Part 4

A mi színészeink nemes vetélkedést tanusítottak a német pályatársakkal szemben. Így például, mikor egy hirhedett franczia népdráma Párisban a deszkákra kerűlt: «Mari egy anya a népből» volt a czíme: azt a pesti magyar színpadon már egy hét mulva előadták; a színészek két nap alatt betanulták. Laborfalvy Rózával, Egressy Gáborral a főszerepekben: s ezzel messze megelőzték a német színházat.

Azután felvirradt a népszínmű hajnala, a mi győzelmet jelentett a német «posse» fölött. Szigligeti elfeledteté Nestroyt. Mikor aztán a német színház monumentális épülete egy éjjel leégett: a német muzsa végképen elzüllött, nem is tudott többé összeszedkőzni, minden magasabb protekczió daczára. Sem az úgynevezett «Árnyékszínházban» (a nagy piaczon: most Erzsébettér), sem a gyapjú-utczai színházban nem tudta a közönséget visszahódítani középszerű művészi erőivel.

Mikor aztán mindenféle fátum, haláleset, igazgatói korlátolt ész a Nemzeti Színházat megkönnyebbítette a népszínműtől, akkor már nem volt «kivel» versenyezni; de nem volt «kinek.»

A nemzeti művészet maga maradt, «mint a görög az üres boltban.»

Ekkor támadt végre az igazgatói koponyákban egy mentő eszme! Egy korszakalkotó gondolat! Az ember alig hinné, ha meg nem érte volna.

Behozatott a Nemzeti Színházba az «operette».

Valami összeolvasztott korinthi ércz a vigjátékból, operából, bohózatból.

Eleinte nagyon szerény volt a fellépése: «Eljegyzés lámpafénynél» – «Férj az ajtó előtt.» – Ezek olyan illedelmes darabok voltak, hogy azokat még a mamák is végig nézhették. Minthogy pedig operette-társulatunk nem volt, kisajátítottunk egy-két tagot a drámától és az operától, a kiknek ott kevesebb dolguk volt s csináltunk belőlük operette-énekeseket. Szerdahelyi Kálmán, ki az én történelmi drámáimban hős vezért, szavaló költőt személyesített, énekelte a szép couplet: «Mit mond majd Márton nagybátya, kisírt szemed ha meglátja?» – Aztán meg azt, hogy: «Duçroquet Flórián nevem, nem kell nekem magam dicsérni.» És a többi.

És ezzel ime vissza lett hódítva a magasabb régiók érdeklődése az egyetlen magyar színház iránt. Az operette telt házakat csinált: a nemzeti kaszinóban ez volt a röpke mondás, ha két úr összejött: «Mit mond majd Márton nagybátya».

Hanem hát ilyen háládatlan a világ! Ilyen igazságtalan a sors! Mikor már ilyen szépen megvetettük az alapját a Nemzeti Színháznál az operettenek, akkor egyszerre nyakunkra jött a konkurrenczia. Most már nem is a német, hanem a magyar. A saját vérünkből való vér! Tulliczitáltak bennünket.

Előbb a budai alagut szájánál ütötte föl a sátorát «Hazafiság a Nemzetiségnek» felirattal a versenyző Terpsychore, vagy Erato, (vagy kinek hijják a sok közűl?) egy nagy bolond pajtában, a hol a nagy tragikai művész, Molnár György vezérlete alatt csőditette át a lánczhidon a pesti publikumot a «Dunanan apó és fia» minden este. Nem! a mi művésznőink nem tudták ilyen magasra felemelni a – tehetségüket, mint ezek itt a «moulin rouget» is megpiritó kánkánban!

Mikor aztán a hazafiságot nemzetiségestől együtt elvitte a nyakunkról az – angyal (igazán angyal volt), akkor meg ide épített az Istvántér közepére egy vidéki színigazgató (Miklósi) egy fa amfitheatrumot s onnan operettezett bennünket agyon.

Háládatlan volnék, ha meg nem vallanám, hogy magam is nagyon jól mulattam a «Háromcsőrű kacsáján.» Biz ezzel a mi «Zöld ördögünk» nem versenyezhetett.

