Part 6

Az ostromállapot törvényszéke azonban személyileg nem üldözé az elmúlt mozgalmas időszak íróit, kivéve ismét és újólag a szüntelen proskribált Táncsicsot, ki mint mondják, saját _in effigie_ kivégeztetését a bámuló tömeg közül nézte végig a nélkül, hogy valaki ráismert volna s mint hivatalosan kivégzett egyén azontúl is folyvást Pesten lakott a nélkül, hogy valaki felfedezte volna.

A magyar literátorok számára nem alkottak kategoriákat a forradalom perbefogandói között s tudtomra még Petőfi neve sem fordult elő az idézettek sorában.

Egy akkor nagy befolyású magyar ember ugyan proponálta, hogy harminczkét megnevezett magyar írót szintén felségsértési vád alá kell fogni; hanem ennek ellenében egyike az akkori államügyészeknek, szintén magyar ember, egy hosszas emlékiratban kifejté, hogy a magyar literatura az elmúlt években nem hangadója, csak visszaadott hangja volt az idők eseményeinek s azontúl egy pár olyan magyar lapszerkesztő, ki a hadparancsnokságnál önkényt bejelenté magát, azzal az elutasító szóval bocsáttatott odább, hogy «senki se hítta ide!»

A szigorú katonai hatóságok nem törődtek a tollforgató emberekkel.

Szerencsére nem hiányzott egy eleven kedélyű fiatal író, ki e helyzetet észrevegye és közhaszonra fordítani törekedjék. (Szilágyi Sándor.)

Maig is megfoghatatlan tünemények közé tartozik, hogyan jöhetett ez a fiatal iró arra a vakmerő gondolatra, hogy ő, amidőn a megtorló politika éppen szenvedélye tetőpontján naponkint új áldozatokkal szaporította a nemzeti gyász lajstromait, egy rendes füzetekben megjelenő közlönyt indítson meg e czím alatt: «Forradalmi Emléklapok».

És e füzetek valóban azok voltak, a miknek programmjuk hirdeté. Majd költői rajongással, majd történészi hűséggel teleirt emléklapjai a nemzeti nagy erőfeszítés éveinek. A mit a magyar irodalom a legteljesebb sajtószabadság idején nem tett meg, azt a legfélelmesebb időkben teljesíté: egy darab historiának az eseménygazdag időkből megörökítését.

És ebben Szilágyinak igen sok érdeme volt. Ő nem érte be azzal, hogy a legelső tollforgató embert elfogja az utczán s irasson vele, a miről az tud; hanem összeszedé az ország minden részébe szétfutott magyar irók legnevesebbjeit. Ha valamelyik azok közül jól el tudott rejtőzni a rendőrség keze elől, Szilágyi szemei megtalálták, Szilágyi kisajtolta belőle a poézist és historiát, ha némelyik aggodalmaskodott saját nevét hangzásba hozni, Szilágyi magára vállalta a felelősséget, s csinált neki álneveket, ő adta nekem is a _Sajó_ álnevet (a mi ugyan apám juhászkutyájának a neve volt valaha, de az is jó _maszk_ volt akkor) s ha a bujdosó literátor szűkölködött, ő táplálta azt honoráriummal, mint Illés prófétát a holló a pusztában.

Így közöltek a Forradalmi Emléklapok buzdító költeményeket, nevezetes történeti leirásokat, hű életrajzokat, «A», Imrefi, Cs. A., K. L. Orion, Sajó, Sz. K., T., stbi álnevekkel és betűjegyekkel, melyek alatt Arany, Vahot, Csengery, Kőváry, Bérczy, Jókai, Szász Károly, Tompa, stbi rejtőztek, míg mások, mint Berecz, Dózsa, Gyulai, Mentovich, Obernyik, Tóth Endre és Tóth Kálmán, valamint maga a szerkesztő saját neveik alatt bocsátották közre műveiket.

