Part 18

Akkor felmentem az országházba. Horánszky Nándor barátom beszélt. Ő tudja miről! – Én valami megjegyzést találtam rá tenni gróf Pongrácz Károly barátomhoz fordulva, azt Horánszky meghallotta; belém kötött, én visszakötöttem; nagy hajcihő lett belőle, úgy, hogy utoljára gróf Károlyi Gábor felkelt a helyéről, azt mondja: «Ezt a scandalumot nem lehet kiállani», s kiment. Nekem pedig megvolt az a jó napom, hogy egyszer valahára én is közbeszónokolhattam. Egészen ujjászülettem tőle! Mintha csak 1867-ben élnénk.

Ebédre Fenyvesy Feri barátomhoz voltam híva a Hungáriába. Szinházi nyugdíj-ebéd volt a titulus bibendi. Az üléstől az ebédig még egy óra volt agyonverni való. «Mit csináljunk addig, Károly barátom?» mondám Vadnaynak, a ki szintén oda volt meghíva. «Sétálunk és nézegetjük a szép hölgyeket az utczán.» «Nagyon jól van, úgy is régen sétáltam már, s régen kacsintgattam szép hölgyek szeme közé», és így nagy élvezettel töltöttük el az interkaláris egy órát, kölcsönösen emlegetve egymásnak, hogy «Hej, pajtás, mikor mi ennek a szép hölgynek a mamájával jártuk a csárdást!» (Nagymamáját is mondhatnám, de nem akarom Károly barátomat kompromittálni.)

A nyugdíj-lakomán aztán felségesen mulattunk. Tizenhat toasztot végigittunk; a tizenhatodiknál Hegedüs Sándor fiúilag megintett, hogy elég lesz a jóból; még egy fővárosi képviselőtestületi ülés van hátra, a hol nagy feladatok várnak reánk. Publica privatis præcædunt! azt mondják a magyarok. Ott hagytuk a vidám társaságot, s osontunk kifelé. Az előszobában a pinczérek rám adták a felöltőt, fejembe nyomták a fekete selyembélésű czilinderemet, s rövid időn ott találtam magamat az uj városház képviselői termében, mely már akkor zsúfolva volt lelkesült hazafiakkal. Valaki szónokolt a baloldalon. A mellettem levő urak kiabáltak: «Eláll! Eláll!» Én együtt kiabáltam velük: «Eláll!» És csakugyan elállt. Akkor a jobb oldalon állt fel egy másik szónok, annak még jobban kiabáltuk: «Eláll!» s az is elállt. Akkor az elnök kisérté meg a kérdés feltevését: annak meg addig kiabáltuk a «halljuk»-ot, hogy semmit sem hallottunk belőle. Akkor aztán következett a szavazás felugrással vagy guggonüléssel, én is a felugrók között voltam. Hogy miről volt szó? Azt bizonyosan úgy tudta mindenki, mint én magam.

Denique a magistratusnak minden propoziczióját leszavaztuk. Ez már csak jó nap volt. Nem adunk pénzt semmire! A czitadellát bevesszük ostrommal, nem fizetünk érte!

Onnan pedig, nagy diadallal, egy kedves barátomhoz mentünk el estélyre, a hol bájos és szellemdús úrhölgyek társaságában töltöttük el a napot az utolsó óráig, a mikor is én a széles Andrássy-úton nagy büszkén vándoroltam hazáig, magamban dúdolva a «Jaj be hangos a Becsali csárda!» melódiáját.

Hazaérve aztán fogtam a czilinderemet, hogy – rendes ember létemre – majd elteszem a kalapskatulyába. Hát már akkor ott volt az én fekete béléses czilinderem a kalapskatulyában! Hát ez már micsoda? Hogy jött haza ez a czilinder-kalap nálam nélkül? Hogy lett nekem egy czilinder-kalap helyett két czilinderkalapom? Nem vagyok én még kétfejű sas!

Ha jól sejtem, én valakinek elhoztam a czilinderkalapját. De ki az a valaki?

Most már ezt az útját választom a kurrentálásnak, hogy felhívom a nyugdíj-lakoma részeseit, hogy a ki elveszett a kalapjából, jelentse magát nálam, a hol egy elszomorodott czilinder-kalap kész megbocsátani a tőle megszökött viselőjének s őt a multak iránti szemrehányás nélkül ismét keblére fogadja.

