubába takarva, vagy egy előkelő úri hölgy, hátán puttonynyal, feje tarka kendővel lekötve, ki férjét indult keresni a magyar táborban!

Egyszer egy ily paraszthoz egy jól öltözött férfi közelíte s félrehíván, megszólítá:

– Kend jószívű embernek látszik, földi.

– Miért volnék rossz, jó uram? Magamnak vagyok jó, ha vagyok.

– Lehetne-e kenddel egy okos szót szólni, földi.

– Csak tótul nem, nagy jó uram.

– Tudja meg, hogy én üldözött ember vagyok, a kit a városban mindenütt keresnek.

– Hát ne maradjon itten.

– Kivinne-e kend engemet magával?

– Hogyne vinném!

– De ha elfognak bennünket?

– Már uram, ha ön feláldozhatja magát, én is feláldozhatom magamat, hat porontyom marad árván, az Isten majd apjuk lesz nekik.

S azzal betakargatta a szökevényt egy gyékénybe, oda tette maga alá, ráült és hajtatott vele kifelé a városból.

A sorompónál megállítják az őrök s elkezdik szekerét össze-vissza kutatni.

– Hát ebben a gyékényben mi van? kérdi egy, úgy néz ki, mintha ember volna benne.

– Hát persze, szólt lélekjelenléttel a pór, Kossuth van benne maga.

Az őrök nagyot nevettek a tréfán, megveregették a tréfás öreg vállát, az pedig lovai közé vagdalt és elhajtatott, danolva, fütyülve, mint a ki most jön legjobb kedvvel a kocsmából.

Több ész kell, mint erő.

Egy osztrák tábornok egyikére a legnépesebb magyar városoknak egy peremptorius parancsban rá izent, hogy számára legrövidebb idő alatt hatvan ezer részlet szénát s annak megfelelő zabot készen tartson.

A polgármester legnagyobb utánjárás mellett sem birt a kitűzött időre ötezer részletnél többet kiteremteni s egész deferentiával tudósítá a tábornokot, hogy a tervezett és effectuált számok közt rettenetes nagy a különbség.

A tábornok azt izente vissza, hogy ha a kívánt mennyiségből csak ötven részlet fog is hiányzani, a polgármestert felfüggeszti s a várost megsarczolja.

A népség megértve e vígasztalást, azt mondta rá, hogy miután a hatvanezer részletet semmi esetre sem lehet előállítani s e szerint a várost úgyis mindenesetre megbüntetik, tehát már most a meglevő ötezer részletet sem küldik el, mert úgyis mindegy.

Azonban a polgármester okosabbat gondolt. Megtudta, hogy a szomszéd városban a horvátországi bán állomásoz, egy deputatióval átment hozzá s igen nyájas üdvözlettel kívánta nála tiszteletét tenni. A bán épen jó kedvében volt. Megtetszettek a zsiros szájú magyar emberek neki. Sokat beszélgetett velök, egészen megszerette őket.

– Csakugyan egyedül azért jöttek önök, kérdé, hogy velem találkozzanak?

– Sőt még valami másért is. Vagy ötezer részlet szénát készítettünk össze excellentiád hadserege számára, azt kivántuk átajánlani.

Az altábornagy még kellemesebben lőn meglepetve e megelőző kedveskedés által, most már még barátságosabban marasztotta látogatóit; de azok már akkor kászolódni kezdtek, kalapjaikat vették.

– Hova sietnek olyan nagyon?

A deputátió úgy tett, mintha átallaná megmondani, végre nagy unszolásra a polgármester így szólt:

– Már csak nem akartuk megmondani, de ha excellentiád parancsolja, hát legyen, – ide kellene mennünk a szomszéd városba; ez – s ez a tábornok úr el akarja tőlünk magának vitetni azt a szénát, a mit mi ide szántunk. Elmegyünk hozzá, – akárha becsukat bennünket, nem tehetünk róla, de mi egyszer azért zsugorgattuk, hogy ide adjuk.

Az altábornagy nem bocsátotta őket, «csak menjenek haza, semmitől se féljenek, monda, majd elvégzi ő azt maga a tábornokkal.»

Csakugyan fel is küldé a tábornokát Budára s azóta mindég őszinte pártfogója volt a barátságos magyar városnak.

Ezen jelenet ugyan költőibb végű lett volna, ha a polgármester az egész várossal kaszára kapva, magát leapríttatta és a várost felgyujtatta volna, s voltak nevezetes emberek, kik apprehendálták tőle, hogy ezt nem tevé, én azonban ezen eljárását sokkal eszélyesebbnek találom.

