Part 9

Arany László legkorábbi műfordításain és eredeti költeményein is meglátszik, hogy nyelv tekintetében atyjától sokat tanult vagy örökölt. A nyelv erejét és magyarosságát mindenütt érezhetni műveiben; eltalálni törekszik a gondolat vagy érzés valódi hangját, kifejezését, minél hathatósabban. _Tünődés_ czímű ódája, ez első kiadott eredeti költeménye már bizonyságot tesz erről, de még inkább többi költeményei és műfordításai. Mily sikerültek a _Sok hűhó semmiért_ és a _Tudós nők_ fordításának humoros vagy komikai párbeszédei. A páthosz vagy gúny hangja mily erővel szólal meg a _Délibábok hőse_ és _Hunok harcza_ több helyén. A kellem és a báj már kevésbbé van hatalmában, de nem is erőlteti. Érzi, hogy mire van leginkább hivatása. S ez ösztön nála nemcsak ebben nyilatkozik. Atyja balladái, a nagy költő e legsikerültebb kisebb művei, nem csábítják arra, hogy e műfajban kisértse meg erejét. Nem balladát ír, hanem egy pár kisebb költői elbeszélést, mint _Elfrida_ és a _Szökevények_, melyek sem tisztán komikai, sem érzelmes vagy épen tragikai művek. Mintegy közép helyet foglalnak el e kettő között s bizonyos komoly vidámság ömlik el rajtok, mely egészen az ifjú költő sajátja. Atyja költői művei közül leginkább a _Bolond Istók_ hatása érzik rajta, melyben Arany János a byroni humort először vezette be irodalmunkba, saját egyéniségébe olvasztva. László rokonszenvezett a hanggal, de olvasta magát Byront is s többé-kevésbbé mindazon költőket, a kik hatása alatt állottak. Ő is saját egyéniségébe igyekezett olvasztani e hatást, a mit legtisztábban mutat a _Hunok harcza_, melyben a páthosz és gúny vegyülete szokatlan módon nyilatkozik s oly satirává alakul, a minőt se Byronban, se Arany Jánosban nem találunk.

A _Délibábok hőse_ nem szokottabb értelemben vett költői elbeszélés, mely leleményes bonyodalmával kelti fel és köti le érdeklődésünket. A költői elbeszélések bizonyos válfajához tartozik, melyben csak a hős tartja össze az elbeszélés szálait, s inkább belső, mint külső életrajz tárul előnkbe. A humoros és satirikus művek kedvelik e formát s különböző változatban használják. Itt is a költő nem annyira eseményeket összpontosít hőse körül, mint inkább az események, a külvilág hatását rajzolja hőse kedélyére, mely fokonként nagy változásokon megy át. A hős, Balázs, oly ifjú, a ki a Bach-korszakban nevekedik föl, mint jogász szerepet játszik társai közt, de nem az egyetemen, hanem a kávéházakban és a demonstratiók terén, bizarr lélek és jó szív, nagy aspiratiók és üres ábrándok, a tettvágy és csekély belátás keveréke, könnyen lelkesülő s hamar kihülő természet, a ki sokba fog és semmit sem végez. Meghasonolva tanulótársaival, egy szinész tanácsára dráma-írásba fog, elindul tanulni az életet, mintákat keres drámájához s belészeret egy leányba, azonban a nemzeti demonstratiók napjaiban ország- és világboldogító ábrándok ébrednek föl benne, Garibaldihoz szökik, részt vesz hadjárataiban, majd csalódva, bebarangolja Európát, később visszatér szabaddá lett hazájába, a politikai élet küzdelmeibe merül, de megundorodva a hazafiság köpenye alatt rejtőző romlottságtól, falura vonul, találkozik régi kedvesével, a ki már férjhez ment, ittas állapotjában föléled kialvó szenvedélye és egy vele szemben elkövetett brutális tette végre önmagából is kiábrándítja és elfásul.

Byron hőseiben rendesen önmagát rajzolja, Childe Harold egészen ő; Arany János _Bolond Istók_ töredékében ifjúságát tárja elénk. De vajon Arany László hőse, Balázs, ő maga-e? Bizonyára nem. Ő a hatvanas évek ifjuságának egyik typusát rajzolja hősében. Akkor lépett ő is az életbe, jól ismerte társait s az akkori politikai és társadalmi viszonyokat, melyek élénk benyomást tettek reá. Társai reményeiben, álmodozásaiban eleinte ő is osztozott, de nem követte őket, hamar kiábrándult s a részvétből, melyet személyök és lelkesülésök iránt érzett s a csalódás keserűségéből, melyet hiú küzdelmök hátrahagyott, fakadt ki humora.