E folyóiratnak mind a hat megígért füzete megjelenhetett, s azt a jó hatást eszközölte, hogy a magyar irók az első elcsüggedés halál-merevségéből fel kezdtek ocsudni, s ha nem volt is kilátás a politikai literatura terén valami hasznosat eszközölhetni, kisérleteket tettek a költészet, a tanügy, a nemzetgazdászat és természettudományok mezején. Így lett a Pesti Hirlap egyik szerkesztőjéből ismét regényíró, a másikból nemzetgazdász és természetbúvár, egy harmadikból szintén regényíró, két magyar kultuszminiszter szintén e virágtermő rétre tette át állandó lakását. Egykori ó-konzervativ celebritások egyesültek egykori politikai antagonistáikkal magyar történeti emlékek kiadására, s e rövid idő alatt korszakot alkotó művek jöttek létre.

Hanem a mint a katonai uralmat a polgári absolutizmus váltotta fel, rögtön érezhető lett a censura hatalma. Az valóságos nagyhatalom volt. S ha szabad egy nagyhatalmat köblábak szerint megbecsülni, hát tessék elképzelni, hogy van a pesti fel-dunasoron egy roppant nagy kétemeletes ház, annak van két udvara, roppant nagy padlása és pinczéje, van hatvannégy terme és számos kisebb szobája; hát e korszak alatt azokban a pinczékben és padlásokon mind megvizsgálandó irodalmi termények voltak felgarmadolva, s azokban a számtalan termekben mind ahhoz értő férfiak laktak, a kik ezen termények megvizsgálásával foglalkoztak. Pedig még azonkivül volt a roppant nagy harminczad-épület azon a helyen, a hol most a pompás háznégyszög áll, s a külföldről érkezett nyomtatványok ott állták ki a vesztegzárat.

Az idők haladását jellemzi, hogy ugyanazon institutio most megfér egy kicsiny, egyemeletes házban, melynek csak tizennyolcz szobája van s nincsenek magazinjai.

A legelső, a mi áldozatul esett, természetesen Szilágyi Sándor literaturája volt. Hasztalan adta a folytatásnak ez ártatlan czimet: «Magyar Irók Füzetei», bizony betapostatott annak a legelső füzete. (Így neveztetik azon eljárás, midőn egy «beanstandolt» munkának összes kiadványa a hivatalos kalló alá tételre itéltetik s apróra összezúzatik; lesz belőle papier-machée, s abból készülnek gyermekjátékok, stbi.)

Sőt egy præsidialisban hivatalosan tudtára adatott minden szerkesztőnek, hogy azokról az elmult időkről soha többet semmiféle emlékezést tenni nem szabad, azokból semmi adatra hivatkozni, azokra semmi eszme által emlékeztetni meg nem engedtetik.

A felsőbbség szigora, annyira terjedt Szilágyi ellen, hogy egy nemsokára megkezdett szépirodalmi hetilapját mindjárt az első szám megjelenése után rögtön és örök időkre betiltották. A jámbor «Röpivek» azt a vétket követték el, hogy vegyes ujdonságaik között a Kinában kitört forradalmi mozgalmakat ismertették s a «Ming» dinasztiáról nem emlékeztek meg elég tisztelettel. Attól fogva állandóan meg volt tiltva Kináról és a kinai bajokról tréfálózni a lapoknak; – nem mondatott meg, hogy miért? – az igaz, hogy nem is kérdeztetett.

VII.

Amint az 1852-iki Bach-féle sajtótörvények behozattak Magyarországra is, akkor kezdődött a valódi tragicomicum a sajtó és a censura közötti kölcsönös viszonyban.

Tragicum azokra nézve, a kik viselték, comicum azoknak, a kik most olvassák; de valóban tragicomicum az egész összhatást tekintve.

Az iró, a kit a hatóság mint vándorczigányt őrizett, kormányzott, lefülelt, épen azon keserű humort fejté ki az életben, a mit üldözött, hazátlan vándorlókról kelt adomákban annyiszor megnevettünk.

Más osztályai is a társadalomnak jól körül voltak sorompókkal véve, de annyival egy sem, mint az irodalom.