Megesik ám az ilyen tévedés okos embereken is.

Tisza Kálmántól hallottam, az esetet elmondva, azt a sokkal jobb adomát, hogy egyszer ő a hatvanas években egy vidám társaságban mulatva, midőn Beniczky Ferivel mint két legutolsó résztvevő hazamenni készült, már akkor az előszobában nem hogy az ő kalapjaik lettek volna készletben, de kettejük számára csupán «egy» czilinder volt hátrahagyva. Ekkor aztán, nehogy egyikük hajadonfőtt legyen kénytelen hazamenni, azt tették, hogy közepett ketté szelték a czilindert: egyikük feltette a karimáját, a másik a kupáját, s úgy mentek haza az összes millimárik nagy gaudiumára.

Végűl pedig a maga moráljával azt vágta a fejemhez a generális, hogy «te ugyan drága legény vagy! A regényhősödet jámbor, józan életre kényszeríted, hanem helyette magad lumpolsz!»

A mi igaz is. De hát «pokolban is esik egyszer vásár.»

A GYŐRI ÜTKÖZET EMLÉKE.

(1897.)

Emléket emeltek a magyarok, azt leplezik le mai nap. Kinek? Az utolsó nemesi insurrectiónak.

Nem a legnépszerűbb, hanem a legjobban elrágalmazott alakoknak a magyar történelemben.

A mai nemzedék egyszerűen nem tud róluk semmit. Vagy elfelejtette, vagy nem hallott róluk. De mi, a század első évtizedeiben serdültek, még emlékezünk azokra a gúnydalokra, a mikkel a népajk derék vitézeink véráldozatát megjutalmazta: «retirálj! retirálj! Komáromig meg se állj!» s sokáig fentartotta magá! az a röpke szó, hogy «kend az az Alvinczy?» (Mintha Alvinczy lett volna a nemesi insurrectiónak a győri ütközetben a vezére.) Ma már csak a tarokkozás közben mondják az osztónak, ha rossz blattokat vág fel a talonbul, hogy «kend az Alvinczy?» hozzá gondolva a többit.

A saját honfitársaik még jobban elócsárolták az emlékezetüket, mint az ellenségeik.

Nem a francziák, a kikkel verekedtek, azok derék ellenségek voltak, azok felmagasztalták a magyar nemesi felkelő sereget: más, alattomos, hátból támadó, holtakon vitézkedő ellenségek voltak azok.

S a magyarban nagyon ki van fejlődve a csufolódási ösztön. Ha mások a nemzete typicus alakjait kifigurázzák, ő még tódít rajta. S ilyenek voltak az insurgensek. A ki az volt, nem dicsekedett vele. Az apám is hadnagy volt az insurrectióban, a győri ütközetben is részt vett (mint vőlegény), soha sem beszélt róla. Dehogy mondta volna el, hogy az a nagy csorba a fringiája élén hogyan támadt. A jó barátai mondogatták el csipkelődve, hogy a csizmaszárába dugott frizőr-fésű mentette meg, a miről a franczia golyója visszapattant. Hanem a kapitánya mellette esett el.

Nohát ezen volt mit tréfálózni ezelőtt hatvan esztendővel.

Pedig hát az 1809-iki győri ütközet nem volt szégyenletes futás, hanem naphosszant tartó derék küzdelme egy harczban nem gyakorlott, rendes katonaságtól nem támogatott, csupa nemesekből álló felkelő seregnek egy diadalhoz szokott, a világ legelső katonáiból álló franczia ármádia ellenében: tele hőstettek, csoda-vitézségek epizódjaival, a nemesek dicső vezérjének, a nemesi insurrectió megalkotójának, József nádornak személyes vezénylete mellett. A magyar sereget nem verték meg, egy ágyút, egy foglyot nem vesztett, az ütközet sorsa eldöntetlen maradt; a mit bizonyított maga a csatatér, a hol kilenczszáznyolczvanöt magyar nemes maradt halottan, sokkal több francziával együtt, s hogy a francziák nem voltak urai a csatamezőnek, azt ezek a halottak bizonyítják, a kik harminczöt napon át ott hevertek a szentkirályi halmokon, az ég alatt, temetetlenül: midőn harminczöt nap mulva József nádor negyvennégy eskadron nemesi insurgens lovasság élén ugyanazon a csatatéren megjelent, ő temetteté el az ott hagyott halottakat. Harminczöt napig vártak a hősök a nyugodalmas sírra, nyolczvannyolcz esztendeig a sírkoszorúikra.

