Part 16

Mert hát nagy gyönyörüség az, mikor komoly emberek, a kik belefáradtak egész nap az ország gondjaiba, a magas (és nem magas) politikába, a hivatásuk terheibe, este felé másfél órára összeülnek játékot csinálni, s ez alatt nincs rájuk nézve se keleti kérdés, se Venezuela, se második állomáshajó, se börzepánik, se honvédegylet, se nógrádi tisztujítás.

De még nagyobb gyönyörüség az, hogy ennél az asztalnál van rendén az igazi «szabad szó»; itt lehet a hatalmasokkal szemben a közlegényeknek, kölcsönösen a jó barátoknak, olyan válogatott erős mondásokat közrebocsátani, a minőkért, ha másutt mondatnának: nyomban magukra vonnák az elnöki rendreutasítást, s küldenék egymásra a szekundánsaikat.

A ki «ezt» nem kóstolta: az nem tudja, hogy mi a tarokkban a haut gout.

Laikusok kedvéért feljegyezzük a neveiket az arczkép-csoportot képező alakoknak (keleti nép lévén, jobbrul balra olvasván): Mikszáth Kálmán, Pulszky Károly, Podmaniczky Frigyes, Beöthy Algernon, Odescalchy Gyula, Tisza Kálmán, Jókai Mór, Csernátony Lajos, Nedeczky István, Gajári Ödön, Sváb Károly.

RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS.

(1886.)

Mikor a trónörökös főherczeg a keresztségben e nevet kapta, egy öreg magyar tudós ezt az anagrammát csinálta nevéből «Fordul». És valóban attól fogva nagyot fordult Magyarország sorsa: és még mindig fordul, mindig jobbra fordul. Ha mi nem mondanók el, beszélnének a kövek, a szobrok, a palotasorok, beszélnének a vasutak, a gépek, a gyárak, beszélne maga a haza földje. A főváros kereskedelmi emporiummá, uralkodói lakhelylyé, európai nevezetességgé emelkedett: s vele versenyt haladtak a vidéki székvárosok, mívelődött a nép; – tudomány, művészet, irodalom magasra fejlődött; iparunk virágzóvá lett; kereskedelmünk kiterjedt; – hitelünk megerősült, országunk biztosságára honvéd-hadseregünk hatalmasan szervezve lett.

A szabadság minden téren meghonosult és érvényre jutott, alkotmányban, szellemben, vallásban és iparban, s a szabadság szülötte: a belső rend: – és visszfénye a szeretet, mely a trónt körülragyogja.

Mind e tanubizonyságait Magyarország sorsa boldog fordulatának gazdagon egyesítve látja ország-világ, e napokban feltárva azon országos kiállításban, melynek védnöke Rudolf trónörökös.

Megnyitó szavait, melyekkel a kiállítást felavatá, mint valódi aranybullát őrizheti a magyar nemzet. Igazságos, becsületünkre váló és megérdemlett nyilatkozatok azok.

Ez a kiállítás emel bennünket az európai népek magaslatára. A büszkeség helyét felváltja keblünkben az önérzet, a mi amannál több.

Ipartárlatunk magas védnöke, ki egykor a trónon fog ülni, e trón lépcsőit erősíti addig. Kivánjuk, hogy e munkája hosszú időn át tartson. Kivánjuk, hogy dicső atyja sokáig éljen, s trónörökösének sokáig legyen alkalma e trón támaszait megszilárdítani; s hogy mielőtt homlokát a szent korona övezné, a nép szeretetét fonja halántékai körül.

Valóban nagy megnyugtatás egy országra nézve, ha a távol jövendőbe is tisztán előre láthat; s ugyanazon nagyra törekvő alkotásnak, melyet a jelenben végez, folytatását szemlélheti a következő ivadékban.

Azért nagy érdekkel jegyez fel a nemzet minden vonást, mely a jövendők vezérének fejedelmi alakját kidomborítja.

A legelső és alapvonása a trónörökös jellemének a tiszta szabadelvűség, a mit mély vallásos buzgóságával ki tud egyeztetni. Irott műveiből, irányadó szavaiból mindenütt kiismerjük ezt az uralkodó vonást. Ilyen volt már a neveltetése is, s magas szülőin kívül ebben minden rendű nevelőinek érdemét el kell ismernünk. De mégis magában a lélekben kell az ahhoz való alapnak meglenni.

