Part 5

Így írtak egy táblabíró-nép megyei közönségei a sajtószabadság ügyében 1820-ban s ez által azt tanusították, hogy a korszellem röptét egy félszázaddal megelőzték s a kormány, midőn e feliratokra semmit sem engedett, azt bizonyította be, hogy ugyanattól egy félszázaddal hátra maradt.

III.

Politikai sajtó politikai nyilvános élet nélkül éppen úgy nem képzelhető, mint megfordítva.

Nálunk mégis mind a kettő meg volt próbálva már.

Láttunk a közelmultban szerencsétlen, inaszakadt kisérleteket a közönség véleményére sajtó útján hatni olyankor, midőn ugyanazok, kik hatni akartak a közvéleményre, a politikai nyilvános életet erővel narkotizálták; és láttuk a század három középső tizedén át a nehéz küzdelmet, melyet a nemzetet reprezentáló organumok vívtak a nyilvános politikai élet mellett – sőt nélkül.

Absurdumok!

Hogy alakítson a sajtó valamit, ha az alakítási anyag hiányzik? Ha a hirlapban elveszett eszme nem a nyilvános politikai közélet zöld asztalára, hanem csak a kávéházak tekeasztalaira hull, honnan várjon tőle valaki praktikus megfogamzást? Mit tehet a nyomtatott betű, ha a szabad szó nem társul vele? S minő küzdelem lehet ott, hol az élet nem bírálja meg az igazság és a fictio közötti különbséget?

Másfelől lehet-e annál nagyobb nonsens, mint mikor egy nemzet municipális testülete, törvényhozói táblái összehívatnak, nyiltan, élő szóval, szabadon tanácskozni, hallgató közönség jelenléte mellett, és ugyanazon beszédeket, miket szabad volt ezer ember előtt elmondani, ezer embernek meghallani, sem ugyanazoknak, a kik hallották, sem azoknak, a kik nem hallották, nem szabad nyomtatásban elolvasni?

Mi ezt a fordulót is megtettük.

Három országgyűlésen át beszélhettek az ország követei mindennemű reformokról, mert hisz azért hívattak össze; hanem beszédeiket a sajtónak nem volt szabad reprodukálni.

Az 1825-iki országgyűlés nehezen tűrte e balhelyzetet. Az 1830-iki már segíteni akart rajta, s mindenekelőtt egy országgyűlési hírlapot akart megindítani, mentesen minden előzetes censurától, melyet törvényeink nem ismernek.

Hanem _daczára_ a nagy lelkesülésnek, és _ámbátor_ a sajtószabadságról igen szép beszédeket lehetett tartani, és _noha_ a kezdeményezés természetes volt, _mindazáltal_ mégis csak az határoztatott, hogy folyamodjék valami kiadó elébb engedélyért a kormányhoz, s csák ha a kormány elutasítaná a kérelmet, akkor fognak majd a Rendek erélyesen fellépni.

Persze hogy a kormányférfiaknál volt annyi házi bölcseség, hogy se meg nem adták, se el nem utasították a kérelmet, hanem elhúzták a dolgot addig, míg az országgyűlésnek vége lett, s nem volt többé szükség országgyűlési hírlapra.

Az 1832-iki országgyűlésre már a követek nagyrésze magával hozta a _vármegyei utasítást_ egy országgyűlési hírlap létesítése iránt. Csak nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá.

Egy rész azt indítványozta, hogy Bertha Sándor, a mult országgyűlés történetének historiographja adjon be az országgyűlési hírlap megindítása végett folyamodást a Rendekhez; a Rendek helyeslendik a kérelmet; azzal kezdjen a nyomatáshoz, s ha a helytartótanács letiltja a nyomatást, mint előbbeni művével tevé, – a Rendek majd pártolni fogják.

Jó lett volna; csakhogy az ilyen vállalatra nem akadt nyomdász, ki nyomdai concessióját koczkáztassa.

Wesselényi Miklós tehát azt ajánlotta, hogy vegyenek meg a Rendek egy kőírási intézetet, s adják ki a lapot maguk.