S még a győri ütközet után is a hadviselésben ritka diadalmas hadikalandokat végeztek a magyar insurgensek, a minő volt Meskó alvezér dandárának keresztültörése az egész franczia hadseregen, s egész ezredekben harczoltak vitézül a wagrami ütközetben.

De mind erről nem tudott meg semmit se az ország, se a világ. Hirlapjaink még gyéren voltak akkor, nem is olvastattak. De nem is írtak erről.

Volt azonban egy történetírója a magyar insurrectiónak, a ki azt ragyogó tollával megírta, Kisfaludy Sándor, a fővezér, József nádor hadsegéde a háború alatt. A ki azokat a szép «Regéket» írta, melyeket úgy szeretett mindenki. De az igaz történetei, melyeket e műben összegyűjtött, még szebbek. Soha sem jelentek meg nyomtatásban.

Miért nem? Azért, mert volt egy nagyhatalom, mely erősebb a királyoknál, a pápánál: a czenzura. A veres írón hatalmasabb a villámnál; a mennykő csak azt mondhatja: «meghalsz»; de a veres plajbász azt sugja: «nem születsz.»

Hatvan évig ott hevert Kisfaludy Sándornak ez a kézirata József nádor fenséges családjának levéltárában, ereklye gyanánt őrizve.

Ekkor írtam én egy regényt, mely a magyar insurrectió történetével végződik, a mihez én kútforrásul Kisfaludy kéziratát használhattam, fenséges tulajdonosa kegyeiből. Ugyanazt egyidejüleg egy bécsi német lap is közölte. De mikor végre a magyar insurrectióra került a sor, akkor az én bécsi szerkesztőm megkötötte magát: «ez nekünk nem kell»; «das schmeckt uns, wie abgestandenes Zuckerwasser!»

Ha még paprikát mondott volna! De «áporodott cukrosvizet.»

No hát ez az állott czukrosvíz most egyszerre átalakult habzó pezsgővé.

Azoknak a sokáig temetetlen, még sokábbig koszorúzatlan hagyott nemes hősök ezerének sírja fölött emléket emelt a nemzeti kegyelet, s ez emlékre az első koszorút ugyanazon uralkodó családnak a trónhoz legközelebb álló tagja teszi le, a mely uralkodó családnak egy dicső emlékű tagja, a király testvére ugyanazon helyen megvívta hősi csatáját.

Az a kegyelet, melynek szálló magvait a daliás ifjú főherczeg e véráztatta földön elhinté, e hősök porából új babérok sarját fogja kihajtani az ő homlokára.

A győri ütközet hőseinek emlékoszlopánál megjelenő királyi családtagok nemcsak a multak iránti tiszteletnek, de a jelenkor iránti szeretetnek is magas tanúbizonyságai. Jutalmuk legyen a jövő!

Most már alhattok nyugodtan ti félreismert hősök!

A RÉGI BOLDOG UJSÁGÍRÓK.

Úgy elmosolygok magamban rajtatok, ifjú pajtások!

Hogy töritek magatokat a közönség szolgálatában! Hogy verácsoltok a gáz mellett egész éjszakán át, lesitek a táviratot, füleltek a távordítóba, nyírjátok a kőnyomatút, nyaljátok a «logikai összefüggés»-t (műkifejezés amaz ostya számára, melylyel a czikkfoltokat egymáshoz ragasztják), reggel felé elpilledve rohantok a kávéházba, éhséget, szomjúságot és didergő undorgást elverni!

Szegény éjjeléhező fiúk!