Ezt vitte be művébe s ennyiben játszik szerepet abban alanyisága. Másfelől olasz- és angolországi útja benyomásait hőse élményeibe olvasztotta s némely reflexióit vele mondatja el. De a jellemre és tettekre nézve semmi közösség sincs a költő és hőse között. Nagy részt tárgyilagos rajz lélektani erős vonásokkal, melyeket a humor még inkább kiemel. Balázs alakjára s a vele kapcsolatos korrajzra nagy gond van fordítva, de azért egy pár mellékalakot elevenen emel ki néhány biztos vonás. Ily biztos részek Etelka ébredő és kialvó szerelme s a tisza-zugi társaság falusi vigalma.

Mindezt a maga idejében elismerte közönség és kritika egyaránt, de a mű bevégzésére nézve megoszoltak a vélemények. A befejezést némelyek elhibázottnak tartották. Balázs brutalitása visszatetszett s azt mondották, hogy a mű hasonlít egy szépen csergedező patakhoz, mely végre posványba vész. Ez itélet csak akkor lehetne igazolt, ha a költő egy nagyobb korrajzot, hőse egész életét felölelő elbeszélést akart volna írni, mely tragikai módon vagy kiengeszteléssel is befejezhető. De czélja nem ez volt. Ő a kornak csak egy kis episódját akarta megírni egy magyar ifjú alakjában, a ki csaluton kergeti eszményeit, hamar bevégzi pályáját s kit nemcsak a világ ábrándít ki, hanem önfeledt, ittas állapotában elkövetett saját brutális tette is. A kiábrándult eszményiesség könnyen követ el ilyet, mert a végletek érintkezni szoktak. Balázs élete posványba vész, de ez természetes következménye az előzményeknek s a költő mintegy kényszerítve volt ily befejezésre.

A _Hunok harcza_ sajátságos mű, Arany László legeredetibb alkotása. Lényegében satira, de epikai rajz és ódai hevület vegyülnek belé s mindez elemek testvérien olvadnak össze. Erős feddőzésen kezdődik a költemény. A világnak sietős munkája van, mindenki fut-fárad, csak a magyar marad a régi, nem bántja a tettvágy, a verseny heve s a kitartó szorgalom. Nyugalmában azt sem veszi észre, hogyan törnek rá német röpiratok és hirlapírók azzal a jelszóval, hogy haldoklik a magyar, övék lesz a bőre. A költő most ezek ellen fordul s rájok kiált: más harczot is éltünk, más nép volt ősötök, kikkel szembe szálltunk, mert régi viszály ez, faj vívja faj ellen, változik alakban, nem fogy erőben s nem ér véget soha. És feltünteti a hún és gót fajnak azt a szörnyű, kétségbeesett csatáját, melyben a monda szerint a földön az élők, a levegőben a halottak lelkei küzdenek. Kaulbach híres képe a kataláni csatába helyezi a mondát, Arany László Attila halála után a Csaba és Aladár között kiütött testvérharczba, hol a gótok Aladár pártján, a hunok pedig Csaba mellett vívnak. Ha összevetjük a festő rajzát s a költő leirását, látni fogjuk a különbséget a két mű között, különösen azt, hogy Arany László nem akar versenyezni a festővel, mert tudja, hogy a költőnek más eszközei vannak a hatás előidézésére. Hogy a szó és ecset nem versenyezhetnek egymással, megmutatta a XVIII. század festő költészete, mely kudarczot vallott versenyével. A festő elénkbe tárhatja az alakot és szint teljes részletességgel, a költő csak képzeltetheti velünk mindazt, a mit leír, épen azért kénytelen kerülni a részletességet s néhány oly fővonásra szorítkozik, melyek az olvasó képzelmét felindítják, irányítják s mintegy reá bízzák a teljes kép megalkotását. Arany Lászlónak ez igen sikerült s a látomásszerű kép egész zord pompájában elevenedik meg képzelmünkben.

