Part 7

Egy ily abszolut hallgatás közepett történt, hogy egy 1861-iki képviselőkből álló küldöttség egy diszalbumot adott át Deák Ferencznek a képviselők arczképeivel, s ez alkalommal mind az átnyújtó szónok, Eötvös, mind az átvevő remek hazafias beszédekben fejezték ki nemcsak a maguk, de az egész ország érzelmeit.

A szabadelvű lapok elhatározták, hogy e beszédeket egész terjedelmükben fogják közölni, s ha lapjaik lefoglaltatnak, nem engednek azokban semmit helyettesíteni, hanem hagyják elkoboztatni.

Úgy is történt. Másnap se a Pesti Napló, se a Hon, se az Ország, se a Pester Lloyd nem jelent meg. A sajtó-hatóság valamennyit lefoglalta, s az illető szerkesztők álltak elhatározásuk mellett, hogy Eötvös és Deák beszédeit nem veszik ki hasábjaikból.

Nagy zaj lett ebből magasabb helyeken. Voltak olyan állambölcsek, a kik azt tanácsolták, hogy be kell csukatni Deákot is, Eötvöst is. Hanem ezt mégis sokalták a jóból, s minthogy a szerkesztőket perbe fogni nem lehet a nélkül, hogy egyúttal Deákot és Eötvöst is perbe fogják, inkább azokat is hagyták menekülni.

Hanem azért a két beszédet, Deákét és Eötvösét, megkapta a közönség. Egy fiatal író, Reviczky Szevér (ki sokat igérő pályája elején párbajban elesett) hirtelen kőnyomó gépet szerzett, és saját tenyerét sem kimélve a munkától, a két beszédet több ezer példányban kinyomatta. Ilyesmi természetesen magyar nyiltszivűség mellett titokban nem maradhatván, Reviczky is katonai törvényszék elé került, s mivel hogy engedélyezetlen nyomdát állított fel, azért elitéltetett száz forint büntetésre.

Ebből az esetből pedig az a tanulság jó magyar emberre nézve, hogy a midőn olyan jól tudja a nemzet, hogy a sajtó mily nevezetes tényező alkotmányos küzdelmeiben, ő is segítse a sajtót e küzdelemben. Ha a sajtó elnyomatása napjaiban a haza kitünő fiai tettek volna hasonló fellépéseket, mint Deák és Eötvös, melyek loyalitási mérték szerint is egészen korrektnek mondhatók, akkor a sajtó nem jutott volna abba a helyzetbe, hogy az első riasztó szóra rögtön megnémuljon. Azután a nemzet ne hagyná oda alkotmányáért küzdő sajtóját olyankor, midőn az legnagyobb veszedelemben forog éppen a kötelesség teljesítése miatt, mint tette 1863-ban, a midőn az üldözött lapokat a közönség sem pártolta érdemeik szerint, holott a nemzetnek lett volna kötelessége azoknak küzdelmét legalább anyagilag lehetségesíteni, a cautio-veszteséget helyrepótolni, a subventionált lapok irodalmi kiállitásának bősége mellett ezeket is a versenyzésre képesekké tenni. Mind ennek, meg kell az igazat mondani, szüntelen az ellenkezője történt. A mint egy lapnak a szerkesztőjét elitélték, a közönség szétfutott tőle, mintha attól rezzent volna meg, hogy most mindjárt az olvasóra kerül a sor s a kormány rendszabályai az által értek el leginkább czélt, hogy a szerkesztő bebörtönözésével együtt az irodalmi vállalatát is megbuktatták.

A HAJDANI HANGOS BUDAPEST.

(1900.)

Mikor a délolaszországi fővárosokat végig járta az ember, a hol úgy kiabálnak az utczán, mintha fegyverbe szólítanák a lakosságot a hitetlenek ellen; pedig csak paprikát meg paradicsomot árulnak s aztán visszakerül a kéjutazó a magyar fővárosba, szinte meglepi az a csendesség, a mi itthon minden utczát, piaczot betakar.