Utoljára mégis csak az olympi gondviselés vezetett bennünket vissza az igazi útra. Előtámadt Blaháné.

… De már itt be kell rekesztenem a «régiekről» irott emlékeimet; mert Blaháné az örökké újnak és fiatalnak a képviselője.

… Még csak egy befejező czikket fogok ide sorozni, de abban már több lesz a politika, mint a művészet.

Főuri előadások.

– Tüneményes idők járnak! – Azt mondja egy poéta a versében.

A magyar nemzet egyszerre csak felvette az ősi ruházatot. Frakk, czilinder, bugyogó a lomtárba kerűlt: dolmány, mente, kaczagány, boglárral, zsinórral, paszománynyal ékes diszíté az uri népet, hozzá darutollas süveg, kócsagos kucsma, sarkantyús csizma, a kézben fokos, vagy csáti bot. A hölgyek fején tarajos, rezgős főkötő, a hajadonokén pántlikás párta. Jaj de szépek voltunk benne.

Csak egy kiegészítő része hiányzott az ősi viseletnek: a «kard». – Hát bizony kardot viselni nem volt szabad a magyarnak – a czivilnek.

A Pesten lakó főurak, Károlyi, Zichy, Csekonics grófok megnyitották a szezonban fényes termeiket, s azokban össze gyüjték a születési és szellemi előkelőségeket, mágnásokat, irókat és művészeket: katonatiszt, hivatalnok nem vegyült közéjük.

Egy ilyen összejövetel alkalmával pattant ki egy nagyhatású eszme, mint a villanyszikra: egy főuri előadás terve. A magyar előkelő társaság a színpadon bemutatva.

Meg volt hozzá az ethikai alap, a mit még a politika sem ingathatott meg.

A múlt év mostohán folyt le Horvátországra nézve. Nem volt termés, a köznépet éhinség fenyegette.

A nemes magyar szívhez méltó volt a felbuzdulás: «Segitsünk szűkölködő horvát testvéreinken!»

Ennek a legsikeresebb módja egy színpadi előadás, főuri szereplőkkel.

A hatalomnak nem lehetett ehez az engedélyt megtagadni.

Egész színdarabot tanultak be előkelő mágnás hölgyek és ifjú lovagok. Mások magyar népdalok éneklésére vállalkoztak. Balladákat szavaltunk horvát hősök dicsőitésével. De a fő vonzó erejét a szinpadi előadásnak a végső jelenetre tartott élőkép-csoportozat képezte. Ez azt a históriai jelenetet mutatta be, a midőn Zrinyi Miklós Szigetvár ostroma előtt megesküdteti a várvédő hősöket, hölgyeik jelenlétében, hogy a várat végső csepp vérükig védelmezni fogják.

Az egész tabló művészien volt rendezve. Két oldalt a hölgyek: a Csekonics, Károlyi, Korniss, Batthyányi, Orczy, Zichy, Odescalchy családok szépségei, büszke matrónák és bájos hajadonok pompás magyar díszjelmezekben, középen a halálesküt tevő férfiak csoportja: legelől gróf Zichy Manó és báró Podmaniczky Frigyes: körülöttük, mögöttük egész falanksza a magyar főuri új nemzedéknek. Mind ott voltak. Egy sem maradt el. Valamennyi viselte a korhű öltözetet, melyen ragyogott a dicsekedő ősi pompa. És valamennyinek a kezében ragyogott a kihúzott kard.

Oh be rettenetes szép látvány az a kihuzott kard!

A magyar közönség már több, mint tíz esztendő óta nem látott magyar férfi kezében kihuzott kardot! Kardot, mely az égre emelkedik, s hegyéből a hazaszeretet szikráit látja pattogni, a ki látni tud! Néma volt ez a kép, de mégis mindent elmondott.

Mennyi mindent elmondott! Hogy a magyar főuri rend nem a hatalom baldachinja alatt, hanem a haza oltára körül csoportosul! Nagy nemzetének élén törekszik előre! Hogy azt a magasra emelt zászlót minden erejével kész megvédelmezni!

