Part 17

Eleinte nem volt más tér a küzdelemre, mint a társadalom. Ennek a gyümölcsei lettek a politikai párbajok, osztrák főtisztek és magyar gavallérok között. Egy ily hármas párbaj hőseként szerepelt Tisza Kálmán, ki abban nehéz sebet is kapott. (A második volt Szapáry Gyula, a harmadik Beniczky Ferencz, ez halálra sebesíté az ellenfelét.)

Azután következtek azok az évek, a miknek nem írjuk meg a történetét. A magyar nemzet törvényhozása kimondta, hogy «fátyolt vet a multakra», az 1850-től 1860-ig terjedő korszaknak nincs historiografusa.

Csupán egy levelére hivatkozom a magyar emigráczió egyik legkitünőbb vezérének, báró Jósika Miklósnak, ki abban panaszolja, hogy a nemzet azon küzdelmet, a mit igazainak fentartásáért az emigráczió folytat, nem méltányolja, csupán egy ember érti és segíti e nehéz feladatot, – Tisza Kálmán.

Legelőször negyvenegynehány évvel ezelőtt láttuk őt megjelenni a politikai küzdtéren.

Az abszolut kormány minden szabadságot elvett az országtól; még az utolsó volt hátra: a vallás szabadság. Megtámadta hirhedett pátensével a protestáns autonomiát. Ezen tört meg a hatalma. Az egész ország, maga a hatalmas katholikus klérus is a protestáns önkormányzat védelmére egyesült s a merész ellenállás egyik vezetőjéül láttuk előtámadni az akkor 30 éves Tisza Kálmánt.

Következett rá még ez évben az októberi diploma kibocsátása, mely Magyarországon az idegenek kormányzatát megszünteté, a sajtót felszabadítá, az országgyűlést egybehívta, de a 48-iki parlamenti kormányzatot nem állítá helyre. A következő évi országgyűlésen már Tisza Kálmán mint a magyar ellenzék vezére szerepel.

És ez nehéz szerep volt. Kormány nem volt, magyar miniszterium nem lett kinevezve, és így kormánypárt sem lehetett. De volt egy nagy szám, mely kiegyezést kívánt a dinasztia és a nemzet között.

Ezzel szemben állt az ellen egyenlő számarányú tábora, melyben együtt voltak a szabadságharcz veteránjai, a kínszenvedett politikai martírok, a forradalom minden tényezői.

Itt kezdődött el Tisza Kálmánnak az a nehéz feladata, melyet huszonöt éven át híven és következetesen vitt keresztül: megtartani a magyar nemzetet az alkotmányos jogaihoz való szilárd ragaszkodásban, de visszatartani a szélsőségekbe töréstől.

Mind az egyikre, mind a másikra sokszor kinálkozott az alkalom. Egyfelől az osztrák kormány kiéheztetési politikája, másfelől Ausztria elszigeteltsége, balvégzetes háborúi erősen izgatták a nemzeti közvéleményt: Tisza Kálmán erős keze tartá, hogy se jobbra, se balra ne dőljön. Ekkor alapította több barátjával együtt a magyar ellenzék egyetlen közlönyét, a _Hon_ napilapot.

Mikor az alapító kilencz tag névsora megjelent a programm alatt, a kormánykörökben azt mondták: Ime tehát ez a titkos kormány névjegyzéke. És igazuk volt.

Ennek a feladata volt megőrizni a nemzetet a fegyvertelen harcz abbahagyásától: akár kapituláczió, akár fegyveres harcz megkezdése által. A fejével játszott mindenki és nem vonult félre.

Tetterejét érvényesíté, az alkotmányos térről leszorítva, a társadalmi, irodalmi, főleg a nemzetgazdászati téren: jól tudva azt, hogy «a szabadságnak legjobb alapja a népműveltség és a közjólét».

BLAHÁNÉ.

(1896.)

Nevezték őt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondtak el róla, hogy milyen drámai művésznő.

Úgy vagyunk Blahánéval, mint a holddal. Mindenki látja, gyönyörködik benne, lantokban dicséri; – de senki sem ismeri; a valódi sphærája el van előlünk takarva; pedig ott lehet, ott van élet, növényzet, melegség – és talán boldogság is. Ezt a képet a földlakók soha sem látják.