Legelőször is annak, a ki bármiféle lapot akart szerkeszteni, nagy alázatosan kellett folyamodni a hatóságokhoz engedélyért s ugyanott bebizonyítani, hogy politikai multja mindenkor feddhetetlen volt. Az akkori fogalmak cynosurái mellett ritka qualitás! Nagy keletnek örvendett az olyan szerkesztőnek való iró, a ki 1848-ban quo fato akadályozva volt, hogy magát valamiképpen kompromittálja; a kiadók most siettek az ily szerencsés kivételt felkeresni, hogy aztán annak a firmája alatt a többi bűnösök mint munkások dolgozhassanak.

Az ilyen concessiókat nagy hamar el is vették, ha az illető tulajdonos vagy szerkesztő nem felelt meg a róla feltételezett jámborságnak; példa rá Császár Ferencz elmozdíttatása.

Másodszor a szerkesztőnek, a ki hatóságilag megerősíttetett, reverzálist kellett magáról adnia, hogy semmi olyan tényt nem fog elkövetni, a mi a dolgok jelen rendjét megháboríthatná.

Harmadszor előtte állt a drákói sajtótörvény félelmetes paragrafus-erdejével, mely mint megannyi manzanillo-fa az alája kerülőt csendes megfojtással fenyegette. Üsse fel az olvasó bármely lapját az ujtestamentomi Szentirásnak, s én találok §-t az osztrák sajtótörvényben, melynek alapján azért a lapért az illető evangelistát perbe lehet idézni.

Nem is volt ritkaság a sajtóper. A Pesti Napló maga 18 vagy 28 ily pert kapott. Miért nem tudni biztosan, hogy hányat? Mert az ismét a kellemetes eljárások közé tartozott: a megkezdett sajtópereket soha be nem végezni, hogy a beperelt szerkesztő szüntelen a félelem tüskéin aludja álmait.

Azután következett negyedszer – a censura. Dupla censura, a hogy illik, előleges és utólagos. Mert a liberális Bach-kormány subventionált lapjai azt hirdették a világnak, hogy Ausztriában megszünt a censura. Nyomtathat mindenki, a mit akar; csakhogy a nyomtatványt előbb átolvassa egy albiztos, azután egy főbiztos; azzal felment a rendőr-osztálytanácsoshoz, attól felment a rendőrfőnökhöz, attól a helytartósági felülosztálytanácsoshoz, attól Bécsbe nem tudom miféle vizsgáló hatósághoz. A vége rendesen az volt, hogy a megjegyzett mű nem jelenhetett meg s a szerző ugyan örülhetett, hogy ha száraz lábbal kigázolhatott a veszedelemből.

Még ez nem volt elég. Az irók utoljára mégis kitanulták a sajtótörvény kelepczéit; lassankint bele tanultak, hogyan kell írni, hogy a czenzura bele ne akadjon? A közönseg pedig megtanult olvasni: olvasni a fehér sorok között; olvasni mást, mint amik oda vannak írva, olvasni azt, a mit az iró gondolt magában. Igazán gyönyörű magnetikus rapport volt az az iró és olvasó között. Ki ne emlékeznék rá, mikor egy iró-barátunk éveken át vezérczikkezett Schleswig-Holstein helyzetéről, melynek Dánia irányában szakasztott olyanok voltak a viszonyai, mint Magyarországnak Ausztria irányában. Az olvasó nagyon jól tudta, hogy mutato nomine de quibus fabula narratur, s nagy élvezettel szedte fel az eszméket, melyek az Elbe-herczegségek ügyében voltak elhintve. Hanem ezen is tudtak segíteni. A mibe preventiv censurának nem lehetett belekötni, a mit a repressiv censurának nem lehetett megtorolni, a lap _szellemébe_, titkos _intentióiba_, azt ellenőrzé a magasabb hatóság, s odasujtott az Olympról mennyköveivel. Az író először szóbeli megintésben részesült, azután irásbeliben. Az irásbeli megintésnek az a tulajdonsága volt, hogy a második irásbeli megintés után bekövetkezett a lap felfüggesztése és betiltása. Aki már a második irásbeli megintést is megkapta: annak már hajszálon függött az élete: annak nem lehetett többé merész vállalatokra gondolni. Milyen kevés adaga a vakmerőségnek kellett ahhoz, hogy egy lap megintést kapjon, lefoglaltassék, három hónapra felfüggesztessék, arra példa volt a Hölgyfutár, melyet ily fátum ért egyszer a miatt, hogy valami elbeszélésében egy ifjú így sóhajt egy hölgy után: «Isten hozzád te szép _idegen!_» S minthogy a szövegből kiderült, hogy az _bécsi_ hölgy volt, a tényálladék (szép uj szó!) a monarchia egységének megtagadásául számíttatott be!