Azután jellemzi a főherczeget a munkásság ösztöne. Mint hadparancsnok már magában is eléggé el van foglalva hivatalos teendőivel, üres óráit irodalmi munkássággal tölti be. Mindent sajátkezüleg ír, kész, gyakorlott irálylyal, a min nem lehet igazítani semmit; egy pár sorban egész képet, egy lapon egy egész panorámát tud visszaadni, hogy azt bármely professionátus író irigyelhetné tőle. Utazásai a hazában és a külföldön megannyi érdekes tanulmányok; s a természettudományokban való jártasságával zavarba hozza a dilettans írókat. Még testedző mulatsága, a vadászat is buvárlásainak szegődött szolgája.

A trónörökös idylli boldogságú családi életet él; s otthonában ugyanaz az élet folyik, a mi a régi jó időkben a középosztály egyszerű családjai körét jellemezte. Még a magas szülői iránti kegyeletes viszonya is a mi régi patriarchalis szokásainkkal azonos.

A művelt emberek között szokásos udvariasságon kívül semmi udvari etiquette nem divik körülötte. Mikor a magyar vagy osztrák tudósokkal értekezik, azok abban az öltözetben mennek hozzá, a miben az utczán járnak, gála, érdemrendek nélkül; mindenkihez nyájas, szives; de a mellett figyelmesen kutató, és élesen itélő.

Az általa kezdeményezett és vezetése alatt szerkesztett nagy népismei mű alkotása is egyike a trónörökös jellemét kiegészítő vonásoknak.

Az is nagyon megszivlelendő körülmény, hogy a trónörökös nem élvhajhászó, hizelgő udvaronczokkal veszi körül magát, – hanem azokkal az egyszerű emberekkel, a kiknek életfeladatuk az igazságot kutatni, és hivatásuk azt napfényre hozni s a kiknek adott utasítása az aranymondás: «azt írjuk, a mi igaz». De még jobban ki fogja az idő (nyolcz évi tartam alatt) tüntetni, mily fontos feladat megoldását tűzte ki maga elé a trónörökös e mű létrehozásában, melynek irodalmi és művészeti tanulmányai mellett még az a czélja is van, hogy a monarchia népeit egymással valódi minőségükben, rokonszenves szokásaikban megismertesse, saját magunknak és a külföldnek a felől, hogy mik voltunk és mik vagyunk, felvilágosítást adjon: és végül láthatóvá tegye, hogy a monarchia egykor leendő uralkodója minden népei iránt való szeretetét mily igazságosan tudja felosztani.

A TRÓNÖRÖKÖS BETEGSÉGE.

– Bécsi levél. –

… Még egy feladatot nem engedhettem el magamnak. A trónörököst láthatni és vele beszélhetni. Tudom jól, hogy a beteget, a lábbadozót, minden szokatlan látogatás irritálni szokta; olyankor a fejedelem is csak gyönge ember. Azért előbb Weilent kértem fel, kinek az nap hivatása volt a főherczeghez, tudakolja meg a fenséges úrtól, hogy nem lennék-e terhére? nincs semmi izgalmas közleni valóm, csak éppen látni és hódolatosan üdvözölni szeretném.

Már korábban írtam egy levelet Weilennek, (a mire ő a hirlapokban azt a közzétett választ küldte), ebben elmondtam, hogy milyen aggodalmat költ Magyarországon a trónörökös betegsége. Nagyon óhajtanók, ha jobban vigyázna egészségére, a mely két országnak az egészsége. A legirgalmatlanabb hózivatarban vadászott mindenféle sasokra, a Wiener Waldban, ott hűtötte keresztül magát. Erre czélozva, a levelem végén azt írtam: ha II. József császár jelszava volt: «aquila non captat muscas» legyen Rudolf trónörökösé inkább: «delphinus non captat aquilas.» Ezt a levelemet Weilen barátom megmutatta ő fenségének, a ki azt végig olvasta s kegyesen fogadta. Ezt akartam neki élő szóval is megmondani.