Ezt a képet soha el nem fogják felejteni, a kik élő szemmel látták.

A főuri előadást több estén meg kellett ismételni, magasra fölemelt árak mellett. Szűkölködő horvát testvéreink javára rengeteg pénz összegyült belőle.

De a magyaroknak még több maradt. Egy nagy kivívott politikai siker.

A beszéd el volt tiltva: – de a tett sikerült.

A Budán székelő hatalmas úr azt mondá erre:

– Das war eine feingesponnene Intrigue.

Talán igaza volt.

Magyarországnak szüksége volt Horvátország rokonszenvére, s ezt a főuri előadások a Nemzeti Szinházban megszerezték.

A SAJTÓ ÉS A CENSURA MAGYARORSZÁGON.

(1866.)

I.

Azt már minden ember tudja, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom Európában.

És ennek a hatodik nagyhatalomnak igen jó volna a dolga, ha még egy hetedik európai nagyhatalom is nem volna: a censura.

Az összes európai Pentarchia valamennyi háborújában nem pusztított el annyi halandó embert ágyú, kard és gyútűs puska, mint a mennyi halandó elmeszülöttét leölte a hatodik nagyhatalomnak a hetedik nagyhatalom veres plajbásza: ő lévén természetesen az erősebb.

Az idő azonban nagy ellensége az erőnek, s talál ki megrontására valamit. A censurának is kezd nehéz helyzete lenni a sajtó ellenében, s igen természetesen egymásból folyó okoknál fogva.

Mi czélra találták fel az állambölcsek a censurát? Arra a czélra, hogy egyik ember ne tudja meg, miről gondolkozik a másik? Hogy az államok sorsait intéző kezeknek hibái nyilvánosságra ne hozattassanak; hogy az uralkodók fenkölt kedélyét ne háborgassák nyughatatlan panaszkodók, a kiknek egyéb dolguk nincs, mint azt jegyezgetni fel, a mi bajnak látszik.

Az eszköz igaz, hogy czélszerű volt, bár magát a czélt nem mondhatjuk szentnek. Hanem ennek már most kezd a hatályossága enyészni. A találmányok százada megélénkíti a nemzetek kölcsönös érintkezését. Vasutak épültek minden irányban, az embereket nem lehet országonkint fogva tartani s egyik országban kibeszélik azt, a mit a másikban torokba fojtottak. A kit otthon elhallgattatnak, elmegy a szomszédba panaszainak betűket adni. A saját hibáit, bajait, veszedelmeit, tévedéseit minden kormány nyomtatva olvashatja a többi nagy- és kishatalom sajtójában, semmi titokban nem maradhat, a hírt megfogni nem lehet többé, s ha néhány évig mesterségesen eltitkolhatták is a legfőbbek előtt a nép hangulatát, a financziák állapotját, egy-egy katasztrófa azután annál világosabban napfényre hozta mindazokat.

S ha egy kormány abban találta bölcseségét, hogy minden beleszólástól eltíltotta a sajtót, az arra támadt általános elhallgatásban végre maga is oly rosszul kezdte érezni magát, hogy elvégre a kormány organumai könyörögtek a sajtónak, hogy beszéljen már valamiről, hadd lehessen rá – czáfolatot adni.

Hogy haladunk a sajtó és a censura közötti dualismus küzdelmében, azt szerény magyarországi irodalmi állapotunk is tanusítja.

Kétségtelenül nagy időnek kellett lefolyni attól fogva, midőn a magyarországi sajtó szabadelvű bajnokainak a constitutionalismus eszméi mellett történt fellépésükért a vérpadról gördültek alá ősz és ifjú fejeik, – egész mostanig, midőn egy kormány, mely elveinket nem osztja, azokat mégis kihallgatni kész; – midőn egy író megkisérti egy értekezéssel koczogtatni be a sajtóhatósághoz, mely magáról a censuráról van írva.

Pedig azon ősz és szőkefürtű fejek, melyek hetven év előtt egy szabadságtól lángoló életre kapták meg a kettészakított deleaturt, nem vétettek többet, mint utódaik; sőt műveikből, minők a «_Manch Hermaeon_», mai nap alig mernénk idézeteket közölni, attól tartva, hogy a veres plajbászt nem a censura venné használatba, hanem a magyar olvasó.