Nőm, ki ugyanegy színpadon működött Blahánéval, azt mondta róla, hogy ő a legkitünőbb drámai művésznők egyike. Nekem is megadatott, hogy őt egy igen tragikus drámai szerepben láthassam. A tragikai múzsának minden ajándéka egyesítve volt nála: mély érzés s annak minden változatait kifejezni tudó hang, megkapó indulatkitörések, beszélő arczkifejezés, eredetiség a felfogásban, plasztikai mozdulatok és előkelő egyszerűség.

Mindenki azt mondta róla ez alkalommal, a mit Jókainé: «ez egy elsőrangú drámai művésznő».

Bizony a tragikai múzsa volt Blahánénak az édes anyja.

Hanem hát az előkelő anya még azután sem adoptálta legkedvesebb leányát, a mikor véletlenül felismerte. Pedig az szerette őt; Blaháné szerette a drámai művészetet.

Még akkor egy házban lakott a dráma és a népszínmű. Át-átlátogattak egymáshoz. Sőt még az opera is ott volt osztályos rokonnak. Az volt a kegyencz. A magasabb drámának a napja volt a péntek, a népszínműé a vasárnap.

Lehetett összehasonlításokat tenni. A pénteki színház üres padsoraival, ásító páholyaival, kopott díszleteivel; az a lágymeleg hangulat, mely mint a malária, magának a művésznek a lelkét is ellankasztja… És aztán a vasárnapi színház zsufolt karzataival, lelkesedni, mulatni, örülni kész közönségével; nyüzsgő színpad, daltól visszhangzó kulisszák, tapsvihar, hulló koszorúk!…

És aztán?… a hogy a nagy római mondta: «Inkább leszek első ember egy faluban, mint második Rómában.» Mikor a népszínművet a Nemzeti Színház átadta a Népszínháznak (a mit én ma is nagy hibának tartok), Blaháné elhagyta a magas sarkú múzsaanya házát, s vitte magával a pillangós czipőit a dajkája házához, a ki eddig fölnevelte. Inkább rózsakirályné a paraszt szalmás kunyhóban, mint hamupipőke a méltóságos palotában! S a siker, a diadal igazat adott a választásának. Mint népszínművek királynéja, egész világot teremtett maga körül. Saját színműirodalmat fejlesztett ki. Jobbágyává tette a magyar Tháliának az idegen népet.

És azután láttuk és bámultuk és szerettük őt az általa elővarázsolt világban, mint naiv parasztleányt, mint kaczkiás menyecskét, mint dalos rózsakirálynét, mint operetténekesnőt, mint fiú-szerepek kedves személyesítőjét…

Nem! Nem akarok pamlagpört támasztani a művészetek istennői között. Dráma, opera, népszínmű, operette, vaudeville, bohózat: kézcsókoló tisztelője vagyok valamennyinek s nem keresem közöttük a rangkülönbséget. Blahánénak pedig különösen hálás elismeréssel tartozom azért, hogy előkelő drámai tehetségével a népszínművet megnemesítette, s az operettenek tisztességet szerzett. A mély érzés, a nemes szív aureolát sugárzott e műfajokra.

Aztán Blaháné mindig a _mienk_ volt!

Talán ez a szó: «volt» – nem is historicum még? Talán az újhold sarlója ismét föl fog tünni előttünk?

A közönség mindig maga előtt fogja őt látni, s mindig vissza fogja őt kivánni oda, diadalai paradicsomába: a népszínműbe.

Csak én, a kinek megadatott egyszer láthatnom a hold tulsó oldalát is, a hol eleven élet van és virányok és emberalakok, – csak én nem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy Blaháné művészi ereje teljes birtokában, végkép letünjön a láthatáron, s csak úgy magamban mondogatom, hogy ha már elvesztette Blahánét a Népszínház, hogy nem nyitotta meg előtte a főbejáratát a Nemzeti Színház?

A KEDVES LÁSZLÓ.

(1895.)