A fenséges úr másnap délután fél háromra engedett megjelennem; megizenve, hogy csak uti öltönyömben menjek, miután tudta, hogy a négy órai vonattal haza akarok utazni.

A fenséges úr már fenn jár, de még mindig botra támaszkodva s meghalványult arczán meglátszik a kiállt betegség nyoma. A már egyszer látott koczkás otthonka volt rajta. A fenséges asszony zongorázó szobájában fogadott; a hol ő maga egy gömbölyü kerevetre ült le, melyhez támasztva áll a főherczegnő hárfája. Nekem magával szemben mutatott helyet.

Elmondtam, hogy csak az a vágy hozott ide, hogy ő fenségét lássam és azután, hogy mindazoknak a híveinek az óhajtását tolmácsoljam, a kik szerencsés felgyógyulásáért imádkoznak, de jövőre nézve nagyon megnyugtatónak találnák, ha ő fensége oly drága egészségét jobban megőrizné.

– De mikor én soha életemben nem voltam beteg, mondá a trónörökös. Nem tudtam, mit tesz az, hogy az embernek valamije fájhat. Ez nekem egészen uj dolog.

Kérdeztem, hogy hol érezte a fájdalmat a főherczeg?

– Hát a fejem tetejétől a lábam hegyéig mindenütt.

S aztán elmondá, hogy néhány napig komolyan rosszul volt, hanem aztán látva az arczomon az elképedést, hirtelen mosolyogva mondá: «de azért nem lesz semmi baj; én megint olyan erős leszek, mint ez előtt voltam.»

Adja a jó Isten!

Azután tudatta velem, hogy a márczius hónapot Lacroma szigetén fogja tölteni, a hol a szabadban sétálhat; ez helyre fogja hozni; áprilban már közöttünk óhajt lenni Budapesten, a midőn ő felsége a király egész udvarával együtt lejön s itt több udvari bált is fog adni.

Ezzel én távozni akartam; de ő fensége még a kedvencz eszmetárgyáról, a népismei munkáról akart tudakozódni s értesíttette magát az eddigi mindennemü munkálatok felől. Egynémely hiba is csuszott be az eddigi füzetekbe (hiába: emberek vagyunk). Azokat észrevette. Mondám, hogy már második kiadást rendezünk (az első 16 ezer példány már elfogyott), abban ki lesznek igazítva. A második, Magyarországról szóló füzetet már megküldte ő fenségének a – német kiadó, a magyart szeretné látni.

De egészen belemelegedett volna a trónörökös ebbe a tárgyba, holott minden szellemi munka orvosi tilalom alá van vetve s én magam is megfeledkeztem az óvatosságról. E perczben azonban megnyilt az oldalajtó s megjelent a trónörökösnő fenséges, oltárképi alakja, komoly, figyelemteljes tekintettel. Ezuttal a kitiltó árkangyal volt.

Elértettem a figyelmeztetést, siettem bucsut venni. A trónörökös e szókkal bocsátott el:

– A viszontlátásig, Budapesten. Üdvözölje a munkatársakat otthon.

ANDRÁSSY GYULA GRÓF.

(1890.)

Leomlott a Pharosz! Maga a világító torony. De az őrfény, melyet magasan hordott, nem hunyt el vele együtt; az ott marad, éjben, viharban jelezni a biztos révpartot.

Egész élete egy hosszú út volt a haza és a szabad eszmék szolgálatában – egyik _veres padtul_ a másikig. – S megadatott neki, hogy még életében egy messze pillantást vethessen a halhatatlanságba.

Megadatott neki a ritka kegy az égtől, hogy alkotásait tovább élni és a jövendőkön uralkodni lássa.

Kétszer koronázott: egyszer a király felkent fejére, másszor a monarchiára tette fel a koronát.

Kétszer diadalmaskodott, – nem harczban, de békében; egyszer a monarchia, másszor Európa békéjének megalapításakor. S az alap, mit letett, csak szilárdult, nem ingadozott soha.

Mert ez az alap, melyre nagy művét építé, mind benn, mind odakünn a népszabadság életre költése volt.