Egyszer egy szerkesztő kollegánknak ujdonat ujonnan megindított lapja január elsején megjelent első száma után, ha jól emlékszem, azért a vakmerőségért, mivelhogy 1858-ban bátorkodott indítványba tenni, hogy a magyar ifjak és hölgyek a legközelebbi farsangon öltözzenek magyarosan, – mindjárt egyszerre mind a két irásbeli megintést megküldték egy boríték alatt, hogy hamar átessenek rajta, s ne sokat bajoskodjanak aztán vele.

De még ez sem volt minden.

Mert még az a baj is hátra van, hogy az irók tudatlanok. Puszta tudatlanságból követnek el néha olyan hibás dolgokat, a melyek nem ütköznek ugyan semmi sajtótörvénybe, de azért a hatóságra nézve még is kellemetlenek.

Ezekre nézve tehát fel kelle őket világosítani.

Alig múlt el hét, melyen az összes szerkesztők fel ne hivattak volna a sajtóhatósághoz (és habár valaki pusztán borászati lapot szerkesztett is), meghallgatandók, hogy ebben és emebben a speciális ügyben minő magatartást kell követniök.

Ha adomagyüjteményt akarnék e helyütt adni, nagyon megtarkíthatnám vele e rovatot; de fenn akarom azt hagyni az élczlapoknak. Csupán annyit jegyzek meg, hogy az eként adott utasítások tömege nagyobbrészt a legaprólékosabb kicsinységekből, semmiségekből állt, úgy, hogy érdemnek kell neveznünk a szorgalmat, melylyel azokat valaki fel birta fedezni.

Hanem egyet a sok közül még sem hagyhatok említés nélkül.

Napoleon császár talán maga sem sejti, mily sűrű jegyzékváltásra adott okot a magyar irodalom és a censura képviselői között magas életpályája különféle fázisainál fogva.

A deczemberi coup d’état után minden magyar lapszerkesztőnek meghagyatott, hogy Napoleonról csak tisztelettel szabad emlékezni.

Ekkor aztán hát elkezdték őtet tisztelni.

_Később_ jött megint olyan idő, a mikor kiadatott, hogy most már talán jó lesz Napoleonnal olyan nagyon nem sympathisálni.

Akkor aztán elkezdték Napoleont megint szabadon kritizálni.

Az 1858-iki attentatum után megint alá kellett írni minden magyar szerkesztőnek, hogy Napoleont nem szabad bántani.

_Egy év múlva_ megint az jött, hogy Napoleont ismét kár lesz olyan nagyon tisztelni. Tiz hónap mulva ismét tisztelettel kellett róla emlékezni. És így tovább. Én valóban nem emlékezem rá, hogy hányszor írtam alá, hogy Napoleon császár irányában miféle véleményárnyalatokat kell felvennem, mint engedelmes állampolgárnak.

Hanem hát annyi sötét panasz mellett az akkori idők censurai viszonyai ellen viszont azt a méltányló elismerést is fel kell említenem, hogy ha volt sötétség, az mindenki számára volt, s ha az akkori rendszer nagy embere nem engedé meg, hogy bizonyos ficzkók a magyar alkotmány mellett firkáljanak, úgy azt sem engedé ám meg, hogy más bizonyos ficzkók a magyar alkotmány ellen s annak valami surrogatuma mellett henczegjenek; s a mint számos pecsét volt ütve annak a szájára, a ki a fennálló rendszert kritizálni akarta, hasonló sorsban részesült az is, a ki annak dicséretére próbálgatott volna szót emelni; kivéve természetesen magát az «Ein Rückblick» excellentiás szerzőjét, a ki azután Széchenyi «Ein Blick»-jében olyan irgalmatlan censorára akadt, hogy még most is vezekli Rómában élettörténetének keresztülhúzott lapjait.