Ez praktikusabb és merészebb eszme volt; hanem a Rendek nem óhajtottak e miatt a magas kormánynyal összeütközésbe jutni, s inkább azzal akartak küldőik utasításának eleget tenni, hogy elhatározták, miszerint _írott_ hírlapot fognak szerkesztetni, s azt küldik meg a vármegyéknek.

Az írott hirlap szerkesztését elvállalta egy fiatal ügyvéd, az akkori országgyűlésen absentium ablegatus, később a Pesti Hírlap nagyhírű szerkesztője, később Pest vármegye követe s még később első magyar pénzügyminiszter, stbi.

Az írott lap czíme volt «Országgyűlési Tudósítások.»

Tehát ismét a toll jött segítségére a megbántott sajtónak.

Egy csoport fiatal ember, jurátusok, akadémiai és lyceumi tanulók, lehetett a számuk másfélszáz, éjenkint gyorsan lemásolták, a mit a szerkesztő ülések után megírt, s reggelre a közönség kezében volt a lap. Egy íveért fizettek a lemásolónak két huszast; igaz, hogy az írás sűrű volt. Akkor kaptam rá én is erre a nyomtatással vetekedő apró írásra, mint gymnasialis tanuló.

Minő hatást tett a közönségre e censura nélkül megjelenő írott lap, azt az is megítélheti, ki azon izgalmas időket nem együtt élte át, ha a küzdelmek tárgyával megismerkedik, s hozzá képzeli az írott lap szerkesztőjének ragyogó genialitását a küzdelmek szabadelvű rajzolásában.

A kormány nem tehetett az írott lap közrebocsátása ellen, hanem annyit mégis megtett, hogy a postára küldött példányokat lefoglaltatta. Akkor aztán a megyék saját hajdúik által küldöztették szét a példányokat. Csodás küzdelme a jognak és szellemnek az anyagi hatalom ellen!

A nyomtatott lapból ismét nem lett semmi; a főrendek nem egyeztek bele, a királyi személynök az alsóházban kimondá, hogy a _censura a fejedelmi jogok közé tartozik_, ezért keményen megtámadták, hanem hirlap csakugyan nem jött létre, sőt az akkor létezett magyar lapoknak (Jelenkor, Hazai Tudósítások) megtiltatott az országgyűlési beszédekből egyebet közölni, mint a mi a hivatalos német lapokban foglaltatik.

Az 1839-iki országgyűlésen keményebben fogták a rendek az országgyűlési hirlap ügyét. Ezúttal megint a főrendek akadályozták meg őket abban. Az alsóház igen praktikusnak találta azon ajánlatot, melyet Battyhány Lajos hozott szőnyegre a felsőházban, hogy adjanak ki egy oly lapot, mely pusztán a nyilvánosan elmondott beszédeket közölje. E tárgy zajos ülést idézett elő. A királyi személynök ismét a törvényesség nimbusával akarta védeni a censurát, mi ellen Klauzál tiltakozott; az egész szabadelvű ellenzék, a nagy többség mint egy férfi állt fel a tiltakozást magáévá tenni s a hírlapot tárgyazó üzenet átküldetett a főrendekhez; ott azután szokás szerint megbukott az ügy. Hasztalan küzdött a szabad sajtó mellett az igaz magyar főnemesek mintaképe, Batthyány Lajos gróf, nagyon sok elem volt a felső táblán, a kikre nézve a szabad sajtó minden betűje megölő betű. Az országgyűlés ismét beszélhetett, de beszédeit nem nyomathatta ki.

A heves vitáknak mégis annyi haszna lett, hogy a kormány megengedte a politikai lapoknak, hogy némely nevezetesebb beszédet közölhessenek, hanem – _a szónokok megnevezése nélkül!_

Nem hallgathatjuk el itt azon epizódot, mely tulajdonképpen nem a felvett tárgy czímét viseli, mert nem sajtóról és nem censuráról van benne szó; de éppen azért, mert az elsőnek surrogatuma, a másiknak antidotuma volt, mégis szorosan felvett tárgyunkhoz tartozik, eltekintve attól, hogy mint politikai esemény, nagy következéseknek magvát viselte méhében.