Bátor kézzel merte komoly valósággá tenni azt a szent nagy eszmét, a mit mások csak káprázatul használtak addig, s azzal egy új korszakot alkotott meg, mely magát visszatereltetni többé nem engedi.

Van egy régi ázsiai népmonda, mely ezredeken át fentartá magát: az óriási Góg és Magóg hadairól, kiket hajdan a diadalmas Nagy Sándor, a művelt nemzetek egyesült erejével, hozzájárulhatlan hegylánczok mögé bezárt. És azután, hogy messze időkig megvédje tőlük a világot, tizenkét óriási harsonát állított fel a hegyek ormaira, a mikbe, ha belefuj a szél, megszólalnak, s a kitörni készülő óriások hadát visszariasztják. E békeintő kürtök egyike bizonyára Andrássy nevét fogja hangoztatni æonokig!

Mikor visszavonult is, megmaradt az ország és a király tanácsadójának, kinek szavai a jóslatok és itéletmondások erejével birtak; a szó legdicsőbb értelmében «pontifex», ki fenyegető rianások partjait aranyhíddal tudta áthidalni.

Megérte azt a győzelmet, hogy a miket megjósolt, az mind beteljesült; a mit tervbe vett, az megvalósult; megérte azt, hogy azon ellenesei, kik ugyanazon czélt, de más úton akarták elérni, mind megtértek az általa megirányzott útra, s nevét, mit egykor behomályosítottak, saját kezeikkel önkényt tisztára mosták; megérte a csak holtak számára adatott nagy kiváltságot, hogy még éltében, a ki csak szólt felőle: «nil, nisi bene».

Most már át van adva nagy neve a történelemnek; alkotásai az utókornak; hamvai a haza földének.

De egy nemzet hálája nem elég, hogy őt felmagasztalja; nem elég a hármas halom s a négy folyós veres mező, hogy őt betakarja; nevének ragyogni kell ez egész világrész felett, s a míg ebben nemzeti létüket féltve őrző népek laknak, a míg a népszabadság fogja dönteni a harczot, diktálni a békét, addig e nagy szellemnek élni kell az áldó örök emlékezetben!

KOSSUTH RAVATALÁNÁL.

(1894.)

Kossuth Lajos ravatala előtt állunk.

Láztól izzó agyam előtt az emlékezet ködfátyolán keresztül végig vonul egész titáni alakja, a milyennek őt ifjú szívvel, férfikora delén, sikerei dicsfényében láttam.

Azon magasztos nagy eszméknek, melyek kortársaimmal együtt engem is örök híveikké avattak fel, ő volt a vezére az igéret földének, az állami utopiának Mózese: a szabadság hitvallásának prófétája. Azon közharczosok sorába tartozom, kik nem vakbuzgó, de látnoki odaadással követték vezérüket abba a harczba, mely egy új, egy szent, egy dicső Magyarország kivívásáért küzdetett – elébb a szó hatalmával.

És annak a hatalmas szónak is ő volt a fölkentje. Soha olyan szónokot nem fog a föld többé teremni: ki meg tudja gyujtani a jéghegyet s el tudja oltani a phlegetont szónoklata bűverejével.

S a mit a teremtő erejű szó, a mit a világgyujtó eszme létrehozott; az egységes Magyarország, a szabad nép, a jogegyenlőség, a felszabadult gondolat, az örökké megmarad, s mind ezek a kincsei egy ujjászületett nemzetnek Kossuth alakjától elválaszthatatlanok.

De a sors magasabb árt követelt tőlünk, mint szavakat és eszméket. Tetteket és áldozatokat. S a milyen nagy volt a sors követelése: olyan nagy volt a nemzet áldozatkészsége.

A történelem ingyen nem adja a diadalokat. A magyar nemzetnek keresztül kellett menni a vér- és tűzkeresztségen, hogy létjogát bebizonyítsa. Azokat a lapjait a történelemnek, a mikre e nagy dicsőséges küzdelem van felírva, mindig lelketemelő érzéssel fogja olvashatni az utókor, s megtalálja bennük a vezéralakot.