A markotányosnék.

A markotányosnék eredeti kiegészítő része egy hadseregnek, kiknek pálinkás hordója gyakran egyenlő szolgálatokat tesz a csatában a munitiós szekerekkel.

Bár nem vesznek részt a csatában, nekik is ott kell lenniök, a hol legnagyobb a veszély, mert hisz az ágyútűz meleg, a katona megszomjazik benne s ha ilyenkor egy ital frissítőhöz juthat, új erőre kap tőle.

A schwechati csata idején egy markotányosné ott forgolódva a huszárok körül, hol legsűrűbben hullottak a golyók, figyelmeztették a jó hadfiak, hogy menjen az útból, mert még valami éri.

S ime alig mondá, hogy «nem megy», jön egy hatfontos golyó, s épen a háta mögött esik le a földre.

A föld akkor épen rendkívül sáros volt. A puha földrétegből nem ugrott fel oly erővel a golyó, mintha kemény földre esett volna, de annyi demonstrátiót mégis tett, hogy a markotányosne háti kosarát meglökve, azt kosarastól vagy három lépésnyire eltaszította.

– Ejnye! – kiált fel az, szidva a tova guruló gömböt, inkább magamat ütött volna agyon, minthogy valamennyi pálinkás üvegemet összetörte.

Kivánsága nem sokára betölt. Ugyanazon huszárok, a kik akkor figyelmeztették, mikor egy óra mulva visszavonultak, az árokban látták fetrengeni a markotányosnét. Egy golyó mindkét lábát elszakította. Könyörgött nekik, hogy öljék meg, s harmincz pengő van a keblében, azt vigyék el, nehogy üldözőinek maradjon.

ÉRDEMRENDEK KIOSZTÁSA DEBRECZENBEN.

A kápolnai csata után egy napon a magyar hadsereg fővezérei összehivattak Debreczenbe, a kormányzó szállására, bizonyos ünnepélyes tény végrehajtása végett.

Ez ünnepély, mint pár nap mulva nyilvánosan tudva volt, a hadvezéreknek érdemrendekkel feldíszítése leendett.

Klapka, Guyon, Mészáros, Perczel, Kiss Ernő, Görgei és Bem voltak azon nevek, miket az idő szerint a közelismerés babérkoszorúja font körül, ezek voltak hivatva az ország által kitűzött másodrendű érdemjelek elfogadására.

Volt ez érdemjel: ezüst koszorúban arany kettős kereszt vörös szalagra fűzve.

Közülök Klapka, Perczel és Bem nem jelenhettek meg a kormány székhelyén, ezeknek az érdemrendet helyökbe küldték; Guyon pár nap óta ott időzőtt már Debreczenben, Mészáros és Kiss Ernő a telet nagy részben ott töltötték s Görgei megigérte, hogy eljön.

Ez igéretet azonban még akkor tevé, midőn Kossuth Tisza-Füreden őt nevezte ki fővezérnek; azóta történt, hogy Vettert ismét fölé helyezte s most aztán kiváncsi volt mindenki, ha eljön-e, vagy sem?

A kitűzött nap reggelén a debreczeni városház előtt, hol Kossuth lakott, nagyszámú néptömeget lehetett látni; daczára a hagyományos sárnak, gyülekezetben nem volt hiány, mindenki iparkodott használni az alkalmat, hogy mindazokat színről-színre láthassa, a kikről annyit beszél a hír, annyit álmodik a lélek.

A városház kapujában legelőször találkozánk Guyonnal; középtermetű szőke férfiú volt, merész tekintetű arczczal: szürke, piros zsinóros köpeny vállain; kisérő segédének akkor is fel volt kötve a jobb karja azon seb miatt, mit a branyiszkói kigyóút megvívásánál kapott.

A nép hangos éljenzéssel fogadta a branyiszkói hőst, ki alig bírt utat törni a nép lelkesedése miatt a városház kapujáig. Miskolczon is ilyen fogadtatása volt, a hol legszebb hölgykezek elhalmozák koszorúkkal, még paripája nyaka körül is koszorúkat fűztek.

Ő utána jött Mészáros, a hadügyér. Alakja maga a szelíd lemondás, ősz feje, kurta ősz szakállával, ingott jobbra-balra lépteinél; az ismerősök köszöntéseit nyájas, vékony hangon viszonzá, mely meglepte azokat, kik őt valami martialis alaknak szerették képzelni; szokása volt szemeit kegyesen le-lehunyni, mint egy áldozatra készülő martyrnak. Az a jókedvű susogás hallatszott körüle, mely oly embert szokott illetni, a kit senki sem bámul, hanem mindenki szeret.