Akkor az igaz, hogy radicaliter ki lett gyógyítva a magyar irodalom abból a kedvéből, hogy szabadelvűséggel, politikával vesződjék, sőt egyáltalában a magyar ember abból a hajlandóságból, hogy irodalomra vesse a fejét s még három évtized mulva is elveszett fiúként siratták meg azt a rokonok, a ki arra vetemedett, hogy eszméit nyomtatásban mutassa be, s egy később köztiszteletre emelt írónkat első irodalmi fellépte után a tekintélyes családfő e szókkal dorgálta meg: «Szerencsétlen! Még olyan ember lesz belőled, mint a vak Kölcsey!»

A censura ez időn túl szigorú volt, sőt több, mint szigorú: scrupulosus és minutiosus; többnyire egyházi férfiak kezelték, később kormányszéki hivatalnokok.

A szigort motiválták félhivatalos mesékkel. Beszélték, hogy itt meg itt egy főtanodában (a hányszor hallottam, annyiféle helyet mondtak), a jakobinus eszmék befolyása alatt fiatal tanulók a párisi rémjelenetekből drámát írtak, azt elő is adták, sőt azt, ki XVI. Lajost képviselte, nyílt scenában le is fejezték, vérrel töltött hólyag képezvén a levágott fejet. A mese ízetlen, csak azért hoztam fel, hogy ilyen indokokat kerestek arra, hogy Magyarországon a jakobinizmus elfojtásának ürügye alatt minden politikai sajtómozgalomnak gyökerét szeljék.

Ezt a czélt el is érték – egy időre. A II. József uralkodása utolsó éveiben fellobbant nemzeti lelkesedés lángja annak utolsó szikráiban hamú alá lőn temetve. Az utolsó szikrák voltak a nemzet írói s a hamú az osztrák várak börtöneinek falai, mikbe Kazinczy, Verseghy, Bacsányi, Szentjóbi, Szabó s a többiek eltakartattak.

Az akkori Thugut-féle miniszterium azt hitte, (vannak még most is hitrokonai), hogy ha ezt a maroknyi írói társaságot elnémítja, azáltal megállíthatja a világtörténet szellemének röptét. A csak alig keletkezett magyar folyóiratok, a _Magyar Múzsa_, a _Magyar Múzeum_, az _Orpheus_, az _Uránia_, _Mindenes Gyüjtemény_ egymásután megszűntek; az írók kényszerülve vagy önként elhallgattak; a nyelvművelő társaságok egyszerűen be lettek tíltva, s a mult század végéig aztán valódi halotti csend és kisérteties ür vette körül az osztrák kormányférfiakat, hogy olyan tökéletesen jól érezhették magukat benne, mint – akár egy kriptában.

Hogy miből éltek meg azon idő alatt a censorok? Az előttem titok, ha csak másfelől valami egyéb mesterséget is nem űztek.

Ah, egy censor a Schmerling-korszak alatt, az már respektust érdemel. Az megszolgálta a kenyerét. Reggeltől estig hirlapot olvasni. Az általános sajtó-rendszabályokon kívül még nyolczszázhetvenhét specifikus rendeletet fejében tartani: _minő_ tárgyról, _mikor_, _kinek_ _számára_, _hogyan_ szabad? s egyáltalában szabad-e írni? Gonosz élczlapok tréfáiból a lappangó czélzatokat ügyesen kézrekeríteni, éjfélutáni egy óráig feneketlen hirlapi ingoványokon keresztül gázolni; minden perczben rettegni, hogy a nagy sietségben nem maradt-e valami észrevétlenül, a mit holnap a buzgó X. úr vagy Y. úr a kávéházban majd felfedez, s szalad vele a felsőbb hatósághoz, s lesz érte dorgálás, vagy egyéb is. (Mert tudni kell, hogy vannak, kik még a censurát is superrevideálják és denunciálják, e genret is fogjuk ismertetni később); azután sorokat, pásztákat, egész mesgyéket kijelölni, azokat a nyomdába visszaküldeni, a kijavított példányt visszavárni, a kiigazítottal összehasonlítani, s mindezt az éjfél és a hajnal közötti órákban: én igazán nem tudom, hogy mikor szokott a sajtóhatóság aludni: vagy a _Gondviselés szemei_ nem ismerik az álmot?