A harcz bizonyított; de nem nyert. Egyet kifeledtünk ideális számításunkból: azt, hogy Európa közepében lakunk; ránk mindenki nehezedik, mi senkire sem támaszkodunk.

Ujból kellett kezdeni a munkát; más alapon építeni fel a rombadőlt ideált. Az egész nemzet hozzájárult e munkához.

Csak ő maga maradt meg a régi alapkő őrének.

És látta hazáját mindig távolabb-távolabb haladni az ő sziklájától, mint egy úszó szigetet. Látta az uj pálmaerdőket felvirulni rajta, látta a jóllét palotáit emelkedni rajta, s mentül szebbnek látta a hazát, annál messzebb tűnt az előle.

És maga a haza is csak úgy látta őt már, mint egy Memnon-szobornak ködalakját a láthatáron, ki néha megszólal.

És látni fogja még ezután is. – Kossuth hamvát akármely kő alá temessék, az a monumentális ködalak ott marad a láthatáron.

A nemzet nem adhatott neki életében semmit. Egy elmult álmot visszaálmodni lehetetlen. S ő neki kevesebb nem kellett. Egy más csillag lakója volt már, a ki nem a mi érzékeinkkel érez. Most már nincs előtte se mult, se jövendő, tud mindent; látja tükörből a mi világunkat.

Appellálhatunk az elhunyt nagy szelleméhez.

Kérhetjük, hogy szállja meg az engesztelődés ihletével, fájdalmasan szeretett hazája fiainak lelkületét. Mi emberek vagyunk mind, kicsinyek és nagyok: földi indulatokkal háborgó a vérünk, szenvedélyeink ösztöne téveszti meg akaratunkat; de ő már a menny lakója, ki nem vitt el innen magával egyebet, mint azt a végtelen honszerelmet, mely az idvezülteket visszaköti a földhöz. Emeljen fel bennünket magához ennél az erőnél fogva.

A magyar nemzet okos és nagy. Mutassa meg a magyar nemzet ez alkalommal, mily nagy tud lenni, ha senki nem emeli; milyen okos tud lenni, ha senki nem tanácsolja; milyen helyes uton tud járni, ha senki nem vezeti; saját érző szivén, saját helyes eszén kívül.

Gondolja meg a magyar nemzet, hogy a kerek világon csak egy bizonyos jó barátja van: saját maga; s csak egy felelmes ellensége: saját maga; válaszszon benne!

Valamennyi gyászlobogón elől, melyet a nagy halott ravatala előtt fog vinni a gyászolók tábora, egy fehér zászlót lobogtasson a nemzet; az engesztelődés fehér zászlóját; az alkotmány oszlopai iránti hódolat szeplőtlen fehér zászlóját. In hoc signo vinces.

Áldott legyen a föld, mely e nagy szellem hamvait betakarja, s áldottak lesznek e hamvak!

(1894 márczius 21-ikén.)

TISZA KÁLMÁN.

(1902.)

I.

Mint a villámcsapás derűlt égből, úgy sujtott le rám Tisza Kálmán halálának híre.

Távol, külföldön időzve, későn kaptam az értesítést. Rögtön a kora reggeli vonattal siettem hazafelé. Oh, mint kivántam szárnyakat a gőzmozdonynak, hogy jókor érkezzem meg! Gondolataimmal, érzelmeimmel együtt szerettem volna repülni Tisza Kálmán ravatalához. Mint óhajtottam volna még egyszer látni jóságos arczát, örök álomra lehunyt szemeit, szótalan ajkait, – még egyszer megérinteni azt a kezet, melynek annyi jótettét láttam és éreztem, – s aztán egy eltitkolt könnyet letörülni szememből koporsója előtt!

Az idő és távolság nem engedte, hogy idején megérkezzem. Azt hittem, hogy haladékot fog adni a nemzeti kegyelet megnyilvánulása: összegyűlhet a végtiszteletére az egész honfitábor, mely őt éltében követte. Ez mind elmaradt. Tisza Kálmánt nem az ország temette el.

Szerető családja magának foglalta le a nemzet gyászát.