Ez a fájdalom, a melynek számára nincsen vigasztaló szó.

Fájdalom, mely annál nagyobb lesz, mentül többfelé osztják, annál nehezebb, mentül többen viselik. A részvét sokszorozza a veszteség érzését.

– Veletek sírok, – mondja a király a szenvedő apának.

– Veletek sírunk, – mondja a nemzet mind a kettőnek.

Hát mindenkinek meg kell-e halni, a ki a magyart szereti?

A lomha béke-idő rabolja-e el jövendőnk legjobb hőseit?

Nincs már szükség vezér-fényekre, kik elől világítsanak a hazaszeretet útján?

Ki pöröl Istennel? Ki áll vitába a végzettel szemben? Porok vagyunk, meg kell hajolnunk az égiek előtt.

És van hitünk, a mely az Éghez csatol.

Vigasztalásunk, hogy a kedves gyermek, a ki áldozatul esett, a nemzeti szentek sorában foglal helyet. Úgy halt meg, hogy nem hagyott maga után mást, mint erényeinek emlékét.

De mikor ez az emlék az, a mi legjobban sajog!

A ki tudja azt, mennyire egymáshoz volt forrva az egész József főherczegi család a kölcsönös szeretetben; milyen örök és változatlan volt a szülők és gyermekek és a testvérek közötti rajongó együttérzés, mindenkinek egész sziv jutott mindenkitől: az lesz képes felfogni azt az ürt, a melyet e kedves, e bálványozott gyermek eltűnése támaszt.

De hiszen nem tűnt ő el: itt van ő. Szétosztva többi testvérei között: ott is marad; ott feltalálható.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Évek előtt, midőn József főherczeg vendégszerető házánál voltam, a két még akkor fiatal gyermekfőherczeg ott jártam emlékéül egy ajándékkal lepett meg. Ez egy saját kezük faragta sétabot volt; markolatul derék bunkóval ellátva. «Ez nagyon jó lesz nekem mankónak, mondám átvéve a kedves emléket.» «Minek magának a mankó?» mondá a kis László, «mikor magának szárnyas lova van.» Most már neki van szárnyas lova: nekem maradt a mankó.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ég halmozza mindazokat a jókat, a mikkel a sors adósa maradt a kioltott fiatal léleknek, azokra, a kik e lelket bizony örökölték.

ERZSÉBET EMLÉKEZETE.

(1899.)

Van egy vallás, melyben minden felekezet, minden kultusz igaz hívei egyesülnek, melynek oltárát mindenki magával hordja, templomát soha el nem hagyja. E vallás parancsait is Istenkéz írta; de nem kőtáblákra, hanem emberi szivekbe. Ez az emberszeretet és a honszeretet vallása.

Harangszó, zsolozsma, imádság mind Istent dicsérik, de legjobban dicsérik az urat az emberi jótettek.

A ki egy elárvult családot jobb sorsra felemel, a ki a kétségbeesetteknek életkedvét visszaadja, a ki elkeseredett ellenfeleket egymással kibékít, az bizonyára mind híve e vallásnak.

Hát az, a ki egy egész országot emelt fel jobb sorsra, a ki egy kétségbeesett nemzetnek életkedvét visszaadta, a ki trón és ország közötti viszályt kiegyenlíteni segített, ne mondjuk-e azt e vallás szentjének? Az emberszeretet és honszerelem vallása szentjének!

Az volt a megboldogult királynénk, Erzsébet. Mindenütt így látom őt magam előtt. Elkezdve azon a hófehér ruhás szeráfi alakon, mely őt, mint menyasszonyt tünteti fel: dicsőn uralkodó királyunk legbelső szobájának egyedüli dísze, végig azokon a tüneményes képeken, a mikben mint áldó nemtőnk, mint őriző angyalunk közöttünk járt, egész addig a gyászruhás Mater dolorosa alakig, mindenütt a szentek glóriáját látom körüle sugárzani.

Fényes és utolérhetetlen mintaképe volt ő egy királynénak, de fényes és követésre méltó mintaképe a gyermekeit szerető anyának, a hazáját szerető honleánynak, az emberszerető védasszonynak.