Később érkezett Kiss Ernő, a finom aristokrata hadvezér; aranyos molnárszínű mentéjében, mely a legfinomabb nyuszttal volt prémezve, szállt ki hintajából. Fénylő zöld kócsagja délczegen reszketett kalpagja mellett; míg hintajából a kapuig ért, többször meg-megállt, kisérőihez egy-egy szót szólani s magasra tartott fővel nézett szét a nép között, mint ki követeli azt a bámulatot, mely láttára úgy is támad a tömegben. Az arany paszománt könyökéig ért már; minden új diadal, új rangfokozatot hozott számára s minden előléptetés szélesíté az arany zsinórzat jelvényét. Ha még sokáig harczolhatott volna a csatákon, hős tettei nem hagytak volna helyet öltönyén az arany díszítménynek.

Csak egy volt még hátra: – Görgei.

Még nem érkezett meg Debreczenbe: de azért akadtak, a kik hitték, hogy a kitűzött órára megérkezik.

Ez alatt fenn a városház tanácstermében fogadta a kormányzó a hadvezéreket. Környezetében voltak a kegyeltebb képviselők és katonai nevezetességek.

Ő maga ezúttal fekete polgári öltönyt vett magára, a más alkalmaknál használt közhonvédi attila helyett s az érkezők mindegyikének tudott valami lekötelezőt mondani.

Mészáros úgy lépett be, mint egy restelkedő szemérmes vén fiú, a ki nem bánta volna, ha szabad leendett otthon maradnia, s egy mindenkinek szóló fejhajtással félrevonult egy ablakmélyedésbe, magához húzva kardját, nehogy zörgése által figyelmet találjon gerjeszteni.

Annál büszkébben lépett be Kiss Ernő. Egy finom udvaroncz és érdemeit érző katona otthonias bókjával hajtá meg magát az elnök előtt; ez eléje ment, kezet szorított vele s kitüntetett nyájassággal vezeté környezetéhez, hol a tábornok rögtön vidám beszélgetésbe vegyült.

Ezalatt többen Mészárost fogták körül. Kötekedtek a jó öreggel, kérdezték tőle, hogy hadügyér létére miért nem tart tiszteletőrt szállása előtt, mint a többi tábornokok?

– Hogyis ne? – viszonzá tréfásan a miniszter; – majd hogy a szép debreczeni lyánkák ne merjenek a strázsa miatt hozzám jönni!

E közben a városház előtt egy egyszerű, zöldre festett parasztszekér állt meg; a lovakat valami kopott őrnagyruhába öltözött fiatal ember hajtotta; minthogy a városház elé a néptömeg miatt nem lehete hajtani, megállt szekerével az utcza közepén, a gyeplőt odavetette hátul ülő kocsisának, maga kiugrott a bokáig érő sárba s könyökkel fúrva magának utat a néptömeg között, a városház lépcsőit hármasával átugorva, felsietett. Alig vette más észre, mint a kik mellett elsuhant.

Ki gyanította volna, hogy ez a kopott, sáros férfi a magyar hadak fővezére – Görgei?

Odafenn, meg sem törülve sáros csizmáit, benyitott a fényes urakkal tölt terembe. Nagy csizmái egész czombjáig értek, az az őrnagyi ruha, mit mult évi szeptemberben fölvett s azóta mindig viselt, meg volt kopva minden oldalról, a gallér aranyos paszományán jobban látszott már az ezüst, mint az arany s egyik könyökére akkora folt vala vetve, hogy azt épen nem lehete eltitkolni. Feje csaknem kopaszra volt nyírva, nagy izmos kezei barnák, keztyűtelenek, s egész alakja oly sáros, a milyen csak lehet valaki, a ki tavaszszal Tisza-Füredtől Debreczenig a lovakat hajtja.

A mint belépett, a kik nem ismerék, szinte kedvetlenül látták díszes társaságukban e ki nem kefélkedett alakot megjelenni, míg ellenkezőleg ismerősei s köztük Kossuth siettek elfogadására s egy percz múlva, mint futó tűz terjedt el a körben: «ez Görgei.»

Mindenki közeledett felé, mindenki vizsgálta arczát, és Görgei jól tudta azt, hogy a jelenlevők közt egy sincs, a ki neki vagy föltétlen imádója, vagy halálos ellensége ne volna. Egyik úgy, mint a másik nem látszott őt érdekelni.