Igaza volt. Én is úgy tettem volna. Az élő Tisza Kálmán az országé, a nemzeté, a nagyvilágé volt: a meghalt Tisza Kálmán csupán csak a családjáé. Az államférfit gyászolhatja ország-világ: az embert, a férjet, az apát megsiratni a szerető szivek joga. Fiak, vő, rokonok emelik koporsóját a kripta-fülkéig. Bucsúszava csak hitebeli lelkésznek van fölötte. Ez az igazi rend. Pompa, dicsőség elenyészik a halál felséges orczája előtt.

Eszembe jut, hogy ezt az utat megtettem én már Gesztig egyizben.

Egy jó barátom ügyében történt, kinek egész létezése függött ezen közbenjárás sikerétől. Teljhatalmú, magas hivatalnok sujtó itélete ellen kellett folyamodni a még hatalmasabbhoz. «Nekem nincs szivem!» – ezzel utasította el kérésemet a főúr: tehát el kellett mennem ahhoz, a kiről tudtam, hogy van szive.

Elutaztam Gesztre.

És feltaláltam ott azt, a kit kerestem. A szive szerint itélő birót: a ki egy szavával megszabadított egy derék, tehetséges embert és annak a családját a megsemmisüléstől.

Most már ez a jó barátom is ott van a túlvilágon s tanúnak fog állani az Isten előtt, hogy Tisza Kálmán mily emberi szenvedélyeken fölül álló bíró volt itt ezen a földön.

Rám nézve pedig holtomig feledhetetlenek maradnak a geszti otthonban töltött édes napok.

Ott láttam az igaz magyar családi életet, zavartalan boldogságot a maga tökéletességében. Minden családtag úgy szerette egymást és valamennyien az apát és anyát. Soha eszményibb együttélést, együttérzést nem képzelhettem magamnak.

Az idő és távolság nem engedte, hogy újra lássam e családot a szorosan egyesítő nagy szomorúságában. De áldásom odaszállt föléjük: «Adjon az ég fájó sziveiknek vigasztaló balzsamot, adjon a nemzet nagy halottjának, a szeretett családfőnek idelenn örök nyugodalmat, odafenn megdicsőülést.»

TISZA KÁLMÁN.

II.

Oh, hogy nekem kell a Te ravatalodra koszorút letennem! Neked nyilt meg előbb az ég, én kereslek hiába a földön.

Még most is álomrémnek tetszik az a hír, mely azt súgja, hogy «nincs többé Tisza Kálmán…»

Hát nincs már szüksége a sorsnak nagy emberekre?

Mekkora ür támad a ledőlt alak helyében, a mit nem lehet betölteni! Hányszor fogjuk szellemét látni előttünk, midőn már élő alakja nem jár közöttünk. Hányszor fog méla hangja megcsendülni lelkünkben, midőn már ajkai zárva vannak!

Én tudom, hogy ki volt Tisza Kálmán, a nemzet ébredése óta, végig a nemzet tetszhalálán és újra életre támadásán, a nemzet megerősödéséig; hisz mindenütt hű fegyverhordozója voltam: ő volt a vezér.

Meg vannak örökítve Tisza Kálmán érdemei a história ércztábláján; nem szavak hirdetik azokat, hanem tettek. Irigység, rágalom rozsdája azokat onnan le nem törülheti.

Magyarországnak hatalmi állása, jólétének megszilárdulása, állami háztartásának rendezése, nemzeti és kulturális kifejlődése, szabadelvű intézményeinek hódítása: minden, a mi egy nemzet életében új és dicső korszakot teremt elő, Tisza Kálmán nevétől elválaszthatatlan.

Mennyi küzdelem volt ez óriási feladat közben! A mitológia minden szörnyeivel szembe kellett szállnia. A legrettenetesebb volt ezek között a népszerűtlenség Meduzája.

S ez a Meduza-fő nem változtatta Tisza Kálmánt kővé, hanem aczéllá.