Bezzeg mi, hajdani hirlaposok, este nyolcz órakor már a vacsoráló asztalnál ültünk; egyetlenegy munkatárs maradt ez órán túl a szerkesztőségben, a külföldi szemlész, az bújta még a bécsi lapokat, no meg aztán a korrektor: pont kilenczkor az elébbi is az asztal lábához verte a tollat (mert kopasz volt, a korrektor ellenben a hajához törülte, mert volt neki sok), a metrompás ott állt már a háta mögött s húzta a könyöke alól a papírszeletet. A mint az óra a kilenczet ütötte, az irodaszolga lecsavarta a gázt, sötét lett; nem írt többet senki fia egy betűt sem. A mi kilencz órán túl történt a világban, az nem történt meg a mai nap számára, várhatott másnapra.

S miért voltunk mi ilyen lusta pernahajderek?

Azért, mert «muszáj» volt! Így rendelték a felsőbb hatalmasságok.

De kezdjük hátulról, hogy megfogható legyen a lánczolat.

A legelső hatalom volt a vasút. Ez követelte, hogy a posta reggel hat órakor már ott legyen az udvarán, ha el akar menni a reggeli vonattal; ezzel összefüggésben megint a második nagyhatalom, a posta regulázta meg a hirlapokat azzal a rendelettel, hogy reggel öt órakor oda legyenek állítva a kapu alá (a Marczibányi-házba), csomagolva, marschroutánkint szortirozva. Egy kollegánk (az Idők Tanúja) úgy segített magán, hogy a délutáni vonattal, a Bummelzug-gal küldte szét a reggeli lapjait; mi azonban (a Pesti Napló és A Hon) nagyobb teketóriát csináltunk vele: nekünk kemény szerződésünk volt a nyomdászunkkal, hogy a lapunk fél négyre ki legyen nyomva, összehajtva, czímszalagozva, becsomagolva, targonczára téve. Valahány szám elkésik, a nyomdász annyi ezer forintot fizet a laptulajdonosnak. (Ez volt a harmadik hatalmasság.) Ezzel szemben aztán, hogy a saját hátát védje, a nyomdász (a negyedik hatalmasság) peremptorius dekretummal kötelezé a szerkesztőséget, hogy az összes kéziratokat a mai számra esti kilencz óráig beszolgáltassa: hogy azt kiszedhessék s a kefelevonattal pontban tíz órakor ott kopogtathassanak a rendőri palota II. emeletén, a 36., 37. és 38-ik számú hivatalszobák ajtaján.

Ott éjszakázott Pultz úr, Bányász úr és a Csehall úr. Minos, Aeacus és Rhadamanthus: a háromfejű sárkány. Ez volt azután az igazi hatalmasság: a censura. Ezek rögtön munkába vették a kefelevonatot; veres plajbászszal jelezték meg, a mi nem tetszett nekik benne, kék plajbászszal, a mi nagyon nem tetszett.

Erre ti azt mondjátok, hogy micsoda erőltetett hülyeség ez már?

Dehogy is hülyeség!

A kék plajbászos olyan czikket jelez, a minek nem szabad napvilágot látni, maszlag, a mit még bimbójában le kell forrázni; a veres plajbászos olyan dudva, a minek meg lehet engedni, hogy csak hadd menjen magba; s aztán utólag katonai törvényszék elé állítani az elkövetőjét. – Az elsőbb esetnél a lapot lefoglalják, a másodiknál hagyják veszedelmébe rohanni: a plajbászolás hivatalos titok.

A nyomdának várni kellett éjféli tizenkét óráig, hogy nem foglalják-e le a lapot? Ha tizenkét órakor nem toppan be a rendőrbiztos, egyenes kard az oldalán, fekete-sárga szalag a derekán, csóka-orrú kalap a fején, akkor elkezd dolgozni a gőzgép.

Megtörtént azonban, hogy a krizis órái alatt megjelent a censor – uniformis nélkül – csak úgy czivilben s jóakaratúlag figyelmeztette az «illetőt», hogy komolyabb baj van a kefelevonatban: jó lesz ezt a kék plajbászos dolgot kivenni a lapból. – Ez az «illető» pedig nem a szerkesztő volt (mi a Svábhegyen laktunk, meg a Margitszigeten), hanem a derék Urschitz, a faktor: egy jámbor, becsületes német ember, egy szót sem tudott magyarul. Ennek a feladata volt reperálni a főbenjáró bűnt. – Ennek is igen szépen ki volt találva a módja. A szedőszekrényben állandóul voltak kész szedések, apróbbak, nagyobbak, rövidárúk, válogatás szerint: buenosayresi és cernagorai czikkek. Ezek közül egyet kimértek czollstokkal, a melyik a diffikultált czikk helyét egy kis «spekk» hozzájárulásával kitöltötte, azt beillesztették a formába s az új kefelevonatot a censor zsebébe dugták. A derék, jó ember elfogadta a reperaturát s ment vele haza.