A század első felében ily űzött martirjai a társadalomnak még nem voltak. Ritkán került ki a nyekergő kézinyomdák alól uj könyv magyar nyelven: azok többnyire csak kalendáriumot nyomtak; ámbár még az ártatlan kalendáriummal is megtörtént, hogy lefoglalták belőle (még pedig e század második felében) a _februárius hónapot_. Azért, mert a patriotikus szedő egy napra _Zoltán_ nevet iktatott be; mivel pedig Zoltán persze, hogy nem volt keresztyén szent, annálfogva e merénylet a vallás elleni kihágásnak vétetett, s csak a kiadó leleményességének köszönhető, hogy azon év februárius nélkül nem maradt: ki végre is úgy oldá meg a dogmatica ellen támasztott scrupulust, hogy Zoltán annyi, mint _szultán_, tehát = fejedelem, tehát = görögül Bazilius. Igy csúszott be aztán szent Bazilius oltalma alatt Zoltán fejedelem neve a martirok sorozatába; igaz, hogy csak a _vegyes_ hetirendben.

II.

Harmincz évig az első katasztrófa után alig volt a magyarországi censurának a politikai irodalom miatt valami nevezetesebb emotióra szüksége. Lap-lefoglalás nem fordulhatott elő, miután a lapkiadásra elébb még szabadalmat kellett kapni, a később támadt hirlapok tartották magukat a politikai események színtelen sorbejegyzéséhez, tüzetesebb vélemények nyílvánítása nélkül; s ha maradtak is fel azon kor censurai viszonyairól szájhagyományok, azok csak inkább az anekdoták jellemével bírnak. Ilyen monda például az, hogy egyszer egy ily igénytelen hirmondó lap szerkesztője a forradalom által elűzött sardiniai királyról azt mondta volna, hogy ime tehát az egész országából nem maradt neki más, mint három betű. A censura nem vette észre a gorombaságot, de igen a fensőbb hatóság, s a vétkes szerkesztő olyan utólagos jutalomban részesittetett érte, a minőről néhai Muraviev azt mondá, hogy az ember _mellén_ levő érdemrendek nem tudhatnak meg felőle semmit.

A könyvekkel még kevesebb baj volt. Minden nyomatandó művet kéziratban kellett beadni két példányban; a censor tetszése, izlése és instructiói szerint törült belőle, sőt néha bele is igazított; s igy adta vissza az egyik példányt, lepecsételt zsinórral átfüzve s ráírva táblájára a felmentő «typis admittitur»-t, melyet az illető művek legelső lapjára kitűnő betűkkel volt szokás kinyomatni; mint hatósági bizonyítványt arról, hogy a hol ez a pegazus járt, ott liberális epidemiák nem uralkodnak.

A censura számára csak az maradt fenn vizsgálni való, hogy nem vétett-e valaki a jó erkölcsök és a vallás ellen. Hogy minő angol gouvernantei pruderieig vitték e feladatot, arról tanúskodik néhány régi kiadású mű, mikben a censori hatalom dicsőítésére egy-egy kitörült sor, gondolatjegyekkel, mint elhantolt sírdombokkal kitöltve állítja meg a vándort; mely könyvekbe azonban az egykorú ős olvasó sajátkezűleg igyekezett utánírni a kimultak neveit, tintával pótolva a nyomdafesték mulasztását.

Például Csokonaiból egy helyütt e két sor volt pauzákkal kitöltve:

«Két kerek halmocska alatt Ily nagy Aetna hogy lángolhat?»

Tehát a mit annyi költő megénekelt, a női szépség kiváló attributumai Magyarországon a «nefandum»-ok körébe voltak száműzve.