Hajh, nem így volt ez a hajdani boldog időkben, a mikor én Pestre fölkerültem ügyvédbojtárnak, a kit még akkor jurátusnak híttak. Csak Pestről beszélhetek, Budára nem jártam. Ott csendesség volt. Annál több volt a hang Pesten.

Már korán reggel hangzott a kapuban a milimári leány csengő szózata: «Káfnz a Mili, oder a gutsz Obersz.» Utána következett a homok áruló asszony erősebb hangja, mélabús accentussal: «Káfnz Szó–ond!» Mert homokra nagy szükség volt akkor. Bizony nem eresztették ám be a parkettet viaszkkal, s nem kefélték fel csuszamlásra, hanem behintették a pallót tisztességesen szép apró homokkal, hogy tiszta legyen a szoba, a hogy az egykorú tánczra termett népdal megörökíté:

«hogy itt a tisztán, a palló deszkán: nem leszek többet nyoszolyóleány. Nem ülök többet a vőfény mellé. Ha leszek, leszek, menyasszony leszek, ha ülök, ülök vőlegény mellé.»

Következett bizonyosan erre az ószeres programmszava, az orrhangon elzengett «handle wósz!» a kit a kutyák megugattak. Kutya volt minden háznál.

Még több baja támadt a házőrző állatokkal a drótos atyafinak, a míg a kapuban állva a jelszavát elkiáltotta: «Rájne pinte, héfe flikk!» de annak már szeges végű botja volt, tudta védelmezni magát.

Honfitársa, az üveges tót már csak az ablakon kiáltott be: «fénszter mók!» de azt minden ablakon bekiáltotta.

Künn az utczán már hangosabban nyilatkozott a vállalkozási szellem.

A taksonyi szekeres kiabálta a saroglyából: «krumpli káft!» félig magyarul, félig németül; a soroksári zsuppos gazda ellenben egész korrekt németséggel: «strowa káft!» A versegi meszes ember annál szebben tudta kivágni ezt a szót: «ka–lik!»

Olasz nyilatkozat is érvényesült: a salamuccio nagy szatyorral a vállán ügetett végig a gyalogjárón, ez egyetlen szóból álló programmal: «kezó», a mi olaszul valószínűleg sajtot jelent.

Azonban a magyarságnak is elég lett téve az olajáruló palotai menyecske által, a ki ezt a szót: «olaj–it!» olyan pompás gixerrel tudta kivágni, hogy annál szebbet az operában sem lehetett hallani. Az pedig nevezetes olaj volt: parasztszitán facsart lenmagolaj: a mi a bohémvilág s a gurmand democratia előtt nagy kedveltségnek örvendett, mint kiegészítő része a lenmagolajos káposztának, a mi netovábbja a delicatessenek.

Határozottan soviniszta volt különben a köszörűs, a ki az utczán gyakorolta a művészetét, mert az nem énekelt mást, mint «két garas éles, egy garas fényes!» A mostani őrült köszörűsök nem kiáltanak semmit.

Ellenben a dunavizes embernek hite és meggyőződése tiltotta más nyelven árulni a vizet, mint németül: a kétkerekű kordé mellett hol maga, hol a felesége jajdulva fel e szóval: «Dónawó–ósz!» Néha a kordéba fogott szamár is sietett közbe énekelni, a mi szép triót adott ki.

Rokonszenves alak volt a többek között a sípoló rongyász, a ki targonczáját mindenféle üvegből készült drágaságokkal körül aggatva, tilinkó billegetéssel járta végig az utczákat; a kapukon «hó–ozz ringyet-rongyot, kenderkóczot, üveget, csontot hó–ozz!» Ezt nem ugatták meg a kutyák: a gyerekeknek pedig épen kedvencze volt: rubintos gyűrűket osztott nekik – ólomból.

Egy ilyen rongyszedő nagyra fölvitte a dolgát, meggazdagodott: a fia aztán nagy préda lett. Egyszer az apa akkor nyit be a kávéházba, mikor a fia javában traktálja a korhely kompániát. Az öreg odaszólt a fiának: «Számi! Te még _sipolsz!_» – S bizony sipolt.