Kossuthnak lekötelező üdvözlését hideg, feszes főhajtással viszonzá. Mészáros félig fölkelt székéről előtte, mire Görgei megbillenté fejét, de nagyon kissé.

Guyonnal már régóta feszült viszonyban álltak s iparkodtak egymást kikerülni.

A főhadparancsnok állt még útjában: Kiss Ernő.

Görgei úgy tett, mintha a díszegyenruhába öltözött aristokratát észre sem venné; felé sem nézett, mikor mellette elhaladt, sőt többen egy keletkezőben levő gúnymosolyt véltek észrevenni arczán.

Kiss Ernő nem várta e viseletet maga iránt s egészen megilletődött rajta.

Szomszédjához fordulva egész érzékenységgel mondá:

– Én száztíz ágyút foglaltam el a csatában.

Görgei levetette magát minden kínálás nélkül egy szögletben álló székre s nagy csizmáit hosszan elnyújtva, beszélt a hozzá legközelebb esőkkel, kik épen nem voltak valami nevezetes emberek. A jelenlevő celebritásokat figyelembe sem vevé.

Következett aztán a szertartás.

A tábornokok sorba álltak. Kossuth személyesen tűzte fel mellükre az érdemjeleket s mindegyiknek mondá a közben az iránymondatot.

Első volt Mészáros.

– Az ősz becsületességnek! (megérdemelt jelszó mondá az elnök, a koszorús keresztet mellére tűzve.

Aztán jött Kiss Ernő.

– Az első győzelem hősének (ennek is tudjuk a történetét).

Utána Guyon.

– Az új haza legvitézebb fogadott fiának (ő angol volt).

Végre Görgeire került a sor.

Miért maradt végül? maga vonult-e hátra? vagy Kossuth hagyta őt utól? vagy tán mert a legfiatalabb volt?…

Midőn Kossuth felé közeledett, a két férfi szemei találkozának.

Emlékezünk mindkettőnek beszédes szemeire: a mennyi érzés beszélt Kossuthéból, annyi akarat és dacz villogott Görgeiében.

Kossuth, midőn az érdemrendet, mit a nemzet a legnagyobb elismerésül osztott, vezérének mellére tűzé, alig hallhatólag, azon az elfogódott hangon, melyet akkor lehete tőle hallani, midőn az érzés uralgott ő rajta, nem ő az érzésein, rebegé:

– Engesztelődés – a haza nevében.

A közelebb állók közül is alig hallá egy pár e szavakat; de mindenki odanézett és mindenki látta, mily engesztelően nézett föl a kormányzó a hadvezérre, azokkal a nagy, sötétkék szemeivel, mint reszketett keze annak mellén; és látta mindenki, mily daczos tekintetet vetett rá a vezér, mily fagyos merevséggel néztek szemei azon férfira, kit ő tízszer magharagított s ugyanannyiszor egy szavával kiengesztelt, kiről tudta, hogy tőle fél, és mégis hozzá ragaszkodik – és a kinek a nevét a nép bálványozva hordja; – míg az övét alig emlegeti.

Kik e perczben Kossuthot és Görgeit látták együtt, egymással szemben, ezen jelenetet nem fogják feledni soha.

A jó öreg Mészáros, maga elé dünnyögve mondá: «két kard egy hüvelyben.»

Az idő bebizonyította, hogy az öreg katona jó próféta volt.

Tíz hónap mulva Konstantinápolyból vitorlázott Anglia felé Mészáros Lázár. A tengeren viharos idő járt; mindenkit meglepett a tengeri betegség, őt különösen előfogta. Kisérője Katona Miklós, csak hogy beszéljen valamit, azt kérdezé tőle: «hogy érzi magát kedves bátyám?»

– Épen úgy, mint hadügyminiszter koromban, felelt rá a jó öreg úr.

VISSZAEMLÉKEZÉSEK 1849-RE.

A sánta koldús.

1849 elején a pesti vámnál gyakran lehete egy _sánta koldúst_ látni, ki két mankóra támaszkodva, nagy kínnal vonszolta odább nyomorék testét, bozontos haja, szakálla, rongyokba kötözött zsugorult lába, silány öltözete s beteg arczszíne mellett nem volt szüksége a járókelőket könyörre szólítani, mindenki önkényt veté neki alamizsnafillérét. A vámsorompóknál rendesen leült, mielőtt kiment volna a városból, bizonyosan megpihenni a fáradtság miatt, messze lakott a vámvonalon kívül egy bódéban. Az őrökkel néha beszédbe elegyedett, nehéz, fuldokló hangon panaszkodott előttük az élet nyomoruságairól, a hideg napokról, a krumpli drágaságáról s más impoliticus dolgokról, azután ismét odább vánszorgott, köhögve és nyögve, mint egy halálos beteg.