Az absolutismus idejében nem volt a magyarországi sajtó fegyver a nemzet kezében, de nem is eresztettek rá a megkötöttre egy másik felfegyverzett ellenfelet, hogy szabadon gázoljon rajta.

Tehát még nem jutottunk el a keserű pohár fenekére, melynek seprűjét kiüríthetni egy későbbi időszaknak tartatott fenn, a midőn a centralisták kerültek a kormányra; ennek vázlatát egy utolsó czikk számára tartjuk fenn.

VIII.

Azon idő alatt, hogy Benedek tábornok volt Magyarországon a kormányzó, enyhülni kezde az irodalom helyzete.

A politikai irodalomnak megengedtetett némely abstract alkotmányos fogalmakat újra pengetni, az élczlapok tehettek anekdotákba és rímekbe burkolt czélzatokat, s a költők énekelhettek hazáról, nemzetiségről és szabadság után sóhajtozó népekről.

A kemény rendőrfönök nem volt Benedek előtt grata persona.

Akkoriban csaknem napirenden volt, hogy utczai kravallok legyenek Pesten.

Miből állottak ezek a kravallok?

Abból, hogy két-három ember hevesen beszélt az utczán, egy pár fiatal embernek szokatlanul pengett a sarkantyúja, valaki tán egy éljent is kiáltott valamire, valami víg társaság a Szózatot énekelte; arra azután megjelent néhány lovas- és gyalogcsendőr, azok segítettek egy kis zavart csinálni a járókelők között, arra kirukkoltattak egy osztály katonaságot, azt felállították az utczán, arra sok nép összecsődült bámulni és várni, hogy mi történik; lassankint ki-ki haza ment.

A lapoknak egy szót sem volt szabad erről irni.

Egyszer Benedek kormányzónak eszébe jutott, hogy meghívja magához az akadémia tagjait. Ebéd után discursusba elegyedett velük. Az akkori rendőrfönök népszerűtlen intézkedései miatt panaszkodtak neki többen.

– De hát ismert ön már valaha népszerű rendőrfőnököt? – kérdé hozzám fordulva a kormányzó.

– Ismertem, felelém. Hajnik Pálnak hivták; mikor magyar ministeriumunk volt.

Elmosolyodott rá.

Az akkori rendőrfőnök nem is sokáig maradt meg Pesten. Utána az akkori rendőrtanácsos, W. felügyelete alá jutott a sajtó; ki ha a sajtószabályok szigora mellett is, de legalább emberileg bánt az írókkal, s nem kereste műveikben erőszakosan a tendencziát.

A rövid alkotmányos időszak alatt nem igen lehetett a sokáig elnyomva tartott irodalomnak gyorsan kifejlődni.

Azonban mégis sok becses mű jelent meg ez idő alatt is, mely régóta várt a feltámadásra.

Az 1861-iki politikai lapirodalmat nem vádolhatja senki túlságos heveskedéssel. Az országgyülés és a megyei közönségek visszhangja volt az, s hogy a közvéleményre mennyire nem hatott biztatólag a napisajtó, annak legvilágosabb bizonysága az, hogy az egy szűkkörű «Trombitán» kivül, mely inkább derültséget, mint izgalmat keltett, az egész baloldalnak sok ideig nem volt semmi közlönye. Később a «Magyarország»-nak volt némi viszonya e párttal, de az sem tartott sokáig. A határozat-felirat hosszas vitái alatt a sajtó nagyon kevéssé buzdította a határozati pártot.

Ez az időszak szinte egy esztendeig tartott. November elején ki lettek hirdetve a kivételes törvények Magyarországon, melyek folytán a sajtó-ügyek a katonai törvényszékek felügyelete alá lőnek rendelve.