Az Országgyűlési Tudósítások szerkesztője az országgyűlés végével Pestre jött és itt folytatta írott lapját «Törvényhatósági Tudósítások» czím alatt. Ez írott lapnak még nagyobb hatása volt az előbbinél.

A kormány be akarta azt tiltani, de hogyan jusson hozzá? Pestmegye rendei megtagadták az eszközül szolgálást a tilalom végrehajtásához. Megyei hatóságnak tehát nem lehetett az írott lap szerkesztőjét physice megakadályozni működésében. Rövidebben bántak el vele. Elfogatták mint felségárulót s börtönbe záratták és úgy kezdtek ellene pert a királyi táblán.

Ugyanazon kaszárnyában tölté fogsága vizsgálati éveit, a melyben 1863-ban több szerkesztő megfordult; de a történeti igazság végett fel kell jegyeznünk, hogy míg a katonák által elítélt s katonák által bezárva őrzött szerkesztők azok részéről ugyanott a leghumánusabb bánásmódban részesültek, addig az ősi, felmagasztalt magyar dikasteriális kormány által egy a vád alatt levő szerkesztő ugyanazon kaszárnyának legszűkebb zugába záratott el, hol ablakának kétharmad része be volt falazva, hova olvasmányt, írószert nem volt szabad hozzá beküldeni és senkinek látogatására menni, míg ítélete egy év múlva ki nem mondatott; a királyi táblától három évi fogság, a hétszemélyestől a negyedik évvel megtoldva.

Ez adatot fel kell említenünk azoknak a kedvéért, kik a jelen szomorú állapotból úgy szeretnének bennünket kivezetni, ha kedvünk támadna egy régibb, sokkal szomorúbb állapotba visszatérni.

Mostanában elitélték a szerkesztőt azért, _a mit_ írt; akkor elitélték azért, hogy _írni mert_, nem is vitatkozva azon érdemileg, hogy mit?

IV.

Minthogy pedig teljesen absurdum, hogy egy országban szólásszabadság legyen sajtószabadság nélkül, ennélfogva a kormány, elismerve a thézis nehézségét, úgy vélte eligazítandónak a dolgot a logikai rendre nézve, hogy tehát a szólásszabadságot is censura alá kell venni.

Innen támadtak a hirhedett processusok Wesselényi, Balogh János, Lovassy és a többiek ellen, mely pörök azonban nemhogy elnémították volna a szabad szót Magyarországon, sőt inkább az egész ország közvéleményét felzúdították a kormány ellen, mely utoljára is átlátta, hogy a közvéleményt nem lehet néhány képviselőjében négy fal közé elzárni és sok megye tiltakozása után amnestiát adott az elitélteknek, a mi egynémelyikre nézve már későn is érkezett.

1841-ben kezdett szerencsésebb időszak alakulni a magyarországi sajtóra nézve. A kormányra felvilágosodottabb férfiak kezdtek befolyást gyakorolni. A censura nem lett ugyan eltörülve, de új censurai szabályok adattak ki s a censura kezelése a «tanulmányi bizottmány»-nak adatott át, Mednyánszky Alajos kamaraelnök vezetése alatt.

Mednyánszky kormányhivatalnok volt, de felvilágosult fő s alkotmányos érzelmű kapacitás.

A sajtó kötelékei tágultak, közjogi kérdésekről, miknek máskor puszta czímét sem volt szabad leírni, lehetett eszmecseréket kezdeni sajtó útján.

Ekkor támadt a Pesti Hirlap. Hogy a bécsi kormány e lap szerkesztőjéül ugyanazon publicistát erősíté meg, kit néhány év előtt írott lapjáért börtönbe záratott, bizonyítja, hogy már akkor is kezdték átlátni, hogy egy kormánynak szüksége van azt is megtudni, hogy mit beszél egy országban az ellenzék.

Csodálni lehet, hogy Metternich már akkor jobban fel volt erről világosodva, mint későbbi utódai, Bach és Schmerling, a kik pedig a század haladását akarták képviselni.