A parlament, a sajtó, az utcza ellene zúdult a török-orosz háborúban, az áramlat ragadta volna magával a magyar nemzetet egy végeláthatatlan háborúba: Tisza Kálmán a mellét szegezte ez áramlat ellen s megőrizte az üdvös békét. Minő támadásokat kellett kiállania a boszniai megszállás idején! És minő hatalmas ellenfelektől! Az ő messzelátó lelke felismerte annak üdvös voltát: nem ingadozott, a távol jövőbe látott, mely tetteit fényesen igazolta. Minő meghurczoltatásokat kellett kiállnia a véderő-törvény megalkotásánál, a mit ő szükségesnek talált monarchiánk haderejének tökéletesítésére. (Ahogy a damaszki aczél közé aranyat olvasztanak, úgy kellett országunk haderejébe beolvasztani az aranyfiatalságot, az értelmiséget.) És mind e küzdelmekben nem használta fel a _vas-államférfiak_ eszközeit: a parlament, a népgyűlés, a sajtó megrendszabályozását, puszta kézzel, tiszta kézzel végezte nehéz munkáját.

És e mellett mennyit alkotott, a mi a késő kor üdvére szolgál: reformokat a közigazgatásban, a főrendiházban, a vallásfelekezetek egyenjogúsítását, a jegybank javítását, a magyar rente érvényesítését, az állami háztartás rendbehozatalát.

És mégis el kellett hagyni vezéri helyét.

Ne szellőztessük a kárpitot, mely ennek titkát takarja.

Mikor egy tetterős férfi kezéből kicsavarják a munka eszközét, a győzelemhez szokott fegyvert: az egy halál.

Nem halál annak az államférfinak, a ki vezéri székéből kiszállva, helyet ád az _ellenkező_ elvek zászlóvivőjének s szembe ül vele az ellenzék padjára s vállalja a küzdelmet. Ez csak egy _új élet_. De a ki, mint Tisza Kálmán, mikor titáni helyét elhagyja, abba _nem ellenfeleket_, nem pigmæokat, hanem vele egy elvért küzdő, vele tehetségben, honszeretetben, alkotó erőben egyenlő titánokat lát beülni, kik az általa megkezdett feladatot nem hátravetik, de előreviszik, akkor ezeknek a háta mögé állni, mint _köztriáriusnak_, pajzszsal, dárdával védni a vezérutódot: ez már megdicsőülés! Ez a Csaba királyfi regéje, ki szorongatott utódainak megvédelmezésére halottaiból is ujra előtámad.

És mikor végre maguk a honfiak el tudják felejteni a nagy államférfi honfiérdemeit, el tudják felejteni a dicsőséget, melyet annyi időn át rájuk különösen, de egész nemzetére árasztott (a háladatosság nem magyar erény,) és kiveszik kezéből még azt a triáriusi pajzsot és dárdát is: hát ez is egy halál.

Bizonyára nekünk, apró embereknek elég lesz egyszer meghalnunk; de a nagy embernek háromszor kell meghalni, hogy átmehessen a halhatatlanságba, hogy meg legyen dicsőítve (még régi ellenfeleitől is,) meg legyen siratva.

Ámde maga előtt láthatta feltámadását is: derék fiaiban, a kik bizonyára örökölték atyjuk szellemét s az általa megkezdett munkát folytatni fogják. Ez a feltámadás.

… Örök világosság fényeskedjék fölötte.

NEHÉZ ESZTENDŐK.

(1902.)

Midőn én legelőször megismertem, szép délczeg ifjú volt, hosszúkás, oválarczú, görög metszésű profillal, a minek férfias jellegét emelte a sűrű, fekete szemöldök, szelidítette az ábrándos, mély tűzű kék szem. Akkor is olyan komoly volt, mint mindig. Azt, hogy valakire mosolyogjon, nagyon meg kellett érdemelni.

Már akkor is, az ötvenes évek elején, egyik vezetője volt az ifjú Magyarországnak. Az öregek vagy szétzüllöttek a nagyvilágba, vagy visszahúzódtak falvaik kis világába, vagy ott ültek a legkisebb világban, a minek neve «börtön.» Ez az igazi mikrokozmosz. A fiatal Magyarországé volt a jelen tér: és ez nem volt az «arany fiatalság», ez az «aczél fiatalság» volt, a mely feladatául tűzte ki, hogy a mit apái elejtettek, Magyarország szabadságát újra felemelje: «vestigia non terrebant.»