Máskor ugyanazon költőnek e sorát:

«_Egy rozzant Nepomukot_»

orthodox buzgalommal átváltoztatott a censori fantázia e másik sorrá:

«_Egy ott hevert ladikot._»

Ezeket azonban mind helyreigazgatta az olvasó.

És más műveknél is, miket a censura szigorúsága a nyilvánosság előtt eltiltott, a közönség buzgalma segített magán. A kiadhatatlan műveket _leírták_. A toll segített a sajtó baján.

Ereklyeként őrzünk most is, csaknem minden magyar családban, kézzel írott foliansokat, miket buzgó apáink másról-másra leirogattak, s ezrekre meg ezrekre megy azon könyvek száma, miket a kegyes olvasónak apáink idejében még elébb le kellett sajátkezűleg írnia, ha könyvtára számára meg akarta szerezni. A nemzeti közszellem, a szabadságérzet s a honszerelem ily utat keresett magának, hogy a mindent elfojtó censurai kényszer ellen folytathassa a korszak nemes küzdelmét.

A hajdani censor a díjazott rosszakaraton felül még obscurans is volt – ex propriis. A mit nem értett, azt törülte; a mi rá nézve ujításnak tetszett, bárha csak nyelvujítási ügy volt is, annak nyakát szegte. Példa rá K… úr, ki Döbrentey munkájában, minthogy az a nyelvujítók iskolájához tartozott, a felfogása szerint uj szavakat: «erény» – «kontár» kiigazgatta «remény» és «kantár» szavakra.

Hanem a nyelvujítóknak mégis sikerült rászedni a censorokat.

A közszellem mindenütt a családi tűzhelyek mögé volt száműzve, s iránytalanul, atomjaira feloszolva szunnyadozni látszott folytatott tengélete alatt, midőn bizonyos apró emberek között, minőknek a magyar poétákat szokás tartani, két látszólagos abstract tárgy felett vitatkozó párt alakult: a nyelvujítók és a népszerű nyelvfentartók pártja.

Amahhoz tartozott Kazinczy Ferencz a pesti ifjú literátorokkal, később Kölcseyvel, emehhez az úgynevezett debreczeni iskola, Csokonaival mint lumenével.

A vita, mely sajtó útján közöttük kifejlődött, igen élessé kezdett válni, kiméletlenül bántak egymás irányzatával és személyével, s a censura az ilyen dolgokban engedékeny szokott lenni. Hadd üssék egymást a magyar írók, hadd tépjék le egymás koszorúit, mindegyik megérdemelte, a mit a másiktól kap. Egymásnak szolgáltatják ki a büntetést, mely őket más úton el nem érheti. Azért azt a világért meg nem kell a censurának akadályozni, hogy két magyar író egymást úgy megegye, mint a mesebeli oroszlán.

Csak későn vették észre az állam bölcsei, hogy az abstract tárgyú viták hősei mögött az egész magyar nemzet közszelleme ébren áll; s a mint az egyik felköltögette a haladás utáni vágyat, épen úgy támasztja fel a másik az ősi intézményekérti buzgalmat. Egyenlően veszélyes szellem mindkettő egy kormányra nézve, mely nem akarja, hogy a népek akár a jövőn, akár a multon törjék a fejüket.

Azután a poézisnek van valami bűvereje. Maga a petrificált censor is érzi annak a hatását, s bárha Kisfaludy műveiből sokat kitörült a censor, gyakran a legjavát, úgy, hogy egyszer a költő e szókra fakadt: «az uj primás igen vigiláns úr, ha így marad, majd imádságos könyveket írok», – azért mégis maradt azokban annyi lelkesítő, annyi jobb érzelmekre gyulasztó anyag, annyi valódi tápláléka a szabadság utáni vágynak, annyi reminiscentiája a szendergő honszerelemnek, hogy a politikai téren megnémított nemzet ujra éledett a költők műveiben s a censura nem tehetett róla, hogy a «Pártütőkben» sok meztelen igazságot kitörült, s annak daczára a közönség e mű szinrehozatalakor egész jeleneteket kivánt ismételtetni.

A kormányt megdöbbenté e lendület. Ebben a sirboltban még mozognak. El kell a mozgás hangját csitítani.