A Pesti Hirlap pedig korszakot alkotott nemcsak a hazai sajtó, de egész hazai közéletünk történetében. Ezen lap segített győzelemre oly magas eszméket, minőknek azelőtt még neveik sem voltak. Ez küzdött az örök váltság, a közteher viselése, az egyenlőség elve, az ősi intézmények reformja, sok új koreszme elfogadása mellett; s hogy minő sikerrel, azt bizonyítja előfizetőinek ötezernyi száma s hogy minő ellenfelekkel szemben, azt bizonyítják mindazon nyomtatott lapok, mikben egy gróf Széchenyi István hasonló lángszellemmel, hasonló hazaszeretettel, de más iránynyal, más meggyőződéssel vívott meg a Pesti Hirlap eszméivel szemközt.

A sajtó akkor volt legnagyobb hatalom Magyarországon. Most nem az. Nincsenek is oly hatalmas vezérlángelméi, mint az a kettő: Kossuth és Széchenyi, a kik eszmék kezdeményezésével mint égő szellemek jártak a közönség előtt, nagy és messze belátható jövendőket világítva meg előtte; – de nem is arra valók ez idők, hogy most valaki lángszellem legyen a zsurnalisztikában. Most szerény összegyűjtői vagyunk a közvélemény hangulatának, – az is elég jó feladat; – de hogy a magyarországi sajtó valamelyik vezetője geniális kezdeményezéssel induljon meg, arra nem kedvezők az éjszakák. Most még a legmagasabb pharos sem tudna egyebet megvilágítani, mint aggasztó ködöt s jó, ha a sajtó kormányosa a közvélemény hajóját e csillagtalan éjben az örök honszeretet delejtűje után meg tudja őrizni a helyes irányból való kitéréstől.

Azért bizton mondom, hogy a Kossuth-, Széchenyi-alkotmányos reform-viták korszaka volt és marad aranykora a magyarországi sajtónak.

Hát a censura?! Erről egészen meg is feledkeztünk.

Azt tartják, hogy egy hölgyre az a legjobb dicséret, ha nem lehet felőle semmit mondani. Ilyen hölgy a censura is. Az a legdicséretesebb korszak élettörténetében, a mikor legkevesebb van róla feljegyezve.

A kormány nem folyamodott betiltásokhoz, elnyomásokhoz, hanem mint alkotmányos országokban szokás, saját álláspontjának védelmére, saját pártja számára ellenhírlapot alapított, az volt a «Világ».

Ilyesmit az újabb kormányférfiak is kísértettek meg, (majd rájövünk még), hanem az a különbség volt az akkori és mostani helyzet között, hogy az akkori kormány valóságos kormánypárttal rendelkezett, tehát valóságos közönsége volt, tehát szerkesztőt is választhatott valósággal, meggyőződése szerint hozzá szító kapacitások közül, nem volt kénytelen professzionátus tollakat hozni működésbe, a miknek munkája tekintélyt nem ád, mert pártot nem tart össze, meggyőződést nem szilárdít, mert meggyőződésből nem ered és nagyon sokba kerül, mert obligát közönsége szűk körre szorítkozik.

Akkor Dessewffy Emil volt a kormánypárt képviselője a sajtó terén. Nagyeszű férfi és meggyőződések embere, ki az ügyben, melyet védett, _hinni_ is tudott. És ez helyesebb védelem volt a kormányra nézve minden censuránál. Ez eljárás méltóságosabb volt mind egy nemzetre, mind a magyar kormányra nézve, a hol nyiltan léphetett fel az utóbbi nézeteinek híveket szerezni s szabadon választhatott az előbbi meggyőződése szerint csatlakozni ide vagy amoda.

Ily nagy kapacitások között a harcz is nagyszerű lehetett: keserű és kíméletlen volt az eléggé, de nemtelen soha. Mind a két fél koreszméket, állami életelveket védett; egyik sem kicsinyes önérdeket, s a keserű harcz irtó háború volt ugyan egymás pártja ellen, de nem publikum-toborzás.

És előfordult akárhányszor, hogy a két élesen elkülönített párt oly korkérdésekben, melyek a szabadelvű haladás eltagadhatatlan követeléseivel léptek előtérbe, a sajtó útján kezet fogott és egy czélra működött, a mint történt a közteherviselés kérdése felett a Pesti Hirlapban és Dessewffy Emil röpirataiban.