Másnap aztán a szerkesztő maga is kíváncsi volt rá, hogy miféle változáson ment keresztül a vezérczikke? Van-e vezérczikk?

Semmi baj! Csak Budapest helyett Buenos-Ayres.

De nem mindig ütött ki ilyen simán az anyagcsere.

Mivelhogy a censori hatalmasságon fölül volt még egy legfelsőbb hatalmasság a világon: maga a kormányzó úr.

A censoroknak még éjfél előtt föl kellett küldeni Budára az általuk átvizsgált lapokat. A kegyelmes úr addig le nem feküdt, míg azokat hegyéről-tövére át nem nézte. – S ha még csak maga nézte volna át, de tartott maga mellett tapasztalt vén magyar írókat, a kik tudnak a fehér sorokban olvasni, a kik kitalálják a titkos intencziókat, a rejtett szójátékokat, a humorba burkolt ellenzéki szándékot, a kik már ismerik az irodalmi tolvajnyelvet s odatartják a kormányzó orra elé a fölfedezett merényletet; olyankor aztán a kegyelmes úr kegyetlen méregbe jön, kapja a nádpálczáját, vágtat alá Budáról a rendőrségbe, szétcsap a censorok között, lepocskondiázza őket s kerget minden embert lapot lefoglalni. Ez esetben aztán még Urschitz úr sem tud a dolgon segíteni. A szerkesztőt fölránczigálják álmából: megérti a dolgot. Azzal fal felé fordul és tovább aluszik. A lap féloldalon jelenik meg.

Látjátok, kedves ifjú pajtásaim, ilyen kedélyes állapot volt az én időmben a hirlapírás. Élni akkor is keserves volt; de legalább nem volt muszáj éjjel is élni.

Akkor is sok szénát-szalmát össze kellett ennünk, de legalább a kérődzést végezték a méltóságos és kegyelmes urak.

MIVEL TÖLTÖTTÉK AZ IDŐT A HAJDANI DIÁKOK?

(Korrajz.)

(1902.)

Két esztendő volt szabva a jogászi pályára. Ezt én a kecskeméti kollégiumban jártam végig. Elég volt ez idő az akkori magyar törvény egész kódexének a megismerésére.

Mikor a tanévet megnyitó «Veni Sancte» után a kollégium nagytermében összegyűltünk, valamennyi magasabb klasszisbeli tanulók, teológusok, jogászok, filozófusok, fizikusok; a professzoraink eltávozása után a legvénebb diák, Munkácsy, felállt a pódiumra és megtette az indítványt:

– Urak! Nekünk régi szokás szerint az iskolaév elején fel kell osztanunk a teendőinket. Sok olyan tudnivaló van a világban, a mit a katedráról nem tanítanak, de az élet megkövetel. Ilyenek a franczia nyelv, az ének, a zene, a táncz, a vívás, a szavalás, a rajzolás. Ezt az elődeink is így tették; a ki legjobban értett valamihez, azt kiáltották ki mesternek, az tanította ki a többit. Most is ezt a rendszert kövessük.

Egyhangú mormogással lett elfogadva az indítvány.

– Tehát legelső a franczia mester. Ki vállalkozik rá?

Egy szőkeszakállas, szélesvállú legény állt fel, megmondva a nevét: _Szalay Sándor_. Elfogadtatott.

– Énektanítónak proponálom Szente Péter urat, a kántus-prézest.

– Helyes! Következik a zenéhez értő!

– Gyenes Bandi! Gyenes Bandi! – hangzott minden oldalról. Ezt már mindenki ismerte: gordonkajátszó volt, a bátyja meg jeles hegedűs. Molnár Adi a fuvolához értett; készen volt a konzervatórium.

– Következik a táncz! Erre már több vállalkozó volt. Szavazásra került a sor: a többség Hartmann Józsit fogadta el.