1820-ik évi január 11-ikén egy kormányi rendelet eltíltá minden bármilyen tartalmú politikai külföldi lap behozatalát Magyarországra, (csak a mindig subventionált Augsburger Allgemeine Zeitung-ra nézve volt kivétel), sőt még a tudományos és irodalmi folyóiratok is ez interdictum alá estek. Azonkívül pedig a magyarországi censori hatóságoknak kiadatott a parancs, a magyarországi elmeszüleményekkel faraói szigorral bánni el.

Hanem már ez az erőnyilatkozás kárba veszett fáradalom volt. A nemzeti közszellem már egyszer föl volt ébresztve, s a kor lendületét emberi erőnek korlátozni lehet, de visszavinni soha.

A nemzet nem tekintette többé fenyegetett íróit vándor helotáknak, éneklő naplopóknak, de a koreszmék fáklyavivőinek, s helyet egyengetett nekik az állami lét kiküzdőinek büszke sorozatában. A sajtó elleni szigorú tilalomra felszólaltak a vármegyék, s a mit az egész ország akkor érezett, leghívebben kifejezék Barsmegye rendei a kir. helytartósághoz intézett feliratukban.

Elmondják, hogy «polgári kötelességüket sértenék meg, ha a folyóiratok tilalma ellen felszólalni elmulasztanák»… hogy a folyóiratokat «a mívelődés forrásainak» tekintik… s kérdik, hogy «miért tépetik szét újabban a társasélet egy közhasznú köteléke?»… felemlítik, hogy őseink is nagyrabecsülték a gondolat- és szószabadságot; s e mellett kiemelik, hogy «a hirlapok a külföldre nézve mind megannyi barátságos levelek, melyek által a nemzetek egymással közlekednek, az eseményeket, előhaladásukat, sóvárgásaikat egymással tudatják. Oly szükséges kellékek azok a barátságos viszonyban létező népek szorosabb összeköttetésére, az ipar és kereskedelem felvirágzására s a nemzeti műveltség előmozdítására, hogy polgárosodott nemzetek azokat teljességgel nem nélkülözhetik. A belállapotokra nézve pedig a hirlapok organumai a közvéleménynek.»

Igen bölcsen fejtegeti e felirat: «hogy a folyóiratok nagyrészének szelleme megrontatott, hogy azok a közvéleménynek többé korántsem hű tolmácsai, hanem meghamisított, szolgai szellemű közlönyök, jól tudjuk. Az eredmény azonban egy: akár a szabad szó fojtatik el, akár a közvélemény hamisíttatik meg; amaz a természeti szabadság korlátozása által sért minden jogot, emez csalás által gúnyolja a közönség méltóságát.»

Azután áttér a felirat azon logice igen helyes kérdésre, hogy «ha e tilalom mellett némely külföldi lapok kegyelését magunknak megfejteni akarjuk, önkénytelen e kérdés támad bennünk: hogy csak épen ezek felelnek-e meg céljuknak? És miért tiltatnak a többi folyóiratok? Mert mivel a kormányhatalom előtt gyűlöletes emberek hirdették? Alig lehet hinni, hogy a kormány meg akarná magát fosztani az eszköztől, mely által az alattvalók kívánatai legjobban tudtára eshetnek. És mely elvek azok, melyeket más országban szabadon vallhatni, s csak éppen e kormány gyűlöl? A trón sokkal inkább csak a nép szeretetében találhatja a maga alapját, mintsem hogy a censor törlő tollának támogatására szüksége volna.»

Végül szemére vetik a kormánynak, hogy «az örökös tartományok írói bennünket gyaláznak, törvényeinket gúnyolják, a sajtó ezek számára szabad, a különben oly szigorú censura ezeket tűri, sőt kegyeli. Ama külföldi folyóiratok ellenben, melyek a műveltség forrásai gyanánt szolgálhatnak, nagy gonddal eltiltatnak, számunkra a rágalmazó iratok czáfolatának sem áll a sajtó szabadon, sőt még a tudománynak is szűk korlátok szabatnak, melyeken túllépnie a közjóval megférhetetlennek állíttatik.»

Stbi. Stbi.