Az 1843-iki országgyűlésen ismét előkerült a censurálatlan országgyűlési közlöny ügye. A főrendek ismét megtagadták a közkívánatba beleegyezést. Hanem a censura szabadelvűbb volt a főrendeknél s megengedte a tudósításokat bármely terjedelemben a Pesti Hirlapnak is.

Hogyan lépett vissza végre Kossuth a Pesti Hirlap szerkesztésétől? Hogyan vette azt át Szalay, majd Csengery vezetése mellett a magyar centralista párt, mely a parlamentáris kormány alapelveit vallotta programmjául a Kossuth által pártolt megyei autonomia és statutarius jog helyett? Hogyan biztatta Metternich Kossuthot új lap-engedélylyel? Hogyan hiúsította meg e biztatást az akkori udvari kanczellár, az mind érdekes és fontos ugyan, de nem felvett tárgyamhoz tartozik, mely a sajtó és a censura viszonyait vázolja.

Mentől hatalmasabb faktorrá kezdett válni a sajtó nemzeti közéletünkben, annál kevesebb jelentőségre szállt alá a censura s ha gyakorolta is még korlátlan hatalmát, azt csak harmadrendű kapacitásokkal szemben érezteté, minő volt Táncsics Mihály, az irodalom legtöbbször sújtott martirja, a kit még a negyvenes években elítéltek fogságra oly eszmék közrebocsátásáért, a melyeknek Magyarországon sohasem volt közönsége.

Táncsics egyénisége egyetlen a magyar literaturában. Polgári származása az alsó néposztályhoz köti, melynek érdekeit a túlzásig szívén és vállán hordani tartá feladatának, olvasni húsz éves korában tanult s életmódját azon túl is diogenesi stoicismus jellemzé. Gyakran lehetett őt látni, irodalmi pályája idején is, puttonynyal a hátán, a mint kertészkedése eredményét a zöldségpiaczra vinni sietett.

Háromszor találkoztam vele az életben. Először mint börtönből megszabadítóinak egyike márczius 15-én, másodszor mint ellenfele Debreczenben, hol két ellentétes irányú lapot szerkesztettünk s harmadszor mint fogolytársa 1863-ban a budai József-kaszárnyában, hova irodalmi működésünk miatt mind a ketten összekerültünk.

Ő mind a három esetben ugyanaz a rajongó, csak azzal a különbséggel, hogy a legutóbbinál már vak volt. Szürke hályog ereszkedett a szemére a börtön-lakástól. De ő vakon is azt látta, a mit ép szemmel s én azóta gyakran gondolkozom felőle, hogy az a vak ember nem látott-e tisztábban, mint én, ki azt voltam hajlandó elhinni, hogy egy osztrák kormány az én szabadelvű nézeteimben possibilisabb variánsát fogja találni a Magyarország állami létét fogalmazó politikai reformoknak – mint Táncsics konfesszióiban.

De szenteljünk egy egész szakaszt annak az időpontnak, midőn az előleges censura helyt adott a sajtószabadságnak.

V.

Ha azok, a kik az 1848-iki törvényeket rögtönzéseknek mondják, vissza akarnának emlékezni a megelőző évek sajtó-mozgalmaira, talán önmaguk előtt mégis bevallanák, hogy nincs igazuk.

A miket az 1848-iki törvények a magyar Corpus Jurisból kiszakítottak, azok mind évek óta sürgetve, megvitatva, minden oldalról kifejtve, ott találhatók az 1848-at megelőzött évfolyamaiban a független sajtónak. Egyrészt Kossuth, másrészt Csengery szerkesztése alatt a Pesti Hirlap tüzetesen tárgyalta, s a mely kormány e hírlapi tárgyalásokat nemcsak meghallgatta, sőt azoknak megvitatásához saját közlönyében hozzá is járult, az nem mondhatja, hogy váratlanul lepték meg a nemzet követelései, hogy rögtönzöttek voltak a törvények.