A Schmerlingi kormány, hogy ideálját, az ál-alkotmányosságot megkedveltesse, absolutismust hozott be Magyarországra.

Nem a katonai törvényszékek, de az absolutismus itt a gyűlöletgerjesztő. Mikor a kormánytól függ olyan törvényeket kiadni, a mik szerint a legloyálisabb véleménynyilvánítás, a legindokoltabb panasz a lázítás és közcsendháboritás bűnei közé soroltatik, akkor törvényszékül a katonák még sokkal jobbak, mint a kormány kegyétől függő, törvénytelen állású polgári bírák volnának, kik a kivételes törvények végrehajtásából még érdemeket is tudnának maguknak csinálni.

A kivételes törvények hatását csakhamar megérezte a sajtó. A megyei közönségek és tisztikarok lelépése épen akkor volt napirenden; de már azokat egy hét mulva a kivételes törvények kihirdetése után, bárha nyilvános tények voltak is, a hazai sajtó nem közölheté, csak röviden említhette meg, hogy itt meg itt egy megyei tisztikar ismét visszalépett.

Azt mondták, hogy a kivételes törvények azon új hivatalnokok védelmére hozattak, a kik a leköszönt tisztviselők helyébe elvállalták a közigazgatás és törvényszolgáltatás kezelését, kinevezés útján.

Meg kell vallani, hogy ezen feladatukat híven be is tölték a kivételes rendszabályok.

Egy akkori időbeli szerkesztő azt az utasítást adta vidéki levelezőinek, hogy «irjatok, barátim, ha akartok, Schmerling ellen, ha akartok, a római pápa ellen, ez talán mind szabad; de egy vármegyei esküdtet meg ne rójatok, mert azért mindnyájunkat becsuknak». Ezt a jó tanácsot, úgy látszik, hogy nem a «Magyarország» szerkesztője adhatta levelezőinek, mert azt mindjárt a provizorium első hónapjaiban perbe fogták egy megyei hivatalnoki kar birálatáért s levelezőjével és kiadójával együtt nagy hamar el is itélték, kit egy esztendőre, kit két, kit három hónapra; a lapot végleg betiltották, s a biztosítékából kétezer forint bírságot lehúztak.

Ezentúl a szerkesztők és kiadók sűrű vendégei lettek a katonai laktanyáknak, a Bolond Miska, a Fekete Leves, az Ország, a Hon szerkesztői egymásután állíttattak katonai törvényszékek elé, sőt utoljára még a szelid kedélyű «Idők Tanúja» is, és a magyar kancellária által protegált «Független», sőt hogy a _tréfa_ tökéletes legyen, még a kormány tulajdon hivatalos német lapjának a szerkesztője is oda került be a börtönbe a többi bűnösök közé. Igen, _tréfa_ azoknak, a kik ezt messziről nézték. Könnyű volt a szerkesztők sorsán nevetni! Hiszen nem tört bele semmi csontjuk. A katonák igen humánusan bántak velük. Szabad volt azt enni-inni odabenn, a mit akartak, sétálni menni tetszés szerint, folytathatták odabenn a mesterségüket, többnek megengedtetett, hogy irószereket tartson és dolgozzék. Én részemről tartozom elismerni, hogy szivélyesebb házigazdám sohasem volt, mint a derék József-kaszárnyai térparancsnok, s ha az ottani élményeimet összehasonlítom az ugyanakkori bécsi elitélt és bebörtönözött irodalmárokéval, a kiket piszkos polgári börtönökbe, csalók és tolvajok társaságába csuktak össze, bizonyságot kell tenni róla, hogy a katonai hatóságok börtönei rend és tisztaság és emberséges bánásmód tekintetében semmi kivánni valót nem hagytak hátra, tehát nem a kiállott büntetés volt a rendszabály súlyosabb oldala, mert hisz ez olyan dolog, a mire azt szoktuk mondani, hogy kitelik a maga foltjából.

De a roppant morális csapás, melyet e rendszabály okozott! Az volt az eredmény súlyosabb fele.

A sajtóval együtt le volt törve a közérzület.