A költő ezután tovább folytatja az örök küzdelem elbeszélését, előbb a mondák ködében, majd a történelem világánál. Elmondja, hogy többször volt már a hún faj kiveszőben, néha szétszórva a hegyek mélyén menekült el, de a végső veszedelemben mindig segítségére jött a Hadak útja csillagcsoportján a szellemi tábor Csaba vezérrel és megmentette. Végre Csaba utódai, a magyarok jönnek keletről, visszafoglalják az ősi hazát, de rájok marad az ősi harcz is súlyos örökségül.

A két faj újra küzd egymással, mint régen, egyik sem győző, egyik sem vesztes. Foly a harcz, hol bajnoki fegyverrel, hol politikai csellel. Néha vérontással, máskor tintaözönnel, most az önkény kardjával, majd a béke olajágával. Egy szóval a harcz a levegőből rég leszállott a földre s a nyílt csatasíkról falak közé szorult. Változott tér és fegyver s most a küzdelem leszállott a föld gyomrába, a bányák üregébe, a gépek odújába. Nem is a lőpor küzd, hanem a kőszén, mozdonyok öblében, katlanokban, üstben. Ott jön a hódító nesztelenül, senkit nem bántva, szitkot sem ejtve. S ekkor a költő mind emelkedettebb satirai hangulattal nemzetéhez fordul s kiáltja: íme a veszedelem, az ipar háborúja, melylyel szemben tétlenek vagyunk s a délibábok káprázatába merülünk. Nem Csaba szellemi tábora, nem a magyarok külön Istene védte meg eddig is a magyar nemzetet, hanem honszerelme, mely vész idején mindig erőt adott neki, bátor szíve, ép, józan esze, melylyel bölcsen az idők szelleméhez tudott simulni s ha szunyadozott is, soha el nem aludt. Fel munkára!

Félre kishitüség, szégyen, ki most retteg. Jön már az erősb kor, szavak után tettek. Állelkesedésnek kezd fogyni határa, Az üres hűhónak lefelé száll ára; Kezdj csak te dolgodhoz, vedd csak magad észre, Fogd csak az új fegyvert igazán két kézre, Leld ki csak a csínját, tudj vele jól bánni, A régi hatvágást ezzel is kivágni: S jöhet a hódító nyiltan avagy titkon, Tiéd ez a föld még, te vagy itt még itthon.

Így végződik e sajátságos költemény, mely satirai hangulatok közé foglal be egy fenséges mondát, a múltból magyarázza a jelent s a jövőre lelkesít. Erős fajszeretet és nemzeti mély érzés árad ki minden sorából s a költői érdek teljesen összeolvad benne a társadalmi és politikai iránynyal. Azonban a mű szépsége fájó érzést is kelt bennünk, mert a költő épen e költeménye megirása után vonult vissza a költészettől. Mit várhattunk volna tőle, ha ily arányban fejlődik tehetsége? Hiú vágy, késő remény! De az emlék nem veszhet el. Hadd őrizze azt e gyűjtemény, melyet özvegye megbizásából bocsátok közre, mint jó barát, ki gyermeksége óta ismertem és szerettem őt. Se a hitves, se a barát nem koszorúzhatja meg méltóbban sírját, mint e gyűjtemény virágaival.

IRODALMI BESZÉDEK

1880–1898.

I. A KÖLTÉSZET S AZ IRODALMI MŰVELTSÉG.[9]

A Kisfaludy-Társaság XXXI-ik közülését van szerencsém megnyitni. Immár negyvenhárom éve, hogy Társaságunk megalakult s kivéve tizenkét évet, a midőn a magyar alkotmánynyal együtt szünetelt, folyvást buzgón, bár a körülmények miatt nem mindig egyenlő szerencsével, igyekezett megközelíteni azt a czélt, a melyet alapítói elébe tűztek. Társaságunk mintegy utolsó hulláma volt annak az irodalmi nagy mozgalomnak, a mely a mult század utolsó felében fölébresztve a nemzeti szellemet, lassanként újjászülte irodalmunkat s döntőleg folyt be társadalmi és politikai átalakulásunkra is. Költők és nyelvészek: Bessenyei, Révai, Kazinczy és Kisfaludy Károly vezették a mozgalmat, mely az Akadémia alapításakor mintegy tetőpontját látszott érni. Azonban Kisfaludy Károly barátai az Akadémia árnyékában egy kisebb társaságot is alapítottak, mely kizárólag a költészet- és æsthetikai műveltségnek szentelte munkáját.