De mégis csak legnépszerűbb alak volt a városban az a fehér kötényes legény, a ki egyik kezében szénnel fűtött pléhkatlant, a vállán gyékényszatyrot czepelve, e buzdító szót hangoztatá: «warme würst!»

Egyszer a Zrinyibeli hazafiak rávették, részint biztató szóval, részint susztertallérokkal a derék kikiáltót, hogy kiáltsa ezentúl magyarul e közkedvességű hirdetményt: melynek formulája ekkép hangzott: «tüzes, meleg, forró, lánggal égő kolbászt!» Erre én jól emlékezem. Azonban nem sokáig gyönyörködhettem benne, mert a városkapitány betiltotta ezt a nyilatkozást, azt adva okul, hogy annak a dallama nagyon hasonlít bizonyos liturgia végső verséhez.

A fiakker-állomásoknál nagy volt a vitatkozás a kocsisok közt, melynek tenora megközelítette egynémely községtanács parlamenti értekezését, félbeszakítva a közeledő kuntsaft által, akkor: «Fahr mer euer gnadn?» s aztán hangosan az «aufgschaut!»

Egyszerre megelevenül az utcza: gyermeksereg rohan előre nagy hújjahóval, középen a vándor komédiás-csoport. Elől egy kétpúpos teve, melyen piros ruhás szerecsen ül, kétfelől keze ügyébe eső üstdobokat püfölve, nyomában a társaság primadonnája, flinczerlis szoknyában, fehér lovon ülve, bohóczok gyalog és tenyerükön járva, hátul az ezermester, rabszolgáktól húzott kurrikulumon, tollas sisak a fején: deklamál hétféle nyelven s árul hétféle balzsamot potom áron: ellenben fogat húz ingyen.

Beljebb hatolva a városba, ott találjuk épen a Nemzeti Színház tőszomszédságában, a régi botanikus kertben az állatseregletet. A kapuban cilinderkalapos úr fújja a trombitát keservesen, s közbe-közbe magyarázza ékes magyar nyelven, hogy odabenn a deszkabódéban látható «tefe, mefe, korkodélus, amerikai majom.»

A városház előtti téren czigányzene hangzik, ott tánczolja a verbunkost hat szál huszárlegény, biztatva az ácsorgó fiatalságot: «csapj fel pajtás katonának!» A kit elránthattak, mindjárt fejébe nyomják a pántlikás csákót, úgy viszik danolva magukkal végig az utczán.

No de déli tizenkettőt üt az óra: itt az ideje a marhahajtásnak. Bömbölő gulyákat terelnek keresztül a város legszélesebb utczáin, kisérve mészáros legényektől és óriási szelindekektől. Akad egy tulok, a kit elővesz a rosz sejtelem, kitör a csapatból, neki az útnak, merre tág a világ. Annak aztán utána valamennyi szelindekkel; hangzik az uszítás jelszava: «Fassz órwájschel!» (fogd a fülét!) míg végre elfogják s kötelet kötve a két szarvára, hozzák nagy diadallal vissza, kutyák csaholása s ötven gyerek zsivaja mellett, kik az utczát széltében elfogó kötélbe kapaszkodnak.

Ez a jelenet is elmulik, szabad tér marad a verklisnek az utczán, a ki a felesége éneklése mellett nagy viaszkos vászonról magyarázza a legújabb hirhedett gyilkosságot a kiváncsi közönségnek, melyet széjjelriaszt a nagy ostordurrogással, csengéssel vágtató gyorskocsi, meg a trombitaszóval érkező delizsáncz.

A ki még többet akar hallani, kimegy a Dunapartra, a hol mindenekfelett gyönyörködhetik a nagy terjedelmű kofaasszonyságok kölcsönös nyájaskodásaiban, melyet kórusként kísér a dunaparti czölöpverők sulyok puffogása, megelőzve e csatakiáltástól: «hóba cziba, húzd rá!» mely tíz kötélnek egyszerre megrántását eredményezi. Mélabúsan vegyül közé a Dunán felfelé vontató hajós fullajtárok folytonos kiabálása a lovaikra, a kiknek a megrakott gabonás hajóról másfél öles bükkfa-tülökkel adnak utasítást, melynek hangja mértföldnyire elhallik.