Márczius 15-ike csak a rég megvitatott, a közvéleménytől elfogadott követelések _czímeit_ sorolta elő.

A vívmány, a melyet e nap adott, a censura fennhatóságából való kibontakozás volt.

E tény élénken meg van még tartogatva a kortársak emlékezetében s története igen rövid.

Négy fiatal író kezébe vette a nemzet kívánalmainak formulázott tizenkét pontját és saját felelősségére kinyomtatá azokat a legelső nyomdában. A tizenkét pont között az is ott volt, hogy a sajtó szabad.

Ez volt a legelső nyomtatott lap Magyarországon, mely censura nélkül jelent meg.

A budai kormányszék nem szegűlt ellene s a közvélemény kívánatára a sajtói működés miatt fogságban levő Táncsicsot szabadon bocsátá.

Másnap találkoztam volt censorunkkal. A jó öreg R.....nak őszinte örömköny ragyogott szemében. Ez a derék, becsületes ember in politicis csak olyan szabadelvű volt, mint akárki más és sok olyan dolgot engedett keresztül menni, a mit az osztrák szabadsajtó (!) korszakában nem lehetett volna újra kinyomatni. Petőfit különösen kegyelte s ha verseiből _lealkudott_ valamit, azok nem a szabadelvű eszmék voltak, hanem a helylyel-közzel kitörő embergyűlölet vulkán-olvadéka. Ilyen embergyűlölő eszméket nem engedett meghonosulni az irodalomban az emberszerető öreg úr. Nekem is keresztül húzta irodalmi pályám első évében egy ily világfaló eszmékkel teljes munkámat; legyenek érte áldva becsületes hamvai.

A felszabadult liberális sajtón alig lehetett észrevenni, hogy miben különbözik elébbeni önmagától. Még azt a kis időt sem sietett felhasználni semmi nevezetes túlcsapongásra, mely a felszabadulás és az új magyar belügyminiszteri sajtótörvények kiadása közé szorult.

No, ezek a sajtótörvények meglehetősen elrontották a kedvét annak a literátornak, a ki a censurától megszabadultnak képzelte magát. Hiszen censura volt az is, csakhogy elől-hátul censura, elől laplefoglalással, húszezer forint kauczió-letétellel, hátul nagyszerű fizetésekkel, birságokkal és számos esztendőkre terjedő fogságokkal körülkerítve. Belefoglalta az a bűnök elenchusába mindazokat a feladatait a sajtónak, a miket teljesíteni kötelessége: sérthetetlenné tette a kormány tagjaitól kezdve le az utolsó éji őrig minden tagját a közigazgatásnak s vetélkedett kifejezései határozatlanságával akármely azóta készült sajtótörvénynyel.

Az a néhány, hatás nélkül eltűnt röpirat, mely veszélyesebb izgatást tartalmazott, nem igazolta e szigorú törvényeket, valamint az sem, hogy a volt konzervativ lapokból egyszerre ultra-demokraták és radikálok lettek. Ezen változásokon csak nevetett a közönség. Az igazi liberális sajtó az maradt, a mi volt. Elveit látta győzni s meg volt vele elégedve.

Hanem ezeket a sajtó-törvényeket nem számíthatta elveinek győzelmi jelei közé és ezt nem is késett kijelenteni a magyar miniszteriumnak. Mert ha nem is számítjuk a legalis protestatiók közé azt a tüntetést, melylyel a pesti közönség a sajtó-törvényjavaslatot a városház előtti téren megégette, de fel kell említenünk, hogy e javaslat ellen Pestmegye közgyűlése és a pesti közbátorsági bizottmány küldöttségileg tiltakoztak s a törvény csakugyan szelidített alakban került ki a király szentesítése alól.

Ámde bármilyenek legyenek is az 1848-iki sajtótörvényeink, ott van mellettük, a mi mindenkit megnyugtat, hogy azoknak magyarázása nem kormányhivatalnokokra, nem fizetett birákra van bízva, hanem esküdtszékre. Esküdtszéki tárgyalás mellett nincs igazságtalan törvény, mert független a biró.