Így keletkezett 1836-ban Társaságunk, akkor a legifjabb, most a legidősb mindazon társaságok között, a melyek valamely irodalmi vagy tudományos czél végett alakultak. Valóban, ha széttekintünk a fővárosban és a vidéken, a tudományos társaságok egész sorát szemlélhetjük. Nemcsak tudománycsoportoknak, hanem egyes tudományágaknak is megvan a magok társulatjok, a melyek épen oly buzgón támogatják az Akadémiát feladatai megoldásában, mint a mily nagy mértékben ébresztík a közönség érdeklődését a tudományok iránt. E sürgő zaj és munkásság közepett úgy tünik föl némelyeknek a Kisfaludy-Társaság, mint egy elvénült férfiú, a kinek csak emlékei vannak s nem egyszersmind reményei. Hallhattuk, sőt olvashattuk is, hogy Társaságunk egy letűnt kor emléke inkább, mint a jelen és jövő képviselője. Iránya immár meghaladott szempont; a költészet virága nálunk is elhullott, a tudományok gyümölcse érik s az æsthetikai és irodalmi műveltségből többé nem meríthetni erőt a kor küzdelmeihez.

Nem tagadhatjuk, hogy mindebben van némi igaz, de az igaz sok nem igazzal vegyűl. Annyi bizonyos, hogy a költészet s a szorosb értelemben vett irodalom nem gyakorolhat többé a nemzeti szellemre oly nagy, mondhatni kizáró befolyást, mint eddig, midőn hetven év alatt nagy feladatot teljesített, felköltve a szunyadó hazafiságot, öntudatra emelve a nemzetiség eszméjét, kiművelve a nyelvet s átalakítón hatva társadalmi és politikai viszonyainkra. Most leginkább a tudományon, úgy szólva a magyar tudományon a sor, hogy egész erejéből hasson a magyar állam megszilárdulására. A történeti, politikai és természettudományoknak egy új és erősb nemzedéket kell felnövelni, mely képes legyen megoldani Magyarország nagy és nehéz feladatát. De azért elnémuljon-e a költészet, mint a melynek többé nincs hivatása a nemzeti szellem fejlesztésére? Megvessük-e az æsthetikai és irodalmi műveltséget, mint léha fényűzést? S vajon az izlés kérdései nincsenek-e kapcsolatban erkölcsi és társadalmi nagy érdekekkel s az irodalmi műveltség nem marad-e mindenha a tudományos műveltség egyik fősegédforrása?

Az emberiség épen úgy nem lehet el költészet nélkül, mint egyes nemzet, mert legnemesb gyönyöreiről, legédesb vigaszáról mondana le s eszményi világát tagadná meg. A képzelem és kedély megkivánja a maga táplálékát, s a mely nemzet a szépért nem lelkesül, kevesebbet fog a jóért is, az igaz kutatásában pedig könnyen válik egyoldalúvá s a szellemi gyönyörök helyett örömest hajhász érzékieket. Ha a lyra elnémul, vagy a mi egyre megy, többé nem szószólója a vallás, családi élet és hazafiság nagy eszméi- és érzéseinek, a társadalom sülyedésnek indul; ha az eposz és dráma nem fönséges magyarázója a történelemnek és társadalomnak, a történeti érzék és nemzeti szellem zsibbadoz s az erkölcsi és társadalmi érdekek cultusa hanyatlóban; ha a regény puszta mulatsággá törpül s a kártya és dominó helyét pótolja, léhaság vesz erőt a szellemeken; ha a satira pasquillá aljasul, a röpirat és hirlap a személyeskedés és rágalom felé hajlik; ha a szónoklat művészete megromlik, a parlamenti fecsegés jő divatba; ha a tudomány megveti az izlést, a művészeti formák tanulmányozását: szellemtelenné, pedanssá válik s elveszti hatása egy részét, mert elzárkozott a közönségtől.