Délutánonkint zeng az utcza a polgári zenekar gyászindulójától. Előkelő halottat kísérnek – kifelé menet Dom Sebastian kardalával, visszajövet a «meghalt a cselszövő»-vel a gyászoló családot.

Aztán következik az esteli harangszó, melynek hangját még nem nyelik el a három emeletes házak utczasorai, mint most. Csak a hazatérő társzekerek zörgése van még hátra.

Kilencz órakor megzendül a czapfenstreich. Tizenkét ezreddobos egy sorban végig masirozik a Károly-kaszárnya előtti széles országúton s veri a takarodót, melynek dobpergését az utczai fiatalság kíséri az ismeretes nótával: «haza haza jó katona! otthon vár a jó vacsora!» vagy a másik variatiót, a mi sokkal elhihetőbb: «kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt. Csontot, csontot, másfél fontot.» A Neugebäude négy szegletén ellenben trombitaszóval ismétlik a hívogató szót a lovasoknak: mire siető katonák léptei verdesik a járdát. Egy órával később, mikor a színházak záródnak, megindul a kocsizörej, ekvipázsok, fiakkerek robognak végig az utczákon, a gyalogjárók hangosan közlik észrevételeiket a darab fölött s búcsúznak egymástól, csengetnek a kapukon, a hol az nemhasznál, ütik a bot fejével az ajtót; míg a zaj elcsendesültével szóhoz juthat az ábrándos gavallér, ki imádottjának éjjeli zenét ád az ablaka alatt: a czigányok érzékenyen húzzák a vagabundenpolkát a csendes éjszakában.

De azért még nincs vége a város hangjának.

Éjfél tájon megnyilnak a Zrinyi, a Két pisztoly ajtajai, s nyomul előre a magát kimulatott jurátus-sereg, ott benn hagyva a pipafüstös odúban a kozákokat.

Végül énekelnek az utczán. A legújabb gúnydal ez, melyet stájeris nótára énekelnek: «Már Isten néki, Szokjunk rá, járjunk rá A német tánczra. Ugy is már régen Rászedtek, rávettek A szolgalánczra.»

A danoló csoport az utczát széltében elfogva, vonul végig az országúton. (Akkor még úgy hítták.) Közbe esik a szabólegények herbergje. Azok is mulatnak, valami lakozásuk van: a nyitott ablakon át kihangzik az utczára a nóta:

«Attila, Lehel, Árpád, Elmult dicső unokád!»

Micsoda? A szabólegények merészkednek Attiláról, Árpádról énekelni! A jurátusok csak azért is német nótára gyujtanak rá a herberg előtt:

«Als die Schneider Hochzeit hatten, Da waren alle froh, Da tranken alle Schneider, Neunundneunzig Schneider Aus einem Fingerhut, Aus einem Fingerhut.»

Erre a gúnydalra a hős szabólegények kirohannak az utczára s halálra szánt elkeseredéssel kemény verekedést kezdenek a jurátusokkal, a minek talán nibelungi harcz lett volna a kimenetele, ha hirtelen dobpergés nem vegyül a zaj közé. Ime itt közeledik lélekszakadva egy szál városi hajdú, sebes pörgetéssel verve a dobot. Ez azt jelenti, hogy «tűz van!» Félreverik a harangokat: minden toronyban «bimm, bamm!» ha egyik elhagyja, a másik folytatja. Erre jurátusok és szabólegények mind rohannak a hajdú után a tüzet eloltani, a mi a publikum dolga.

Így végre elcsendesül a város, csak a dunai malmok pitléinek kelepelése s a várost körülvevő mocsarak béka millióinak brekegése tartja ébren az éjszakát, föl-fölriasztva a kaszárnyák előtt strázsáló katona jelkiáltásától, mely a város végéig elhangzik a csendes éjszakában: «abglöst! Halt wer da? Patrol vorbei!»

És most mind ennek a szép hangos világnak vége. Csend uralkodik Budapesten.

MÁRCZIUS TIZENÖTÖDIKE BÉCSBEN.

A császár kezében tartotta már a tollat, előtte feküdt a «Constitutio». Körülötte összegyülve az uralkodó család tagjai, s a trón magasállású tanácsadói.