A mit hatalom, férfierő, bölcs ész nem bírt megoldani, azt a szerető női szív megoldotta, összeköté.

Erzsébet királyné nevét emlékszobrok, mauzoleumok fogják megörökíteni, de minden ércznél, márványnál tartósabban fogják ezt fenntartani azok az intézmények, melyek az ő áldott védnöksége alatt a szenvedő emberiség s az előre törekvő nemzeti mívelődés javára keletkeztek. – Ott, a hol a szenvedés örök, ott hangzik valóban az örök ima: s a hogy a szenvedést felváltja az enyhülés, úgy következik az imára a beteljesülés, mindennap s ez megújul mindennap és el nem múlik soha, a míg csak szenvedők lesznek a világon, a kik az égre emelik kezüket s onnan várják megszabadításukat.

A szenvedők, a hazájuk sorsán töprengők, a jövendők felett kétségbeesők mind, mind őt keresik ott az égben: eltűnt védangyalukat, Erzsébet királynét. És bizonyára ott találják.

Nem hagyhatott ő el bennünket: annyi millió szív szeretetének sugarai visszavonzzák őt a hazához s ki életében áldó nemtője volt nemzetünknek, égbeszálltával védszentjéül fog megdicsőülni.

Életében két koronát viselt: egyik a királyi aranykorona, másik a mártirok töviskoszorúja. Mi hisszük és valljuk, hogy most már a harmadik korona is dicsőíti fenkölt homlokát: a megdicsőültek csillagokból font aureolája.

A legmagasabb helyről ezt a szót hallottuk a legnagyobb fájdalom kitörésében: «ha tudnák a magyarok, miket tett ő érettük a megdicsőült királyné!»

… Tudják.

Nincs honleány, nincs hazafi, a kinek a krédójából ez a tudás hiányoznék.

S a míg a magyar szivekben forró vér fog bugyogni, addig bizonyára mindig ünnepnap lesz e hazában Erzsébet királyné nevének, születésének és halálának napja. Ma is összejöttünk a Te emlékedet megünnepelni, óh megdicsőült királynénk, nem hogy mi imádkozzunk teérted, hisz Te az örök üdvösséget megérdemelted egész életed minden cselekedetével, hiszen Te viselted a szívedben az Istenanya tőreit, hisz Te csak az erényeket ismerted, a bűnöknek még a fogalmát sem, a Te lelked fehér köntösére egy foltja nem vetődött a földi homálynak. Te már ott ülsz a szenteknek sorában s látod színről-színre az Istent; de mi kérünk Téged esedezve, hogy te imádkozzál miérettünk a népek Atyjához, a királyok királyához, hogy áldja meg, védje meg a mi jó hazánkat, adjon népeinknek békességet, egyetértést, hűséget és kölcsönös szeretetet s áldja meg hosszú élettel, dicsőséges uralkodással a mi szeretett királyunkat, a kit a Te angyali szellemed ihlessen az égből, a mint egykor a földön, hogy népeinek boldogságában találja örömét, dicsőségét. Amen.

MUNKÁCSY.

(1900.)

Nem akar a toll fogni a kezemben.

Milyen reszketősen jönnek elő a betűk, – kényszerítve.

Hát neked kellett előre menned?

A ki annyival erősebb, fiatalabb, életteljesebb voltál nálamnál, a ki előtt még egy nagy útja állt a dicsőségnek, a kire még oly nagy munkája várt az alkotásnak.

Mennyi kedves emlék fűződik a te édes alakodhoz!

Mikor legelőször láttalak, egy fiatal művészt jöttél meglátogatni hozzám, Feszty Árpádot, a vőmet. Egyedül voltam otthon. Én mutogattam meg a nagy mesternek a fiatal művész kartonjait, melyek után az igazságügyi palota esküdtszéki terme számára festette meg a tempera-képeket. A mester el volt ragadtatva a fiatal művész alkotása által: azt mondta, hogy ez a helyes históriai festészet s nagy jövendőt jósolt azok alkotójának.