Íme mennyi erkölcsi, társadalmi és nemzeti érdek füződik a költészet és irodalmi műveltség ügyéhez. De ellenvethetni, hogy mindezt kielégítheti a múlt, egy virágzott korszak remekműveinek tanulmányozása is s nincs szükség a jelen kisebb költőihez fordulnunk; a tudomány többé-kevésbbé folyvást fejlődik, de a költészet s általában a művészet világában gyakoriak a hanyatlás korszakai, a melyek épen nem méltók a figyelemre. Igaz, hogy a lángeszű költők ritkák s a költészet virágzásának korszakait évtizedek, sőt évszázadok választják el egymástól, de minden korban találkoznak olyan tehetséges költők, a kiknek elég lelkesülésök és ízlésök van, hogy koruk eszméit és érzéseit több-kevesebb sikerrel kifejezzék. A mult legnagyobb remekművei sem elégítik ki a jelen szükségét, mert az eszmék, érzések, módosulnak, változnak s minden kor saját küzdelmei, szenvedélyei, örömei és fájdalmai visszhangját várja költőitől, saját typusa kinyomatát keresi a képzelem műveiben. E mellett – mint Arany mondja, – e kisebb költők nem hagyják elaludni a költészet Vesta-tüzét, melynél egy leendő lángész isteni fáklyáját majdan meggyújthassa; ők őrzik meg a nyelv és ízlés hagyományait s kötik össze a multat a jövővel.

A költészet az irodalmi művészet legmagasb kifejezése s kialvása magával vonná a műpróza sülyedését is. A műpróza mindig a költészettől nyer ösztönt és lelkesülést, tőle tanulja meg saját tárgyaihoz alkalmazva a stil világosságát, erélyét, élénkségét, báját s a mi oly lényeges: a compositió művészetét. Nálunk is a költészet emelte ki a prózát durva és színtelen köznapiságából, csint, fordulatosságot lehellve belé s folyvást gazdagítva a régi szók fölelevenítése, a tájszók általánosítása s az új szók alkotása útján. S midőn a neologia nem ismert többé korlátot, s mind nagyobb túlságokra vetemedett, ismét a költők tűzték ki először a józan és nemzeties conservatismus zászlaját s az újabb orthologia harczát is, melyet napjainkban a nyelvészet megindított, a költők és stilisták fogják eldönteni, mérsékelve és kiegyenlítve a nyelvészeti elméletek merevségét, egyoldalúságát és önkényét. A költészet mindig nemzetiesb, mint a műpróza, mely hajlik a világpolgárias felé. Szükséges, hogy a műpróza előtt egy fensőbb művészet lebegjen, mely versenyre serkentse, melytől sugalmazást nyerjen s mely megőrizze a gondatlanságtól és idegenszerűségtől. A magyar költészet újabb, hetven éves fejlődésében oly műveket tud felmutatni, melyekben a művészet és magyarosság fenső fokon egyesül, a míg műprózánkban e két elem, bár egyes kitünő jelenségek épen nem hiányoznak, még nem tudott eléggé összeolvadni. Műprózánknak saját czéljához képest, saját eszközeivel a költészet nyomán kell haladni s ez eszmény megvalósítása a jelen és jövő feladata.

De a költészet és műpróza tanulmányozása magára a tudományra is hat, a melynek nemcsak rendszere van, hanem irodalmi formája is. Az irodalmi műveltség nemcsak támogatja, hanem emeli is a tudományost. A történeti, politikai és természeti tudományok semmit sem nyernek azzal, ha művelőik rosszúl és rossz nyelven írnak, ha bőbeszédűek, s a formaérzék hiánya miatt nem tudják úgy feldolgozni a tudomány anyagát, hogy necsak tudományos, hanem egyszersmind irodalmi művet is alkossanak. E tekintetben haladásunk, némely kiválóbb törekvések mellett is, még folyvást lassú, tétovázó s hajlik az egyoldalúságra. A magyar költészet és szorosb értelemben vett irodalom erre nézve is némi irányt adhat, némi példával szolgálhat a magyar tudománynak. Költészetünk sokáig hol egy, hol más idegen iskola jármában nyögött, különösen a német költészet volt reá nagy befolyással, de Kisfaludy Károly föllépte óta megnyilt az összes európai irodalmak behatásainak s önmagából is merítve, lassankint nemzetibbé vált mind tartalomban, mind formában. A magyar tudomány többé-kevésbbé, kivált az irodalmi formára nézve, idegen, leginkább német befolyás alatt áll, pedig a tudomány nemzeti jellemét leginkább az előadás, az irodalmi forma adja meg, mely a nemzet szükségeihez, szelleméhez és ízléséhez alkalmazkodik.