A császár kezében tartá a tollat. Rokonság, tanácsadók két részre voltak oszolva: az egyik biztatta, a másik lebeszélte.

Künn a piaczon, az utczákon fegyverben állt a diákság, a nemzetőrség, s a glacis-kon a katonaság; a fegyverek töltve tűzzel, s a szívek is töltve tűzzel: – ki tudja mi lesz, ha ez a két tűz összeér.

Ekkor haragba jött a császár s azt kiáltá a kezét visszatartó főembereknek:

– Bin ich der Kaiser, oder bin ich’s nicht?

*

Az egyetemtéren s aztán fel a két Bäckerstrassén egész a «Lugeckig» hadirendben volt felállítva az összes egyetemi fiatalság, ezrekre menő. Egyik óranegyedről a másikra biztatták őket, hogy mindjárt jön a constitutió, csak még egy kicsit legyenek türelemmel. Az pedig a fiatalságnál hamar fogytán van.

Ha soká késik, a mire várnak, tömegesen fognak megindulni a Burg ellen, s aztán az egész nép velük megy.

Volt dolguk a szegény professoroknak, ezúttal kathedra nélkül, tartani a prælectiót a harczvágyó facultásoknak; a mik között legtettrekészebb volt a philosophiai testület. Jogász, orvos, theologus mind hagyta magát kapacitálni, csak a philosophus nem. Az már ismerte a sophismákat és analyzált.

Egyik küldöttség a másik után ment fel a Burgba, hogy megvan-e már? Egyik hirnök a másik után jött le a Burgból, hogy csak még egy kicsit tartsák vissza! már bele van ütve a tintába a toll!

A föld égett az emberek lába alatt!

*

Az utolsó követ az aulától egy fiatal költő volt.

Azt is Kaisernek hitták.

A Burgnak azon kijáratánál, a mit az «Óriások kapujának» hí a népajk, szembe találkozott vele Reischach báró.

– Itt a constitutió! – mutatja neki az aláírt lapot, de még nincs több belőle, csak ez az egy példány. Elébb ki kell nyomatni.

– A nép türelme nem tart odáig, míg ez ki lesz nyomatva.

– No hát hirdesse ön ki!

– De hogy hallja meg egész Bécs az én szavamat?

– Vigyen magával lovas trombitásokat.

– Hol vegyem azokat?

– Itt a magyar és az olasz gárda trombitásai.

Mentek a gárdakapitányokhoz trombitásokat kérni.

A gárdakapitányok azt mondták, hogy szívesen odaadják, csak adjon rá engedélyt a városparancsnok, Windischgrætz.

Futottak Windischgrætzhez.

Annak az előszobái tele voltak főtisztekkel, keresztül törtek rajtuk.

– Itt a constitutió! kérünk négy gárdatrombitást.

Windischgrætz azt mondta, hogy a gárdatrombitásoknak nem ő parancsol, hanem a főudvarmester.

Ekkor visszasiettek az udvarra s magukhoz a gárdistákhoz folyamodtak: azok aztán a maguk szakállára odaadták nekik a négy trombitást.

– De már most magam csak nem hirdethetem ki gyalog a négylovas trombitás között a constitutiót, – mondá a költő.

– Nem ám! A költőnek a lovát pedig a Heliconon tartják s az messze van.

– Ki ád frissen egy lovat?

A gárdisták nem adhatnak, mert azoknak minden perczben készen kell lenniök, hogy felnyergelt lovaikra pattanjanak.

– De hiszen háromszáz ló áll a Burg istállóiban.

Azok fölött meg a főlovászmester őrködik.

Futottak a főlovászmesterhez.

Az meg azt mondta, hogy Lajos főherczeg engedelme nélkül nem adhat lovat.

Ebben a kétségbeesésben vágtat a Burg udvarába Breuner gróf, meghallja, hogy mi baja van a költőnek; azzal leugrik lováról, feldobja a nyeregbe a múzsafit a constitutióval együtt, s azzal előre, a négy trombitástul közrefogva, legelőször is a Kohlmarkton, s aztán végig a város minden piaczán, a hol legsűrűbb a néptömeg.