– Áttérünk a vívásra!

Egyhangúlag Muraközy Jancsi lett kikiáltva, a kollégium atlétája, a ki jól tudta forgatni a kardot és vívótőrt, a birkózást pedig _à la Rappo_ gyakorolta.

A szavalás tanítása nem talált pártolásra. Hisz ahhoz minden magyar ért, vagy legalább is ért annyit, mint az a másik, a ki tanítani akarja. Majd jönnek színészek, tanulunk azoktól.

Végre jött a rajzmesterség. Erre nem akadt vállalkozó.

Én aztán nagy szégyenlősen előálltam. Új ember voltam itt, senkisem ismert; megneveztem magamat; tudok rajzolni annyira, hogy mást is taníthatok. Megerősítettek.

Erre még valahonnan, a hátulsó padból, felemelkedett egy sovány, bajusztalan fiú, Szabó Józsi, ezzel az indítványnyal: «Én pedig megtanítom az urakat gyümölcsfát ójtani!» Ez is örömmel fogadtatott.

Ekkor aztán csak a napokat és órákat kellett felosztani, hogy egyik szaktudomány a másiknak ne előgessen; az egész heti rend megállapíttatott, a diktandó mindenki által lekörmöltetett, az eredeti helybenhagyás végett a professzorátusnak benyujtatott.

És így képezték ki magukat és egymást a kecskeméti diákok a francziában, az énekben, zenében, (a zenekaruk olyan híres volt, mint egy czigánybanda; még «Beatrice di Cenci»-t is eljátszotta), a tánczban, a mi akkor nagy mesterség volt: körtáncz, kvadrill, mazurka; a vívásban, tornázásban mindenki vetekedett egymással. (Párbajaink nem voltak, hanem azért szabdaltunk a karddal a meztelen testre olyanokat, hogy manapság jegyzőkönyvet vennének fel róla.) Szavalásunk művészi fokáról tanuskodik a kollégiumi olvasókönyvtár, melynek költségeit mi diákok műkedvelőztük össze; a közönség meg volt velünk elégedve, mi is a közönséggel.

Hogy a rajziskolámból valami híres mesterek kerültek volna elő, azt nem állítom, de hogy a tanóráimról soha senki el nem maradt, azt is tudom. A ki későn jött, azt megdögönyöztem.

És így két év alatt az egykorú diákság mint kész _arszlán_ (akkor ez volt az elnevezés) került ki az iskolából, az életrevalóság mindenféle attributumaival ellátva.

És mindez az ifjak szüleinek egy garasába sem került. Kapták ingyen, barátságból, tovább adták ingyen, barátságból. És maguk is jól töltötték az idejüket mellette.

Igy volt ez ebben az időben, a mikor még nem volt se politika, se zengeráj.

– Jól van, jól, – mondja nekem erre az én ifjú diák barátom. – Ti, bátyám, minderre ráértetek, mert a törvénytudományotok egy tizedrésze volt a mostaninak, de mi, a kiknek tízszer annyit kell most megtanulnunk, nem érünk rá ezekre.

… Hát hiszen nem is tinektek mondtam én ezt el, a kik nem értek rá, hanem azoknak, a kik ráérnek.

AZ EL NEM MONDOTT VÁLASZ.

(1897.)

A török-orosz háború folyt javában.

Az egész világ érdeklődött a kimenetele iránt.

De senki sem annyira, mint a magyarok. Mi még talán jobban fel voltunk buzdulva a török fegyverek győzelmeért, mint maguk a törökök.

Plevna ostromának vitéz visszaverését Budapest általános kivilágítással ünnepelte meg.

Ugron Gábor betörést szervezett a Székelyföldről az orosz hadsereg hátába.

Eötvös Károly, Herman Ottó, Verhovay Gyula és többen rémnépgyűlést (monstre-meeting) rendeztek a törököknek nyujtandó fegyveres segély sürgetésére s tömegestül hatoltak a miniszterelnöki palota elé, a nemzet akaratát a kormányelnök fülébe mennydörögni.

A pénzügyminiszter, Széll Kálmán népszerűsége tetőpontjára hágott, a midőn tudatta velünk, hogy sikerült Csefket basának a dicsőségteljes Plevnát újból ellátni élelemmel és lőszerekkel.