Társaságunk kiválóan a szóló művészetek társasága levén, mind az elmélet, mind a gyakorlat terén, az erkölcsi élet, társadalom, nemzetiség és tudomány mindazon érdekeit igyekszik szolgálni, a melyek a költészettel és irodalmi műveltséggel oly szoros kapcsolatban állanak. Ez érdekek fontosak, állandók s nincsenek korhoz kötve. Ezért Társaságunk nem meghaladott szempont s nemcsak a múlt emléke, hanem a jelen és jövő képviselője is. Résztveszünk nemzeti fejlődésünk újabb küzdelmeiben is, a mint résztvettünk a régiekben, ha kevesebb dicsőséggel is, de épen oly hő vágygyal és buzgó lelkesedéssel. Ezután sem hagyjuk kialudni a költészet Vesta-tüzét s pályadíjainkkal, buzdításainkkal újabb tehetségeket igyekszünk felszínre hozni, mint az elmult évtizedekben. Átültetjük nyelvünkre az ó- és újkor remekműveit, az európai szellemnek emelve oltárt, de ugyanakkor gyűjtjük és kiadjuk a népköltészet hagyományait a nemzeti genius e legközvetlenebb, legsajátosabb nyilatkozatait s magyarázzuk a régibb kor íróit, a kik megvetették irodalmunk alapját. Értekezéseink- és pályakérdéseinkkel szőnyegre hozzuk az irodalmi elmélet és történet legfontosabb kérdéseit s rendes és rendkívüli kiadványainkkal igyekszünk táplálékot nyújtani a nemesebb ízlésnek.

Jól tudjuk, hogy törekvéseink sikere nincs arányban a nagy feladattal, a melyet magunk elébe tüztünk. De a zászló, a melyet lobogtatunk, nemzeti zászló, a melyre szellemi érdekeink szent jelszavai írvák s mi azt is érdemnek tartjuk, hogy alatta küzdhetünk. A nemzet ismeri e zászlót s hogy részvéttel fordul hozzá, tanusítja a számos és díszes közönség is, mely felgyűlt közülésünkre s melyet társaságunk nevében teljes szívemből üdvözlök. Hogy nem vagyunk méltatlanok a részvétre, arról talán közülésünk felolvasásai is bizonyságot tesznek, hogy munkásságunk némi figyelmet érdemel, talán kiderül a társaság múlt évéről szóló jelentéséből is, a melyet a titkár fog felolvasni, a kinek ezennel átadom a szót.

II. KISFALUDY KÁROLY HALÁLA FÉLSZÁZADOS ÉVFORDULÓJÁN.[10]

Ezelőtt félszázaddal, épen e napon, Pesten egy ifjú, még alig negyvenkét éves férfiú haldoklott. Bár régi nemes család sarja, de nem volt egyéb, mint magyar író. A Kisfaludy nevet rég ismerte a harczmező, a megyei zöld asztal, azonban országos hirre csak Sándor és Károly emelték. Mindkét testvért nagy tehetséggel áldotta meg az Isten, de nem egyenlő szerencsével. Sándor mint boldog férj és ünnepelt író élt ősei birtokán, Károly atyjától kitagadva, küzdve az élettel és önmagával, tévedve, csalódva bolyongta be a nagy világot, míg végre Pestre telepedett le s mint festő és író tengette napjait. De lelki ereje nem hagyta el, s rövid tíz év alatt az ország legtiszteltebb férfiai közé vívta föl magát. És íme, a midőn jobb sors derült reá, a midőn mint maga mondá, remélte, hogy életét szebben és a köznek több sikerrel szentelheti, egy lassan gyilkoló betegség végkép lesujtotta. A Váczi-utcza egyik még ma is álló házának első emeletén virrasztottak mellette barátai, ugyanazon házban, honnét huszonöt évvel később Vörösmartyt kisértük a temetőbe. Toldy csak órákra távozott a beteg mellől, Vörösmarty és Bajza mindennap látogatták. Nem gyógyulását remélték többé, csak végperczeit enyhítették, csak halálát várták, mely november 21-én délután harmadfél órakor be is következett. Halála híre fölizgatta a fővárost és az országot. Széchenyi mélyen megindult, Kazinczy gyászfátyolt kötött kalapjára, a koporsót a főváros szine kisérte, oly nagy tömeg, a minőt Pest addig nem látott; a lapok gyásziratokkal teltek meg, a szintársulatok mindenütt előadásokkal ülték meg emlékezetét, közadakozás emelte sirkövét, majd szobrát és végre barátai egy irodalmi társulatot, a Kisfaludy-Társaságot alapították, hogy legyen nevének élő emléke, küzdelmeinek folytatója és szellemi irányának oltára.