*

Ebben a pillanatban érkezett a magyar országgyűlés küldöttsége Pozsonyból, élén Kossuth, Batthyányi, Teleki László, Andrássy Gyula. Hozták a magyar országgyűlés feliratát az uralkodóhoz; hogy tegye boldoggá a szabadság áldásaival minden népét.

A magyar küldöttség s a constitutiót hirdetők csapatja a Fetzet kávéház előtt találkozott össze. A magyaroknak le kellett szállni a bérkocsijaikból: a németek tenyereiken emelték le őket.

Itt tartotta Kossuth legelső beszédét a németekhez németül.

Innen csak gyalog lehetett tovább menni a sorfalat nyitó néptömeg között, elől egy magyar juratus, a nagy selyem háromszínű lobogóval, mellette egy német aulista, a szurony hegyére tűzött Constitutió hirdetménynyel.

A lelkesedés őrjöngése volt ezen órában az egész városon, minden ablak kinyílt, a nők fehér kendőket lobogtattak az érkezők elé, a férfiak arcza ragyogott a lángtól, szeme az örömtől; türelmetlen vér, mely ma kész volt halálsebeken át elfolyni, felforrtában az arczukon akart kitörni. Minden ember ölelte, csókolta egymást, nem volt idegen, nem volt ellenség, testvér volt minden.

Az öröm vihara nőttön nő útjában, s tetőpontjára hág, mikor a «Lugeck» szögleténél az egyetem közelébe ér. Ott már reggel óta áll hadirendben nyolczezer diák, s mindegyiknek ott van a zsebében – a vörös kokárda.

Ekkor a tömegen keresztül töri magát egy szőke, kékszemű ifjú, fehér szallaggal a derekán, s kivont kardjára tűzve hozza az első nyomtatványt, mely a szabad sajtó alól kikerült. Az első szó a nyomtatványon: constitutió. Ez az ifjú volt Giskra.

Egy vulkán-kitörés volt az örömriadal, a győzelem ordítás, a mi a jelentést követte: s arra megszólalt a szomszéd jezsuita templom tornyában az estharang. Az utolsó válságos óra volt ez!

Ekkor Giskra a kardjával inte a tomboló tömegnek.

– Imára!

S arra mind a nyolczezer ifjú egyszerre térdre ereszkedett s úgy várta végig, míg a harangszó utolsót kondul; egy kis fiú, az aula dobosa, ütötte hozzá az imát jelző dobbanásokat.

Soha buzgóbb, igazabb ima nem szállt föl az égre ennél.

*

Kossuth, Batthyányi, Teleki, Andrássy még együtt találták az aula fiatalságát: itt tartotta Kossuth azt a beszédet németül, a mit egy kortárs így nevez el: «Harmonischer Cataract». (Az összhang zuhatagja.)

A magyar küldöttség innen a Karinthi-utczába vonult s a «Károly Főherczeg» szállodában pihent meg.

Annak az erkélyéről tartotta Kossuth harmadik beszédét a bécsi néphez, átadva annak a magyar nemzet üdvözletét, felszólítva a különajkú népeket, hogy tanulják szeretni egymást.

*

A magyar küldöttség, a mint átöltözött, sietett egyenesen a Burgba.

Jellemző volt e napra nézve az is, hogy akkor szabadúltak ki a «gyermekek» a hosszú fogság alól, a mit gondos szüleik itéltek rájuk.

A zűrzavaros időben mindenki otthon tartotta a gyermekeit, az utczákon nem jó volt azoknak járni. – Márczius 15-én kihozták a gyermekeket is a szabadba. A szabadság tolongásától nem kell félni, az nem tapos el senkit. A szabadság zűrzavarában nem kell félteni a gyermeket, nem téved az el benne.

Mikor a Mehlmarkton végigvonult a magyar küldöttség, már akkor nem csak férfiakkal, de nőkkel és gyermekekkel is tele volt a tér; egy fiatal anya magasra emelve tartá, karjain emelve kis gyermekét, a ki kalapját lobogtatva kiáltozá: «éljen a magyar!»