Mennyi kedélyes találkozásunk volt azután is! A munkácsi diadal után az írók és művészek lakomáján, de a legkedvesebb az én csendes kis hajlékomban, családi és baráti körben, vígan adomázva s poharazva. Mind olyan emberek, a kik azt hisszük magunkról, hogy «sohasem halunk meg». Valami megmarad utánunk. Azután daloltunk együtt magyar népdalokat. Munkácsynak mély bariton hangja volt, nekem tenor. Most is a lelkemben cseng még az a nóta, a mit együtt énekeltünk: «Édes anyám, kérem, – Ne rontsa meg vérem! – Hiszen én igérem, – Hogy az én rózsámmal – Holtomig beérem». Ilyen duettet sem hall Európa többet! Fütyülése pedig versenyzett a pacsirta dalával.

Munkácsynak a haja csak akkor kezdett még szürkülni. Gyönyörű, tömött, göndör fürtjei voltak. «Festeni nem fogom a hajamat, – mondá, – de a bajuszomat védelmezni fogom.»

Az «Ecce homo» korszakában már nem védelmezte, egészen fehér volt: üstök, bajusz és szakáll, ő maga összetört alak.

Most már halott.

Hát mi az, a mi bennünket megemészt?

A lélek. Megöl az mindenkit, a ki az idegeivel dolgozik: festőt, költőt, szobrászt, művészt: ez a mi Malach Hamoveth angyalunk. Ez a szent láz, mely felemészt; ez az édes pokol, melyben megégni gyönyörűség.

S még ha megégünk, ha hamuvá leszünk, hála érte.

De élve maradni az ész elégése után, nyomorult izom- és csonttömegnek! Ez rettentő végzet.

S ez elé rohan mindenki, a kire a sors azt a hivatást mérte, hogy a lelkével alkosson.

Mindannyiunk között legjobban ki van téve e végzetnek a festő: a kinek az alkotása egyszerre és közvetetlenül jelenik meg s annak addig, míg műve megalakul, a tudáson s a teremtő erőn kívül még végtelen tanulmányokat kell összegyűjteni, azoknak az alkalmazását kitalálni, belőlük egy egészet megteremteni. A ki ezt kezdetétől befejezéséig fejlődni látta, az, ha van szívében szeretet a festő iránt, minden este imádkozhatik érte, hogy őrizze meg az ép lelkét az Isten!

Mit tudnak a lélek elégése ellen a doktorok?

Azt, hogy ha olyan emésztő a munka, hát hagyjunk fel vele.

Oh, be rosszul ismerik a test és lélek közötti kölcsönös viszonyt!

Hisz a kifáradt léleknek csak egy gyógymódja van: az új munka. Legyen az könnyű munka, játszi munka, vagy merész, lehetetlen munka, de csak ne szűnjön meg soha.

Munkácsyn akkor tört ki a dühös őrjöngés, a mikor az orvosai és a szolgája az ecsetjeit elvették tőle. Ez természetes. Hiszen ebben az ecsetcsomagban volt az ő lelke!

Én csak jámbor ember vagyok, egy gyermek parancsolhat velem, de ha valaki az írótollamtól meg akarna fosztani, én azt megölném, ha Sámson volna is. Pedig az író még dolgozhatik a fejében is; de a festő ecset nélkül nem élő ember.

Azt kellett volna mondaniok a beteg művésznek: «El ne hagyd a rajz-ónodat, eredj ki a mezőre, fess virágokat, fatörzseket, vagy fess akár őrült fantazmagoriákat, fess torzképeket s ha egyebet nem tudsz, kolorálj fotografiákat, csak abba ne hagyd a munkát, mert abban van a lelked, abban az idegeid gyógyszere.»

Most már «elvégeztetett». Levehetjük a művészt a keresztfáról. Csinálunk neki pompás temetést. Hát a nagy mesterművéből mi lesz? A magyarok honfoglalásából? Azt is eltemetjük?

«Ma velem leszesz a Paradicsomban.»

Azon a nagy (halhatatlanságnak szánt) történelmi képen Munkácsy a saját arczképét és az enyémet is megörökítette (???). Vigasztalásomra szolgál, hogy együtt dobnak ki bennünket s szállunk alá a poklokra.