Hanem hát egy _kérdés_ volt, a mi a magyar közóhajtás előtt bereteszelve tartotta az ajtót. (A Jánus templomáét.)

Az a kérdés, hogy miért van a bálnának (Phiseter) két szíve? A bálna a tengeri halak legvitézebbike, a ki széttépi a czethalat, partra kergeti a czápát. Nagy természeti talány, hogyan igazítja el a dolgát ez a tengeri óriás a maga két szívével, mikor tettlegességre akar vetemedni! Hátha az egyik szíve akarja, a másik meg nem akarja? Hátha az egyik szíve azt mondja: «minek nekem az a verekedés? Én nyugodni akarok! Én félek, hogy minket vernek meg.» Mi lesz akkor, ha a bálnának az egyik szíve azt akarja, hogy a fejével menjen előre, a másik meg a farkával?

No hát ezt el tudja igazítani a tengeri bálna a maga nagy fejével.

Sokkal nagyobb fejtörésébe kerül az ilyen kérdés megoldása annak a szárazföldi bálnának, a kinek «osztrák-magyar monarchia» a neve. Ennek is két szíve van: az egyik Budapesten, a másik Bécsben.

Az a kérdés, hogy vajjon együtt ver-e ez a két szív, mikor valami közös cselekményre kell előtámadni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bécsi Ballplatz palotájában fényes estélyt tartott a plevnai napok alatt a közös külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula.

Minthogy akkor nem volt delegáczió, teljesen hiányzottak a vendégtársaság pompájából a magyar díszöltönyök, a mik bogláraikkal, mentelánczaikkal minden érdemrenden túlragyognak, ellenben nagy illetményt szolgáltatott a fekete frakk, a legtöbb minden diszítmény nélkül: ez jelezte az osztrák birodalmi tanács tagjait. Érdemrendet nem viselni – ilyen társaságban – ez is kitüntetés. A mit az ember nem talál a gomblyukban, keresi mélyebben, talán ott van: a szívben.

Egy ilyen egyszerű fekete frakkos vendéget tüntetett ki a házi úr, a külügyminiszter legnyájasabb barátkozásával. Mindenki előtt ismeretes alak volt, szürke fejével, kurtára nyirt szakállával: Herbst úr, a hatalmat kezelő, a kormányfentartó (és elejtő) német párt feje, vajdája, prófétája.

Andrássy diplomatai nyájassággal becsalogatta a nevezetes vezérférfiút a magándolgozó szobájába, a hol rajtuk kivül senki sem volt. S ott azt a kérdést intézte hozzá: «ha az osztrák-magyar monarchiát a politikai helyzet odakényszerítené, hogy a mostani háborúba fegyverhatalommal beavatkozzék, lehet-e számítani a kormánynak Herbst úr s az irányadó német-osztrák párt támogatására?»

Erre a kérdésre Herbst úr megfordult a sarkán s indult az ajtó felé.

De Andrássy fogta a karját, s vele ment, unszolva, hogy feleljen hát, vagy igent, vagy nemet.

A pártvezér siketnek tetette magát s végig törtetve a táncztermen, az étkezőn, kivonult a ruhatárba. Andrássy oda is elkisérte. Még a felöltőjét is segítette neki felvenni s újból ismételte a kérdést: «hát feleljen doktor: igen vagy nem?»

Herbst úr kiugratta a csappantyús kalapját, felcsapta a fejére s úgy elment, hogy azt sem mondta: «volt szerencsém!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezt a jelenetet maga Andrássy Gyula mondta el nekem, mikor évek multán együtt utaztunk Bécs felé.

A MAGYAR INSURRECTIO EMLÉKSZOBRA.

(1897.)

Ez a mai szent nap egy eltemetett óriásnak: a magyar nemességnek megdicsőítő napja!

Erre az egy napra visszaveszem a nevem mellé az ypszilont, melyet az új korszak kezdőnapján, beállva a közmunkások, a polgártársak sorába, nevemből elhagytam s felemelt fővel mondom ki, hogy őseim mind magyar nemesek voltak s apám is ott harczolt a győri csatatéren, mint tisztje a fölkelő seregnek.