Egyetlen eset volt egész alkotmányos korszakunkban ily esküdtszéki tárgyalásra sajtó-ügyben s a véletlen úgy hozta magával, hogy a tizenkét kihúzott név között Petőfié s az enyim is ott volt mint olyan, melyre sem a vádló, sem a vádlott nem mondták azt, hogy «nem kell».

Derék, értelmes iparosok voltak kollégáink, bizonyosan sok gyakorlattal bírók egyéb községi közügyekben, hanem a sajtó-ügy még újdonság volt rájuk nézve. A mellett a vádlott ügyvéde szinte nem jól fogta fel védencze ügyét. Az volt a vád alapja, hogy egy választópolgár egy lap hirdetményei közé azt iktatta be, hogy a kik X. urat akarják megválasztani bizonyos városi hivatalra, azok menjenek előbb ő hozzá, ő majd mond nekik valamit. Ezt a közvádló hivatali becsületsértésnek vette, mert mit mondhat X. úrról a vádlott a meghívottaknak? A vádlott ügyvéde aztán mind csak azt akarta bebizonyítani, hogy a miket a vádlott X. úrról _beszélt_, azok nem voltak olyan nagyon becsületsértő dolgok; a miről nem sikerült az esküdtszéket meggyőznie. Úgy, hogy mikor itélethozatal végett félrevonult az esküdtszék, tíz votum volt kettő ellen az elmarasztalásra. Az a kettő Petőfi volt és én. Mi előadtuk az esküdteknek, hogy itt illetékességi fogalomzavar van: a mit a vádlott _beszélt_, az nem tárgya a _sajtókihágásnak_; ha beszédben sértett, járjanak el ellene fegybiróságilag; de a súlyosabb sajtóügyi eljárásnak csak sajtóvétség képezheti tárgyát. Az lett belőle, hogy egyhangúlag felmentette az esküdtszék a vádlottat, a ki azonban, hogy ne menjen el elégtétel nélkül, a felmentő itélet után ünnepélyesen bocsánatot kért a megsértettől.

E kedélyes processuson kívül több nem háborította a sajtó működését.

Pedig ugyan viharos idők keletkeztek. Élünk még néhányan azok közül, a kik _két_ vésztörvényszék rendszabályai között írtuk le meggyőződéseinket, a harmadik volt maga a közönség, ki gyanúsított, bevádolt, elítélt, ma felemelt, holnap eldobott. És azért mégis leírtuk meggyőződéseinket.

Nehéz volt szólni, de nehezebb volt hallgatni.

Véleményeinket, miket akkor elmondtunk, még most veszi censura alá a história s még nem tudjuk, melyikre fogja ráírni a «deleatur»-t.

Egy eseményt nem hallgathatok el.

Sokunk közűl egyikünket, nem tartozik ide, hogy kit, azzal vádolt valaki, hogy működésével a magyar katonaság s különösen annak egyik vezére, Klapka, elégületlen.

A vádlott journaliszta ez iránt kérdést tesz az illető katonai auktoritásnál.

S a katonai auktoritás azt felelte neki vissza mívelt hangú levelében, hogy irodalmi működését üdvösnek tartja; de ha mindjárt elveivel ellenkeznék is, a mint nem, sokkal magasabb fogalommal bír a sajtó hivatása felől, sokkal jobban tiszteli annak kezelőit, semhogy az ellenkező véleményt a katonai tekintélylyel akarná elnémítani.

Így vélekedett egy magyar katonai kapacitás a háború izgalmai közepett a sajtó hivatása felől.

VI.

Azután jött a muszka invasio.

A ki látta az idei május 23-iki fagy után a letarolt növényvilág képét, gazdászati növényt és hímes virágot, lombos fát és csirázó vetést, ápolt rózsát és útféli gyomot egyaránt letarolva, leforrázva: az látta a magyar literaturát e korszakban.

A mint Paskievics egy kezébe kerűlt magyar lapszerkesztőt megbotoztatott, ezt olyan jelnek vette a magyar literátor-sereg, mely tanácsosnak mutatja a pieridák berkét valami csendesebb berekkel felcserélni.

Kinek is lett volna akkor kedve írni és miről?