MUNKÁCSY ÖZVEGYÉNÉL.

(1900.)

Négy év mulva az utolsó találkozás után mint gyászvigasztaló látogattam hozzá.

Egyedül volt, kisérő unokaöcscsével.

– Minő végzet! Mennyi vidám napot töltöttünk együtt ő vele, a felejthetetlennel! Egy megkezdett levelére találtam, melyet önhöz írt, de nem tudott befejezni: tele van eszmékkel. Ez a levél is ott van az eltévedt bőröndben, mely a bécsi állomáson elmaradt.

Utánam érkezett Benczur Gyula mester a nejével Munkácsynéhoz.

A gyászoló özvegy elmondta előttünk a megboldogult utolsó napjainak történetét.

A szanatorium orvosa mult hétfőn tudatta Munkácsynéval, hogy férjének betegsége a legválságosabb állapotba jutott: ételiszony (sitophobia) vett rajta erőt. Ápolói kénytelenek lesznek mesterséges úton ételt vezetni a gyomrába.

Munkácsyné rögtön sietett az intézetbe a beteg látogatására.

A mesteren egész új divatos öltözet volt, szürke kabát kék nyakravalóval. Nagyon örült, mikor a nejét meglátta, s e hatás alatt sajátkezűleg feltört egy narancsot s azt elfogyasztotta.

Később egy nőrokona is odaérkezett látogatására. A beteg szobája falát két gyermekarczkép diszítette. Munkácsy nagy élénkséggel magyarázta látogatójának, hogy ezekhez a képekhez az ő kis leánya volt a minta. Csak kézmozdulatokkal magyarázta, mert a mi hangokat száján kiejtett, az nem volt emberi beszéd, csak érthetetlen makogás.

Az orvos javulást jelzett.

Pár nap mulva azonban ismét a baj rosszabbra fordultáról értesíté Munkácsynét, ki rögtön sietett férjéhez.

Fenn találta; fekete frakkba volt öltözve, mintha látogatásokra várna. Arcza elárulta, hogy haldoklik. Émelygős hányás bántotta.

Neje megtörülte az arczát, s kebléhez szorítá fejét. Egy hangot nem tudott már adni.

– Meghal a férjem! – rebegé Munkácsyné az orvoshoz.

– Igen, – volt a válasz.

Azzal lefektették a haldoklót az ágyba. Ott a fal felé fordult, s öt percz mulva kilehelte dicső lelkét. Elaludt csendesen, mint gyermek az anyja ölében.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

MADÁRTÁVLATBÓL.

(1892 jun. 8.)

Előttem a pompás főváros, mátul fogva büszke nevű: «rezidenczia.» A Svábhegy keleti lonkájáról nézek le rá. Estenden máskor is elragadó tünemény roppant háztömegeivel, karcsú tornyaival, a bazilika magasra kiemelkedő jelképével, elszórt csillagokkal megrakva, melyek a városliget zöld lombszőnyegéből csoportosan ragyognak elő; aztán a Dunapart lámpasorai, visszaverve a kék Duna tükrétől; a két álló hid, mint két bogláros öv: a lánczhidat eltakarja előlem a Várhegy; de annak is ott van a mentekötője panyókára vetett lámpasorbul. Innen szoktam én az én «kedvesemmel» kaczérkodni, a bájos Budapesttel, a csodás tündérhölgygyel, a ki mentül vénebb lesz, annál fiatalabb. Nem hiába nevezte a török is «szívgyönyör»-nek: «_Dsigerdilen._»

Ámde a mai estén különös ünnepi díszt öltött az én imádottam: felrakta valamennyi gyémántjait, rendjeleit. Tűzbálványok emelkedtek elő, fénykarikák, kettős napok a város minden részéből, a városligetből, a Gellérthegy ormáról. Ezeknek sugárküllői egyre vándoroltak a háztömegek fölött, végig zománczozták a Dunát, egy-egy templom, mint egy álomkép tünt elő egyszerre a sötétből; aztán egymásnak köszöntgettek, innen oda, onnan ide, mint két üstökös fark, mely egymást keresztezi s mikor egyikük egyenesen odatűzött a szemembe, az olyan volt, mint egy kis nap, ép olyan vakító, ezer szivárványos sugárt szóró nap: vagy mint egy megkötött meteor! Ezt az összjátékát a fénypompának csak innen a távolból lehetett elnézni.