Kossuth kivette az anya kezéből a gyermeket s karjára emelve, megcsókolta azt s aztán a gyermeket ölében tartva, mondott egy beszédet a bécsieknek, melynek vége ez volt:

«Ez a gyermek egyike a szabad Ausztria jövendő polgárainak. Mire férfivá nő, már akkor a szabadság az egész emberiség köztulajdona lesz. Ezeké a boldog jövendő. Éljen az ifjú kor!»…

Ha igazat akartok mondani, mondjátok rá, hogy jó próféta volt.

*

Bécs városa azt a diadalnapot még az éjszakára is kinyújtotta. Nagyszerű fáklyás zenét rendeztek ez éjre az alkotmányadó császár tiszteletére. Abban a magyar országgyűlés deputátiója is részt vett; a felvonuló zenekarok felváltva játszották az osztrák néphymnust s a Rákóczy-indulót, azokon a helyeken pedig, a hol a szabadságharcz első áldozatai elestek, rögtön átcsaptak a Don Sebastian ismeretes szép gyászindulójába. Azt írja egy akkori reporter, hogy volt a magyar urak között egy mágnás, a ki minden németet sorba ölelt, csókolt s folyvást mondta, hogy: «nit deutsch, nit deutsch!» (Dejszen az olyan magyar mágnást, a ki németül nem tud, rég pénzért mutogatták volna idehaza!)

Éjfél után két órára elcsendesült a nagy öröm; a diadalmámorban, testvéri ölelkezésben kifáradt magyar és német átadta magát a megérdemlett nyugalomnak.

A Lipótvárosban nem volt este szinielőadás. Carl színigazgató az egész férfiszemélyzetet fegyverbe állította, (jobb lett volna pedig, ha a női személyzetet állította volna fegyverbe) s azokkal megszállotta a Ferdinánd-hid és a Tábor-hid átjáratait. A publikum tömegesen járt bámulni az ingyen látványt: Nestroyt és Scholzot, a silbak szerepében.

Hát egyszer úgy két óra tájon valami távol riadal támad a Prater felől s vereslő tűzfény világítja be a kimagasló házak falait. Rémülten futó nyargonczok érkeznek: «A nép fellázadt! a népnek suvix az alkotmány s a sajtószabadság pomádé! a népnek reális dolgok kellenek! A proletárhad megrohanta a Tandelmarkot, kirabolt minden boltot s gyujtogatni kezd.» Egy vágtató dragonyos, ki futtában elvesztette a sisakját, jött lelkendezve tudatni, hogy már itt a Sisera hadai; ő maga menekült közülök hírmondónak.

Jaj szegény színházigazgató! Neki kell most megvédeni az egész várost! Nosza két részre osztani a tábort! Aztán Schlagwortra Nestroy, jelenésre Scholz! Most tessék válogatni, hogy kinek kell a «hős» szerep! Az egyik rész menjen a veszedelem tájékára recognoscirozni: a másik itt marad s védi a hidat, mint Horatius Cocles!

Soha ilyen főpróbát! soha ilyen lámpalázat! Új darab, be nem tanult szerepek, – aztán semmi súgó!

A vereslő tűzfény pedig egyre közelített a Jägerzeilén fölfelé, a vágóhíd felől. A szinészek segélycsapatokért folyamodtak a közel «vörös torony» kommandánsához; de az azt felelte nekik, hogy ő maga is csak annyi várőrséggel rendelkezik, a mennyi a rájuk rohanó néplavinának a fél fogára sem elég. Be is záratta a kaput, hogy a szinészármádia a hátán ne hozza be az ellenséget.

Most aztán a szegény múzsafiaknak igazán elől tűz, hátul víz! A félelmes riadal s a fenyegető tűzfény egyre közelebb jön.

Egyszer a karmester, a kinek legjobb füle szokott lenni, azt mondja: «attánzion!» – E lármahangokból hegedű és klarinét hallatszanak ki! A kik rabolni, gyújtogatni akarnak, nem hordanak magukkal hegedűt, klarinétot. Hallgassuk tovább!

Volt, a ki már hallott ilyet; hisz ez czigányzene!