Ki ismerte volna meg egy pár nap mulva ezt a nyomorékot, a mint a debreceni városház lépcsőin délczeg léptekkel sietett fel, két három fokot lépve át egyszerre, fején angolos utazó sipka, kezein finom keztyűk, szemén kék szemüveg, öltözete meleg és divatos uti ruha, s mikor az elnök előszobájába lépett, oly erős dörgő hangon beszélt, hogy a harmadik szobában is meg lehete érteni.

Két nap mulva ismét czammogott vissza a nyomorék, felzsugorult lábbal Pest kapui felé, kinézése még szánalomra méltóbb volt, mint azelőtt. A vámsorompónál ismét leült, s oly átalkodottan köhögött, hogy alig bírt szóhoz jutni, akkor is oly rekedt hangon beszélt hogy senki sem értette.

– No, még ez sem messze viszi csontjait, – mondá a vámőr, a nyomorék rettenetes köhögését hallva, míg az ember nagy kínnal ismét felvánszorgott, mankóit hóna alá fogta s mászott nagy lassan odább.

Azok a mankók belülről ki voltak üregítve, azokban hordott veszélyes iratokat a kém majd ki, majd be.

Az eldugott kéz.

A hadfogadó térparancsnoknál egy szép _fiatal ember_ jelenti magát, be akar állani köztüzérnek.

A magyaroknál nem voltak igen válogatósak a katonák elfogadásában, az assentálandónak nem kellett levetkeznie, kivált oly esetekben, midőn az ajánlkozó egyéniség külseje elég izmosnak látszott.

A toborzó parancsnok befogadta a fiatal embert, mire az arczán rendkívüli vidámsággal hirtelen távozni akart.

A parancsnoknak csak ekkor tünt fel, hogy a fiatal önkéntes egyik kezét szüntelen zsebében tartja.

– Hol tanulta ön ezt? Feljebbvalója előtt zsebredugott kézzel jelenni meg?

A fiatal ember eltitkolhatlan zavarba jött e szavakra.

– Tegye ön a kezét a zsinórra, tanuljon emberséget!

Az önkéntes egyik kezét a zsinórra tette.

– A másikat is!

A fiatal csak nem akarta a másik kezét eléhúzni, végre a jelenvolt káplár vonta azt ki zsebéből.

_Azon a karján már nem volt keze._ Még Mórnál elvágták azt a viadalban, s elfogván, Pozsonyba vitték; ott alig hogy kigyógyult, rögtön megszökött s ujra felkereste a magyar tábort, azt hitte, hogy mint tüzér, félkézzel is tehet még szolgálatokat.

A kecskeméti fiúk.

Egy k–i családapa fiával együtt beállt az önkénytesek közé. Kis hétesztendős fia látva apját a háborúba készülni, odasimul hozzá s kérdezi:

– Édes apám, nem jönnek az ellenséggel kis _gyerekek?_

– Minek neked azok a kis gyerekek, édes szolgám?

– _Én meg azokkal szeretnék verekedni_…

Az ottani fiúk ötévestől kezdve tizévesig, mikor a császáriak a várost megszállották, ezerenkint összecsoportosulva, kimentek a város alá, magukat két seregre osztották, s ott dob- és trombitaszó mellett ütközetet csináltak, néha a csata egész délután tartott. Fegyvereik botok voltak, ágyúik kövekkel megrakott talyigák, puskáik hasított faparittyák. Egy ízben egy egész városrészt támadtak meg, a _czigányvárost_, melynek miniszteriuma meg akarta tagadni a fegyveres erőnek határain átvonulását; a vezérek ezt casus bellinek declarálták, s miután a kérdéses terrenumot kellőleg blokirozták, egy előrebocsátott hatályos bombardement után rohammal bevették, lakosait részint expatriálták, részint hadifoglyokká tevék, a rendőrség interventióját czélirányos parattyatűzzel visszautasíták, s a positiót mindaddig megtarták, míg professoraik ott a helyszinén meg nem jelentek, s akkor is csak egy általános amnestia föltétele mellett kapituláltak, mely kölcsönösen ratifikáltatott is.

A fenn említett családapát Verbász alatt, midőn fia mellett csatázna, egy ágyúgolyó fiával együtt elsodorta.

A KI MÉG A KIRÁLYON KÍVÜL VISELTE A SZENT ISTVÁN KORONÁJÁT.

(1880.)