Bizonysága ennek, hogy a provizorium első évében harminczhárom magyar lap volt kénytelen megszünni. S a sajtó közönsége közel huszonkétezer előfizetővel megfogyott, tehát felényire leszállt.

A közvéleménynek nem volt módja megnyilatkozhatni többé.

S ez még mind nem volt elég. A kormány nem érte be azzal, hogy a valódi közvéleményt elhallgattatta; még arról is gondoskodott, hogy annak helyébe egy látszatos közvéleményt plántáljon be. Négy év alatt a Schmerling-kormány másfél millió forintnál többet adott ki arra, hogy a subventionált sajtóval ellenkezőt hirdettessen, mint a mi a nemzet vére, lelke, meggyőződése volt.

És ebben múlta felül elődeit, a Bach-kormány bürokratáit, Schmerling soi-disant alkotmányos praxisa. Az absolutizmus legalább mindenkinek azt mondta: «Csitt!» a kormány rendszabályai nem szorultak senki helyeslésére; de a februári pátens hivei milliókat vesztegettek el arra, hogy sajtó útján magasztaltassák azt, a mit mindenki megvetett, inzultáltassák azokat, a kik ha ellent nem mondhatnak, legalább hallgatni akarnak, s ha egy közülük a hallgatást nem állhatva tovább, egy tiltakozó szót emel, bár a legloyalisabb hangon, a leghívebb intentióval, azt oly kegyetlenül üldözőbe fogják, a hogy Haynau idejében nem üldözték a szabad szót.

Tény az, hogy a legtöbb sajtóper nem a helybeli sajtóhatóságok feladása következtében indíttatott meg, s tény az, hogy midőn a Hon a törvénytelenségek ellen, melyeket a Schmerling-Nádasdy-kormány Erdély irányában szándékolt rendszabályul venni, óvatosan felszólalt, – e nyilatkozata miatt a szerkesztő és kiadó háromszor állíttatott három különböző ezred katonai törvényszéke elé. Bürokrata törvényszék okvetlen elmarasztalta volna őket, de a katonai törvényszékek mindhárman fölmentették.

Ez volt a liberális osztrák centralisták rendszere. Utoljára gratulálnunk kellett magunknak, hogy az inzultáló polgári önkény elől a katonai fegyelem oltalma alá jutottunk.

Ez idő szerint három külön censura volt az irodalom felett. Az egyik a rendes sajtó-hatóság, a rendőri sajtószakosztály, a másik a helytartósági censura, a harmadik a bécsi kormány censurája.

Ezt nem tagadhatja senki, miután személyes ismeretségből merítem adataimat.

Mert hálátlanság volna tőlem, ha az elsőre, a policiális sajtóhatóságra csak egy rossz szót is tudnék elmondani. Azok az urak azt teljesítették, a mi hivatalos kötelességük volt, nem üldözték valami passzióval az írókat, s a hol lehetett, még segítettek is a megszorult szegény legényen.

Lehetett ott alkudni is.

Ha valami könyvben volt valami, a min fennakadtak, az író eljárt őket kapacitálni; ha nem lehetett, megengedték, hogy vágjon ki a könyvből egy pár lapot, s írjon helyébe valami más bolondságot, s azzal szent volt a béke. A napilapból megjegyezték, amikért a szerkesztő megüthetné a lábát a kőbe. Nem törölték ki. Hanem a masinisztának a nyomdában volt annyi esze, hogy éjfél után egy órakor nem rángatta fel a szerkesztőt párnái közül, hanem csak szépen kivette a megjegyzett czikkeket, összébb tolta a kolumnákat, a hiányt kitöltötte hirdetményekkel, s a szerkesztő csak másnap látta nagy megnyugodva, hogy mi «nincs» a lapjában ismét. Hanem ez hát nem volt censura, csupán barátságos előre figyelmeztetés.

Néha ez is megtiltatott a sajtóhatóságnak. Magasabb helyről szigorú parancsok érkeztek, hogy ezentúl semmit sem szabad megjegyezni a lapban, hanem azonnal lefoglalni és pert indítani, elnyomni! Olyankor azután absolute hallgattunk minden közügyről.