A hold maga is hódolt ma. Nem akarta kisebbíteni égi fényével a földiek fénypompáját. Az egész ég tiszta volt, csak a telehold vont fényes arcza elé egy fekete felhőkárpitot, mely ott maradt és vele együtt emelkedett följebb. Hagyott bennünket magunktól ragyogni.

Ragyogtunk is! A mint az estharangok bim-bamja megszólalt, a melynek harmoniás csodazenéjét is csak innen a hegyről lehet élvezni; a városlakónak sejtelme sincs arról, hogy minő instrumentácziója van a tornyok sextettjének, csengő, kongó, zúgó, bömbölő mély hangok fölséges egybevegyülése; hát akkor egyszerre egy veres tűzvonal támadt a Duna-parton: az eskütértől a Petőfi-térig s az a tűzvonal kigyózott, hullámzott, ezer meg ezer fáklya szakadatlan lobogványa volt az. Mikor a tűzkigyónak a farka a pesti oldalon elenyészett, már akkor a feje ott világított a budai várfokon. Az a két fényszóró gömb ott a királyi vár előtt olyan volt, mint egy túlvilági óriásnak a két szeme.

S ez az óriás egyre nőtt, tömörült, megdagadt; a mint a fáklyaözön belefolyt a lángtóba. Az olyan fényt árasztott maga körül, hogy körülöttem árnyékot vetettek a fák a falra. Az egész királyi palota izzani látszott, mintha olvadt aranyból volna. A delejes napok oda vetették sugárkévéiket a várra; de azok elvesztek a fáklyák tűzfényében.

De a mi az optikai pompánál is meglepőbb, az volt az akusztikai rendkívüliség: a mihez hasonlót csak egyszer hallottam életemben.

Az a hegyoldali lonka, a hol én álltam, öt kilométernyi távolban esik a budai királyi várlaktól. Egyes emberi hangnak onnan idáig elhangzani nem lehet. Hanem mikor az a tízezer ajk egyszerre rázendíté az éljen kiáltást ott a várudvaron és a téren, az olyan volt, mint a vihar kitörése. Ily óriási tömegben az emberi hang mérföldnyire elhangzik s ki lehet venni az «éljen!» szót belőle. És újból, meg újból ismétlődött az a viharszerű zengzés. Ez egy olyan hang volt, a minek fel kellett törni az egekig. Rémséges, megrendítő, lélekidéző szózat!

Körülöttem méla csend; mindenki a városban van most. Mellettem a közeli bokorban megszólalt a fülemile. Én hallgattam és csak magamban gondoltam valamit.

… Talán az is felhallatszott az égig!

«CSINÁLJUNK MAGUNKNAK EGY JÓ NAPOT.»

(1892.)

«A pokolban is esik egyszer vásár!» azt mondják a magyarok. «Este virágzik a tök.» Azt is mondják. «Mach mer unz án gúden Tág!» Ezt meg a németek mondják. Hát miért ne csinálnék egyszer én is magamnak egy _jó napot?_

Az én jó napom azzal kezdődött, hogy reggel öt órakor felkeltem regényt írni. T. i. hogy a «Fráter György»-nek legközelebbi fejezetét elvesztették a szerkesztőségben. Úgy eltünt, hogy nem akadt gazdája. Este tudatták velem. Egész éjjel erről álmodtam. Ezt ujra meg kell írni. Minden poéta-mesterember tudja, hogy nincs annál pokolra valóbb mulatság, mint egy elveszett munkát ujra visszagondolni, vagy mint Tinódi Sebestyén kifejezi: «Hátra tanulni!» vagy mint Sárosy Gyula mondja: «ujra szülni.»

Dél felé készültem el vele. Irtam is hozzá a tisztelt szerkesztőségnek egy olyan comitivát, hogy tudom, nem teszi el az autogram-gyüjteményébe.